2. DICSŐÍTŐ ÉNEK LODOVICO GONZAGÁHOZ,
MANTUA HERCEGÉHEZ
Ó, ki a spártaiak meg az Attika-szülte vezérek,
hős barbár törzsfők és régi vitéz fejedelmek,
s nagynevü rómaiak hírét túlszárnyalod, ősi
nemzetséged fénybeborítva, dicső Lodovico!
Vajh melyik égilakó önt annyi erőt a dalomba,
hogy dícséretedet méltán hirdesse az ajkam?
Őseid is nagy tettekkel váltak jelesekké,
nagyságuk visszhangja a föld kerekét befutotta,
ám te felülmúlod mindazt, amit ők cselekedtek,
és nem az ő rangjuk díszít, ad fényt a nevednek:
mint sugarát Nap-testvérétől szerzi a Hold, úgy
kapják ők a nevük tündöklését a nevedtől.
Így tett túl Fabius, Pompeius, Scipio, Caesar,
Így Cato az övéin. S nemcsak az otthoni hősök,
ámde korunk valamennyi vezére fölé kiemelkedsz
lelked erényeivel: mindnél ragyogóbb a te fényed,
egy más név se sugározhat melletted eléggé,
mind elveszti saját pompáját, hol te ragyogsz fel.
Mint, ha a hajnali hullámokból felkel a Nap, mély
árnyba borul minden csillag, nem tartja a fényét.
Volt-e atyádnál jobb, békében s hadviselésben
hírnevesebb? nagyságán, ím, egyedül te teszel túl.
Így kisebb Priamus Hectornál, így ama Neleus
Nestornál; Tydeus Oeneust és Cadmus Agenort,
így hengerli le Amphitryont a tirynsi jeles hős.
Így tett túl Telamonon Aiax, s Fülöpöt fia, Sándor,
tudjuk, mennyire túlszárnyalta, Fülöp meg Amyntast.
Ritka igazságosság szelleme élt az atyádban,
nem késett soha jobbja jutalmakat osztani, éppúgy
bűnösöket büntetni, ahogy kellett, szigorúan;
ám teveled se Zaleucus nem versenghet e téren,
sem nagy Aristides, s a görög nép számos erényes
férfia sem, kik a krónika lapjain élnek örökké.
Bámulatos volt elméjében az isteni szikra,
mintegy látta atyád, olykor megesett, a jövőt is,
megjósolta mi lesz, gyakran sok nappal előbb már;
Téged, mint Dodona galambjait és a nagy Ammont,
vagy Delphoiban a népnek jósló Phoebus Apollont,
úgy tisztelnek, imádnak, híred zengik az élők.
Volt-e atyádnál higgadtabb nagyság? agyafúrtabb
államférfi? ki ért a nyomába a bőkezüségben?
Mindig tudta, busásan ajándékozni mikor kell,
ámde minél magasabbra emelte atyád a Szerencse,
annál messzebb állt a kevélységtől; a barátok
számíthattak rá, s ellenségét ha legyőzte,
irgalmas volt hozzá; külseje szép, szive érett,
élete szeplőtlen, könnyű megnyerni bizalmát,
ám szava súlyos; vallásos, mindenben ügyes volt,
késett nála a sértés, ám sietett a bocsánat.
Mégis, minden erénye homálybaborul, ha te fellépsz;
így szárnyal magasabbra az éther a többi elemnél,
így szárnyal túl minden várost Róma, az anyjuk,
így ragyogóbb, mint minden más csillag, Lucifer, s így
tesz túl rajta a Hold, s fényes sugarával a Holdon
Phoebus; a kósza folyókat is így veti hátra a tenger.
Föltámadhat a fríg Ïulus késői utóda,
Julius, és Nagy Sándor, térjen vissza a földre
császárok közt kit tizeneggyedikül becsülünk, bölcs
Flavius: egyik sem pazarabb nálad, se szelídebb.
Bőkezüségedről mit mondjak? Most e dalomban
hogy dícsérjem, amit Guarinónknak minap adtál,
hercegi fényedhez méltó, pompás adományod?
Annyira, félek tőle, nem ihlethet meg Apollo,
háladalom, hogy méltóképp zenghesse e tettet.
Kívánságaidat, nagyhírü vezér, valamennyi
istenség hallgassa meg és vad háboruidban
pártoljon fegyverviselő Mars, és vele Pallas!
Olvastuk, mit athéni Platon írt egykor, a híres,
hogy csakugyan boldog minden város közül egy lesz:
melynek a könnyü szerencse tudósok közt elidőző,
vagy bölcslelkü, tudós fejedelmet adott, a kegyes sors
ritka ajándékával tette ma Mántua várost
boldoggá: virulón ünnepli tudós, s a tudósok
közt elidőző, bölcs fejedelmét; mert gyönyörűség
néked, akárcsak atyádnak, a Múzsákkal mulatozni.
Sőt, kora ifjúságodban, mondják, magad is még
illesztgetted a lelked a múzsai szent tudományhoz,
mit ki beléoltott, Vittorino volt a tanítód,
hogy, miután buzgón habzsolta hazánk irodalmát,
szívja magába a hellént is; mestert ki találhat
jobbat? a hír dícséri nevét Ausoniaszerte,
ámde nagyobb tisztesség néki, hogy tanítója
épp e tanítványnak lehetett, hogy övé e dicsőség:
ő tanitotta e nagyszerü férfit, akit soha senki
nem szárnyalt túl, és a jövő sem szülheti párját.
Azt, kit az északi Rajna vidékén zengnek a népek,
s ismeri nagyságát a középső égövi forró
táj, a britannusok is, kik a távoli tengeren élnek,
és, melly ott fekszik, hol a Nap kél, India éppúgy.
Régieink vallják: az Igaz melléknevü császár
úgy hódolt, Aurelius, egykor az általa művelt
művészetnek, hogy szobrot kaptak tanítói,
s holtuk után istenként engesztelte a lelkük;
véle tudós voltod dicsszóm méltán veti össze.
Végülis, én úgy látom, a természet maga döntött
így, hogy a Gonzaga-nemzetség mindenkor a Múzsák
híve legyen: mert nemcsak a férfiszivek, melyeket szült,
készek a régi tudós könyvek mélyén bogarászni:
Píerisek méltó társnői a Gonzaga-lányok,
testvérhúgaid is, mint példák, ezt tanúsítják.
Fegyveresen mit vittél véghez, nem sorolom föl,
mert a vitézséged nem férhet amúgyse dalomba,
s mert sok időt elvenne, ha szólnék róla, hiszen még
százkötetes műben sem volna dicsérni elég hely.
S mégis, akárcsak a többi erényben, a hadviselés meg
béke amit kíván, túlszárnyalod itt is apádat.
Ő ugyanis maga állt a velencei hadsereg élén
s jól megerősített várat gyakran kerített be,
végül örök hírt azzal szerzett, hogy Veronának
színházára kitűzte sokat próbált lobogóit.
Ám tőled megijedt a csatában a harcias Astor,
s végül megfosztatva lovától, fegyvere veszvén,
futnia kellett, hátát fordítván seregednek:
nagytudományu Bologna ugyancsak félte erődet,
mert a lakóit elűzve, megözvegyitetted a népes
falvakat és kapuit katonáid sánccal övezték.
Érezhette Picenum földje, mit érsz, amikor Mars
támogatásával feldúltad a városait mind,
elsőnek földig rombolván Assisi várát.
Elszámoljam-e, mennyire értesz a hadvezetéshez?
Mily fortélyos módon erősíted meg a tábort?
Csellel félre hogyan vezeted, bekerítve, az ellent?
Hogy buzdítod harcra phalanxaidat csata napján?
Tábort verni hogyan keresed, hol a megfelelőbb hely,
hogy fedezett úton kapják katonáid az étket,
s hogy viruló föld lássa a barmokat el legelővel,
hol bőven bugyog édes hullámával a forrás?
Majd hogy zárja körül sereged védelmül a sáncsor
és azután széles koszorúban övezze az árok,
mit meredek töltés véd: hogy végezteted ezt el?
És hogy az ellenség be ne lepje a halmokat, azt is
szemmel tartod: az étel-ital hozzá ne kerüljön,
méreggel se telítse csalárdul a fürge folyókat.
Majd ha a nappali fényt fölváltja az álomadó árny
sűrü homályba borítva az ég sarkát, a sötét éj,
nyugtalan ellenséged fürkészed ki titokban,
s őrszemeket küldesz; mind mennek örömmel, e munkát,
mit jónak láttál, szivesen vállalja a hadnép.
És amikor csata hív, harcolnak a csillagok is mind
érted, s trombitaszódra leszállva a nagy levegőég;
harci tüzet Bellona lehel csatakész hadaidba,
Pallas, a vad gorgókígyós, állítja fel őket,
fürge lovascsapatok rendjét bölcsen kijelölve,
s összecsapáskor lelkeket és fegyvert maga Mars áld;
ám a te műved mégis mindez. Mert ügyesebben
ékbe ki rendezné a hadat, vágná el a völgyek
útjait, oly módon, hogy a hadrend jól alakuljon,
értve: a dombokról szálljon le az élvonal inkább,
vagy síkon támadjon; erősebb hogy lesz a balszárny
és a derékhad védelmére melyik csatasor jobb,
meg hogy erősíttesse a hátvédet, hogy a frontot,
és hogy a jobboldalt; milyen őrség óvja a tábort
és kiket állítson föl kétfele megfigyelőnek.
Majd amikor felharsan a kürt, visszhangzik az éther
s összeszaladnak a szembefutó zászlókkal a zászlók,
visszahivod, ki futásnak eredt, fegyvert, aki harcol,
tőled kap; kit a kardod elér hadakozva, jaj annak.
Mert sem csel, se vitézség, és hétrétegü pajzs sem,
vaspáncél sem védi a mély sebtől meg a férfit,
és a haláltól sűrű pikkelyü vértje sem óvja;
összerogy és ott fekszik a harctér barna homokján,
mint ahogyan, csatagép ha ledönti, a bástya rogy össze,
mint ahogyan forgószéltől kicsavarva a tölgyfa,
vagy ha az összecsapó felhő hasadéka tüzet köp,
mely csúcsok magasán villanva leszökken a földre,
estében csavaros karikák sorait kanyarítva,
reszket a menny tengely-meredekje, szorong a halandó,
és az alatta levő levegőnek súlyos a földet
tartani; vagy gyors lánggal szelve a fellegeket szét
kettévágja a karcsu fenyőt Rhodopén, vagy az Athos
hajnali sziklafokán, mely vész a hajókra, a villám,
s megtöri Kaukázus hóburkát, Pangaea szirtjét:
úgy sújtasz le az ellenségre, lecsapsz sebesen rá;
téged s harcaidat dícsérik az ég magasából
nézve az istenek, és katonáid félve csodálnak,
hogyha sebes vágtával a könnyü szelet megelőzöd
vagy hullámköröket rajzoltatsz fürge lovaddal
pályájára; nyilat ha feszítesz a szépivü íjra,
vagy meglendített dárdád döf a kebleken át, vagy
villámló kardot forgatsz remegő ezerek közt.
Szembe az ércpajzsot jól szegzed minden ütéssel
s még jobban csapsz össze, előre szegezve dsidádat,
s jól érted, hogy az ostromlott várost bekerítve
hogy sáncold körül, létrán hágva a bástya fokára.
Sőt: a jövendő dolgokról tudsz szólni előre,
sokkal előbb látod, mit rejt méhében a végzet,
pálmát vagy vereséget igérnek az istenek ottfent;
színigazat mondok, mit nagy romlás bizonyított.
Mert mikor egyszer a Sforza vezér egy nemfeledendő
harcban rajtaütéssel tört a velencei hadra,
tiltva az ütközetet te a békekötést javasoltad;
ámde a köznép, mely verekedni szeret, nem ügyelt rád
megvetvén az előjelet, és bűnhődnie kellett.
Mert az erő nagy az ifjakban, vérük tüzesen forr,
és az okosság mindig az érettebb kor erénye;
ám hogy a bölcsesség egyesüljön a testi erővel,
ritkán adja a sors; amidőn a görög fiatalság
ostromzárral vette körül Tróját tizedévre,
hős Diomedes túlszárnyalta erővel Ulixest,
hős Diomedest túlszárnyalta eszével Ulixes.
Nestornál fegyvert ha fogott, Telamon fia többet
ért, de fejében az ész, tudjuk, nem volt olyan éles.
Benned megvan a természet mindkét adománya:
van leleményes eszed, s a csatában fürge a jobbod;
sőt (Atreus sarját is ezért dícsérte Homeros)
hadban erős harcos vagy s bölcselméjü vezér is.
Így hát, tetteidet végiggondolva magamban
töprengek: mely csillag alatt jöttél a világra,
vajh bősz Mars, a szelíd Venus, ékes szózatu Hermes,
vagy születésednél maga Phoebus csillaga égett;
egyik mellett szól tündöklő, nagyszerü külsőd,
másikat elméd éle, tudós voltod javasolná,
ezt a vitézséged heve, azt nagy hadtudományod.
Vajjon a görbített farkával harcot igérő
Skorpió állt ama rózsás hajnal egén, vad Oroszlán,
vagy fényes csillagmezején Astraea, a szép Szűz,
s mert az igazságot szereted s ádáz vagy a harcban,
védnökként rád Juppiter is bizonyára igényt tart.
Vesse csak össze Camillusait veled ókori Róma,
jöjjön elő Pyrrhus, jöjjön furfangos Amilcar,
jöjjön Marcellus, vállán a pazar hadizsákmány,
és mind, kiknek arany nyakláncuk adott ragyogó hírt:
nem szárnyalhatják, sem háboruban, sem a béke
dolgaiban túl nagyságod, megmondja akárki.
Harcos Mántua ujjongjon, hogy a Hercege lettél,
örvendjen fényes sarjának a Gonzaga-ház is,
s kérje a Párkákat meg az összes mennybelit esdve,
óvják életedet még hosszú-hosszu időn át.
Hisz csaknem gyermekként kezdted a híred ilyen nagy
tettekkel terjeszteni földön, tengeren, égen;
bárcsak az évek hosszu sorát kapnád meg a sorstól!
Terjengősség nélkül elég említenem ennyit,
hogy mindent egyszerre a Múzsáimra ne bízzak.
Eljő - hogyha a vas Lachesis nem tépi el éltünk
lassan font fonalát jobbjával időnek előtte -
eljő majd az a nap, mikor, ó nagy hajdani Őrgróf,
lantunk pompásabb dallal fog zengeni téged,
elszámlálva a kezdettől hős harcaidat mind,
s hogy Zsigmond császár, aki mindent ismer, e fényes
tisztséget-rangot mért adta a Gonzaga-törzsnek.
S most nem is én nyújtom Múzsánk e szerény adományát
át teneked, hogy méltóztasd, kegyes Úr, a dalunkat
örvendezve fogadni, miért itt esedve könyörgök;
ezt a nehéz gondot-terhet hordozza helyettem,
nagyhirü, bölcs Herceg, kire joggal büszke, amelynek
sarja, a Calcagnini-család; az ügyemnek ilyen nagy
patrónust leltem, kit erényei égig emelnek.
Dostları ilə paylaş: |
