Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

Amikor meglátta, hogy egy bizonyos Memmius tribunusnak az ökrei drágakövekkel díszített hűsítő edények és Thericlius módjára készült serlegek terhét cipelik, azt mondta: “Nekem és a hazának csak harminc napra, neked magadnak azonban egy egész haszontalan életre tértél vissza ezekhez a szokásokhoz.”

Más egy nagyon díszes pajzzsal hencegett, ő pedig így szólt: “Szép a pajzs, fiú, de a római férfihoz mégis az illik, hogy inkább a jobb karjában bízzék, mint a balban.”

Ismét más egy védelemre szolgáló faalkotmányt cipelt, és azt állította, hogy nem nyomja a súlya. “Valóban - felelte -, mivel ebben a fában jobban bízol, mint a kardban.”

Látva az ellenség elkeseredését, azt mondta, hogy az idő révén biztonságot nyer. Mert a jó hadvezérnek éppúgy, mint a jó orvosnak, csak végső esetben kell a vashoz fordulnia.

Eközben egy támadás alkalmával menekülésre kényszeríti a numantinokat. Ott az idősebbek rátámadtak a legyőzöttekre, hogy épp azok elől futamodtak meg, akiket annyiszor meg­futa­mítottak. Állítólag azt mondta erre valaki a numantinok közül, hogy a nyáj ugyan most is ugyanaz, de más a pásztor.

Miután elfoglalta Numantiát, és második diadalmenetét is megtartotta, szembehelyezkedett a szenátus és a barátai előtt a Gracchusok pártjával. Nehezen viselte el, amikor a nép zaklatta őt az emelvény előtt. Így fakadt ki: “Engem sohasem rendített meg a hadseregek kiáltozása, még kevésbé a csőcseléké, akikről azt tartom, hogy ők nem Itália gyermekei, csak fattyai.”

De amikor a gaiusi zavargók a zsarnok életét követelték, ő így szólt: “Méltán akarnak előbb engem megölni a haza ellenségei, mert úgy vélik, Róma sem dől meg, amíg Scipio létezik, de Róma pusztulása után sem kíván tovább élni Scipio.”

Caecilius Metellus egy szerfölött jól megépített erődítményt akart bevenni, mikor egy százados azzal fordult hozzá, hogy mindössze tíz katona elvesztése árán hatalmukba keríthetik az erődöt; mire Metellus megkérdezte tőle, nem akar-e egyike lenni a tíznek.

Egy főtiszt a fiatalabbak közül az iránt érdeklődött, mit készül tenni. Ő azt válaszolta: “Ha úgy gondolnám, hogy ez az én kis tunikám tudomást szerzett róla, rögvest levetném és a tűzbe hajítanám.”

Scipiónak életében ellenfele volt, halálakor meggyászolta, és saját fiait is a halottvivők közé állíttatta; kinyilvánította, hogy Róma nevében hálás az isteneknek, amiért Scipio nem másutt született.

Az ismeretlen családból származó C. Marius a katonai pályán elért sikerei révén jutott a hatalom közelébe. Az aedilis curulisi méltóságra pályázott, de amint észrevette, hogy nem tudja azt megszerezni, még ugyanaznap átállt a plebejusok oldalára. Itt is kudarcot vallott, mégsem adta föl a reményt, hogy a rómaiak egyik vezető embere lesz.

Mindkét lábszárában ércsomó keletkezett, és az orvos késének úgy nyújtotta oda a lábát, hogy le se kötözték; meg se mukkant, szeme se rebbent, úgy tűrte a szorgoskodó kezet. Csak amikor az orvos áttért a másik lábára, akkor ellenkezett, mondván, hogy a gyógyulás nem éri meg a fájdalmat.

Amikor újra konzul lett, nővérének a fia, Lusius megpróbált erőszakot elkövetni egy bizonyos Trebonius nevezetű katonán, aki igen szép arcú fiatalember volt. Ez azonban felkoncolta támadóját. Aztán sokan bevádolták, ő pedig nem tagadta, hogy a prefektus életét kioltotta, de föltárta és bizonyította az okát. Ekkor Marius előhozatott egy olyan koszorút, amilyet az erényért szoktak adományozni, és Trebonius fejére helyezte.

A teutonok közelében vert tábort egy olyan helyen, ahol kevés volt a víz. A katonáknak, akik szomjúságról panaszkodtak, megmutatta a folyót, amely az ellenség sáncai mellett folydogált lefelé. “És innen nektek - szólt - vérért kell vennetek az innivalót.” A katonák pedig erre azt kérték, hogy addig vezessék őket csatába, amíg folyékony a vérük, és nem szilárdult meg teljesen.

Camerinum ezer lakosának, mivel bátor szolgálataikat igénybe vették a cimber háborúban, egyaránt római polgárjogot adományozott, de a törvényes eljárás mellőzésével. Néhány ember tiltakozását azzal torkolta le, hogy a fegyverek zaja miatt nem hallotta meg a törvények hangját.

A szövetséges háborúban árokkal körülvéve és elsáncolva türelemmel várakozott az alkalmas időre. Amikor Pompeius Silonus azt mondta neki: “Ha nagy hadvezér vagy, Marius, merész­kedj ki, és verekedjél meg velem!” - ő így válaszolt: “Inkább te kényszeríts engem harcra akár szándékom ellenére is, ha nagy hadvezér vagy!”

Catulus Lutatius a cimber háborúban tábort ütött az Adige mellett. A rómaiak, látva, hogy a barbárok át akarnak kelni, meghátráltak, s mivel Catulus Lutatius nem tudta őket visszatartani, maga is futásnak eredt, és az élen futók közé keveredett, hogy úgy látsszék, nem is az ellenség elől futnak, hanem a vezért követik.

Sulla, akit szerencsésnek mondtak, két dolgot számított legnagyobb szerencséjének: Pius Metellus barátságát, továbbá azt, hogy Athént nem rombolta le, hanem megkímélte a várost.

C. Popilliust Antiokhoszhoz küldték a szenátus levelével, amely ráparancsolt, hogy vonja ki hadseregét Egyiptomból, és ne bitorolja a királyi hatalmat, s ezzel ne károsítsa meg Ptolemaiosznak apjuktól árván hagyott gyermekeit. Antiokhosz a táborban nála megjelenőt barátságosan messziről köszöntötte. Ő azonban nem viszonozta az üdvözlést, úgy nyújtotta át a levelet. Mikor a levelet elolvasván Antiokhosz azt felelte, hogy majd mérlegeli, és választ fog adni rá, Popillius egy vesszővel kört rajzolt köréje, és így szólt: “Míg itt állsz, addig mérlegelj és válaszolj!” Mindenkit megdöbbentett a férfi magabiztossága, és miután Antiokhosz megígérte, hogy azt fogja tenni, ami a rómaiaknak tetszik, akkor végre Popillius is üdvözölte és átölelte őt.

Lucullus Örményországban tízezer gyalogossal és ezer lovassal indult Tigranes ellen, akinek százötvenezer katonája volt az október 9-e előtti napon. E napon semmisítették meg a cimbe­rek a Caepius vezette római hadsereget. Valaki azt állította, hogy ez a nap sötét és vészterhes a rómaiaknak. “Ezért - mondta Lucullus - még bátrabban harcoljunk, hogy ezt a baljós és szomorú napot is vidámmá és kedvessé tegyük a rómaiak előtt!”

A katonák szörnyen rettegtek a páncélosoktól, úgyhogy Lucullus biztatta őket, ne féljenek, hiszen azok a páncélok inkább arra valók, hogy fosztogassanak bennük, semmint hogy győzzenek.

Aztán előlépve egy földhányásra és megfigyelve a barbárok mozgását, fölkiáltott: “Győzünk, katonák!” És miután a minden ellenállás nélkül megfutamodók nyomába eredt, övéi közül ötöt veszített, míg az ellenségből több mint százezret megölt.

A nagy (másként: Cnaeus) Pompeiust annyira szerették a rómaiak, amennyire gyűlölték az apját. Ő fiatal korában teljesen Sulla pártjának szentelte magát, s bár tisztséget még nem viselt, és a szenátusba sem került be, egész Itáliából széles körű toborzást folytatott, és Sulla biztatására csapatait minden vérveszteség nélkül úgy bocsátotta rendelkezésére, hogy előbb már sok csatában legyőzte az ellenség vezéreit.

Amikor pedig Sulla hadvezérként Szicíliába küldte, azt tapasztalta, hogy a katonák az utak mentén erőszakra és rablás elkövetésére vetemednek; a kóborlókat és a szerteszét kalando­zó­kat különben azonnal kivégeztette, a hozzá csatlakozóknak azonban jelet vésetett a kardjukba.

Mind egy szálig sikerült kiirtania a fölkelést indító mamertinusokat. Hanem amikor Sthenius, a népvezér azt hangoztatta, hogy Pompeius igazságtalanul büntet sok ártatlant egyetlen bűnös miatt, és maga Sthenius az, aki barátait arra késztette, ellenségeit meg egyenesen kényszerí­tette, hogy Mariushoz pártoljanak, Pompeius csodálkozva azt felelte, ő nem hinné, hogy a mamertinusokat egy olyan ember befolyásolta, aki még életénél is többre becsüli hazája üdvét, valamint annak függetlenségét; s aztán megkegyelmezett mind Stheniusnak, mind a többieknek.

Átkelt Afrikába Domitius ellen, és egy hatalmas ütközetben diadalmaskodott. Mikor a katonák győztes hadvezérként köszöntötték, azt mondta, addig nem fogadja el a tiszteletadást, amíg sértetlenül áll az ellenség erődítménye. S azok, bár az eső akadályozta őket, mégis nekifogtak, és szétrombolták a tábort.

Sulla a visszatérőt buzgón elhalmozta mindenféle elismeréssel, és ő nevezte elsőként Nagynak, de nem járult hozzá, amikor Pompeius diadalmenetet akart tartani, mivelhogy még nem szenátor. Pompeius azt mondta a jelenlévőknek, Sulla nem tudja, hogy a kelő napot többen imádják, mint a lenyugvót, mire Sulla fölkiáltott: “Hadd tartson diadalmenetet!”

Servilius pedig, egy előkelő ember az optimaták osztályából, föl volt háborodva, de igen sok katona sürgette a diadalmenetet, némi ajándékpénzt követelve. Mikor ebben a helyzetben Pompeius megerősítette: inkább elengedi a diadalmenetet, semhogy hízelegjen a katonáknak, Sulla úgy nyilatkozott, hogy ő Pompeiust valóban kiváló és a diadalmenetre érdemes embernek tartja.

Rómában a lovagi rendbe tartozók szokása volt, hogy miután az előírt ideig teljesítették katonai szolgálatukat, odavezették lovukat a fórumra két férfiúhoz, akiket cenzoroknak neveztek, és elsorolva mindazokat a hadjáratokat és mindazokat a hadvezéreket, amelyekben és akik alatt szolgáltak, illő dicséretben vagy korholásban részesültek. Pompeius hát mint konzul maga vezette el a lovát Gellius és Lentulus cenzorok elé; ők szokás szerint megkér­dezték, vajon teljes katonaidejét leszolgálta-e. “A teljeset - válaszolta - az én vezetésemmel.”

Hispániában elfogta Sertorius leveleit, köztük olyanokat, amelyekben az államrend felfor­gatásáról és megváltoztatásáról írt sok főkolompos, kik Rómába hívták Sertoriust. Pompeius elégette az összes levelet, hogy a vétkesek észre térhessenek, és megbánhassák cselekedetüket.

Amikor Phraates, a parthusok királya követet küldött hozzá, azt kérve, hogy az Euphratészt jelölje ki határnak, ő azt válaszolta, hogy a rómaiak inkább törődnek jogos igényükkel, mint a parthusoktól elválasztó határral.

L. Lucullus a háborúskodások után a gyönyörben oldódott fel, és igen fényűző életet élt. Hibáztatta is Pompeiust, hogy kora ellenére túl sokat törekszik elérni, és azt mondta, hogy csak az öreg korhoz illik kevésbé az élvezet, mint a hatalom.

Amikor Pompeius betegeskedett, az orvos azt írta elő, hogy fogyasszon fenyőrigót. Akiket elküldött, hogy a madarat megszerezzék, azok üres kézzel tértek vissza, mert az évszak nem kedvezett. Valaki figyelmeztette Pompeiust, hogy Lucullusnál találni fog fenyőrigót, hiszen ő az egész év folyamán azt fogyasztja, mire amaz így szólt: “Ha tehát Lucullus nem lenne oly ínyenc, Pompeius nem élne”, és az orvosnak meghagyta, hogy azzal gyógyítsa meg, ami a rendelkezésére áll.

Súlyos ínség nehezedett a városra, s ekkor felruházták az élelmezési biztos címével; ő azon­ban mint valóságos ura földnek és tengernek, Afrikába, Szardíniába és Szicíliába hajózott, s miután nagy mennyiségű gabonát gyűjtött össze, Rómába igyekezett. Csakhogy hatalmas vihar támadt, a kormányos meg tétovázott, erre ő elsőként lépett föl a hajóra, fölszedette a horgonyt, és így kiáltott a kormányosra: “Hajóznod kell, élned nem szükséges.”

Amikor felszínre került a viszálya Caesarral, egy bizonyos Marcellinus, egyike azoknak, akiket előrejutásukban nyilvánvalóan Pompeius pártfogása segített, most átállt Caesar oldalára, és hevesen támadta a szenátusban Pompeiust. Ő pedig így szólt hozzá: “Nem szégyelled magad, Marcellinus, hogy ellenem beszélsz, holott az én segítségemmel jutottál oda, hogy némából beszélővé lettél, éheztél, s most pukkadásig jól vagy lakva.”

Cato nagyon is keményen vetette a szemére, hogy jóllehet ő nemegyszer megmondta jóelőre: Caesar a hatalomra tör, s ez nem szolgál az állam javára, Pompeius mindannyiszor szembe­szállt vele. “Te jóstehetség vagy, én azonban barát” - válaszolta Pompeius.

Önmagáról nyíltabban szólván azt mondta, hogy minden hatalmat korábban szerzett meg, mint számított rá, és korábban is veszített el, mint várható lett volna.

A pharszaloszi csata után Egyiptom felé menekült, s amikor a három evezősoros hajóról át akart szállni arra a halászhajóra, amelyet a király küldött, feleségéhez és fiához fordult, s nem mondott mást, mint Szophoklész szavait: “Aki a zsarnok baljós képéhez pártol, szolgája lesz, ha szabadon érkezett is.” Amikor csakugyan átkelt, és lesújtott rá a kard, ő egyet sóhajtott, de különben csöndben maradt, eltakarta arcát, és megadta magát.

Cicero, a szónok nevével sokan gúnyolódtak, barátai meg rá akarták beszélni, hogy változtassa meg. Ő azonban azt válaszolta nekik, hogy a Cicero nevet fényesebbé teszi majd a Catókénál, a Catulusokénál vagy a Scaurusokénál.

Amikor egy ezüstserleget ajánlott fel az isteneknek, első két nevét kezdőbetűkkel jelölte, a Cicero helyett azonban “cicer”-t (“csicseri borsó”-t) vésett bele.

Azt állította, hogy a szájtépő szónokok éppúgy fogyatékosságból hangoskodnak, mint ahogy a sánták is lóra szállnak.

Verresnek volt egy fia, aki olykor visszaélt szemrevaló külsejével. Verres mégis Cicerót vádolta elpuhultsággal, és kéjencnek nevezte. Mire ő: “Nem tudod, hogy az embernek előbb a saját háza előtt kell söpörnie, és a saját fiát kell megrónia?”

Metellus Nepos szerint Cicero több embernek okozta vesztét tanúbizonysággal, mint amennyit védőként a bajból kimentett. “Azért van ez - mondta Cicero -, mert nagyobb a szavam hitele, mint amekkora az ékesszólásom.”

Megkérdezte Metellus, ki az apja, s ő így válaszolt: “Erre neked ugyancsak nehéz lenne válaszolnod anyád jóvoltából.” Metellus anyja ugyanis igen szemérmetlen nőszemély volt, Metellus maga pedig fennhéjázó, állhatatlan és meggondolatlan.

Amikor elhunyt Diodotosz, ki oktatója volt Cicerónak az ékesszólásban, ő egy kőmadarat állított a sírja fölé, s kifejtette, hogy ez a méltó elismerés, mivel Diodotus szárnyalni tanította őt, nem beszélni.

Hírül vette, hogy meghalt Vatinius, aki neki ellensége, egyébiránt pedig gonosz ember volt, de aztán mégis arról értesült, hogy él. Így szólt hát: “ügyetlenül vész el, hisz még hazudni sem tudott.”

Valaki, akit afrikai származásúnak tartottak, azt állította, hogy nem hallja őt beszéd közben. Cicero azt mondta: “Persze, hisz át van fúrva a füled.”

Az együgyű Popillius azt szerette volna, ha jártasnak hinnék a jogi kérdésekben, valójában azonban képzetlen és lusta ember volt. Cicero tanúként idézte meg egy bizonyos ügyben, s mikor az úgy válaszolt, hogy mit se tud, Cicero megkérdezte: “Azt hiszed talán, hogy a jogról kérdeznek téged?”

Mikor a szónok Hortensius Verrestől egy ezüst szfinxet kapott díjazásként, Cicero valami célzást tett előtte, de ő szabadkozott, hogy nem tudja kibogozni az értelmét. “Hogyhogy? - szólt Cicero. - Hisz birtokodban van a szfinx!”

Találkozván Voconiusszal és három iszonyúan torz képű leányával, halkan odasúgta barátainak: “Bár Phoebus maga is visszariad, a szerencsétlen már megszokta a gyermekeit.”

Amikor Faustus, Sulla fia a nagy haszon reményében lajstromba szedte bérbe adandó ingóságait, Cicero azt mondta: “Ezt a lajstromot szívesebben látom, mint az apjáét.”

Amikor Pompeius és Caesar meghasonlott egymással, Cicero így szólt: “Tudom, ki elől menekülök, de nem tudom, kihez.”

Pompeiust is kárhoztatta, amiért elhagyta a várost, és inkább Themisztoklészt akarta utánozni, semmint Periklészt, holott a körülmények kevésbé hasonlítottak amannak, mint emennek a körülményeire.

Cicero végül mégis követte Pompeiust, s kölcsönös bűntudatot éreztek; mikor amaz megkérdezte Cicerót, ugyan hol hagyta Pisót, a vejét, ő azt válaszolta: “Az apósodnál.”

Valakinek, aki átmenekült Caesartól Pompeiushoz, és arról panaszkodott, hogy elvesztette a lovát, ő azt mondta: “Inkább a lovadra vigyáztál volna.”

Egy hírhozó jelentette, hogy Caesar barátai szomorúak. “Úgy érted, hogy haragszanak Caesarra?” - kérdezte.

A pharszaloszi csata után, amikor Pompeius már elmenekült, egy bizonyos Nonius azzal állt elő, hogy neki van még hét sasmadara, és ezért azt ajánlja, bizakodjanak. “Helyénvaló lenne a buzdításod - szólt Cicero -, ha aprójószágokkal csatáznánk.”

Amikor a győztes Caesar ünnepélyesen visszahelyezte Pompeius ledöntött képmásait, azt mondta róla Cicero: “Caesar, midőn Pompeius emlékműveit helyreállítja, önmagának emel szobrot.”

A cselekedet magasztosságát oly nagyra értékelte, és annyira fölkavarta őt ez a fejlemény, hogy még aznap száz törvényszéki ember jelenlétében fölszabadította Erotes nevű szolgáját, azt aki hírül vitte neki, hogy az esemény másnapra van kitűzve.

C. Caesar még fiatalkorában Sulla elől menekült, amikor kalózokra bukkant, s azok először is nagy halom ezüstöt követeltek tőle, de ő kikacagta a rablókat, mert hogy fogalmuk sincs róla, kit fogtak el, és a kétszeresét adta annak, amit kívántak. Aztán, mivel őrizetben tartották, amíg az összeget előteremti, rájuk szólt, hogy hagyják őt nyugodtan aludni, és maradjanak csöndben. Majd szónoki beszédeket és költeményeket szerzett, s ő előadta nekik. De azok nem dicsérték eléggé, így hát bárgyúaknak és barbároknak nevezte őket, és nevetve azzal fenyegetőzött, hogy mindet felhúzatja. Ezt hamarosan meg is tette. Mert miután Ázsiából embereket és hajókat gyűjtött, elfogta és keresztre feszíttette a rablókat.

Rómában Catulusszal, az állam legelőkelőbb emberével szemben versengett a főpapi méltóságért. Amikor anyja a kapuig vezette, ő így szólt hozzá: “Anyám, vagy főpap lesz ma a fiad, vagy száműzött.”

Feleségét, Pompeiát eltaszította magától, mert Clodiusszal kapcsolatban rossz hírét költötték. Amikor később emiatt Clodius ellen vádat emeltek, és Caesart megidézték tanúnak, ő semmi terhelőt nem mondott a feleségére. A vádló megkérdezte: “Akkor hát miért váltál el tőle?” “Mert Caesar feleségének - válaszolta - még a rágalomtól is mentesnek kell lennie.”

Könnyezett, amikor Alexandrosz történetét olvasta, és így szólt barátaihoz: “Ilyen idős korban ő már legyőzte Dareioszt, és én még nem tettem semmit.”

Bekerített az Alpokban egy jelentéktelen városkát, és amikor hívei azt találgatták, vannak-e ott is viszályok és küzdelmek a hatalomért, ő elhallgatott, és töprengve azt mondta: “Inkább legyek első itt, mint Rómában második.”

Azt vallotta, hogy az eltökélt és merész tettekbe bele kell vágni fontolgatás nélkül.

Így tett, amikor a galliai provinciából átkelt a Rubico folyón Pompeius ellen: “Minden kocka el van vetve” - mondta.

Azután meg, hogy Pompeius Rómából a tengerhez menekült, Metellus, a kincstárnok ellen­kezett, amikor Caesar pénzt akart kivenni, és lezárta a kincstárat. Caesar azonban megfenye­gette, hogy megöli. Amikor pedig Metellus megijedt, Caesar odavetette: “Nos, fiam, nehezebb volt nekem ilyet kimondanom, mint megtennem.”

Brundisiumból Dyrrhachiumba nagyon késedelmesen szállították át neki a katonákat, mire ő bárki tudta nélkül egy kis hajóra szállt, megpróbált átkelni a vízen, s amikor veszedelemben forgott a hajó, fölfedte magát a kormányos előtt, és rákiáltott: “Bíznod kell a szerencsében, hisz tudod már, hogy Caesart szállítod!” De a szél hevessége miatt így sem kelhetett át; nem­sokára hozzá sereglettek a katonák, és nehezményezték, hogy más csapatokra várakozik, mintha bennük nem lenne elég bizalma.

Az ütközet után, amikor a győztes Pompeius nem mutatkozott, hanem visszatért a táborba, Caesar azt mondta: “Ma az ellenségé a győzelem, de nincs közöttük senki, aki tudná, hogyan kell győzni.”

Pharszalosznál megparancsolta Pompeius, hogy a fölállított csatasor álljon egyhelyben, és így fogadja az ellenséget. Caesar kijelentette, hogy Pompeius hibát követett el, mivel nem aknázza ki a katonák előrenyomulásából kibontakozó heves rohamot és támadást.

Amikor elsöpörte útjából Pharnakészt, Pontosz királyát, azt írta híveinek: “Jöttem, láttam, győztem.”

Azután, hogy Afrikában Scipio párthívei szétszóródtak és elmenekültek, Cato pedig öngyil­kos­ságot követett el, Caesar azt mondta: “Irigyellek a halálodért, Cato, mivel te is irigyelted tőlem a dicsőséget.”

Egyesek gyanakodtak Antoniusra és Dolabellára, s figyelmeztették Caesart, hogy ne bízzék bennük. Ő így válaszolt; “Nem tőlük félek, akik elpuhultak és kövérek, hanem azoktól, akik vékonyak és sápadtak”, Brutusra és Cassiusra célozván.

Mikor evés közben arról esett szó, melyik a legjobb halál, “a váratlan”, mondta.

Az a Caesar, aki először viselte az Augustus melléknevet, fiatal korában visszakövetelt Antoniustól kétezer-ötszáz minát (amelyet még Caesar megöletésekor vitt el az ő házából Antonius), vissza akarván szolgáltatni a rómaiaknak azt, ami Caesartól őket megilleti, ti. mindenkinek hetvenöt drachmát. Minthogy azonban Antonius megtartotta a pénzt, és őt is felszólította, hogy álljon el a visszaszolgáltatástól, ha esze van, Augustus elárvereztette atyai birtokát, és megadván a járandóságot, jóindulatot keltett maga iránt a polgárok közt, amazzal szemben pedig gyűlöletet szított.

Miután Rhümetalkész, a thrákok királya Antoniustól hozzá pártolt, nem tartott mértéket poharazgatás közben, és még kellemetlenebb volt az ellenszenves szövetségben; amikor Caesar köszöntőt mondott valamelyik másik királyra, azt mondta: “Én az árulást támogatom, de az árulót nem dicsérem.”

Az alexandriaiak arra számítottak, hogy városuk elfoglalása után a legsúlyosabb szenve­déseket kell majd elviselniük. Ő fellépett az emelvényre, s miután Areust közvetlenül maga mellé állította, kijelentette, hogy megkegyelmez Alexandria városának, először is mivel nagy és pompás, aztán az alapító Alexandrosz miatt, harmadszor pedig barátja, Areus kedvéért.

Meghallván, hogy Egyiptom elöljárója, Eros megvásárolt és pecsenyének tálaltatott föl egy olyan fürjet, amely az összes többit legyőzte viadalban, és verhetetlen volt, maga elé idézte ezt az embert, felelősségre vonta, s miután az bevallotta tettét, felköttette őt a hajóárbocra.

Szicíliában Theodorus helyett Areust tette meg helytartónak. Amikor aztán valaki megmu­tatott neki egy írást, amelyen ez állt: “Kopasz vagy tolvaj a tarsusi Theodorus, hogy látod?”, Caesar elolvasta az írást, és aláírta: “Látom.”

Maecenastól, kedves barátjától minden évben egy csészét kapott ajándékba a születésnapjára.

Athenodorosz bölcselő öreg korára való tekintettel kérte, hogy mentsék föl szolgálatából, s ő hozzájárult. Mikor azonban átölelte őt, és Athenodorosz azt mondta: “Ha bármikor is haragra gerjedsz, Caesar, semmit se szólj vagy tégy addig, míg magadban el nem számolsz huszon­négyig”, ő kézen fogva az öreget, kijelentette: “Még kellesz nekem.” És végérvényesen maga mellett tartotta a férfiút, úgy vélekedvén, hogy még akkor is használni tud, ha visszavonul.

Amikor megtudta, hogy Alexandrosz harminckét éves korában már a föld nagy részét hatal­mában tartotta, és azon töprengett, mit is fog kezdeni a hátralévő időben, ő csodálkozott, hogy Alexandrosz azt hitte, nem oly fáradságos megszervezni egy már meglévő nagy birodalmat, mint létrehozni.

Törvényt hozott a paráznákról, s ebben meghatározták, miképpen kell a bűnösök ügyében eljárni, és azokat, akikre vétküket rábizonyították, megbüntetni. Nemsokára a lánya, Julia miatt bepanaszoltak neki egy fiatalembert, s ő saját kezével ütötte meg. Amikor a fiú így tört ki: “Törvényt hoztál, ó, Caesar”, ő úgy megbánta tettét, hogy aznap még enni se tudott.

Amikor Caiust, lányától született unokáját Örményországba küldte, arra kérte az isteneket, hogy a fiút Pompeius jóindulata, Alexandrosz tehetsége és az ő szerencséje kísérje.

Azt mondta, hogy a hatalomban olyan örököst hagy a rómaiaknak, aki még sohasem másította meg véleményét ugyanarról a dologról. Tiberiust értette ezen.

Háborogtak egyszer a különböző tisztségeket viselő fiatalok, s ő le akarta csillapítani háborgásukat, de azok alig figyeltek rá, és tovább méltatlankodtak. Mire ő rájuk szólt: “Hallgassátok meg, ifjak, azt az öreget, akit fiatal korában az öregek is meghallgattak.”

Mivel kiderült, hogy az athéniek valami súlyos hibát követtek el, azt írta nekik Aiginából: “Úgy gondolom, észrevettétek, hogy haragszom rátok; máskülönben ugyanis nem töltöttem volna a telet Aiginában.” De mást nem szólt vagy tett velük kapcsolatban.

Amikor egy eurüklész (hasbeszélő) a beszéd lehetőségétől vérszemet kapva és egészen a fitymálásig merészkedve vádlói előtt ilyen szavakra vetemedett: “Ha ez neked, Caesar, nem elég, olvastasd föl velem Thuküdidésznek ama hetedik fejezetét!” Augusztus megharagudott, és ráparancsolt, hogy takarodjék. Hallván azonban, hogy az illető Braszidasz utódainak leszármazotta, visszahívta, és miután szóban mérsékelten megdorgálta, elbocsátotta.

Piso igen nagy gonddal építette a házát az alapoktól kezdve egészen a tetőzetig. “Bol­dogsággal töltöd el a lelkem” - mondta neki -; “ha így építkezünk, Róma örökké fennmarad.”

.oOo.