Kölcsönsorok /2 Cseke Gábor újabb tolmácsolásai a mai román költészetből és prózairodalomból

Érthetetlen
(De neînţeles)

Egy vásári asztalon, amelyről egy öregember régi könyveket árult, B. Vasile megpillantott egy ütött-kopott kötetet: Darwin élete és munkássága. Megvásárolta, mert valamikor érdekelte az evolu­cio­nizmus. Az amúgy olcsó könyvnek egyetlen szépséghibája volt: túl­sá­gosan vastag. Pontosabban, nem volt vastagabb más könyvek­nél, ámde Vaszit, aki ekkor a hatvanas éveit taposta, már nem fog­lalkoztatta annyira a fajfejlődés gondolata, mint húszéves korában. Ezért aztán beérte a tudós életét összefoglaló három oldallal, amitől erősen gondolkodóba esett.

„Mi lenne, ha én is leírnám életem főbb adatait, ahogy azt Darwin­nál láttam?” – tűnődött B. Vasile, és azon nyomban munkához látott.

Az egész nem tartott tovább pár percnél, ugyanis születése idejét és néhány fontos eseményt leszámítva – mint az egyetem elvég­zése, a házassága, gyerekei születése, nyugdíjazási éve – nem volt mit papírra vetnie. Ami B. Vasile életéből és munkásságából még nyitott kérdés maradt, hogy a maga kurtasága ellenére is teljessé váljon, az a halála éve volt. Mi kerülhetne még a „fontos adatok” sorába? Az az esztendő, amikor is vezető tervezőként átigazolt a ventilátorgyárba? Vagy az a nap, amikor prémium ütötte a markát, amit aztán a fiúkkal elivott a Lendülethez címzett falatozóban? Tán az a pillanat, amikor két istenes pofont adott a pártszervezet titkárának, aki azt terjesztette róla, hogy összeállt egy Lili nevezetű raktároslánnyal, miatta viszont szakított Getával a szerszám­készítőktől?

B. Vasile összetépte kurtára sikerült önéletrajzát és nekigyürkőzött egy másiknak, egy hosszabbnak. De bármennyit is erőltette az agyát, hogy előjöjjenek onnan a legkülönfélébb fontos élethely­zetek, nem futotta belőlük egy oldalnál többre. Ráadásul ezek is nagyrészt ökörségek voltak: belépésének éve az ifjúsági szerve­zetbe (a KISZ-be), az ezüstlakodalma, az az esztendő, amikor nagyapja megkapta a Négy évtized a Román Kommunista Párt megalakításától érmet, annak dacára, hogy az öreg a Magyar Kommunista Párt harcos illegalistája volt. Minél jobban szívós­kodott, hogy egy-egy esemény fontosságát felismerje és papírra vethesse, ezek a maguk idejében jelentőségteljes mozzanatok annál jelentéktelenebbeké zsugorodtak. Felidézhették őket egy murin, vagy egy régi munkatárssal találkozva, az mindjárt rákezd­hette, hogy „te Vaszi, emlékszel-e, amikor megfújtuk azokat a rozsdás vasholmikat és beadtuk az ócskásnak?” De hogyan illeszt­hető be mindez az ember saját élettörténetébe, amit az utódaira kíván hagyni?

Próbálta visszaidézni azt a napot, lehetőleg óráról órára, amikor úgy döntött, hogy a szeg- és láncgyárat felcseréli a ventilátor gyár­ral, amely szélesebb szakmai távlatokkal kecsegtetett. B. Vaszi­ban csak az az órácskányi utazás élt elevenen, amikor autóbusszal a munkába, illetve hazafelé tartott. Összesítve a buszozással töltött holtidőt, B. Vasile hirtelen arra ébredt, hogy nyolc kerek éven át mitsem csinált, mint rázatta magát a 311-es számú járattal, s ezalatt egy fogantyúba kapaszkodott.

„Nocsak – morfondírozott Vaszi mentegetőzve, bár senki se kérte rajta számon azt az eltékozolt nyolc esztendőt –, Darwin idejében ugyancsak nem létezett autóbusz. A kocsikázásra pedig még ennél is több ideje rámehetett.”

ROMULUS RUSAN

1935-ben született Gyulafehérváron, építészmérnök. Irodalomkriti­kusként debütált a kolozsvári Steauában. Kolozsvári és bukaresti lapok szerkesztője, kiadói lektor. Rövid prózai művei, útleírásai, forgatókönyvei a román próza élvonalába emelik. Többszörös írószövetségi díjas (1964, 1982). A rendszerváltás utáni társadalmi aktivitása a politikai meghurcoltak történeteinek feltérképezésére és köztudatba emelésére irányul. Feleségével (Ana Blandiana) az egykori máramarosszigeti börtönben létesített emlékmúzeum meg­alapítója.

A narancssárga kés
(Cuţitul portocaliu)

Nem tudom, miért, de az, amit most átélek, egy füstbe ment nyaralásomra emlékeztet, amikor elveszett a narancssárga késem. Nem lett volna éppen olyan nagy veszteség, hiszen nem volt valami rendkívüli jószág, egy orvos valamely hálás páciense fusizta a gyárban, a doktor pedig nekem ajándékozta. Nyelét áttetsző, narancssárga műanyaggal rakták be, s ez némi eredetiséget köl­csön­zött a késnek. Nem volt kimondottan hosszú, de tartósnak ígér­kezett, ugyanakkor kecses alakja volt, bár túlságosan rövidnek sem lehetett mondani, ráadásul tökéletesen illeszkedett az ujjak hajlataihoz, s eredménnyel használtam bármely művelethez. Könnyedén faragta a száraz ágat, s egyben a levesbe való hagymát vagy sárgarépát is apróra vághattam vele. Szó ami szó, megked­veltem.

Egy napon aztán sehol sem találtaim. Nyaralásunkból alig telt el néhány felhőtlen, pompás nap, amikor a késnek váratlanul nyoma veszett. Tűvé tettem érte a szobát, a konyhát, előbb csak úgy, gépie­sen, majd egyre nyugtalanabbul. Kizárt dolog, hogy eltűnt vagy ellopták volna. Minden gyanún felül álló, megbízható emberek láttak vendégül. Gyerekük nem volt, a vendégeskedés se dívott náluk. Ámde hová tűnhetett a kés?

Átkutattunk minden egyes fiókot, benéztünk az asztalok, a szekrények alá, majd a tetejüket is alaposan végigvizsgáltuk, aztán a táskák, a bőröndök, a zsebek kerültek sorra, de még a köny­vespolcokat sem kíméltük. Próbálkoztunk egyszer, kétszer, három­szor, négyszer, sőt ötször is, egymás után. Eleinte reményteljesen, már-már önhitten láttunk dolognak, képtelenségnek tartottuk, hogy netán a keresett tárgy ne virítana elő valahonnan narancssárgán, a kellő pillanatban, mintha nyelvet öltene ránk, amiért nem kerestük már a kezdet kezdetétől azon a nagyon is nyilvánvaló helyen. Ámde a kés nem került meg, és ez akkor még természetesnek is tűnt, hiszen mit keresett volna éppen ott; vizsgálódásunkat egyben más, képtelenebbnél képtelenebb helyekre terjesztettük ki, például a kertre, ahol uborkát vágtunk vele; a gyepszőnyegre (ahová a kirázott asztalterítőről kerülhetett; az ablak alatti bokrokra, amelyek bozótjába a macska egy óvatlan mozdulata sodorhatta le az ablakpárkányról... Olykor túlzásokra is vetemedtünk – például, mikor házigazdánk öregapjának hosszú, elhegyesedő pásztorbot­jával végigcsáklyáztuk a szemetesgödröt. Máskor meg egyenesen felsültünk, mint amikor felkértük a szomszédokat, kutatnák át ők is a saját udvarukat, ami egyáltalán nem volt ínyükre, minekutána sokáig görbén néztek ránk. Végül tudomásul vettük a szomorú valóságot, s más foglalatosság után néztünk; gondolataink eközben meglehetősen ködösek voltak, s foghattunk bármibe, mindent csak félszájjal csináltunk. Az olvasgatások, sétáink, eszmecseréink fölött nyomott hangulat lebegett, egészen pontosan valami megnevez­hetetlen rögeszme feküdte meg őket. Nyugtalanul és igen keveset aludtunk. Be ugyan nem vallottuk magunknak, de mindez a kés miatt történt.

Márpedig, ahogy ez rendszerint történni szokott, ez az átok se tartott sokáig, s hamarosan már csak én szenvedtem tőle. Kitartóan kutattam tovább, miközben a háziak beletörődtek a helyzetibe, sőt, voltak, akik egyenesen ellenem fordultak. Úgy tűnt nekik – és igazuk volt –, hogy ostobaság elrontani a nyaralást egy nyavalyás acélpenge miatt, ami ráadásul egy húszast is alig ér. Fűzött-e hozzá holmi rendkívüli emlék? Megmásztam vele tán az Everestet? Vagy eltávozott volna az élők sorából az, aki nekem ajándékozta? Mert ha nem, úgy ideje abbahagynom a szívóskodást. Azok, akik nemrég még váll-váll mellett kutakodtak velem, egy­szeriben csipkelődni kezdtek. Előbb csak kioktatólag, hogy netán megjön az eszem, majd egyre idegesítőbben.

Én viszont nem adhattam fel túl hamar a küzdelmet. Először is, egy napom már ráment (vagy kettő is?), s nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt az időt a késsel együtt veszni hagyjam. Másodszor: sehogy sem illett természetemhez az állhatatlanság. Nem azért, mintha képtelen volnék elviselni a veszteséget, vagy netán fukar lennék, ahogy a többiek vélték; egyszerűen nem tudtam beletörődni semmilyen képtelenségbe, amiről szerre be­bizo­nyosodott, hogy nem is képtelenségek. De nézzük csak meg elvi síkon is a dolgokat: nem elég vajon nekem, hogy sietségemnek és zavartságomnak köszönhetően oly könnyedén fátylat borítok mindarra, ami kikezdhetné a lényem? (Az intrikákra, az irigységre, a belenyugvásra, a képmutatásra, a bosszúra, a ravaszkodásra és a perpatvarra gondolok...) Mondtam volna le a késemről is, veszítsem el a legutolsó fegyveremet, hogy aztán teljesen védtelen maradjak? És éppen most, amikor ráérek és szabadságon vagyok?

Így aztán magányosan folytattam a keresést, a reménykedést és a búslakodást. Magányomat dacos ambíció fűszerezte. Szerettem volna bebizonyítani a többiek előtt, hogy igazam van, s a keresésbe ölt idő és idegmunka egy csöppet se haszontalan. Kibéreltem még egy szobát, ahova bezárkóztam. Ugyanakkor taktikát változtattam. Míg korábban képtelen voltam az érzelmeimen uralkodni, s bármibe fogtam, azt csak félig vagy negyedrészben is alig lehetett a számlámra írni, mert öntudatom maradékát a keresés már-már parttalan rögeszméje töltötte ki, ezúttal úgy döntöttem, hogy „vára­kozó álláspontra” helyezkedem. Keresésemnek most már nem volt konkrét iránya, eleresztettem magam s vártam, hogy e sem­mittevésből majd tettre serkent az ihletett pillanat. Olvas­gattam hát, albumokat nézegettem, zenét hallgattam, kereszt­rejt­vényt fejtettem, de mindezt félig öntudatlanul, hogy aztán váratlanul, anélkül hogy a késre gondolnék, megvilágosodjék előttem egy hely, amit még nem kutattam át. Ilyenkor pedig ugyanilyen váratlanul teljesen újjáéledt bennem a remény (amiből bár egyre kevesebb volt, az is rendületlenül fogyatkozott), s tettre készen az illető rejtekhely elé pattantam. A kés, természetesen, nem volt ott.

Vajon, azért nem találtam rá, mert tényleg nem volt ott, vagy nem bukkantam rá, mert figyelmem mindinkább formálisan működött? Ellentmondásos helyzet volt ez, ami idővel mind gépiesebb visel­kedésre késztetett. Gyakran kaptam magam azon, hogy gon­do­latban messzire kalandoztam, s ha váratlanul feltettem magamnak a kérdést, vajon mire is gondoltam egy adott pillanat­ban, rájöttem, hogy egész egyszerűen semmire; se a kés, se más nem járt már az eszemben. Máskor meg, a hosszú, kimerítő esti séták idején, ami­kor már hazafelé tartottam, rajtacsíptem magamat, amint te­kin­te­temmel a földet pásztázva keresgéltem – no, de mit?; mert őszin­tén bevallom, hogy az a valami se a kés, se más nem lehetett. Ha viszonylag szenvedélymentesen akarnék fogalmazni, azt mond­hat­nám, hogy lassanként a nemlét előszobájában éreztem magamat.

A felfokozott készenlét ily (zavaros vagy sem, most mindegy) állapota, mint minden csoda, három napig tartott, és rettegtem tőle, hogy egyszer csak véget ér, én pedig vesztesként térek vissza a mindennapi közöny karjai közé, mielőtt megtalálhatnám a kést (bárhogy nézem a dolgokat, e telhetetlen vergődés még mindig jobb volt egy valódi szerencsétlenségnél, amely azzal, hogy rá­éb­reszt az élet valóságos arányaira, kiölte volna belőlem a kés emlé­két; mellesleg, nagyon tartottam ettől a lehetséges kimeneteltől).

Szóval azt szeretném mondani, hogy a kés végül is előkerült, és az eseményre, mint ahogy már-már biztos voltam benne, éjszaka került sor. Ráadásul nem egy akármilyen éjszakán, hanem éppen a harmadikon, a legutolsón. Valószínű, a kudarc súlyával a lelkemen, alig hunytam le szememet azon az éjszakán. Már korábban is meglehetősen éberen hánykolódtam, a vélt megvilágosodás érzése egy pillanatra se tágított tőlem, tekintetemet a sötétbe fúrtam, s az egyetemes homályból, akár egy bűvös szem, egy drágakő vagy maga a világ közepe, felém villant maga a kés... Nagyon is valósá­gos fénysugarak nagyon is látható erővonalai mentén közeledett felém, s mihelyt a találkozási pontokig jutottam, meg is fejtettem a talányt. A narancssárga nyelű kés előbb a fűben hevert, máskor egy polcocskán hányódott, majd az ágy alatt húzódott meg moz­du­latlanul, közömbösen, ámde nagyon is méltóságteljesen és döly­fösen, s ami a legizgalmasabb az egészben, alig karnyújtásnyira tőlem. Ha az illető hely nem tűnt nagyon távolinak, például a szoba valamely részéről volt szó, akkor felkeltem és ellenőriztem a dolgot. Ha távolabbi hely ötlött az eszembe, egyszerűen feljegyez­tem a látomás velejét, hogy másnap utánanézhessek, mert nem bíztam az éjszaka csalóka emlékezetében. A siker ennek ellenére elkerült.

Ezúttal viszont a valóságban is rábukkantam a késre. Az a leg­furább az egészben, hogy épp a legvégső pillanatban, amikor még hittem benne, tehát a harmadik éjszaka vége felé. Nevetségesnek tűnhet, de elmondom, hogy az egyik cipőm mélyén lapult, s azért rejthettem oda, hogy Marta, a bátyám kétéves kislánya nehogy megvágja magát, amikor egyik reggel nálunk vendégeskedett. Hogyan felejtkezhettem meg éppen én erről a mozdulatról, amire egy kislány miatt került sor, aki még csak nem is gyanította, hogy szobánkban egy kés található? (Talán még azt se tudta, mi az a kés...) Memóriánk mélyrétegeiben történnek ilyen látszólagos kihagyások; lefényképezünk egy titkot, amit kizárólag a magunk számára tennénk félre, s félő, hogy később éppen ezért pont előttünk marad rejtve.

Másnap késő délig aludtam, s amikor felébredtem, magamba fojtottam a feltörni vágyó dicsekvést; egyszerűen újra természetes módon kezdtem élni, hogy győzelmemet csakis gondtalan visel­kedésemből lehessen megsejteni. Valamennyien nevetgéltünk, s nyaralásunkat a tökéletes összhang jegyében fejeztük be. Majd haza­utaztunk, s nemsokára megfeledkeztünk ama három nap kín­zó, elcsigázó viszontagságairól, amiket még ha vissza is idéz­nénk, ma már képtelennek, torznak vagy jelentéktelennek tartanánk.

De vajon teljesen megfeledkeztünk azokról a napokról? Először is nélkülük, banális eseményeik nélkül észben sem tartanám, hogy átéltem azt a szabadságot. Igen, csak látszólag borult rá homály, mert íme, bizonyos meghatározott körülmények között egészen aprólékosan, a fuldokló tragikumig elmenően képes vagyok felidézni. Mint ahogy most is történik velem, amikor elég keresztül­mennem egy hasonló eseten, s a legkisebb részleteket bő alapos­sággal kiteregetve, újraélem a letűnt pillanatokat. Mintha ugyanaz a mese ismétlődne meg...

Bocsánatot kérek, amiért szőrszálhasogatóan ennyi mindent összefecsegtem... Szóval, hogy mi lenne az a hasonló helyzet, ami most rám köszöntött? Igen, igen, nem történet, hanem helyzet; és nem is hasonló, hanem azonos. A történet, amelyben testet ölt, természetesen gyökeresen más, és semmi értelme, hogy most elmeséljem, amíg magam se látok benne tisztán és le sincs zárva. Talán egyszer, egy más alkalommal majd ezt is elmondom, ha netán harmadízben is hasonló helyzetbe gabalyodom; olyanba, mely egyelőre, megmagyarázhatatlanul és érthetetlenül csupán a narancssárga kés keresésének és felbukkanásának (emlékezetes, banális, sőt nevetséges) eposzát hívta életre.

MARIN SORESCU

Felhőváros
(Oraşul din nori)

Mivel a városunk oly könnyű szegény, ügyesen megül egy felhő peremén. Valahol távol, egy völgy mélyén talán, felhőt dagasztva dohog egy mozdonykazán. Vagy egy vulkán tüsszent és tűzködöt okád, „egészségedre” – egy bámész gyermek elkiáltja magát. Csakhogy itt senki se tudja, mi a nátha, mert a levegő egyenesen szeszből van gyártva. (A szesz tűleveleken buggyan elő, amelyek végére nem jutott fedő.) A behavazott házakon tető helyett sítalp vagyon. Siklasz, siklasz rajta, s ha botlasz egyet, máris ott találod magad a tüzes kályha mellett. A tűznél, míg az ablakot belepi a hó, karba tett kézzel gubbaszt nagyanyó. Lábánál macska dorombol, és te látod, szőréből mekkora szikrákat csihol a simogatásod. Azért ragyog úgy belül a ház, mintha köd sose lenne, te pedig szeretnél benne élni egész életedbe. Meg aztán, a fény virágot olvaszt az ablaküvegen, s az elolvadt virágból víz és hal leszen. Mert ahol víz van, ez a törvény, ott se a hal nem hiányozhat, se az örvény. De túl az ablakon szintén csuda a világ nagyon.

Valaki úgy rendezte el, hogy a mesében a dolgok fordítva süljenek el. A sasok totyognak a hóban, mint Péter bátyám, míg a tyúk méteres szárnyakat visel a hátán.

A farkas, a bárány, a nyúl s a többi állat minden fontosabb mesében helyet találnak.

A nyúl például nem ugrik egyenesen fejest a farkas torkába, mintha a teste acélrugóra járna.

Mert minden megeshet ám a gyermekek városában, ahol az is valóság, amit csak kitaláltam. Nyugodtan odébb tolhatod a hegyet, ha nem tetszik, ahol áll, bezzeg másutt egy szék miatt is mindenki rád kiabál. Gumikat csenhetek le a csillagok kerekéről, vagy végigbiciklizhetek velük az utcasoron, s titkos híreimet az emberek fülébe súgom. Errefelé a csoda – semmiség, erről mondok éppen itt mesét. Jó tudni, hogy a vonat, ahelyett, hogy egy életen át a síneken járjon, bármerre nekivághat – hegyen, völgyön, árkon!

Milyen jó, hogy nem lettünk nagyok e városban, mely a hangya­bolynál nem nagyobb. A felnőttek ugyanis a város körül lovagolnak, óráikon ülve, gombjuk úgy virít, mint az én hátam, nyáron, pirosra sülve. Az ébresztőórák csengője lavinát zúdít hegyről a völgybe, s mindent betemet a hó, körbe-körbe. Pedig hogy szeretnének ők is a városba jönni! De a felnőttekhez képest túl kicsik a kapuk, vagy talán nekik túl nagy a hasuk.

S amíg szegények annyira lefogynak, híre-hamva sem lesz kicsiny városunknak.