Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

AZ ORMÁNSÁG KINCSE A GYERMEK

(Kákicsi képek)

Először egy disznótoron tűnt fel.

A lakás tele volt felnőttekkel; jó, régi vágású magyarok. Szinte félve néztem őket, ahogy harap­dálták, eszegették a sok húst, kol­bászt, hurkát, töltött káposztát. Az Ormánságban vagyunk, s ez az a világ, amelyről ma már az egész ország tudja, hogy itt nem szeretik a gyereket. Már szinte az iskolában tanítják, hogy az ormánsági ma­gyar valósággal gyermekfaló. Hogy ki akarja pusztítani magát, faját, hogy nyoma se maradjon annak, hogy itt valaha magyar is élt.

Most ugyan megjelent egy szép könyv, mely az Ormánság életé­ről a legnagyobb költői lelkesedéssel beszél, Kiss Géza kákicsi re­formátus lelkész könyve. Éppen ez a könyv hozott ide, mert feltü­zelt, mint a jó baranyai bor, s látni kívántam azt a tájat, amely az író szerint a magyar népéletnek utolsó fészke. Az író megemlékezik a roppant veszedelemről, amit az egyke jelent falujának és vidéké­nek, de ezt nem ismerteti, csak nemes szívvel keserűségét és a jö­vőért való rettegését kiáltja.

Szegény kicsik - gondoltam, s néztem a két sovány gyereket -, jaj, szegények, éppen ide kellett nektek születni!... A két iskolás kicsi a szobában lévő ágyban feküdt már, egy kisfiú meg egy kis­lány. Már aludtak, mikor kezdődött a vacsora. A lármára felébred­tek, aztán fel is keltek, és ott bámészkodtak az asztal körül. Folyton úgy éreztem, hogy ezeknek itt nincs helyük. Láb alatt vannak, alkal­matlanok, minek is születtek... Ó, kis árvák, senki sem szól hozzá­juk, s milyen soványak, sápadtak! Az itt meglátszik, hogy a gyerek igazán felesleges ezen a tájon.

Egyszer csak, úgy tizenegy tájban, látom az egyik fiatal, sovány asszonyt, hogy ott ül mellettük kisszéken, és az ölében a kislány. Úgy ül ott, hogy magához szorítja az álmosát, közben simogatja haját, becézgeti, ringatja. Pedig a gyerek már nem is olyan kicsi, akit ölben lehessen hurcolni. Lábai leérnek a földig, s a feje az anyja vállán feküszik. Úgy feküdt a kegyes anyai ölben, mint a Jézus teteme a megfeszíttetés után.

De ez nagyon meghatott. Az emberi hang, az emberi mozdulat mindig őszintébb, mint az emberi szó.

A felnőttek itták a zöld noabort, s az édesanya meg élénken figyelt a férfiak háborús emléke­zéseire. Fáradhatatlan szeretettel si­mogatta, babusgatta leánykáját. Áradt belőle a jóság, a szeretet és szívbéli vonzalom, ahogy csak anya tudja gyermekét szíve boldogsá­gába venni. Még dúdolt is alig hallható hangon, valami ősmelódiát, magyarok szimfóniáját.

Másnap elkértem a református egyház anyakönyvét. Azt már lát­tam, hogy az ormánsági asszony szereti a gyermekét, ezt eltagadni vagy elpolitizálni többé előttem nem lehet. Mária siralomzengésével imádja gyermekét... De mért nincsen annyi gyerek, amennyinek kellene lenni?

A legújabb anyakönyv, melyet ma is írnak, 1891-ben kezdődik. A múlt század utolsó nagy ünnepi évében, a millennium évében 12 gyermek született. Odáig is minden évben 10, sőt volt egyszer 17 is. De 1897-ben már csak 3.

Mi ez? A kákicsi nép csalódott az ezeréves magyar hazában, s ép­pen az ezeréves ünnepen levonta a konzekvenciát? Nem akar újabb ezer évet?

Vagy csak véletlen az egész?

1900-1910-ben, tíz év alatt, született 111 gyermek. A második tizedben, 1920-ig született 64... 1914-ben, a háború kitörésének évé­ben csak 4 gyerek született. Ez azért mélyen megdöbbentő, mert az előző évben, 1913-ban váratlanul 17 gyerek volt.

Azt lehetne mondani, mind véletlen, ha a sor nem így folytatód­nék: 1915-ben 6, 1916-ban 3, 1917-ben 1 gyermek.

Ez már csőd. Ez már a leghatározottabb állásfoglalás. A falusi magyarságnak más lehetősége nincs, így adja tudtára a Sorsnak, hogy megelégedett a földi léttel. Vele nem lehet elbánni: majd ő dönt. Egyszerűen nem terem tovább. Vége.

Ettől kezdve sohasem érik el a tízes számot. 1930-tól a következők a születési számok: 2-3-3-4-5-4-2. Tehát a múlt évben, 1937-ben született összesen két gyermek ebben a faluban. Minél kisebbek a számok, annál nagyobbat kiáltanak.

Ez egy községnek a gyászjelentése. Szívesebben írnám meg a ma­gamét, mint ezzel a magyar kálvinista népét.

Elővettem a száz év előtti anyakönyvet:

1837-ben született ebben a faluban 30 gyermek.

Kevés a gyerek, de szeretik őket. Az oroszlán csak addig szereti kölykét, amíg szoptatja. Addig széttép, ha közelítel hozzá. Ha el­verte magától, nyugodtan lelőheted a kisoroszlánt, az anyja már csak magát félti. Itt a gyereket mindvégig szeretik. Nem igaz, hogy láb alatt vannak, hogy nem törődnek velük. Sorra meglátogattam mind a tizenhét gyermeket, akik még nem járnak iskolába.

Első látogatásom egy háromhetes csecsemőnek szólt. Az apa nem volt otthon, csak az anyja. Az anya oly fiatal lányka, hogy megkér­dezem, az ő kis húga a pici... Nem, ő az anyja, s büszke rá...

- Hány éves maga, kedves?...

- Tizenkilenc.

Nagyon bájos kis anya, egészséges és viruló. Körülveszi a népes család, fiútestvér kettő is, nagyszülők, sőt dédanya. A kisbaba, a böl­csőben, az egész család központja és szeme fénye. A baba szép, egész­séges, és egészséges, normális a család. Csak egy baj van: szemmel látható, hogy a család irányát az erőteljes nagyapa diktálja, ez pedig nem idevaló, vőnek jött ebbe a faluba. Tehát nem képviseli a család tökéletesen magát a falu szellemi felfogását.

A másik baba is valami háromhetes. Itt azonban még nagyobb a baj a falu lelkét illetőleg, mert az apa Bajáról jött, s az anyát, a fe­leségét szintén más községből hozta, sőt még súlyosabb az eset, mert az apa nemcsak idegen, de katolikus is.

A falura ebből az következik, hogy legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítani, hogy 1937-ben az őslakosság, a falu ősi családjai­nak maradványai egyetlen gyermekkel sem járultak hozzá a jö­vőhöz.

Pedig rettenetesen szeretik a gyermeküket. Ha már megvan. Szinte sok, ahogy féltik, becézik.

Még ilyen református néppel nem találkoztam az Alföldön, ahol az emberek ennyire babonásak lettek volna. Itt közelebb vannak a kereszténység előtti állapotokhoz, mint a Tiszántúl. Három öregasszony összeül, éjfélig megállás nélkül folyik a tudomány. Ki nem fogynak a babonák és a babonás események előadásából. Gyógyítá­sok és rontások, jövendölések, szerelmi varázslatok, a forgószél je­lentésének ismerete, éjféli rémségek.

Miket nem tudnak, hogy kell a csecsemővel bánni!

“Három szöm cukrot, három görözd fokhagymát és egy darab szurkot kell bekötni a kis­gyermök szeme kendőjébe. Sömmi úgy meg nem őrzi a kisgyermököt a rontástul, mint a fokhajma.”

Ilyen ostobaságokat tanítanak az öregasszonyok, de én azt hiszem, azok a fiatalok, akik a templomba, illetve nagyon helyesen a fűtött iskolába járnak istentiszteletre, nem hisznek már ezeknek a banyák­nak. De persze ezzel a butasággal együtt jár, hogy a vénasszonyok nem értenek a gyermekneveléshez, tehát ha a gyermek sír, azonnal arra beszélik rá a fiatal anyákat, hogy szoptassák a kicsit.

Itt eszembe jut, hogy még ilyen faluban nem is voltam, ahol hu­szonnyolc házban nincs örökös. Az egész faluban nincs csak valami nyolcvan ház (itt senki sem tud egészen pontos adatot, mert jegyző nincs a faluban, a pap pedig rettegő szerelemmel rejtegeti a falu hi­báit). Tény, hogy a házaknak legalább a harmada vagy már egészen kihalt, úgyhogy egy lélek sem lakik benne, vagy aggok menhelye, és semmiféle ivadék nem várja, hogy a kedves nagyszülők szemét le­zárja. Van néhány öregasszony, akik tökéletesen magukban marad­tak, s mivel már felül vannak a hetven éven, képtelenek magukat ellátni. Így örökösökre vadásztak.

Milyen jellemző, hogy van egy hatalmas ház, ahol két testvér élt, míg meg nem halt. Ott születtek, onnan temették el szüleiket, oda házasodtak, s öregkorában mind a két férfi meghalt, éspedig gyer­mektelenül. Hagytak két öreg-öreg asszonyt, akik ott élnek a nagy házban, az óriási istállóval, pajtával s minden mellékhelyiséggel és rengeteg földdel. S nincs, aki megfőzze az ételüket. Hozzáfogtak tehát örökösöket keresni. Igen, de a saját oldalági rokonságuk nem fogadta el, hogy ötven holdért elgondozza őket. Az egyik vénasszony tehát, mikor Sári visszautasította, Julcsát hívta meg. Julcsa régi mun­kása, aki már évtizedek óta dolgozik nála, idegenből származott urá­val együtt. Hát most ez a derék Julcsa odajár hálni a szegény Mari nénihez, akit a világon senki rokon nem hajlandó ápolni. Ő maga nem gondoskodott több gyerekről, csak egykéről, az meg a háború­ban elesett. Most aztán ott ül egész nap a hatalmas porta hideg szo­bájában, az ablakban, és nézi a hat méter széles udvaron túl a szem­közti ház falát, és unatkozik...

De azt kérdeztem tőle: nem sajnálja, hogy nincs gyereke? Azt mondta: “Vót...” De nem sajnálja, hogy nem volt hat?... Azt fe­lelte, hogy: “Hat gyerek sok..., azt nem, azt nem...” Inkább él ma is egyedül, mankón, nedves szemmel, éhesen, fagyoskodva, ide­genekre szorulva, de azt nem vállalja, hogy neki hat gyereket kellett volna kihordani... Inkább táncolt abban az időben, mint gyereket szoptasson, neveljen öregségére.

A másik öregasszony se tudott a vér szerinti rokonokkal meg­egyezni, hát fogott magának egy csinos, fiatal idegenbéli legénykét, s arra hagyta a saját családi vagyonát és telkét, házát. Ezt meg is házasította, már kétszer. Igen, mert az első feleség nem tetszett neki. Szelíd volt, jó volt, nem feleselt, gyereket is szült, de el is temette, szóval szabályszerű meny volt, s mégis elzavarta, el kellett Pistának válni a feleségétől. De nem bírta a munkát, hát cselédet meg sem kapni nem lehet, sem tartani, mert idevaló lány inkább kukorica­kenyeret eszik, azt is egyszer napjában, de semmi pénzért cselédnek be nem áll. Hát muszáj vót megházasítani “a vőkét”. Hozott is egy kitűnő, egészséges, komoly, derék asszonyt a szomszéd faluból. De már ezt se állja az öreganyó. Ringatja ugyan a kicsit a bölcsőben, “idegen gyereket ringat az egykés öregasszony...” - de nem is szeret ránézni, mert az anyjához hasonlít. “Ez is olyan bandzsi lesz, mint az anyja!” - aki ugyan egyáltalán nem bandzsi, de fekete szemű s barna, és nem oly kedves szőke, mint az apja, akit azért fogadott örökbe a vén szülike, mert jó színű gyerök vót.

Hát itt érdemes egy kicsit eltűnődni. A kákicsi nép nagyon ked­ves, hozzám különösen igen kellemetes volt. Igaz, hogy ezt persze a tisztelendő úr iránt érzett jóakaratnak köszönhettem, de én nem tu­dom elhallgatni, hogy rettenetesen unatkozónak, szomorúnak, élet­kedv nélkülinek találtam a falu népét; néhány család kivételével.

Amilyen friss, egészséges, aranyos az első gyerekes, tizenkilenc éves anyácska, annyira sápadt, vértelen és bágyadott a néhány évvel idősebb, mind. Még az is, aki úgy fénylik, mint a rózsa. Mit tudom én, micsoda manipulációktól hervad el az arcuk.

Azt szeretném tudni, hogyan történik az, hogy az asszonyok bol­dogságot találnak abban, hogy nincs gyerekük. Én eddig egész életemben más tiszta örömöt nem ismertem, mint a gyermekeimmel való tiszta családi együttlétet. Úgy felszítja az emberben a tüzet a gyer­mek, annyi munkakedvet ad s oly vidám életérzést, hogy nem tudom megérteni azokat, csak sajnálni, akik meg vannak fosztva ettől a pompás érzéstől. Megvallom, én nagyon szigorú vagyok, a meddő asszonyt tehernek tartom a földön. Halálraítéltnek, aki felett a ter­mészet eltörte a vesszőt, s neki egy életen át kell viselnie a keresztet, hogy az Isten kiveszésre ítélte. Az ilyen nőnek hiába van gazdagsága, kényelme, jó férje, társadalmi szórakozása, ez mind idegbeteg nyo­morék. De hogy valaki saját magát tegye hullává? Ezt nem tudom megérteni. S ráadásul úgy látom, Kákicson, s valószínűleg az egész Ormánságban, ez az igazi büszkeség, hogyha valaki el tudja érni ter­mészetellenes dolgokkal, halált okozó gyökerekkel és ördög tudja, miféle orvosi beavatkozásokkal, hogy halálleányát csináljon magából.

Nekem hiába beszél a tisztelendő úr, hogy ez a rossz gazdasági állapotok következménye. Hogy ez azért van, mert a környező ura­dalmak nem adnak harmados földet meg feleset, sőt még napszámot sem ezeknek a gazdáknak. Én magam láttam, hogy a kákicsiaknak annyi földjük van, amennyi nekik éppen elég. Az egész faluban csak három családot találtam, amelyik­nek elég állatállománya van. Van gazda, akinek negyvenkét hold mellett két tehene és két lova van összesen.

Ezek nem szeretnek dolgozni. Ezek a gazdák, ne haragudjanak meg érte, de az egész telet átheverik. Disznót ölnek, és isszák rá a noát.

Kijelentem, hogy az egész kákicsi tartózkodásom alatt az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek, férfiak, nők, valami határtalan kárörömben élnek, és soha egyébre nem gondolnak, csak arra, hogy milyen nagyszerű, hogy nekik nincs gyermekük. Azt mondja az Isten a bibliában, hogy: “Dolgozzatok és szaporodjatok!...” Jöjjön ide, és nézze meg, hogy rajtuk nem tud kifogni a mindenható. Ők nem dolgoznak, és nem szaporodnak!...

Tisztelet a kevés kivételnek.

És ez annál különösebb, mert imádják a gyermekeiket. Fényképe­zést rendeztem a faluban. Képesek voltak felvenni a húszfokos hi­degben a biklát... Megjegyzem, hogy mikor Kákicsra mentem, azt hittem, hogy ott még viselik a biklát, ezt az ősi, gyönyörű vászon­ruhát. Legna­gyobb csodálkozásomra már egyetlenegy asszony sem jár benne. Városi konfekciós ruhában járnak, de úgy elnyüvik, hogy ra­gadnak a szennytől. Azt hiszik, hogy ha sötét kelméből készült ruhát vesznek fel, akkor azt többé nem kell mosni. De nem is tudnak mosni. Egy asszony bevallotta, hogy ők csak szapulni tudnak. Vagyis a kartont, a delént, a műselymet is hamuval akarják kiáztatni, s az ő mosásuk csak annyi, hogy a kútnál kicsapkodják, s még nem is suly­kolják a fehérneműt.

Vannak díszruháik. Az istentiszteleten megbámultam a kis iskolás lányokat, hogy kettő kivételével mind bubifrizurát viselt. Fejükön svájcisapka vagy kis kalap. Télikabátjuk kivétel nélkül prémes, városi szövetkabát. Lábukon hócipőkben spanglis félcipő. De még a felnőt­tek és az idősebb asszonyok is így járnak. Csizma talán egy sem volt, még a férfiaknak is ritka. A férfiak úgy járnak, mint a hivatalnokok. S a fiúgyermekek, mint a kis mágnások.

De a fénykép kedvéért még egyszer felvették a biklát.

Azt ígérték, hogy lesz húsz-huszonöt biklás asszony, de nem volt, csak hat vagy hét. Ezek közül is kettő bevallotta, hogy most van rajta először bikla. Mit kezdjünk egy ilyen népvise­lettel?

De a gyerekekért csinálták, hogy a gyerekek hadd legyenek még egyszer az édesanyjukkal ott a képen, a szép viseletben, amely bi­zony úgy megszépíti a fiatal asszonyokat, sőt az öregeket is, hogy az embernek szeme-szája eláll.

Amint megjöttek biklában, a szokatlan helyzet egészen átalakí­totta a kedélyüket. Akik tegnap sápadtak voltak és csüggedtek, egy­szerre kivirultak. A régi szépséges Ormánság csillogott fel még egy­szer a kákicsi utcán.

Én nem mondom azt, hogy a falu népe térjen vissza a kosztüm­höz, drága és kényelmetlen, és szemben áll az élet fejlődésével. A mai munkához más ruha kell, a mai igényekhez a mai viseletre van szükség. No de ebben a viseletben is élni kell tudni! Ezt is gondozni kell, és a higiénia olyan valami, amiről Kákicson is tudomást kell venni. Például nem hajmeresztő, hogy ebben a községben a házak legnagyobb része be sincs vakolva! Úgy merednek a gyenge tégla­falak, ahogy felrakta őket a kőműves, még be sincsenek pucolva. Harminc évvel kevesebb ideig fognak tartani. No de ők ezen nevetni fognak. Harminc év! Hát hiszen ők el vannak szánva rá, hogy har­minc év múlva már egy magyar sem lesz Kákicson.

Addig azonban önmagukat csalják, hogy van még egy-egy édes kisgyerekük.

És szívesen ismerem el, hogy valóban tökéletesen bánnak a gyer­mekeikkel, úgy bánnak vele, mintha tudnák, hogy Kákicson ma már semmi sem ér semmit. Sem az emberek, sem az asszonyok, sem a házak, sem a szokások. Csak egy ér valamit, csak, egy kincsük van, s ez a gyermek.

Ebbe menekülnek be, s ezért imádják annyira a gyermeket.

1938