Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

LEVÉL A DAJKÁHOZ

“Adassék Katus asszonynak, Hodásziné porkolábnénak, nekem szerelmes leányomnak.”

Így kezdődött az írás, ami be volt kötve a főlevélbe, amit a nádor­ispánné a lányának írott. Míg a fiatalasszonyka remegő boldogság­gal betűzte anyja levelét, a másik teremben éktelenül sivalkodott a méltóságos gróf, a vármegye örökös főispánja, az ő három hónapos kisfia.

Borzasztó, mennyi baj a gyerekkel! És ha már Isten adta, hogy megjöjjön az örökös, akire születése percében már a legfőbb zászlós­úri hivatalok és dicsőségek és roppant domíniumok vártak, hát s nem akar fejlődni! Hiába lesi kész örömmel az anyácskája, nem és nem nő a drága kis testecske. Ezer szerencse, hogy az édesanyja, maga a nádorispánné őnagysága és kegyel­messége, húsvétkor meglátogatta az újszülöttel dicsekedő anyát, s bölcs paranccsal jelentette ki, hogy ez így nem mehet, a gyerekhez dajka kell. Mindjárt ki is utalványo­zott egyet, mond­ván: “Van nekem Körmenden egy fiatal porkoláb­ném, Hodásziné, az lesz neked jó. Gyermeke alig egy vagy két héttel öregebb, a nőszemély egészséges, bő tejű és jókedvű.” S már lovas­ postát küldött érte, s még megvárta, hogy az asszony megérkezzék, csak akkor utazott Bécsbe, őfelsége a királyné udvarlására.

“Köszönetemet írom, minth szerelmes leányomnak - olvasta a le­velet tovább az anya: - Értettem az embertűl, ki a levelet hozta, hogy gonosz kedvű vagy, igen bánkódol, sírsz is a te ott-maradásod miatt...”

- Megkeseredik a teje! - kiáltott fel bánatában az édes kis mél­tóságos asszonyka, s hálával volt eltelve, hogy az ő anyja még Bécs­ben is csak rajta s az unokán gondolkodik.

Most bejött a szobába az ura, a méltóságos és nagyságos gróf és várkapitány és egészben véve huszonnégy éves úr. Aki felől ülhet török, ahol akar, most csak egy fő gondja van: a gyerek. Akármit csinálnak, a dajka sír, a teje megkeseredik, s a kis gróf bőg.

- Jöszte csak - mondta felé repesve a felesége -, anyám ír, és levelet tett bé a dajkának is.

Sírva borult az ura vállára, mert nem bírja hallgatni a kicsi visí­tását. Hascsikarása van, csak attól tud ennyire éktelenül sivalkodni a szegény lélek. Keserű tej hascsikarást csinál.

Újra nekifeküdtek a levélolvasásnak, s némely szón el is vitatkoz­tak. Olvasni nem könnyű volt a levelet ez időkben.

“Azt is mondottad, hogy inkább akartad volna az porkolábné ne­vet viselned, hogysem, mint a dajka nevet.”

A két szülő felcsillanó szemmel nézett össze. Igen, azt mondta a gaz dajka. Hiába látják el minden jóval, mégis nem akarja elfelej­teni urát és otthon maradt kisgyermekét.

“Az porkolábné neven ne bánkódjál, jó leányom, mert most is ugyan porkoláb a te urad. Az dajka neven se bánkóggyál, hanem in­kább hálát aggy az Úristennek, hogy ilyen fejedelem gyermekének kívánták szolgálatodat...”

- Híjjátok he Katus asszonyt - mondta a méltóságos asszonyka, mert már nem bírta kivárni a levél hatását. Már be akarta adni a dajkának a gyógyszert, hogy gyógyuljon meg, és legyen jókedvű, mert az lehetetlen, hogy egy ilyen egyszerű teremtés minden báját és bá­natát el ne felejtse, ha a kegyelmes nádorispánnétól ily levelet kap, ily szép levelet és ily vigasztalást, hogy gondol rá, mikor oly sok dolga vagyon ott fel Bécsben, a királné oldalán...

Mikor a teletőgyű, morcos kis asszonyka bejött, nem bírta a fiatal úrnő, csak az első sort elolvasni neki, elöntötte a szemét a könny, s a levelet a keményebb szívű férfi vette át, s az olvasta. Mikor végig elolvasta, amit már ismertek benne, ránézett a dajkára, hát legna­gyobb csodálkozására nem örvendett, és nem nevetett a dajka, hanem összehúzott szemmel és morózus pofával hallgatta. Még az ajkát is felduzzasztotta. Nem szólt rá semmit, csak olvasott tovább.

“Az nagyságos úr és az kegyelmes asszony a te szolgálatodat hiába nem hagyják, csak kérlek, jó leányom, ne sírj, és ne bánkóggyál, go­nosz kedvű ne légy, hanem nagy jókedvvel, szere­lemmel, vígan szol­gálj a nagyság gyermeke körül...”

- Hallod? - mondta felzokogva a fiatal kegyelmes asszony. Ily fiatalon hogy tud valaki kegyelmes lenni, még alig tizennégy éveske múlt a drága.

De a dajkán még mindig nem látszott semmi megindulás. Közben az úr elolvasta a következő sort, s most már hangosan, könnyebben közölte, ami előtte volt:

“Én is hamarnak oda elmegyek, és az uradat is felviszem. . .”

Erre, mintha a nap kisüt, felragyog a dajka arca! Kis, kerek göm­bölyűsége egész kicsillog, a két kezét összecsapja, és most már áhí­tattal fülel.

“...és ott minden jót megbeszélünk az kegyelmes asszonnyal, mert nektek mind uraddal együtt csak azt kell mívelnetek, amit én akarok...”

De a dajka csak avval az egy sorral maradt el, hogy “uradat is felviszem”, s most azt kiáltotta el nagy örömében:

- Hodászit? Uramot?

- Igen, igen, te buta, hacsak nincs még egy urad.

De erre a Katus már a többire nem volt kíváncsi, elkezdett csap­kodni két tenyerével, ahogy a kis madár veri szárnyával a kalitka falát, és csak kiabálja:

- Hodászit, uramot megkapom! És fiamot nem írja az öregasszony?

- Micsoda öregasszony, te ostoba! A főkegyelmes asszony!

- Fiamot nem írja, kis pujámat, a főkegyelmes öregasszony?

- Azt nem írja, de uradat írja. Uradat hozza. Pünkösdre el­hozza uradat, ez nem elég? Olyan kis gyereket nem is lehet, az még nem is bírná ki a rázást az úton.

- Küldjenek érte engemet. Az én mejjemen...

- Te együgyű, és addig mi lenne a méltóságos kis gróffal?

- Igen, mi lenne?

Újra szomorú lett Katus asszony.

“...azért szerelemmel légy az úrfiú körül, hogy ezért én is min­denkoron jóval legyek tenektek. Isten minden jóval megtartson. Bétsben kelt, Szent Mihály-nap után májusban, 1556.”

- Még most is gonosz kedvű vagy? - szólt rá keményen a méltó­ságos asszonyka, durcásan, hogy ilyen nagy jóságot nem siet meg­hálálni nevetésével és boldogságával.

De a dajka csak szemökbe pöki:

- Méltóságos asszonyka, maga nem is szoptatja a fiját, de azért nem sírna-e, ha elvennék magától, és elvinnék Körmendre?

A kis férj és a kis feleség megdöbbentek ezen a paraszt orcátlan­ságon, hogy a porkolábné hozzájuk meri tenni magát.

- Pedig lássa, jobb lett volna, ha inkább odahozzák a kis méltó­ságosat, és én mind a kettejüket örömest elszoptatgálom, mert van ám nekem tejem a kettejeknek is. Egyikre a kis kegyelmest, másikra a kis ejdest.

S rácsapott egy tenyerével egyik mellére, másikkal a másikra.

De a fiatal méltóságos nem nevetett vele, mert most a másik le­velet olvasta, amit nekik küldött az anyósa, s abban azt, hogy: “Vi­gyázzatok, nem kelletik Katus asszonynak megmondani, hogy az ő fia már Istennél vagyon, mert ha megtudja, csak még jobban meg­keseredik a teje, mitől Isten őrözzön. Csak legalább jókedvűen ma­radna az árva. Ha megyek, viszem urát csakugyan, hogy gondoskod­hassanak új bimbózásrúl.”

1937