Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

9. fejezet - 7 A MELLÉKNÉV

1. 7 A MELLÉKNÉV

1.1. 7.1. A melléknév fogalma

A melléknevet leggyakrabban olyan szófajként szokták definiálni, amely tulajdonságot fejez ki. A MMNyR.-ben is ilyen meghatározást találunk: „A melléknév […] rendesen vmely főnévvel megnevezhető dolog vagy fogalom tulajdonságát (milyenségét vagy mekkoraságát) fejezi ki.”¹ Ez a meghatározás azonban főnévi összetételek előtagjára is érvényes: kőfal, vasgolyó, faláda. A ’fal’ tulajdonsága, hogy kőből készült, a ’golyó’-é, hogy vasból van, és a ’ládá’-é, hogy anyaga fa. Ezenkívül a fenti meghatározás – legalábbis logikai megközelítésben – igékre és predikatív főnevekre is áll. Tárgyatlan igék a mondat alanyával jelölt személy vagy dolog tulajdonságát fejezhetik ki:

(1)   a. Péter fut.

b. A gyermek alszik.

Az (1a) mondatban azt állítjuk, hogy Péter a futás tulajdonságával, (1b)-ben pedig azt, hogy a gyermek az alvás tulajdonságával rendelkezik. Hasonló dolgok érvényesek a predikatív főnevekre is:

(2)   a. Péter orvos.

b. A gyermek fiú.

Az ’orvos’ olyan tulajdonság, amellyel Péter rendelkezik; más szóval, Péter beletartozik az ’orvos’ tulajdonsággal definiálható egyedek halmazába. Ugyanígy a gyermek a ’fiú’ tulajdonsággal rendelkezik, utóbbi is egy halmazt definiál: mindazoknak az egyedeknek a halmazát, amelyek a ’fiú’ tulajdonsággal rendelkeznek. Ebből a szempontból tehát nincs különbség a fut, alszik igék, az orvos, fiú főnevek és a beteg vagy szorgalmas melléknevek között. Mindegyik egyargumentumú predikátumként ábrázolható:

(3)   a. FUT(x)

b. FIÚ(x)

c. BETEG(x)

ahol a FUT(x), FIÚ(x), BETEG(x) a ’fut’, ’fiú’ és ’beteg’ szavaknak megfelelő (metanyelvi) predikátumok. A lambda-operátorral ezekből tulajdonságok képezhetők: a (4a) azoknak az egyedeknek a halmazát jelöli, amelyek a futás tulajdonságával rendelkeznek; (4b) azoknak az egyedeknek a halmazát, amelyek fiúk; (4c) pedig azoknak az egyedeknek a halmazát, amelyek betegek.

(4)   a. λx(FUT(x))

b. λx(FIÚ(x))

c. λx(BETEG(x))

A tárgyatlan igéket, a predikatív főneveket és a mellékneveket mégsem sorolhatjuk ugyanabba a szófaji osztályba. A melléknevek ugyanis – legalábbis azokban a nyelvekben, amelyekben a melléknevek nyitott szóosztályt alkotnak – morfológiailag és szintaktikailag nem viselkednek a tárgyatlan igékkel, ill. a predikatív főnevekkel azonos módon. A magyarban például a melléknév és a főnév közös ragjai közül a többes számnak, a tárgyesetnek és az egyes szám harmadik személyű birtokos személyragnak az allomorfjai bizonyos esetekben különbözhetnek egymástól.²

A magyarban szép számmal találunk olyan képzőt, amely csak melléknevet képez: -talan/-telen, -i, -beli, -(j)ú/-(j)ű, -s/-os/-es/-ös, -nyi. Ugyanakkor nincs olyan képző, amely csak mellékneveket és főneveket vagy csak mellékneveket és igéket képezne. A melléknevek általában fokozhatók, a főnevek, igék nem. Sem a melléknevek, sem pedig a főnevek nem toldalékolhatók olyan toldalékkal, amely aspektust, időt vagy módot fejez ki.

Ami a melléknév szintaktikai tulajdonságait illeti, predikatív vonzat, úgy tűnik, csak melléknév lehet:

(7)   a. A vasat laposra kalapálták.

b. *A vasat gyűrűre kalapálták.

A melléknév szám- és esetragjai azonban általában nem térnek el a főnév szám- és esetragjaitól. Ez azzal függ össze, hogy a melléknév szám- és esetragjai a főnév által jelölt személyre, dologra vonatkoznak és nem a melléknév jelentésére. Ugyanakkor a szintaktikai viselkedését illetően a melléknév inkább az igével mutat rokonságot:

(8)   a. nagyon éhes/éhezik

b. nagy éhség

(9)   a. kétszer festett/festi

b. két festés

(10) a. a sértés miatt bánkódó fiú

b. a sértés miatt bánkódik

c. a sértés miatt való bánkódás

Az igével való egyezésnek valószínűleg az a magyarázata, hogy a melléknév módosítói és bővítményei a melléknév tartalmára vonatkoznak és nem a melléknév által módosított főnévi vonatkozásra. A főnév módosítói és bővítményei ezzel szemben a főnév által jelölt személyre, ill. dologra vonatkoznak.

A melléknév és a főnév a kisebb eltérések ellenére (l. az (5)–(6) példákat) morfológiailag lényeges egyezéseket mutat. Hasonlóképpen nagy fokú egyezést találunk a melléknév és az ige szintaktikai viselkedése között is. Ebből következik, hogy a melléknév szófaji elhatárolásához egyéb – mindenekelőtt szemantikai – kritériumokat kell keresnünk.

Az, hogy a melléknévnek a főnévtől és igétől eltérő konceptuális jelentése van, már abból kitűnik, hogy ha nyitott melléknévosztállyal rendelkező nyelvek esetében (pl. magyar, német, francia, orosz, gyirbal (Ausztrália), cotzil (maja nyelv, Mexikó) egy L₁-beli melléknevet lefordítunk egy L₂ nyelvre, akkor a lefordított szó L₂-ben is általában melléknévként fog megjelenni. Azokban a nyelvekben, amelyekben a melléknév zárt osztályt alkot (pl. japán, bantu, hausza (Szudán), szamoa (Polinézia), néhány kaliforniai indián nyelv), a más nyelvben melléknévvel kifejezett tulajdonságot ige vagy főnév jelöli. A szamoában állapotigék, a hauszában részben főnevek, részben pedig igék fejezik ki a ’melléknévi’ jelentést. De még igen kevés melléknévvel rendelkező nyelvek esetében is bizonyos tulajdonságokat mindig melléknév jelöl. Húsz egzotikus nyelv részletes vizsgálata azt mutatta, hogy az alábbi tulajdonságok jelennek meg leggyakrabban melléknévként:³

Úgy tűnik tehát, hogy a melléknévi jelentés tipikus eseteit az értékelő melléknevek (jó–rossz), a dimenzionális melléknevek (hosszú–rövid) és a színt jelölő melléknevek (fekete–fehér) között találjuk.

Mivel mind a melléknevek, mind a predikatív főnevek, mind pedig a tárgyatlan igék egyargumentumú predikátumok, pontosítanunk kell a három szóosztály közötti szemantikai különbségeket.

Az ige tipikus esetben cselekvést, folyamatot fejez ki, amely időben zajlik le, amelynek van belső időszerkezete, amelynek van kezdete és vége. Ezért kaphatnak az igék mód- és időjelet, ill. az aspektust jelölő toldalékot. A főnevek és melléknevek ezzel szemben statikus (és tartós) tulajdonságot jelölnek. Azokban a nyelvekben, amelyekben a melléknévi jelentés igében jelenik meg, mint például a japánban, ezek az igék vagy sajátos ragokat kapnak, vagy azzal a tulajdonsággal rendelkeznek, hogy nemcsak predikatív, hanem attributív helyzetben is megjelenhetnek.

Nehezebb dolgunk van a főnév és a melléknév szemantikai elkülönítésével. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a főnév összetett szemantikai szerkezettel rendelkezik, a melléknév viszont csak egy megkülönböztető jegyet fejez ki. Ez ugyan gyakran van így, de könnyű rá kivételeket is találni. Az oroszban például az angol male ’hím’ és female ’nőstény, női’ melléknevek főnévként jelennek meg: szemec, ill. szamka. De ugyanabban a nyelvben is találunk látszólag szinonim párokat, ahol az egyik szó melléknév, a másik pedig főnév. Vö. az angol round (mn)–circle (fn) ’kerek, ill. kör’, stupid (mn)–fool (fn) ’ostoba, buta, hülye’, holy (mn)–saint (fn) ’szent’ párokat. Az is gyakori jelenség, hogy rokon jelentések közül az egyik melléknévként, a másik főnévként fejeződik ki: felnőtt–gyerek, beteg–nyomorék. Az említett problémákra magyarázatot kaphatnánk, ha meg tudnánk mutatni, hogy a szinonímia csak látszólagos: a melléknévi és a főnévi jelentés sohasem lehet azonos. A következőkben ebben az irányban fogunk megoldást keresni.

1.2. 7.2. Melléknévi és főnévi jelentés

A melléknévi és főnévi jelentés közötti egyik fontos különbség a beteg és nyomorék melléknevek segítségével mutatható be. A ’beteg’ lehet átmeneti, a ’nyomorék’ ezzel szemben mindig tartós állapotot jelöl.⁴ Az okos–zseni szópár a nyelvekben gyakran jelenik meg melléknév–főnév oppozíció formájában, az ’okos’ időleges állapotot is jelölhet, a ’zseni’ nem. Ugyanezt tapasztalhatjuk a japán rikona (mn) ’okos’–tensai (fn) ’zseni’, az orosz umnyj (mn)–genij (fn), az angol clever (mn)– genius (fn) szópárok esetében is. Az ’okos’ nyilvánvalóan egy a sok lehetséges tulajdonság között, a ’zseni’ ezzel szemben annyira különleges tulajdonság, hogy nem tekinthető egyszerűen egy tulajdonságnak a lehetséges tulajdonságok közül, hanem külön kategóriának számít. Más szóval, az olyan tulajdonságokat, amelyek állandóak, szembetűnőek és fontosak, gyakran főnévként fejezzük ki. Vagyis: a főneveket kategorizálásra, a mellékneveket jellemzésre, leírásra használjuk. A főnév fajtát, a melléknév egyetlen tulajdonságot jelöl. A szorgalmas (mn) és a güzü (fn) között is tetten érhető ez a különbség.

(12) a. Mari szorgalmas.

b. Mari güzü.

A (12a) mondattal nem azt kívánjuk kifejezésre juttatni, hogy Mari a szorgalmas fajtához tartozik, vagy hogy olyan fajta személy, aki szorgalmas. A ’szorgalmas’ pusztán egyike azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket Mariról állíthatunk. A (12b) mondattal azonban Marit besoroljuk egy bizonyos típusba, a güzük típusába.

A főnév fajtajelölő funkciójával függ össze, hogy ha egy melléknevet főnévként használunk, gazdagabb lesz az intenziója (jelentése) és szűkebb az extenziója (vonatkozása). Az oroszban a szlepoj ’vak’ és a gluhoj ’süket’ mellékneveket emberek és állatok esetében is használhatjuk, főnévként azonban csak emberre vonatkozhatnak:

(13) a. sztaryj szlepoj kot ’öreg vak macska’

b. Szlepoj ulybnulszja.

’A vak elmosolyodott.’

c. *Szlepoj pokacsal hvosztom.

’A vak megcsóválta a farkát.’

Ugyanez vonatkozik a magyarra és még sok más nyelvre is.

Annak ellenére, hogy az egyedi tulajdonságok általában melléknévi jelentésként jelennek meg, a főnévként történő kifejezésnek is megvan időnként a lehetősége. Ebből a szempontból azonban a különböző tulajdonságok nem viselkednek egyformán. Úgy tűnik, hogy az alak könnyebben kifejezhető főnévvel, mint a szín vagy a méret. Vö. a háromszög, négyszög, kör (fn) és a kék, zöld, hosszú, magas (mn) szavakat! Az alakra vonatkozó szavak kijelölik a valóság egy szeletét, és azt megszámlálható entitássá teszik. Erre, úgy látszik, sem a méret, sem a szín nem képes.

Az a körülmény, hogy a melléknevek fokozhatók, a főnevek pedig általában nem, szintén a melléknevek és a főnevek közötti szemantikai különbséggel függ össze. A főnevek komplex belső szerkezettel rendelkeznek: a ház olyan épület, amelyben lakunk; a ház általában több helyiségből áll; a háznak vannak méretei és van tipikus alakja; a háznak van bejárata és vannak ablakai. Melléknévvel a háznak valamelyik inherens tulajdonságát jellemezhetjük, vagy a ház egy járulékos tulajdonságát fejezhetjük ki.

(14) a. Péter háza nagy.

b. Péter háza nagyon szép.

A háznak inherens tulajdonsága az, hogy mint minden tárgynak, vannak méretei. A ’nagy’ melléknév a (14a) mondatban a ház méreteire vonatkozik. A (14b) mondatban ezzel szemben a ’szép’ Péter házának járulékos tulajdonsága. Mindkét esetben lehetséges a fokozás, mivel egyértelmű, hogy melyik tulajdonságot fokozzuk: Péter háza nagyobb/szebb. Ezzel szemben a ház főnév nem fokozható, mivel nem tudható, hogy a fokozás melyik tulajdonságra vonatkozik:

(15) *Ez az épület házabb.

A főnevek és a melléknevek közötti további különbség, hogy a főnevek vonatkozásával szemben a melléknév vonatkozása általában nem határozható meg kontextus nélkül: vagy szükségünk van egy viszonyítási alapra, mint pl. a (16a) esetében, vagy tudnunk kell, hogy a melléknév által jelölt tulajdonság milyen entitásra vonatkozik, mint (17) esetében. A (16a) mondatot önmagában, kontextus nélkül nem tudjuk értelmezni, a mondat értelmezéséhez (16b)-szerű kiegészítésre van szükségünk.

(16) a. Péter magas.

b. Péter tíz éves korához képest/a svéd fiúk átlagmagasságához képest/a japánokhoz képest magas.

A (17)-ben a szép melléknév mást és mást jelent a jelzett szó jelentésétől függően:

(17) szép kislány/könyv/épület/táj/foglalkozás

A melléknevek vonatkozása persze nem egyforma mértékben határozatlan (bizonytalan): a színnevek vonatkozása kevésbé bizonytalan, mint a mértéket jelölő mellékneveké, a mértéket jelölő mellékneveké pedig kevésbé bizonytalan, mint az értékelő mellékneveké.

Leszögezhetjük tehát, hogy a tipikus főnevek vonatkozása egyértelmű, a tipikus mellékneveké ezzel szemben bizonytalan.⁵

Összefoglalva a melléknévi és a főnévi jelentés közötti különbségeket, a tipikus melléknévi jelentés a főnévivel szemben (a) egy dimenzióra vonatkozik, (b) fokozható, (c) vonatkozása a kontextustól függ, (d) nem lehet fajtajelölő. Az ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkező melléknevek külön melléknévosztályokat képviselnek. Ilyen például az élő – halott melléknévpár, amelynek egyik tagja sem fokozható, vagy a jó – rossz melléknévpár, amelynek tagjai nem egydimenziós tulajdonságot jelölnek. A melléknévosztályok problémájára a későbbiekben még visszatérünk.

1.3. 7.3. A predikatív és az attributív használat⁶

Tekintettel arra, hogy a legtöbb melléknévnek van mind predikatív, mind pedig attributív használata, kézenfekvőnek tűnhet az a feltevés, hogy ezek közül az egyik az alapvető, a másik pedig levezetett. Történetileg a predikatív használatot tekintették először alapvetőnek, amelyből az attributív használat (pl. transzformációval) levezethető. Szemantikailag ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy például a (18) mondat jelentése egy konjunkció:

(18) A szomszédom egy fekete férfi.

(19) FEKETE(szomszédom) & FÉRFI(szomszédom)

Más szóval, a szomszédom vonatkozása olyan egyén, aki két halmaz metszetének eleme: az egyik halmaz a fekete dolgok halmaza, a másik a férfiak halmaza.

A predikatív elemzés azonban több okból nem adekvát. Azokban a nyelvekben, amelyek nyitott melléknévi szóosztállyal rendelkeznek, a mellékneveknek csak egy része fordul elő mind attributív, mind pedig predikatív pozícióban. Szép számmal találunk olyan mellékneveket is, amelyek csak attributív vagy csak predikatív funkcióban fordulhatnak elő. A magyarban az előbbi csoportba tartozik például a fő, előző, állítólagos, jogos (örökös), igazi (költő), egyedüli (túlélő), bizonyos (emberek), közönséges (szélhámos), régi (iskola), következő (műsor), az utóbbiba általában a vonzatos melléknevek, amikor névmási vagy propozíciós vonzattal állnak (biztos benne/abban, hogy; felelős érte/azért, hogy; méltó rá/arra, hogy; méltatlan rá/arra, hogy; alkalmas rá/arra, hogy; képes rá/arra, hogy; képtelen rá/arra, hogy) tartoznak. Ezek a melléknevek csak vonzatukkal együtt állhatnak attributív pozícióban: *a képes ember–a minden gonoszságra képes ember; *a méltó diák– a jutalomra méltó diák.

A szintaktikai problémán kívül azonban a predikatív elemzés szemantikai nehézségekbe is ütközik. Mindenekelőtt a (20a) és a (20b) mondatban ’a labda kicsi’ és ’a kis labda’ szemantikailag nem ekvivalens.

(20) a. Anna labdája kicsi.

b. A kis labdát nehéz elkapni.

A (20a) mondatban a ’kicsi’ a labdának csak egy járulékos tulajdonsága, a (20b)-ben ezzel szemben a ’kis’ szembeállítja a ’kis labdákat’ a ’nagy labdákkal’. A jelző segíti a labda azonosítását. A jelzői melléknév tehát módosítja a vonatkozást, a predikatív melléknév ezzel szemben közvetlenül a jelölt tárgyra vonatkozik.⁷

Némely nyelvben ez a különbség morfológiailag is megjelenik. Az orosz mellékneveknek van hosszú és rövid alakjuk. A hosszú alak előfordulhat mind jelzői, mint állítmányi szerepben, a rövid alak viszont csak predikatív funkciójú lehet. Az elibbi közvetlenül minősíti a jelölt tárgyat, az utóbbi viszont csak a ’főnéven keresztül’ teszi ezt:

Az attributív és predikatív használat közötti további különbséget az alábbi angol példa illusztrálja.⁸

(22) a. the stars which are visible

’a csillagok, amelyek láthatóak’

b. the stars visible

’a látható csillagok’

c. the visible stars

’a látható csillagok’

A (22a) mondat kétértelmű, a stars ’csillagok’ egyrészt jelölheti (a) azokat a csillagokat, amelyek éppen most láthatóak; másrészt jelölheti (b) azokat a csillagokat is, amelyek a földről egyáltalán láthatóak. Mármost a (22b)-nek csak az (a), a (22c)-nek pedig csak a (b) értelmezése lehetséges.

Egyrészt tehát nem minden melléknév fordulhat elő predikatív funkcióban, másrészt a predikatív és attributív funkció szemantikai tulajdonságai nem mindig azonosak, ezért a mellékneveknek a predikatív funkcióból kiinduló szemantikai jellemzése nem lehet adekvát. A másik megoldás, tehát a szemantikai jellemzésnek az attributív elemzésre való alapozása, szintén több problémát vet fel. Az attributív elemzésnek többek között számot kell adnia a predikatív használatról is. Egyik lehetőség a következő. Kiindulásul A torony egy vörös torony mondat szolgál, amelyből törlés révén jön létre A torony vörös. Nem lehet azonban mindig tudni, hogy mi is törlődött. Ez különösen akkor feltűnő, amikor az alany tulajdonnév. Honnan tudhatjuk, hogy a melléknévnek mi az összehasonlítási alapja? A lehetőségek száma elvileg végtelen:

(23) a. Carlos nagy.

b. Carlos nagy papagáj.

c. Carlos nagy elefánt.

Carlos lehet nagy ember, nagy papagáj, nagy elefánt, nagy tigris és így tovább. Ezenkívül az alanyi főnévi csoport alaptagja által meghatározott összehasonlítási alapot a kontextus megváltoztathatja:

(24) a. A torony szép (mint torony).

b. A torony szép (mint épület).

c. A torony szép (szép a színe).

Az összehasonlítás alapja ezért a szemantikai ábrázolásban csak változóként lehet jelen, amelyet a kontextusnak kell betöltenie. A változó meghatározásakor természetesen default-értékek is figyelembe vehetők.

Ha mindehhez még figyelembe vesszük a fent említett szemantikai különbségeket, akkor a végkövetkeztetés egyértelmű: a melléknévi jelentés jellemzésekor nem lehet sem a predikatív, sem pedig az attributív használatból kiindulni. Mindkettőt külön-külön kell tudnunk jellemezni. Mivel a szemantikai jellemzésnek azt is figyelembe kell vennie, hogy a melléknév milyen szemantikai osztályhoz tartozik, a következő pontban a melléknevek osztályozásával foglalkozunk.

1.4. 7.4. A melléknevek szemantikai osztályozása

A melléknevek szemantikailag többféleképpen osztályozhatók. Az osztályozás fő szempontja lehet például az, hogy a melléknevet tartalmazó mondat milyen implikációkat tesz lehetővé.⁹ Az egyik melléknévtípust ebből a szempontból a (25a,b) mondatok mutatják be.

(25) a. A szomszédom egy görög férfi.

b. Anna egy beteg gyermek.

A (25a)-ból következik, hogy ’a szomszédom férfi’ és ’a szomszédom görög’. Hasonlóképpen a (25b)-ből következik, hogy ’Anna gyermek’ és ’Anna beteg’. Az implikációs viszonyok sémáját (26a,b) mutatja.

(26) a. X egy ADJ N → X egy N

b. X egy ADJ N → X (van) ADJ

A (26a,b) implikációknak eleget tevő mellékneveket abszolútmellékneveknek nevezzük. Abszolút melléknevek például a népneveken kívül a kontradiktórikus viszonyban álló melléknevek (például beteg – egészséges, nedves – száraz), a részletező jelentésű melléknevek (például zömök, tömzsi, nyápic, pufók, nyúlánk, csalfa, nyurga, satnya), a színnevek, a privatív melléknevek (például vak, süket, béna, sánta, kancsal), és a valamilyen tulajdonság nagy fokát jelölő melléknevek (például gyönyörű, kiváló, vén). A (18) példával kapcsolatban említett ’konjunkciós’ elemzés abszolút melléknevek esetében jól működik. A (25) mondat jelentése például a következőképpen írható körül: ’a szomszédom a ’görög’ és a ’férfi’ tulajdonságok által definiált két halmaz metszetéhez tartozik’.

A második melléknévtípus esetében a (26a,b) implikációk közül csak a (26a) áll fenn:

(27) a. A pozsonyi patkó könnyű sütemény.

b. A szeretetszolgálat szép feladat.

A (27a)-ból csak az következik, hogy a pozsonyi patkó sütemény, de az nem, hogy a pozsonyi patkó könnyű. Hasonlóképpen a (27b)-ből csak az következik, hogy a szeretetszolgálat feladat, de az nem, hogy a szeretetszolgálat szép. Azokat a mellékneveket, amelyekre csak a (26a) implikáció áll fenn, relatívmellékneveknek nevezzük. Relatív melléknév az összes mértéket jelentő (dimenzionális) melléknév (például magas – alacsony, hosszú – rövid, nagy – kicsi), valamint az összes értékelő melléknév (például jó – rossz, szép – csúnya, szorgalmas – lusta).

A harmadik melléknévosztályhoz olyan melléknevek tartoznak, amelyek esetében sem a (26a), sem pedig a (26b) implikáció nem áll fenn. Például:

(28) a. Éva az előző feleségem.

b. Péter az állítólagos feljelentő.

Könnyű belátni, hogy a (28a)-ból nem következik sem az ’Éva a feleségem’, sem pedig az ’Éva előző’, az utóbbi már csak azért sem, mert az nem lehet kijelentés.

Hasonlóképpen a (28b)-ből nem következik sem az, hogy ’Péter a feljelentő’, sem pedig az, hogy ’Péter állítólagos’, utóbbi ismét annál az oknál fogva (is) ki van zárva, hogy nem fogalmaz meg kijelentést. Azokat a mellékneveket, amelyek sem a (26a), sem pedig a (26b) implikációnak nem tesznek eleget, nemszabályosmellékneveknek nevezzük. A ’nem szabályos’ elnevezés nemcsak azért jogosult, mert az ide tartozó melléknevek egyik implikációs feltételnek sem tesznek eleget, hanem azért is, mert vagy csak predikatív, vagy csak attributív helyzetben fordulhatnak elő.

A dimenzionális és az értékelő melléknevek alkotják a relatív melléknevek két nagy osztályát. A dimenzionális melléknevek esetében az összehasonlítás alapja, a norma egy átlagérték, az értékelő melléknevek esetében a norma az elvárásoktól függ. A dimenzionális és értékelő melléknevek több tulajdonságban térnek el egymástól.

(a) A dimenzionális melléknevek pozitív pólusú tagja mértékhatározóval módosítható. Ez nem lehetséges sem a dimenzionális melléknevek negatív pólusú tagjai, sem az értékelő melléknevek esetében.

(29) a. Az asztal két méter hosszú.

b. *Az asztal két méter rövid.

c. *Szilvia öt egységnyi szép/csúnya.

(b) Középfokú összehasonlítás esetében a dimenzionális melléknevek az egész tartományt lefedik, használatuk nem függ a normától. Ugyanez vonatkozik az értékelő melléknevek pozitív pólusú tagjaira is.

(30) a. Az első asztal hosszabb a másodiknál.

b. A második asztal rövidebb az elsőnél.

c. Éva szebb Máriánál.

A (30a,b) esetében nem következtethetünk az asztal hosszúságára, és a (30c)-ből sem következik, hogy akár Éva, akár pedig Mária szép lenne. Ezzel szemben az értékelő melléknevek negatív pólusú tagjai esetében szerepet játszik a norma:

(31) Mária csúnyább Évánál.

A (31) mondat a két hölgyet a csúnya tartományában hasonlítja össze, tehát Mária is, Éva is csúnya. Ennek következtében a (31) nem ekvivalens a (30c)-vel. A dimenzionális melléknevekre azonban mindig érvényes a (30a) = (30b) ekvivalencia.

(c) Az alapfokú és a középfokú összehasonlítás esetében a (32a,b) mondat szemantikailag ekvivalens.

(32) a. Péter magasabb Jánosnál.

b. János nem olyan magas, mint Péter.

Értékelő mellékneveknél ez az ekvivalencia nem áll fenn:

(33) a. Éva szebb Máriánál.

b. Mária nem olyan szép, mint Éva.

(d) A mennyire magas? és a mennyire szép? kérdések különböző típusú válaszokat engednek meg.

(34) a. Péter 182 cm magas.

b. Péter éppolyan magas, mint János.

c. Péter kétszer olyan magas, mint a kisöccse.

d. Péter nem elég magas ehhez a munkához.

(35) a. Éva éppolyan szép, mint Mária.

b. Éva kétszer olyan szép, mint Mária.

c. Éva nem elég szép ehhez a munkához.

A (34a)-nak megfelelő válasz nem adható értékelő melléknév esetében.

Ugyancsak különböző válaszokat engednek meg a mennyire magas? és a mennyire alacsony? kérdések. Az előbbi esetben válaszolhatunk (36a)-val, az utóbbi esetben viszont nem lehet válasz a (36b).

(36) a. Alacsony.

b. Magas.

Mindezek a tulajdonságok arra utalnak, hogy különböző szemantikai jellemzéseket kell kapniuk egyrészt a dimenzionális és az értékelő mellékneveknek, másrészt a pozitív és a negatív pólusú mellékneveknek. A fokozható melléknevek esetében olyan reprezentációra van szükség, amely az alap-, közép- és felsőfok közötti kapcsolatról is számot ad.

A következőkben az egyszerűség kedvéért a dimenzionális melléknevek tárgyalására szorítkozunk.