A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – Egy kontinenseket átölelő kalandos élet: James Mark Baldwin

Baldwin 1861. január 12-én született, Dél-Karolinában, s 1934. november 8-án Párizsban hunyt el. A torontói, princetoni és a Johns Hopkins Egyetem professzora. Mindhárom helyen laboratóriumot alakított ki. Az Amerikai Pszichológiai Társaság közös alapítója, a Psyhological Review c. máig központi referenciakeretet adó lap elindítója. Baldwin igen korán az evolúciós elmélet pszichológiai propagáto- rává vált. Egy ideig Wundt tanítványa volt, s első kézből ismerte a francia klinikai pszichológiát is, elsősorban a disszociációs munkákat és Tarde utánzáselméletét. Első könyvei általános munkák, de már a funkcionalizmus felé orientálódó fiatalt mutatják, a tudat motoros összetevőinek hangsúlyozásával. Baldwin sikeres szerző volt, akinek világos stílusa sok hívet nyert Amerikában a fejlődés ügyének. Valójában egy stílusra érzett rá: a fejlődés sokkal fontosabb kérdés, mint a tudat részletes elemzése. A fejlődés az a téma, ahol a gyakorlatias emberkép és a tudomány, nevezetesen az evolúciós elmélet összetalálkoznak. Badwin (1913, Vol. 1, 99. o.) kis pszichológiatörténetében maga is megadta preferenciáit, azt, hogy mit tart modern pszichológiának.

Az empirikus és pozitív pszichológia:

1. 
   elméleteiben empirikus, pozitív
   
2. 
   módszereiben leíró, konstruktív. (strukturális),genetikus, (funkcionális)
   
3. 
   tárgyában fiziológiai társadalmi kísérleti összehasonlító stb.
   

Ez a sikeres ember pályája zenitjén azonban egy szexuális botrány miatt a prűd Amerikában nemkívánatos kollégává válik, s Franciaországba emigrál. Amerika hálátlan is. Bald- wint meglehetősen hamar, mint poros múltat feledik el, s csak az utóbbi évtizedben került ez a reakció revízió alá. Érdekes módon Franciaországban viszont hatása folytonos. Janet, Wallon és Zazzo számára egyaránt kiinduló- s visszatérő vonatkoztatási pontok, elsősorban az Én keletkezéséről s a cirkuláris reakcióról adott elképzelései révén. Piaget viszont Baldwin két, viszonylag rejtett oldalát veszi fel. Számára vonzóak Baldwin próbálkozásai egy cselekvéses alapú s ebben az értelemben evolúciós logika kialakítására, s mint alább még látni fogjuk, az evolúciós szelekciót kiegészítő Baldwin-hatás révén.

Források: Baldwin (1930) és Richards (1987)

3.5.3. Baldwin, a rendszerező

Az evolúciós gondolatok korai gyermeklélektani megjelenésében az első, mindmáig inspiratív szintéziskísérlete James Mark Baldwin (1861-1934) amerikai pszichológustól származik.

Baldwin (1894; 1897) álma az volt, hogy elsőként adjon számot a fejlődésről és a változásról egy evolúciós gondolatokban gyökerező szociálpszichológia keretében. Miközben az ő idiómája is progresszivista, amikor a társadalomról beszél, igyekszik elkerülni Spencer organicista analógiáit. „[...] a társadalom haladása módszerében, irányában, s sürgető motívumaiban inkább a tudat fejlődéséhez hasonló, mintsem a biológiai szervezetekével” (Baldwin 1897, 521. o.). Általában nem csak népszerűen, hanem óvatosan is fogalmaz, ami ritka kombináció. Összehasonlítja például az ösz- szes lehetséges szelekciós rendszert, a darwinitól a társadalmiig. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy amikor például gondolatok kiválasztásáról van szó, valamilyen más terminust kellene használnunk (uo. 549-550. o.).

Baldwin fél tucat egyéb evolúciós témájú, mai szemmel spekulatív könyve mellett 1894-ben megjelent A lelki fejlődés a gyermeknél és a fajnál c. munkájában összegzi az evolúciós gondolat módszertani jelentőségét a gyermekek vizsgálatában, miközben egy sajátos elméletet is vázol a pszichikum keletkezéséről. A módszertani elvek lényege, hogy a gyermeki fejlődés magyarázó elveket ad a „felnőtt pszichológia” számára. A hagyományos pszichológia elemzéseit csak a kialakulásról nyert adatok igazolhatják, ráadásul az egyszerűbb meghatározottságú gyermeki viselkedés révén a szigorú kísérleti módszer is inkább alkalmazható gyermekeknél.

Nála a fejlődéslélektan még elsősorban elméleti diszciplína: segít magyarázatot találni a hagyományos pszichológia kérdéseire. Számára „A genetikus elmélet mindezt (a felnőtt tudatszerkezeti kérdéseit ) megfordítja. Rögzített szubsztancia helyett egy fejlődő, növekvő aktivitást tételez. Egy funkcionális pszichológia lép a képességpszichológia örökébe” (Baldwin 1894/1983, 225. o.). Ez a pszichológia a darwini ihletést egy általánosabb funkcionalista programba is illeszti, amit majd az Amerikában maradt többiek fognak kibontakoztatni. A Baldwin képviselte fejlődéselméletnek két kulcsmozzanata van, melyek révén a mai pszichológiában is előtérben állnak. Az egyik az Én keletkezéséről kialakított koncepciója. O kapcsolja először rendszeresen össze a fejlődési és a társas szempontot. Elképzelése szerint az Én és az öntudat fejlődési termékek. A szétválasztás Én-re és Nem-én-re a társakkal való kölcsönhatás folyamatában jelenik meg, a társas mivoltnak konstruktív szerepe van a hagyományos pszichológia által önmagába zártnak tekintett belső világ keletkezésében. A cirkuláris reakció, amely Baldwin értelmezésében intrapszichikus folyamat is, mintegy belső felerősítés, öngerjesztés, a szociális keretben válik igazán fontossá. Maga így foglalja ezt össze élete vége felé: „A másokkal folytatott kölcsönhatásban jelenik meg az egyén ön-gondolata vagy az »ego«, együtt korrelatív terminusával, a szociális társsal vagy »alter«-rel, mindkettő közös élményanyagot használ s egy azonos szociális társat vagy »socius«-t alkotnak.” (Baldwin 1930, 5. o.) Ez a koncepció folytatódik Herbert Meadnél s a francia pszichológiában, elsősorban Wallon munkásságában.

Másik alapgondolata a tanulással és a viselkedés módosulásával kapcsolatos és az irodalomba mint Baldwin-hatás vonult be. Baldwin (1896) maga úgy nevezte, hogy ez „az evolúció egy új tényezője”. Valójában a tényező javasolása több korábbi próbálkozásával is összefügg, mint Richards (1987) elemzése megmutatja. Baldwint hosszú ideje érdekelte, hogy milyen tényezők képesek lerövidíteni az egyed életében azt a folyamatot, amelynek révén szokásokat alakít ki, mik lehetnek rövidre záró eljárások a természetes kiválasztás igen körülményes eljárásához képest. Egyik javaslata, amely révén a szociális tanuláselméletek előfutára, az utánzás lesz, aminek beemelésében sokat épít a francia Tarde munkájára. Baldwin számára azonban az utánzás nem kopírozás. A modell az utánzásban csak azt eredményezi, hogy lerövidítődik a megfelelő viselkedés kiválasztásának szakasza. Ez a „saját veríték” biztosítja, hogy a viselkedésben mindig marad variabilitás. Másik javaslata hasonlít a majd Thorndike igazolta effektus törvényhez. A viselkedés először tömegakciókból indul, s a siker révén szelektálnánk ebből. „[...] a szokás egy szervezet tendenciája arra, hogy egyre inkább folytassa azokat a folyamatokat, melyek vitálisan hatékonyak.” (Baldwin 1894, 476. o.) „A szokásokkal kapcsolatban az alapvető dolog az, hogy: a szervezet saját mozdulataival fenntartja a kedvező ingerlést.” (Uo. 447.

o.) Nála az „akkomodáció” felel meg Thorndike effektustörvényének. Féltékeny is persze Thorn- dike-ra. 1913-as pszichológiatörténetében (vol 2, 100-103. o.) sokat beszél a próba-hiba eljárásról, nem említve Thorndike-ot. Azt akarja megmutatni, milyen régi is ez a fogalom, és hogyan kapcsolódik Bain, Darwin és mások munkáihoz, s hogy a kísérleti siker keresése közben mennyire „megfeledkeznek ennek előzményeiről”.

Az „új tényező”, a sokat emlegetett Baldwin-ha- tás azt jelenti, hogy az egyed repertoárján belül van kiválasztás. (Lloyd Morgan és Osborn egyébként szinte ugyanekkor írták le ezt az elvet.) Hasonlít ez az effektus törvényéhez, ezzel helyettesíti, mondja Baldwin explicitien, a lamarcki mechanizmusokat. Csakhogy a beavatkozásokkal „a szociális adaptáció meghatározza a fizikai filogenezist s a fizikai örökséget részben ez a tényező szabja meg. Továb-

bá a folyamatot nemzedékről nemzedékre segíti a szervezeten kívüli vagy tisztán szociális átvitelek láncolata.” (Baldwin 1896, 553. o.) „Az egymást követő nemzedékekben a kibontakozó funkció irányába ható vagy azzal koegzisztáló működések a velük rendelkező szervezeteket fogják preferálni, s utódaik profitálnak az ilyen variációk összegződéséből. [...] Más szóval az egyedi szervezet alkalmazkodásai a tanulás, erőfeszítés stb. révén bár fizikailag nem öröklődnek, mégis kiegészítésként hatnak vagy szűrik a veleszületett adalékokat nem teljesen kibontott szakaszaiban.” (Baldwin 1930, 7.o.) Nem túl világos összefoglalás harminc évvel későbbről. De maga a dolgozat mai rendszerezési igényeink szerint persze többarcú, vagy egyenesen zavaros. Két mozzanat rakódik ugyanis egymásra benne: az egyik az, hogy hogyan érvényesül a szelekciós elv az individuális szervezetekben. Ezért nevezi ezt Baldwin organikus szelekciónak. Ha ezt az értelmezést vesszük, ez az elv az instrumentális tanulás megfelelője.

A másik, már Baldwin által is kínált hangsúly azonban az, hogy magunk a kultúra révén milyen módon szervezzük meg a környezetet, amely azután visszahat ránk. A vitatott kérdések két jellegzetes mai értelmezést mutat.

Vitatott kérdések – Lamarckizmus vagy mechanikus tanulás: a Baldwin-hatás értelmezései

Piaget (1974b; 1988) meglehetősen lamarckiánus felhangokkal értelmezi a Baldwin-hatást. Pontosabban Baldwin két lehetséges individuális értelmezését vezeti fel, s ő amellett áll ki, hogy ahhoz, hogy a hatás érdekes legyen, bizonyos értelemben visszahatást kell feltételeznünk a szervezeten belül az egyéni tapasztalatok hatására, csak így tud az gyorsító tényezővé válni. Ezt a mozzanatot nevezi ő saját elméletében fenokópiának. Az új helyzetekhez való fenokópiás alkalmazkodások bizonyos esetekben valamelyik genetikai változat túlélésének kedveznek a belső környezet változása révén. Saját értelmezésében: „Kizárólag a fenokópia [az interpretált s működtetett genom] képes arra a szerepre, hogy az örökletes viselkedési formákat azokhoz az információkhoz juttassa a külső környezetről, melyekre működésükhöz feltétlenül szükségük van. [A belső környezet megváltozik] és új szelektív keret alakul ki.

Ebbe kell az ilyen mozgásegyüttes által létrehozott génvariációknak beilleszkedniük. [...] Az új variációk konvergálnak a kezdeti fenotipikus módosulással.” (Piaget 1988, 93-94. o.) Meglehetősen ravasz, de mégiscsak lamarcki kép: van visszahatás a genomra, de a belső környezet kerü- lőútján keresztül.

Daniel Dennett (1998b) viszont másként gondolja: számára a Bald- win-hatás nem a szervezeten belüli szelekció elve, hanem annak elve, hogyan tudja azt egy külső ciklus befolyásolni. „[A Baldwin-effektushoz] mindaz, amire szükségünk van, csak valamilyen nyers, mechanikus képesség, hogy a véletlenszerű bolyongást megállítsuk, amikor belebotlunk a jó dologba, továbbá egy minimális képesség, hogy »felismerjünk« egy- egy kis haladási lépést, vagyis hogy pusztán próba és szerencse útján »megtanuljunk« valamit. Valójában ezt az egész magyarázatot behavioris- ta módon fogalmaztam meg. Baldwin arra jött rá, hogy a »megerősítéses tanulásra« képes teremtmények nemcsak egyénileg szerepelnek jobban azoknál, amelyek teljes egészében »előrehuzalozottak«; mint faj gyorsabb evolúcióra is képesek a funkcionálisan közeli, előnyös szerkezetek felfedezésére vonatkozó jobb képességüknek köszönhetően. [...]

A Baldwin-effektust sokféle névvel illették és számos módon írták le, védték vagy tiltották be az évek során. [...] Noha a biológia-tankönyvek rendszeresen elismerik jelentőségét, az óvatoskodó gondolkodók tipikusan kikerülik, mivel úgy gondolják, az egésznek van egy lamarcki jellegű eretnekséghez vezető mellékíze. Ez az elutasítás részben ironikus, mivel mint Richards megjegyzi, Baldwin szándéka szerint – és a valóságban is – mindez a lamarcki mechanizmusok egy elfogadható helyettesítője.” (Dennett 1998b, 86. o. Kampis György ford.)

3.6. Szelekció és egyéni különbségek: a mérés galtoni paradigmája

A darwini elméletben a szelekció szükségszerűen feltételezi a variációt. A természetes kiválasztódás az előzetesen létrejött változatokból válogat. Amikor az evolúciós eszmét kiterjesztették a lelki jelenségekre is, szükségszerűen következett ebből az a gondolat, hogy lelki jelenségeinkben is nagy egyéni különbségeknek kell lenniük. Ez a koncepció a kísérleti lélektani mérések és a klinikai minta felfogásától eltérően értelmezi a norma fogalmát. A különbségek ebben a felfogásban eredetileg nem valamilyen eszménytől való eltérések, hanem a fejlődés zálogai, a fejlődés mindig csak a meglevő különbségekre tud építeni. Ebből önmagában még következhetett volna olyan szemlélet is, mely az emberi sokféleség kultuszát állítja az evolúciós pszichológia előterébe a Vive la différence! jelszónak megfelelően. Ténylegesen azonban nem ez történt, legalábbis nem a kutatás fővonalán. Az egyéni különbségeket előtérbe állító evolúciós proféták többé-kevésbé egy „hulljon a férgese” társadalomkép alátámasztására használták fel a variáció-szelekció gondolatot: az egyéni, javarészt öröklött különbségek között a társadalmi harc válogat, melyet a természeti „létért való küzdelem” analógiájára fognak fel, s az emberek társadalomban betöltött helyét ennek eredménye szabja meg. Ennek megfelelően a norma fogalmát mégiscsak beállítják a statisztikai gondolkodás egészének menetébe, s mint egy olyan átlagot értelmezik, amihez igazodni kell (Canguilhem 1966; 1980 . Mindmáig élő gondolati minta ez, amelyet galtoni paradigmának is szoktunk nevezni, mivel kitüntetett szerepe volt benne Francis Galtonnak. Galton egyszerre a tömeges mérés gondolatának bevezetője a pszichológiába és annak a kutatási mintának, amely a pszichológus és a személy kapcsolatában a köznapi interakcióra épít. Jól szimbolizálja ezt, hogy ő nem egyetemek folyosóin alakít ki laboratóriumokat, hanem 1884-ben egy londoni nemzetközi egészségügyi kiállításon, 1888-ban pedig egy természettudományi múzeumban. Az első helyen 9337, a másikon több mint 15 000 antropológiai és mentális vizsgálatot végeztek – némi ellenszolgáltatásért (Hathershall 1984; Danzinger 1990). Galton bevezette a pénzért mérés gondolatát is. Laboratóriumát a 7.5. ábra mutatja.

7.5. ábra. Francis Galton antropometriai laboratóriuma egy londoni természettudományi múzeumban (Danziger 1990, 61. o. nyomán)

Életrajz – A műkedvelő angol felkavarja a viktoriánus világot: Sir Francis Galton

Sir Francis Galton 1822. február 16-án született Birminghamben, s 1911. január 17-én hunyt el a Surrey megyei Huslemere-ben. Jómódú, az ipari forradalomban meggazdagodott család gyermeke. Élete és munkássága prototipikus mintája a nem-akadémikus és gyakorlatorientált karriernek. Pályájának modellje és gondolati érdeklődéseinek irányítója anyai nagybátyja, Charles Darwin. Galton hallatlanul tehetséges gyerek volt, négyéves korában már folyamatosan olvasott, latinul is meglehetősen jól tudott. Bár az ilyen becslés természetesen megbízhatatlan, kuriózumként érdemes megemlíteni, hogy Terman, a harmincas évek híres amerikai tesz- tológusa Galton gyermekkori leveleiben feltűnt teljesítményei alapján 200-ra becsülte Galton intelligenciahányadosát. Galton ugyanis ezt írta (!) nagynénjének. (Hivatkozás Horváth 1991., 8. o. alapján.)

Kedves Adélom!

Négyéves vagyok és bármely angol könyvet el tudok olvasni. El tudom olvasni mind a latin főneveket és a mellékneveket. [...] Akárhány számot össze tudok adni és szorozni tudok. [...] Azonkívül a pénzváltást is ismerem, egy kicsit olvasok franciául, és ismerem az órát.

1827. február 15. Francis Galton

Szerényebb becslések szerint IQ-ja csak 170, ugyanis a levélen szereplő dátum szerint már 5 éves volt. Iskolái, egyetemi orvosi és matematikai tanulmányai mégsem voltak túl sikeresek. Egész életében tudományos amatőrként dolgozott, a tudomány nála nem a megélhetés forrása, hanem a kimeríthetetlen érdeklődés lekötője volt. Beszámolóiból úgy tűnik, hogy állandóan zakatoló fejű ember volt, akinek mindig, még társaságban is le kellett kötnie magát valamivel.

A pszichológiától messze álló területeken is maradandó kezdemények fűződnek a nevéhez. Nagy utazóként fiatalkorában sok időt töltött Afrikában, és 1855-ben egyenesen trópusi túlélőkönyvet publikált a brit utazók és katonák számára. 0 a magas nyomású, általa anticiklonnak elnevezett képződmények első leírója, az első meteorológiai térképek készítője. Galton a számok bűvöletében élt. Míg Fechner kedvenc könyve a logaritmustábla, Galton kedvenc időtöltése a kontingencia táblák készítése volt. Számolgatásai a brit nők szépségtérképétől a lóversenynézők arcszínének a verseny menetétől függő elváltozásáig tartanak. Számos tudományos hozzájárulása is szenvedélyes számérdeklődéséből származott. Mint afféle viktoriánus úriember – ne feledjük, ez nemcsak Darwin s a szexuális álszentség, hanem Hasfelmetsző Jack és Sherlock Holmes kora is -, ő volt a kriminológia és a kriminológiai célú antropológia egyik úttörője. Tőle származik az a gondolat is, hogy a kor képalkotását felhasználva, bizonyos típusok jellegzetes fiziognómiája, arckifejezése egy összegzett fénykép segítségével megmutatható. Az ún. Galton- kép elvét mutatja a 7.6. ábra. Galton mindenütt amatőr, eredeti kezdeményező, aki a részletek kidolgozását másokra hagyja, de mindenben bizonyítja, hogy a tudományos attitűd az élet akármilyen területére kiterjeszthető. Ugyanolyan üzenet ez, mint a kontinentális pozitivistáké, csak jóval kevesebb deklarációval és sokkal több kutatási erőfeszítéssel. Nem akármilyen vitriolos ember egyébiránt. A szenteskedő világban még azt is statisztikai vizsgálat tárgyává teszi, nem kis botrányt okozva, hogy az imádság hozzájárul-e a hosszú élethez, vagy – ez a Lloyd biztosítótársaság adataiból származik – hogy vajon a misszionáriusok útjai biztonságosabbak-e, mint a rabszolga-kereskedőké (nem). Igazi intellektuális fordulatot unokatestvére, Darwin munkája hoz életében. Darwinra alapozva kezd el az egyéni különbségek pszichológiájával foglalkozni.

Egyszerre válik a képességek öröklöttségének hirdetőjévé és a képességek normális eloszlásának és a mérések közötti összefüggésének vizsgálójává is. Szervezői munkái is a statisztikához és a képességek öröklődéséhez kapcsolódnak. 1901-ben megalapítja a Biometrika c. lapot, s az ugyanebben az évben általa kreált eugenika kifejezés hatálya alatt 1908-ban megalapította a Brit Eugenikai Társaságot. Ezt az igazi reneszánsz embert (Hothersall 1984) 1909-ben avatták lovaggá.

Források: Hothersall (1984),

Danziger (1990), Horváth (1991).

3.6.1. A képességek öröklődése

Magát az egyéni különbségek vizsgálatát irányító nature-nurture, természet-gondozás fogalompárt is Galton vezette be az egész kérdés vizsgálatába. Alapelve az, hogy mind a karakter, mind az értelem alapvetően öröklöttek.

Könyvemben azt akarom kimutatni, hogy az ember természetes képességeit ugyanolyan keretekben határozza meg az öröklés, mint az egész szerves világban a formát és a fizikai vonásokat.

Francis Galton: Az öröklött zsenialitás. 1869, 1. o.

Koncepcióját egy olyan közegben kell alátámasztania, amikor a darwini elmélet összekapcsolása a mendeli genetikával még nem történt meg. Magával az öröklés menetével kapcsolatos gondolatai éppen ezért spekulatívak, mára nem túl relevánsak.

Attitűdje azonban világosan kifejezi azt, ami majd egy évszázadon át a John Watson képviselte radikális egyenlőség elv ellentettje lesz.

Nem tudom elviselni azt a néha nyíltan kifejezett és – különösen a gyermekeket jóra tanító mesékben – gyakran csak implikált hipotézist, hogy a csecsemők nagyjából hasonlóaknak születnek, és az egyetlen dolog, ami különbséget képez fiú és fiú, ember és ember között, az a rendületlen szorgalom és a morális erőfeszítés. A leghatározottabban tiltakozom a természeti egyenlőség hirdetése ellen.

Francis Galton: Az öröklött zsenialitás.

1869/1983, 193. o. Czapár Mária ford.

7.6. ábra. A közös vonásokat kiemelő szuperponált képalkotás (a Galton-fénykép) elve (Galton 1883; Smith 1997 nyomán)

Sok arrogancia van ebben a felfogásban, s jó adag szexizmus is (vegyük észre, csak fiúkról beszél). Ellentmond a nagybácsinak is: Darwin az elismerésvágyat és a kitartást tartja sikere titkának: „a természettudomány szerelmében kitartó és lelkes voltam” (Darwin 1859/1955, 55. o.). Galton szám- rajongásának megfelelően statisztikai érvelést használ a képességek öröklésének vizsgálatára. 1869-ben megjelent Öröklött zsenialitás című munkájának kiindulópontja a Quetelet által hangsúlyozott elv, hogy a Gauss-féle haranggörbe-eloszlás az emberek testmagasságának eloszlását is jellemzi. Galton nem habozik kiterjeszteni az elvet: az emberi tehetség is így oszlik meg. Az alkalmazott beosztásokkal ez azt fogja jelenteni – vegyük észre, hogy mindez önkényes feltételezés –, hogy mintegy minden négyezredik ember lesz tehetséges. Ebből kiindulva Galton 300 családból 977 kiemelkedő ember (bírák, tudósok stb.) élettörténetét és családfáját vizsgálva igazolni vélte, hogy a tehetség valójában öröklött, hiszen a családon belül az azonos területen való kiugrás halmozódik, 30-50%-ban. Módszertanilag persze nagyon kérdéses ez az elemzés, s már a kortársak is látták vele a gondokat. Hiszen számos szociális módon is öröklődik a kiválóság, nem kell ehhez genetikai tényezőket feltenni. Kétségtelen érdeme azonban, hogy elsőként emeli be a családfakutatást a pszichológiába. A koncepció darwini oldala az, hogy felteszi, az emberek számtalan dimenzióban különböznek, s a társadalom mintegy szelekciós szűrőként biztosít kiválást az eminensebbeknek. Candolle, egy svájci tudóskolléga, már ekkoriban (1873) felveti, hogy a tudóstársaságok külhoni tagjainak elemzése alapján (ez kizárja a nepotizmust) fontos környezeti tényezők lehetnek a tudományos kiválóságban: mérsékelt éghajlat, nyelvtudás, a vallási és politikai dogmatiz- mus hiánya, a szabad szellemet képviselő tanárok, szabadidő és a tudományos intézmények mind hozzájárulnak a kiválósághoz (Hothersall 1984, 268. o.). Máig meggondolandó lista ez. Galtont azonban nem győzte meg, újabb, gondosabb tudósvizsgálatokkal igyekezett igazát bizonyítani.

Ezt a munkát évtizedeken át folytatja. O vizsgál először ikreket az öröklés hatásának vizsgálatára. Felismeri, hogy az egyéni különbségek elemzésére nem elég az élettörténeti evidenciák használata. A laboratóriumban a szokásos testméretvizsgálatokon túl reakcióidő-méréseket végeztek, kitérve az asszociációs időre és a mentális képekre is. Galton használt először olyan asszociációs vizsgálatokat, ahol szemben a szigorú egy szóra egy szóval válaszolás elvével, a szabad képzetáramlást elemezte. Ezeket a vizsgálatokat összegezte nevezetes könyve 1883-ban.

Bár Galton eredetileg az egyes képességek öröklődésének elvéből indult ki, értelmezése, éppen a statisztikai átlagember fogalmának eluralkodása révén gondolkodásában fokozatosan az „általános képesség” fogalom irányába mozdult el. Ez a központi eleme annak, amit ma a galtoni paradigmaként emlegetünk.

3.6.2. A mérés és az egyéni különbségek galtoni paradigmája

Galton fokozatosan eltávolodott ettől a variábilis, ma azt mondanánk, sokdimenziós emberképtől. Felfogása egyre inkább egydimenzióssá vált, különösen, ami az értelmi képességeket illeti. A fokozatosan kialakított „galtoni paradigma” az értelmi képességekről a következőképpen jellemezhető.

1. 
   Az egyéni különbségekben döntő szerepet játszik az öröklés.
   
2. 
   A kiválóság végeredményben egynemű. Található valami közös a legkülönbözőbb területen kiváló emberek között. A látszólag sajátos területen érvényesülő képesség csak a tehetség különleges erőfeszítésének eredménye, de megjelenhetne más területen is. A saját sokoldalúságát is megideolo- gizáló Galton ezzel az egységes intelligenciafogalom alapjait fekteti le, szemben a 19. század eleji Gall- féle, szintén öröklést hirdető képességlélektannal, mely sokféle minőséget hirdető volt.
   

Galton talál erre életrajzi érveket. „[...] Egy pillanatra tételezzük fel azt, hogy a matematikusok szükségszerűen egyoldalúak természeti adottságaikban. Számos példa utal az ellenkezőjére [...] Elsősorban Leibnizet említeném, mint univerzálisan tehetségest; de Ampere, Aragot, Condorcet és D'Alembert is sokkal több volt, mint pusztán matematikus.” (Galton 1869/1983, 195. o.) Valójában az idő nem teszi lehetővé, hogy mindenhol kibontakozzunk, de a kiválóság igazából oszthatatlan. „[...] A kiválóság az intellektuális képesség akár ezen, akár más fajtáiban [...] kis mértékben tulajdonítható tisztán különleges képességeknek. [.] Az emberek túlzottan hangsúlyozzák a látható sajátosságokat, túl elhamarkodottan azt gondolva, hogy mert az ember valamilyen sajátos foglalkozásra adta magát, esetleg valami másban nem tudott volna érvényesülni. Ugyanígy mondhatnák, hogy mivel egy ifjú reménytelenül beleszeretett egy barna hajú nőbe, esetleg nem szerethetett volna bele egy szőkébe. [...] Lehetséges, [...] hogy az affér főleg egy általános »szerelmes kedély« diszpozíciónak tekinthető. Ugyanez a helyzet a speciális foglalkozásokkal.” (Galton uo. 196. o.)

A képhez hozzátartozik, hogy Galton ugyanakkor speciális területeken is elismerte az öröklést, s teret adott a minőségi egyéni különbségeknek is. Vizsgálatok az emberi képességekről c., 1883-ban megjelent munkájában például sokat ír a képzelet élénkségében meglévő öröklött eltérésekről. A pszichológiatörténet szempontjából döntő fontosságú azonban, hogy az intelligenciafogalom elődjének tekinthető tehetségről nem ezt tartja. Nála a tehetség egy és oszthatatlan.

Vezérgondolata az egy képességre történő visz- szavezetés. Ha pedig az emberek intellektuálisan egyetlen dimenzió mentén különböznek csak egymástól, akkor a Vive la différence! a butaság kultuszát jelentené, azt, hogy ismerjük el az eloszlás alján lévők érdekességét. Az egydimenziós gondolkodással együtt jár a társadalmi szelekció koncepciója, és a normális ember, az átlag középpontba állítása. Na nem kultusza, mert Galton az átlagoson, miközben hozzá viszonyít, mindig gúnyolódik.

Tulajdonképpen ez a középponti képesség gondolat lesz majd az intelligenciamérés egész koncepciójának alapelve. A pszichometriában ez vezet a g faktor gondolatához (15. fejezet) és a máig tartó egységes intelligencia-koncepciók uralmához. Ezt a mai világban is ritkán kérdőjelezik meg. Guilford (1967) intelligenciaszerkezeti modellje, Howard Gardner (1983; 1997) többszörös intelligencia-koncepciója és a moduláris gondolkodási architektúra elve (Fodor 1983; 1996b) a legfontosabb kivételek, melyek az oszthatatlan értelem koncepcióját megkérdőjelezik. Mind a gyakorlatban, mind az elméletalkotásban azonban uralkodik az a felfogás, mely az általános gondolkodási képességet tartja, ha nem is kizárólagosnak, de dominánsnak az emberi értelemben.

1. 
   Galton statisztikai fogalmakat vezetett be az egyéni különbségek elemzésébe. A normális eloszlásnak a testméretekre vonatkozó alkalmazhatóságát terjeszti ki, s azt hirdeti, hogy az emberi tehetség is normális eloszlást követ. Elméleti ugrás ez, melynek bizonyítékait csak ezután, matematikai úton találtuk meg. Semmi sem igazolta ekkor még, hogy a képességek normális eloszlást követnének. (A sok, egymástól független valószínűségi változó által befolyásolt események normális eloszlást követnek.) Galton azonban sietett levonni a következtetést. „[...] Egy majdnem állandó átlagos értelmi képesség-szintnek kell lennie a Brit-szigetek lakosságánál, és hogy az átlagtól való eltérések – fel a zsenialitás és le a gyengeelméjűség felé – azt a szabályt kell kövessék, amely az összes valós átlagtól való eltéréseket irányítja.” (Uo. 200. o.) Ennek alapján ugyanis megbecsülhető, hogy hány ember tartozik a nagyon tehetségesek vagy a nagyon buták közé. A normális eloszlás jellemzői alapján az emberek sorba rendezhetők, osztályok alakíthatók belőlük. A modern intelligenciamérés ezen a metateore- tikus feltevésen fog alapulni, melynek gyakorlati következménye: a képességek tekintetében az emberek rögzített osztályokba sorolhatóak. Galton azonban sietett levonni a következtetést. Ennek alapján megbecsülhető, hogy hány ember tartozik a nagyon tehetségesek vagy a nagyon buták közé.
   

Részletesebb kirándulásokat is tesz Galton a statisztika területére. Elsősorban antropológiai jegyekre alapozva a változók közötti kapcsolatok mérésének egész modern statisztikáját ő indítja el. Egymást követő borsószemnemzedékek átmérőjét vizsgálva felfedezi az átlaghoz való regresszió törvényét (a nagyon nagy borsó utódja nagy ugyan, de közelebb van az átlaghoz), mely a mai regresz- sziószámítás alapgondolata lesz. Megfogalmazza először szemléletesen, azután képletszerűen a korreláció fogalmát. A kriminológiai antropometria gondjai vezetik ehhez. Nem hisz a mérés bevezetőjének, Bertillonnak abban a tézisében, hogy a különböző testméretek függetlenek egymástól. De hogyan lehet kifejezni kapcsolatukat, mikor a testmagasság s például az alkar hossza nyilvánvalóan más skálán mozog? Galton felfedezése, hogy mindegyik adatot a saját átlagától való eltéréssel kell jellemezni, s az eltérések összefüggéseit kell függvényszerűen ábrázolni. (Ezek ismertetésére lásd Horváth 1991, 1. fejezet.) Tanítványa, Karl Pearson (1857-1936) önti mindezt a máig használt formulába, ezzel stabilizálja a bio- és pszichometria egész területét. Pearson egyébként Galton hűséges életrajzírója és kiadója (Pearson 1914-1930). Ugyanakkor a korreláció fogalmából kiindulva egy általános tudományelmélet kifejtője is, mint Ernst Mach követője (vö. 9. fejezet). A „tudomány nyelvtanában” a lényegekkel szembeni küzdelmet, és a végső kérdések helyett a jelenségeket emeli ki. A tudományos módszert tekintve nála a statisztikus fogalmak, a kontingencia és a korreláció váltják fel a szubsztanciális okságot.

1. 
   A Galton-paradigma további mozzanata az érték- centrikusság. Ha az emberek intellektuálisan egyetlen dimenzió mentén különböznek csak egymástól, akkor óhatatlanul előtérbe kerül egy egydimenziós értékközpontú gondolkodás, ahol az egyik pólus (az intelligens) jónak s kívánatosnak számít, s együtt járt vele a társadalmi szelekció koncepciója. Az erre vonatkozó intellektuális minta egyébként, mint Hothersall (1984) rámutat, közvetlen átadással is terjedt, egyenes az út Galtontól az intelligencia öröklésének mai harcosaiig. Galton követője Sperman, akit Sir Cyril Burt követ, majd Hans Eyesencken át vezet az út Arthur Jensenig, aki Eysenck posztdoktori munkatársa volt. Van valami visszatetsző ebben a „brit intelligencia arisztokratizmusban”. A tízes évektől azonban ugyanez a gondolatrendszer az amerikai pszichológiára is jellemző lesz.
   

Ha igaz az egyetlen értékes képesség, az intelligencia örökletessége, s ha meg is tudjuk mérni az

emberek eltéréseit, s ez kisszámú vonásban érvényes csak, akkor erkölcsi kötelességünk a beavatkozás. Javítani kell az emberi képességek átlagát. Mivel a buták s okosak aránya rögzített, s mindez öröklött, erre egy mód van, az eugenika, mely Galton eredeti elképzelése szerint elsősorban pozitív programot hirdetett. A társadalomnak mindent meg kell tennie a saját ellenőrzése alatt álló eszközökkel, hogy javítsa a genetikai állományt. Tanácsadást jelent ez elsősorban a fogyatékosok felé. Galton szerint (Hothersall 1984, 270. o.) elsősorban a jó genetikai potenciált mutató emberek korai házasságát kell forszírozni, és el kell érni, hogy nekik sok és jó körülmények között nevelkedő gyermekük legyen. A Londoni Egyetemen az eugenikai tanszéket ennek a programnak megfelelően nem akármilyen kvalitású emberek töltötték be. 1912 és 1933 között Karl Pearson, 1933 és 1943 között pedig Ronald Fisher. Az eugenika azonban hamarosan visszaélések forrásává vált, mint aktív eugenika. Erről általában úgy tudunk, mint a fasiszta fajelméleti program megvalósításáról. Ez kétségtelenül az eugenika legvisszataszítóbb formája, egyes emberfajták genetikai alsóbbrendűségére hivatkozva igazolva azok üldözését, majd irtását. Az eugenikai gyakorlat, amely részben szelektív bevándorlási szabályokat jelentett, részben pedig bizonyos beteg népességek, pl. fogyatékosok és elmebetegek sterilizálását, az első világháború után igen erőteljes volt a liberális demokráciákban is. Az Egyesült Államokban kifejezetten eugenikai érveléseket használtak a kelet-európai bevándorlás korlátozására. (Gould 1999-es összefoglalását követem itt.) Goddard (1914) a New York-i bevándorlásnál sorban állók között a fogyatékosnak kinézőket vizsgálva azt találta (a Binet-próba egy kétes változatát használva), hogy a zsidók 83, a magyarok 80, az olaszok 79 s az oroszok 87%-a értelmi fogyatékos. Yerkes neves sorozási intelligenciavizsgálatai alapján pedig (a későbbi pszichológiatörténész, E. Boring 160 000 adatot tartalmazó feldolgozásából) kiderült, hogy a sötétebb bőrű és a szláv európaiak igencsak butábbak. Az oroszok mentális kora 11,34, az olaszoké 11,01, a lengyeleké 10,74 év, persze az amerikai feketék állnak legalul. Az ő átlaguk 10,41 év. Mindez a szelektív bevándorlási gyakorlatokban kapott törvényi eugenikai lefordítást. A társadalomtudományi adatok a politika fegyverévé váltak, mint Stephen Gould (1999) kitűnő összefoglaló könyve mutatja. A betegek sterilizálása pedig még például Svédországban is gyakori volt.

A Galton elindította paradigmára többször visz- szatérünk még (8., 15., 21. fejezet). Fontos szem előtt tartanunk két mozzanatot. Sem az egyelvű, sem a szelekciós gondolat nem következett szükségszerűen az evolúciós gondolkodásból. Galton után néhány évtizeddel John Dewey éppen ellentétes, a különbségek mintegy rezervoárként való kultiválására irányuló következtetéseket vont le az evolúciós világképből. Másrészt maga a szelekciós gondolat nem volt annyira szükségszerűen konzervatív, mint a mi korunkban tűnik. Láttuk már, hogy a német szociáldemokrácia általánosságban a darwinizmus szelekciós eszméivel szimpatizált, másrészt a baloldali mozgalmak a tanácsadáson alapuló eugenikával is szimpatizáltak egy ideig.