Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

A BIRKAITATÓ VÁLÚ

Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember.

Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, betették a földbe, s ráhúzták a rögöt.

Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak: a két, legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége; a szomszédokból három asszony meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy még egyszer megdobja röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut, s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak.

Azután hazajöttek, s mielőtt szétoszlottak, egypár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohány nem vót, a krumpli­szárat is elszítta sze­gény; ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből.

A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után.

Az öregasszony tüzet rakott, s megmelegítette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt, s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a teme­tőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak há­rom napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, míg az öreg meghal, de másnap aztán gondos­kodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor köl­tözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt.

Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy: “Hát, Zsuzsi néni, mit fog azután csinálni?” Mondta, hogy nála ellakhat, kivált, ha ágya is van, a kis kamarát odaadják neki, ott ellehet, míg él, csak a baromfira kell vi­gyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öregasszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyug­tatta szegényt ez a dolog, s azóta nem sírt annyit, mint eddig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kiseperni is csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? Reggel ő már megy a papékhoz, a többihe meg semmi köze.

Lassan, szótlanul eddegéltek, míg csak meglehetősen jól nem lak­tak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadul­nak tőle. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygazdához, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni.

- Maga megy a papékho? - kérdezte az anyját a kisebbik, s a városra gondolt; ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Ameri­káig...

- Nem tudom, hogy lesz - mondta óvatosan az öregasszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember, s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megutálta az örökös sze­génységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúság­ból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára, istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap...

- Maga dóga - mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszében, házasodni szeretett vón, annál jobban, mert a jányéknak van egy kis házuk is; örült azért, hogy szabadul az anyjától.

A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelű penecilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer, s újra becsattantotta: ez olyan messze vágyó ember­nek való fájin kés volt... Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást.

- Be cafra egy tarisznya - mondta aztán, s a szőrtarisznyára nézett.

A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisz­nyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt meg messze idegenbe, ré­gebben, kubikosmunkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukba ebből került ki a madárlátta kenyér meg a vásárfia, nagyon megbecsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mint jelent az öccse szava: böcsmöli, hogy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öreg­nek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól.

- No, a tarisznya még tarisznya - mondta -, de evvel a vedlett, rossz csizmával micsinájjunk?

A kisebbik fiú kapzsin pillantott oda. Ohó, a csizma! Nincs va­lami jó állapotba, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ő is harma­dik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát vagy a tarisz­nyát. Ha tudta vón, mék kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, míg nem ér a városba, mert a vá­rosba már senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meg lesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útra kelni a faluból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon... Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a bátyja fel se veszi a tarisznyaválasztást, s a csizmához pártol. Elkezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, ami­lyennek ő látta.

- Ó, fiaim - mondta az anyjuk elpityeredve -, itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok!...

S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára meg a csizmára. Bi­zony, úgy vón az igazság, hogy itt minden az övé volna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd aztán. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisz­nyát meg a veres pipát, s egy öltözet ruhát ígért érte az anyjáéból, fekete ternóruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vón abba a ruhába menni a papékho, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. Elkezdett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má sem­mi becsülete a parókián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak...

A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték, ez csak irigység, s ez nagyon fájt a tulajdon édesanyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt:

- Maga mit rücsköl?...

Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg:

- Ó, fiaim, sajnálom én aztat a ti jó apátokat... Nem tudjátok ti, mi vót ű nekem!

Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkáról, az öregasszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa...

A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét, s hosszan s nagy értelemmel tűnődtek rajta, hogy most melyikük jár jobban... De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a ki­sebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kígyótermészet, aki még a faluból is el akar menni, s rettenetesen meggyűlölte érte a gyerekét.

- Ó, ti kutyák - mondta, és megfenyegette őket ököllel -, még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára! Inkább téged kapartalak vón el, ha ilyen bitangok vattok.

De a fiúk felől beszélhetett. Azok egymás után szedték-vették a rossz ringy-rongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekuláltak, míg minde­nen elosztoztak.

Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papék­hoz, ágyával, ágybelijével, ócska ládájá­val, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlöl­ték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házban, e közt a limlom közt, soha nem jutott eszükbe válo­gatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt ez körülöttük. De most egyszerre egyénekké, lényekké lettek a búto­rok, ruhák, még a rozsdás járomszeg is: megjelent köztük, amit ed­dig itthon nem ismertek, a magán­tulaj­don, minden borzalmas szen­vedélyével és átkával, és kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak.

Végre mégiscsak készen voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar fenekén egy hosszú és rettenetesen rossz birkaitató válút.

- Ezt még nem osztottuk el - mondta.

- Az a! - morogta sötéten a bátyja.

- Most evvel mit tegyünk?

Az új zsellér odaállott közéjük, s heccölve beleszólt:

- Vágjátok ketté.

Nevetett rajtuk, mert mit ér a válú, ha kettévágják? De az öre­gebb, a gazda kifundálta, hogy ha kettévágják, akkor ő a levágott végire deszkát szegez, jó lesz az még válúnak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt...

Mihály átvetette a fűrészt a válú derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a válú teszi gazdává a bátyót; ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja, bornyút vesz; ha a tehenet eladja, házat vesz; gazda lesz; ő meg kódus az országúton...

Fogta a fűrészt, s hosszába tette a válún...

Így vágták el a válút kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen haszna belőle...

1915