Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

ÚJ FÖLDESURAK

A Nemzeti Tanács elnöke felpillantott, apró kék szemei komolyan néztek a feketére rozsdállt, drótkeretű pápaszem megett.

- Itt a kocsi.

A Nemzeti Tanács két tagja felállt az asztal mellől, egyik fekete szűrben volt, a másik, kis nevető ember, ócska munkáskabátban, olyan, mint egy kis posztómedve.

- Nézzék meg, barátaim, jól azokat a disznókat - mondta az elnök. - Milyen súlyúak, mikor lesznek érettek stb.?

A szűrös fekete ember száraz komolysággal int:

- Egen.

Az újságíró megilletődve nézte a nyugodt, komoly embereket, akik az asztal körül ültek. A pamacsbajszú elnökre nézett, aki húszkraj­cáros ócska szemüvegével tekintéllyel ült az öregbíró helyén, senki sem gondolta volna, hogy egy hónappal ezelőtt még “szegény em­ber” volt, akinek ott volt a helye az ajtó mellett, ha bejött a tanács­terembe. Előbb letörülgette a lábát odakinn, aztán a kalapját kéz­ben tartva ácsorgott, míg sor nem került rá... Most éppen olyan öregbíró, mint akárki a vastag, kihízott s halcsont keretű okulárés nagygazdák közül.

- Tessék, szerkesztő úr - mondta az elnök.

Az újságíró felállt. Úgy gondolta, ő kért kocsit, hogy megnézze, mi van a föld fészkeiben. Most meglepte, hogy ő csak ráadás.

A községháza árkádos bejárata előtt állott a kocsi.

Úri fogat, két gyönyörű fekete lóval. A bakon strucctollas, lengő szalagos parádés kocsis. A fekete szűrös ember előrelépett, felült a kocsira a jobb oldali ülésre, a kis posztókabátos a bakra penderült. Az újságíró is beült.

Mindenki oda ül, ahová tud.

A lovak kirúgnak, elrepítik a hintót. A munkástanácsos mereven, komolyan ül magának; úgy ül, mint akit a földrengés sem repít ki többet.

- Sok nagygazda van ebben a faluban - mondja az újságíró, aki a régi világ levetkezhetetlen érzéseivel veszi észre a boldog falut, az öblös, tágas nagygazdaházat, ahol sonkákkal van tele a kamara és téli zsákokkal; marhával a hosszú istálló, disznóval a tölgydeszka ól... A gazdag, a kényelmes, a testi jó érzés árad fölöttük, jó a sze­génység e korszakában látni, hogy ez is van azért.

Az ember nem felel. A kocsi sokáig megy a felvágott, havas ut­cán. Akkor egyszerűen így szól:

- Egen. Van egynéhány jó gazda; de nagyon sok minálunk a sze­gény zsellérember... Arra be csak olyan kis házak vannak.

Az újságíró ráeszmél az új világrendre: igen, hisz ő szociológus. Azért van itt... Fázósan húzódik be a prémes bundájába; mit ed­dig csak elméletben értett, megérzi most a szegénység rettentő érzé­sét, rácsap a szegénység mindent elborító igazsága; van egynéhány jó gazda - ismétli magában -, de nagyon sok a szegény ember...

Már kezdődnek itt is, a nagyutcán, a főútvonalon, ahová kirakat­ban terpeszkedik mindenkor a gazdagság, a vagyon, hogy magát fi­togtassa, hogy még azt a pár méternyit is ő élvezze: közel lenni a főútvonalhoz... Már itt vannak a riggyent-roggyant szegény kalyi­bák, az apró putrik, mákszemnyi ablakokkal, melyek homokkal van­nak szigetelve; a félrebillent szalmafedelekkel, amelyeket csak a szél irgalma őriz; sem udvar, sem istálló, se kút, se kert az udvarok­ban; a szegénysor, amit az átutazó behunyt szemmel néz végig, örülve, ha nem kell róla fölöttébb igen tudomást venni.

Rápillant a szűrös emberre: vajon melyikben lakik e nedves kis putrik közül? Hm, elöljárósági ember... Kérdezni nem meri, mert amilyen kevély a gazdag az ő gazdagságára, annyira takarja a sze­gény az ő szegénységének rongyait... Ki tudja, van-e egy kis “zsí­rozója” otthon ez újmódi, szalmával bélelt csizmájú tanácsos szegény kis feleségének.

A kocsi végre kiért a faluból, elmaradtak a nyomorúságos viskók: mintha levették volna a lélekről a súlyos terhet, kinyílt a tágas mező, a végtelen hómező, amely az éggel egy fényes ködben olvadt össze arra körös-körül. Az út mellett néhány akácfa állt, kettő-három ki­vágva dőlt el az árkon, a sárga forgács szinte csillogott a havon.

- Szép - mondta az író -, gyönyörű ez a téli kép.

Önkéntelen pattant ki ez a felkiáltás, mert a szemét elkápráztatta a havak tengere. Téli tárlatok s szép tájképek lebbentek fel előtte, jól öltözött dámák, akik egészségesen s piros arccal, korcsolyásan, szellemesen sziporkáznak az emlékeiben...

Az ember elkapta a szót, és erősen nézett szét a nagy mezőn.

- Szép, ugye? - mondta, s a hangjában leplezhetetlen az öröm. - Nagyon szép földek ezek! Szép uradalmak!... Meg jók, nagyon jók, fajin jó fődek, uram... Nem olyan fődek ezek, mint odaki a csorváson, amelyek vagynak, ezek jó fődek, de amiket eddig bérbe adott az uraság a népnek, az mind vadvizes meg szikes csúnya főd... Mert csak az olyan fődeket adták a szegény népnek bérbe, amék a bérlőnek nem kellett... Meg, tudja, a bérlő fizetett egy holdért tizennégy koronát, a falusi ember meg fizetett negyven ko­ronát..., az az igazságtalanság is.

Az író sem látta már a tájképet, nem látta a külső szépséget: a nagy sorsfordulat belső, meg­rendítő szépsége csapott rá. Ezt a szép­séget azonban még csak látta: még nem érezte. Nyugtalan zavarral ült a kocsi ruganyos párnáján: a finom kocsiban, a remek téli tájban nem érezte magát olyan gondtalannak és boldognak. Mint annyiszor, ha farsangra ment nagy bundában, repülő kocsival, s tudta, hogy tá­gas udvarházban meleg szobák boldog népe várja, gondtalan, művelt emberek melengető derűje, fehér abroszok, ragyogó porcelánok, ezüst evő­eszközök, szarvasagancs nyelű kések, nagyszerű konyha, pácolt vadhúsok, párolgó puncsok, torták, jó borok, kitűnő szivarok... Rekapitulálta a dolgot: akkor is ott volt a faluban, a falu óriási töme­gében a szegény nép, bűzös kis vackokba duggatva, a téli fagy elől el­bujdosva a deres ajtósarkok mögött. A gyerekek sápadtan, penész ­ette, vékony csontokkal s céklavörös orral, apjuk ócska kabátjában, amely a földig ér; kis vézna sápadtak, lila ajkak közül sárga fogak merednek ki, s mély karikák kétoldalt a lilás szemecskék alatt...

A távoli hóban apró sárga petrencék tűntek fel. Barna kis alakokat lehetett látni a sárga foltokban, emberek hozták a hátukon, mint apró hangyák az óriási batyukat.

A bakról visszafordult a kis tanácsos:

- Hordja a szegénység a szalmát - szólt nevetve -, mert nincs a szegénységnek tüzelője.

A távolban feltűntek a tanyai épületek s a szalmakazlak, békés árnyképük rezgett a hó felett. A szalmahordók egymás után ballag­tak láthatatlan csapásokon a hóban, szépek voltak, amint ott mozog­tak, lassan, mint a percmutató, előretolulva.

A kocsi befordult a tanyák irányába. Tágas szérűk, hosszú, nagy istállók, hóval rakott fák: fehér angyalok állottak a barna salak körül; az íróban megint csak fölvillant a sok szép tanyai emléke, s már látta középen az urasági lakást, bár tudta, hogy ott senki sem várja...

Valóban, a kocsi nem gördült be az úri lak rácskerítéses kapuján, csak ő pillantott be, s látta az üveges verandát, ahol a fiatal úri­lányok oly vígan éltek azelőtt; hideg volt most, s didergett az idegen télben a tornác. Hó borította a virágágyas udvart, és senki sem lapá­tolta el a havat, a tuják földig rogyva a ráfagyott havak alatt, mo­rózusan lógtak.

Odább állt meg a kocsi, a kisebb, házak előtt.

Puskás nemzetőr jött elő. Csöndesen, senki sem vette észre, hon­nan, tiszta melegséggel intettek egymásnak adj istent a néptanácso­sokkal.

- Hol van a kulcsár?

- A sertésólaknál.

Leléptek a szekérből a Nemzeti Tanács kiküldöttei, nem cihelőd­tek, mint a hajdani urak a farkasbundából, leléptek a vékony fekete szűrben, a kis barna kabátban, s ott álltak a hóban, mint a többi sze­gény ember.

Aztán egyszerű, ballagó léptekkel indultak az ólak felé.

- Hol vannak a bérlők? - kérdezte az újságíró, s visszanézett a ház felé.

- Debrecenben - mondta odavetve a nemzetőr.

- Nem jönnek ki sose?

A nemzetőr elmosolyodott:

- Nem jönnek.

- Nem mernek?

A nemzetőr billentett a fejével egy kicsit:

- Nincsen itt má nekik semmi keresnivalójuk... Ma itt minden nemzeti vagyon...

A két tanácsosnak egy sovány fekete legény halkan referált. A szű­rös néptanácsos kemény ridegséggel szólalt meg:

- Minek engedtétek?

- Írást mutatott. Debreceni engedélye volt, meg rajta volt a pe­csét a községházáról is... Mit tehet az ember?

Kedvetlen csöndbe borultak. A szűrös csak csóválta a fejét.

- Kifosztanak - mondta határozottan -, tisztára kipusztítanak.

Aztán erősebben így szólt:

- Ez a betyár kölyök nagyon merész!... Még az úrral nincs is baj, de ez a haszontalan írnok kimerészkedik. Minden másnap sze­kérrel jön ki Debrecenből, egyszer búzát visz, másszor mást visz, ruhát, edényt, már lassan mindent elhordott innen, a nemzeti vagyon­ból. Most elhajtották a java marhákat, hogy itt nincsen elég takar­mány, aztán meg gyünnek, hogy elhordják a szénát, hogy Debrecenben nincs mit adni nekik. Már a parádés lovakat mind elvitte, most az ökröket mind sörébe fogják, a csikókat mind elrekviráltatják. Itt lesz a tavasz, akkorára nem lesz semmi... Úgy kiforgatnak ezek itt min­denünkből, hogy mire szántani kell, nem lesz mivel hozzáfogni... Tizenkétezer hold ez a kettős bérlet, nincsen benne bemunkálva nyolcszáz hold; mi lesz itt jövőre, éhínség lesz ebbül... Ez a betyár kölyök: hogyan bánik mivelünk a végén, úgy kell a körmire nézni, mint a zsiványnak...

Azzal előrement, csöndes léptekkel, kissé imbolyogva, nem azzal a határozott, kemény járással, ahogy a kövér, piros képű, hatalmas régi földbirtokosok haladtak végig a tanyán, csillogó arccal s harsány parancsokkal. A szűrös tanácsos nyugodtan ment, gond volt a pillá­ján, de bátran nézett körül, csendes szavára kieresztették a hízókat, s a gömbölyű kocák s ártányok egymás hegyén-hátán tódultak ki az etetővályúkhoz. Értő szemmel bírálták a tanácsosok, nemzetőrök, velük a kondások; előjött a vén kulcsár, öreg csíkos sállal a nyaká­ban. Százhúsz kiló, százötven kiló, két hét alatt beérnek, ki lehet mérni...

Alkonyodik, a juhaklok egészen ködbe borultak, távolról a kon­dásfiú kurjantása hallik:

- Kurra, te!...

Visító kismalacokat terel, ostort csattogtatva. Egy kútgém nyiko­rog, vizet húznak az ökrök­nek. Az új földesurak komolyan, megelé­gedetten nézdelik a nyüzsgő sertésfalkát, a trágya­domb vékonyan gőzölög az ólak körül.

- Milyen ember volt a régi gazda? - kérdezi az író.

Kis nevetés a szemekben, az arcokon tiszta és nyugodt emberi érzés, nyíltság, őszinteség, bátorság, megelégedés...

Az kuruc ember volt, még a hetvenhét esztendős embert is úgy letegezte, mint a taknyos gyereket, és leverte a kalapot a fejéről, ha úgy fagyott is, hogy csikorgott... Hej, tudta szidni az száz istennel az embert!

Az író körülpillantott az egyenlő s egyforma nyílt arcokon: ha itt volna a régi úr, akkor most annak az arcán volna az emberi örömnek az a boldog kinyomata, s ezek itt mind sötéten, zárt szemmel, bum­fordi módra szétszórva álldogálnának jó távol a sűrű ködben, mint harapós ebek, akik láncra vannak verve, s morogva szorítják fogu­kat véres harapásra...

Egyszerre föllobbant benne valami jóérzés, meglátta a szépet, a legszebbet, amit az élet ad: az emberarcon a boldog lélek ékessé­gét... Kápráztató volt, mintha csupa mécsesek gyúltak volna ki körülötte, a szépségek apró karácsonyi boldog lángjai csillogtak, és ő otthon érezte magát.

1918