ÚJ FÖLDESURAK
A Nemzeti Tanács elnöke felpillantott, apró kék szemei komolyan néztek a feketére rozsdállt, drótkeretű pápaszem megett.
- Itt a kocsi.
A Nemzeti Tanács két tagja felállt az asztal mellől, egyik fekete szűrben volt, a másik, kis nevető ember, ócska munkáskabátban, olyan, mint egy kis posztómedve.
- Nézzék meg, barátaim, jól azokat a disznókat - mondta az elnök. - Milyen súlyúak, mikor lesznek érettek stb.?
A szűrös fekete ember száraz komolysággal int:
- Egen.
Az újságíró megilletődve nézte a nyugodt, komoly embereket, akik az asztal körül ültek. A pamacsbajszú elnökre nézett, aki húszkrajcáros ócska szemüvegével tekintéllyel ült az öregbíró helyén, senki sem gondolta volna, hogy egy hónappal ezelőtt még “szegény ember” volt, akinek ott volt a helye az ajtó mellett, ha bejött a tanácsterembe. Előbb letörülgette a lábát odakinn, aztán a kalapját kézben tartva ácsorgott, míg sor nem került rá... Most éppen olyan öregbíró, mint akárki a vastag, kihízott s halcsont keretű okulárés nagygazdák közül.
- Tessék, szerkesztő úr - mondta az elnök.
Az újságíró felállt. Úgy gondolta, ő kért kocsit, hogy megnézze, mi van a föld fészkeiben. Most meglepte, hogy ő csak ráadás.
A községháza árkádos bejárata előtt állott a kocsi.
Úri fogat, két gyönyörű fekete lóval. A bakon strucctollas, lengő szalagos parádés kocsis. A fekete szűrös ember előrelépett, felült a kocsira a jobb oldali ülésre, a kis posztókabátos a bakra penderült. Az újságíró is beült.
Mindenki oda ül, ahová tud.
A lovak kirúgnak, elrepítik a hintót. A munkástanácsos mereven, komolyan ül magának; úgy ül, mint akit a földrengés sem repít ki többet.
- Sok nagygazda van ebben a faluban - mondja az újságíró, aki a régi világ levetkezhetetlen érzéseivel veszi észre a boldog falut, az öblös, tágas nagygazdaházat, ahol sonkákkal van tele a kamara és téli zsákokkal; marhával a hosszú istálló, disznóval a tölgydeszka ól... A gazdag, a kényelmes, a testi jó érzés árad fölöttük, jó a szegénység e korszakában látni, hogy ez is van azért.
Az ember nem felel. A kocsi sokáig megy a felvágott, havas utcán. Akkor egyszerűen így szól:
- Egen. Van egynéhány jó gazda; de nagyon sok minálunk a szegény zsellérember... Arra be csak olyan kis házak vannak.
Az újságíró ráeszmél az új világrendre: igen, hisz ő szociológus. Azért van itt... Fázósan húzódik be a prémes bundájába; mit eddig csak elméletben értett, megérzi most a szegénység rettentő érzését, rácsap a szegénység mindent elborító igazsága; van egynéhány jó gazda - ismétli magában -, de nagyon sok a szegény ember...
Már kezdődnek itt is, a nagyutcán, a főútvonalon, ahová kirakatban terpeszkedik mindenkor a gazdagság, a vagyon, hogy magát fitogtassa, hogy még azt a pár méternyit is ő élvezze: közel lenni a főútvonalhoz... Már itt vannak a riggyent-roggyant szegény kalyibák, az apró putrik, mákszemnyi ablakokkal, melyek homokkal vannak szigetelve; a félrebillent szalmafedelekkel, amelyeket csak a szél irgalma őriz; sem udvar, sem istálló, se kút, se kert az udvarokban; a szegénysor, amit az átutazó behunyt szemmel néz végig, örülve, ha nem kell róla fölöttébb igen tudomást venni.
Rápillant a szűrös emberre: vajon melyikben lakik e nedves kis putrik közül? Hm, elöljárósági ember... Kérdezni nem meri, mert amilyen kevély a gazdag az ő gazdagságára, annyira takarja a szegény az ő szegénységének rongyait... Ki tudja, van-e egy kis “zsírozója” otthon ez újmódi, szalmával bélelt csizmájú tanácsos szegény kis feleségének.
A kocsi végre kiért a faluból, elmaradtak a nyomorúságos viskók: mintha levették volna a lélekről a súlyos terhet, kinyílt a tágas mező, a végtelen hómező, amely az éggel egy fényes ködben olvadt össze arra körös-körül. Az út mellett néhány akácfa állt, kettő-három kivágva dőlt el az árkon, a sárga forgács szinte csillogott a havon.
- Szép - mondta az író -, gyönyörű ez a téli kép.
Önkéntelen pattant ki ez a felkiáltás, mert a szemét elkápráztatta a havak tengere. Téli tárlatok s szép tájképek lebbentek fel előtte, jól öltözött dámák, akik egészségesen s piros arccal, korcsolyásan, szellemesen sziporkáznak az emlékeiben...
Az ember elkapta a szót, és erősen nézett szét a nagy mezőn.
- Szép, ugye? - mondta, s a hangjában leplezhetetlen az öröm. - Nagyon szép földek ezek! Szép uradalmak!... Meg jók, nagyon jók, fajin jó fődek, uram... Nem olyan fődek ezek, mint odaki a csorváson, amelyek vagynak, ezek jó fődek, de amiket eddig bérbe adott az uraság a népnek, az mind vadvizes meg szikes csúnya főd... Mert csak az olyan fődeket adták a szegény népnek bérbe, amék a bérlőnek nem kellett... Meg, tudja, a bérlő fizetett egy holdért tizennégy koronát, a falusi ember meg fizetett negyven koronát..., az az igazságtalanság is.
Az író sem látta már a tájképet, nem látta a külső szépséget: a nagy sorsfordulat belső, megrendítő szépsége csapott rá. Ezt a szépséget azonban még csak látta: még nem érezte. Nyugtalan zavarral ült a kocsi ruganyos párnáján: a finom kocsiban, a remek téli tájban nem érezte magát olyan gondtalannak és boldognak. Mint annyiszor, ha farsangra ment nagy bundában, repülő kocsival, s tudta, hogy tágas udvarházban meleg szobák boldog népe várja, gondtalan, művelt emberek melengető derűje, fehér abroszok, ragyogó porcelánok, ezüst evőeszközök, szarvasagancs nyelű kések, nagyszerű konyha, pácolt vadhúsok, párolgó puncsok, torták, jó borok, kitűnő szivarok... Rekapitulálta a dolgot: akkor is ott volt a faluban, a falu óriási tömegében a szegény nép, bűzös kis vackokba duggatva, a téli fagy elől elbujdosva a deres ajtósarkok mögött. A gyerekek sápadtan, penész ette, vékony csontokkal s céklavörös orral, apjuk ócska kabátjában, amely a földig ér; kis vézna sápadtak, lila ajkak közül sárga fogak merednek ki, s mély karikák kétoldalt a lilás szemecskék alatt...
A távoli hóban apró sárga petrencék tűntek fel. Barna kis alakokat lehetett látni a sárga foltokban, emberek hozták a hátukon, mint apró hangyák az óriási batyukat.
A bakról visszafordult a kis tanácsos:
- Hordja a szegénység a szalmát - szólt nevetve -, mert nincs a szegénységnek tüzelője.
A távolban feltűntek a tanyai épületek s a szalmakazlak, békés árnyképük rezgett a hó felett. A szalmahordók egymás után ballagtak láthatatlan csapásokon a hóban, szépek voltak, amint ott mozogtak, lassan, mint a percmutató, előretolulva.
A kocsi befordult a tanyák irányába. Tágas szérűk, hosszú, nagy istállók, hóval rakott fák: fehér angyalok állottak a barna salak körül; az íróban megint csak fölvillant a sok szép tanyai emléke, s már látta középen az urasági lakást, bár tudta, hogy ott senki sem várja...
Valóban, a kocsi nem gördült be az úri lak rácskerítéses kapuján, csak ő pillantott be, s látta az üveges verandát, ahol a fiatal úrilányok oly vígan éltek azelőtt; hideg volt most, s didergett az idegen télben a tornác. Hó borította a virágágyas udvart, és senki sem lapátolta el a havat, a tuják földig rogyva a ráfagyott havak alatt, morózusan lógtak.
Odább állt meg a kocsi, a kisebb, házak előtt.
Puskás nemzetőr jött elő. Csöndesen, senki sem vette észre, honnan, tiszta melegséggel intettek egymásnak adj istent a néptanácsosokkal.
- Hol van a kulcsár?
- A sertésólaknál.
Leléptek a szekérből a Nemzeti Tanács kiküldöttei, nem cihelődtek, mint a hajdani urak a farkasbundából, leléptek a vékony fekete szűrben, a kis barna kabátban, s ott álltak a hóban, mint a többi szegény ember.
Aztán egyszerű, ballagó léptekkel indultak az ólak felé.
- Hol vannak a bérlők? - kérdezte az újságíró, s visszanézett a ház felé.
- Debrecenben - mondta odavetve a nemzetőr.
- Nem jönnek ki sose?
A nemzetőr elmosolyodott:
- Nem jönnek.
- Nem mernek?
A nemzetőr billentett a fejével egy kicsit:
- Nincsen itt má nekik semmi keresnivalójuk... Ma itt minden nemzeti vagyon...
A két tanácsosnak egy sovány fekete legény halkan referált. A szűrös néptanácsos kemény ridegséggel szólalt meg:
- Minek engedtétek?
- Írást mutatott. Debreceni engedélye volt, meg rajta volt a pecsét a községházáról is... Mit tehet az ember?
Kedvetlen csöndbe borultak. A szűrös csak csóválta a fejét.
- Kifosztanak - mondta határozottan -, tisztára kipusztítanak.
Aztán erősebben így szólt:
- Ez a betyár kölyök nagyon merész!... Még az úrral nincs is baj, de ez a haszontalan írnok kimerészkedik. Minden másnap szekérrel jön ki Debrecenből, egyszer búzát visz, másszor mást visz, ruhát, edényt, már lassan mindent elhordott innen, a nemzeti vagyonból. Most elhajtották a java marhákat, hogy itt nincsen elég takarmány, aztán meg gyünnek, hogy elhordják a szénát, hogy Debrecenben nincs mit adni nekik. Már a parádés lovakat mind elvitte, most az ökröket mind sörébe fogják, a csikókat mind elrekviráltatják. Itt lesz a tavasz, akkorára nem lesz semmi... Úgy kiforgatnak ezek itt mindenünkből, hogy mire szántani kell, nem lesz mivel hozzáfogni... Tizenkétezer hold ez a kettős bérlet, nincsen benne bemunkálva nyolcszáz hold; mi lesz itt jövőre, éhínség lesz ebbül... Ez a betyár kölyök: hogyan bánik mivelünk a végén, úgy kell a körmire nézni, mint a zsiványnak...
Azzal előrement, csöndes léptekkel, kissé imbolyogva, nem azzal a határozott, kemény járással, ahogy a kövér, piros képű, hatalmas régi földbirtokosok haladtak végig a tanyán, csillogó arccal s harsány parancsokkal. A szűrös tanácsos nyugodtan ment, gond volt a pilláján, de bátran nézett körül, csendes szavára kieresztették a hízókat, s a gömbölyű kocák s ártányok egymás hegyén-hátán tódultak ki az etetővályúkhoz. Értő szemmel bírálták a tanácsosok, nemzetőrök, velük a kondások; előjött a vén kulcsár, öreg csíkos sállal a nyakában. Százhúsz kiló, százötven kiló, két hét alatt beérnek, ki lehet mérni...
Alkonyodik, a juhaklok egészen ködbe borultak, távolról a kondásfiú kurjantása hallik:
- Kurra, te!...
Visító kismalacokat terel, ostort csattogtatva. Egy kútgém nyikorog, vizet húznak az ökröknek. Az új földesurak komolyan, megelégedetten nézdelik a nyüzsgő sertésfalkát, a trágyadomb vékonyan gőzölög az ólak körül.
- Milyen ember volt a régi gazda? - kérdezi az író.
Kis nevetés a szemekben, az arcokon tiszta és nyugodt emberi érzés, nyíltság, őszinteség, bátorság, megelégedés...
Az kuruc ember volt, még a hetvenhét esztendős embert is úgy letegezte, mint a taknyos gyereket, és leverte a kalapot a fejéről, ha úgy fagyott is, hogy csikorgott... Hej, tudta szidni az száz istennel az embert!
Az író körülpillantott az egyenlő s egyforma nyílt arcokon: ha itt volna a régi úr, akkor most annak az arcán volna az emberi örömnek az a boldog kinyomata, s ezek itt mind sötéten, zárt szemmel, bumfordi módra szétszórva álldogálnának jó távol a sűrű ködben, mint harapós ebek, akik láncra vannak verve, s morogva szorítják fogukat véres harapásra...
Egyszerre föllobbant benne valami jóérzés, meglátta a szépet, a legszebbet, amit az élet ad: az emberarcon a boldog lélek ékességét... Kápráztató volt, mintha csupa mécsesek gyúltak volna ki körülötte, a szépségek apró karácsonyi boldog lángjai csillogtak, és ő otthon érezte magát.
1918
Dostları ilə paylaş: |