A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz– A francia pszichológia mindenes klasszikusa: Alfred Binet

Alfred Binet Nizzában született 1857. július 8-án, s Párizsban 1911. október 18-án hunyt el. Rövid élete az intellektuális érdeklődést illetően igencsak mozgalmas volt. Nevét a tesztmozgalomban betöltött kezdeményező szerepe miatt ismerik. Az intelligenciavizsgálatok bevezetése azonban nála csak egy gazdag életmű betetőzése volt. Jogot végez, majd medikusként ébred fel érdeklődése a pszichológia iránt, Darwin és a korai evolúciós pszichológusok lelkes olvasója. A pszichológiában autodidakta ifjút az akkoriban nemzeti intézmény szerepet betöltő Charcot vonzza. Binet közel egy évtizeden át Charcot lelkes híve a Salpetriere-ben, több patológiai témájú könyve jelenik meg. Charles Férével (1852-1907), a pszichológia egyik legtöbbet használt mérési módszerének, a galvános bőrreakció eljárásának leírójával együtt publikált munkája az állati magnetiz- musról (1886) nagy vitákat vált ki. Számos hipnotikus jelenségről vélték kimutatni, hogy azok mágneses térrel befolyásolhatóak. Charcot ellenfelei, a nancyi iskola képviselői (Liébault és Bernheim) azonban kimutatták ezekről a jelenségekről (pl. bénulás át- tevése a másik testfélre), hogy szug- gesztiós hatások. A francia szellem nagyon érzékeny a nevetségességre. Binet-t nagyon megrázta ez az intellektuális vereség, olyannyira, hogy egy ideig jeles melodrámaszerzővé is vált. A kudarc hatására később is visszatérő gondjává vált annak figyelemben tartása, hogy a pszichológiá- ban sok eredmény csak a kísérletező elvárási hatásának tudható be (ma Pygmalion-hatásnak nevezzük ezeket a jelenségeket).

Binet mással is foglalkozott, mint természettudós: radikálisan hitt a lelki élet s a neki megfelelő célirányosság folytonosságában az állatvilágban. A mikroorganizmusok pszichológiájáról 1888-ban angolul is megjelent könyve sajátos álláspontot foglal el, mely releváns a későbbi Jennings-Loeb-vitákra nézve is (11. fejezet). Binet szélsőségig viszi el Romanes teleologikus felfogását (lásd 7. fejezet). Binet szerint az olyan lelki jelenségek mint az érzékelés, mozgásszerveződés és hasonlók az egysejtűeknél is megvannak.

Szerinte a csillósok is teljes állatként reagálnak, sőt az emberi spermiumok mint hím elemek is céltudatosan keresik a nőstényt, s eközben nem vakon működnek, hanem belső impulzusaik vannak. Binet véleménye szerint már az egysejtű szervezetekben is nem csak az érzékenység, hanem minden, az élethez kapcsolódó mentális működés jelen van. Minderre kialakított egy sajátos kifejezést is, „celluláris pszichológiának” nevezi. Mindez túlzásnak tűnhet, az alapmozzanat azonban az, hogy Binet hitt ezeknek az egyszerű élőlényeknek a célirányos viselkedésében. Mindez, mint ő is kifejti, igencsak ellene van a radikális fizikokémiai megközelítésnek. Vagyis a Jennings-Loeb-vitában Jennings oldalán áll.

Binet igen jelentős szervező is volt. Az első francia pszichológiai laboratórium (1889) s folyóirat (LAn- née Psychologique, 1895) elindítója. A laboratórium keretében számos kísérletet végez például az emlékezet fejlődéséről (9. fejezet), melyekben a németes kísérleti hagyományt kapcsolja össze a funkcionalista fejlődés eszmével. Oyan gyakorlati kérdéseket vizsgál, mint az iskolások napközbeni fáradása, a folyamatos szövegek megjegyzésének nem asszociatív törvényszerűségei, a sakk és a számtani tehetség vizsgálata (e két területen máig idézett klasszikus).

Az igazi áttörést azonban az hozza, hogy az egyéni különbségekkel kezd foglalkozni, különös tekintettel a gondolati reprezentáció egyéni eltéréseire

Binet vállalja magára a módszerek kidolgozását. 1903-ban megjelent Az intelligencia kísérleti vizsgálata c. munkája általánosította saját gyerekeivel és más iskolásokkal végzett nagyszámú vizsgálatát a meg-

ismerési folyamatokra nézve. Ezek még minőségi vizsgálatok: a gondolkodás stílusának feltárására hivatottak (asszociáció, mondatkiegészítés, képleírás, rajzolás stb.). Asszisztensével, Théodore Simonnal (1873-1961) ezeket az eljárásokat terjeszti ki sok gyerek vizsgálatára. A három változatban megjelent munka (1905; 1908; 1911) egyre inkább skálává válik. Olyan egyszerű feladatok szerepelnek a háromtól 15 éves korig szánt vizsgálatban, mint a hónapok nevei, az évszakok jellemzői, képrendezések, számemlékezet s így tovább. Binet és Simon fokozatosan jutnak el arra a megoldásra, hogy a feladatok az életkor szerint rendezhetők skálába. Ha egy feladatot adott életkorú gyerekek 85-90 százaléka megold, ez jellemző lesz az adott életkorra. Egy gyermek fejlettsége pedig abból a szempontból jellemezhető, hogy milyen életkornak megfelelő feladatokat old meg. Binet-ék ezt mentális szintnek nevezik. A próba elindult a maga úján, számos revízióval, melyek közül már Binet is elvégezte azt, hogy minden életkorhoz ugyanannyi feladatot sorolt. 1911-ben William Stern német pszichológus kereszteli át a mentális szintet mentális korra, s definiál egy gyakorlatias mutatót, a mentális hányadost. Az amerikai Terman későbbi terminológiájával válik ez közismertté: az intelligenciahányados a mentális kor és az életkor hányadosa:

Binet-nek ez a munkája korszakosnak bizonyult. A skála második változatából néhány év alatt 50 000 (!) példány kelt el, az első világháború kezdetére már 14 országban alkalmazzák tesztjét vagy változatait. Magyarországon a Ranschburg-iskolá- hoz tartozó Éltes Mátyás (1873-1936) már 1914- ben beszámol Binet módszerének adaptált alkalmazásáról. Az eljárás többszöri módosítás után (Éltes mellett Baranyai Erzsébet és Lénárt Edit játszottak ebben nagy szerepet) ma is bevett a gyermeklélektanban. A 8.4. táblázat Binet néhány jellegzetes feladatát mutatja különböző életkorokban.

3.23. táblázat - 8.4. táblázat. Binet feladattípusai

Életkor	Feladatok
6 év	Jobb kézzel megfogni a bal fület
	Hármas feladat teljesítése
	Reggel és este különbsége
7 év	Képen levő hiányok megmondása
	Képsorozat leírása
9 év	A hét napjai
	Pénzérmék felismerése

Három megjegyzés kívánkozik ide. A Binet-tí- pusú tesztek sikere fontos gyakorlati győzelem egy korábban elindult mozgalommal szemben. Galton és majd különösen agilisen James McKeen Cattell abban hitt, hogy az emberek intellektuális eltéréseit az elemi folyamatok (pl. érzéki diszkrimináció, reakcióidő) szintjén vizsgálni lehet. Cattell az ilyen feladatokat nevezte először mentális teszteknek. Binet vitte győzelemre ezzel szemben azokat az eljárásokat, melyek közvetlenül gondolkodtató feladatokban mérik az értelmességet.

Binet-től ugyanakkor idegen volt a teszteredményeknek s a mutatóknak az a dologiasító kezelése, mely az IQ-fogalom későbbi karrierjét jellemzi. A klinikus Binet nem hitt abban, hogy az emberek egyetlen dimenzióval jellemezhetőek. 0 minőségi gondolkodó volt, akit eredendően az egyéni különbségek érdekeltek. Ezekről pedig az volt a meggyőződése, hogy változtathatóak. Egész tesztelési kirándulását, ne feledjük, egy progresszív iskolai mozgalom keretében teszi. Számára a mérés nem a szelekció, hanem a beavatkozást lehetővé tevő diagnózis eszköze. Mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy az eredményeket ne kornak (ami rögzültet jelez), hanem szintnek nevezzék (mely fluktuációt s változékonyságot sugall). Simon, aki évtizedekkel túlélte őt, az 1917-től Alfred Binet-társaságnak átnevezett pedológiai szabadegyletben nem győzte hangsúlyozni fenntartásait az IQ dologiasított használatával szemben.

A kornak azonban nem erre volt szüksége. A módszer karrierje révén szelekcióssá vált. Olyan kor ez, amikor a mai általános iskolának megfelelő képzés hirtelen vált „általánossá”, ami sok problémával járt a kiterjesztett iskolai népesség miatt. Az intelligenciamérés fontos eszközzé lett abban, hogy a problémák gyökerét a gyerekben találják meg. A lefelé differenciálás alapja az IQ lesz, hogy azután a két világháború között Amerikában a felfelé differenciálás, a tehetségkutatás is abban az illúzióban éljen, hogy a tehetséget is ki lehet fejezni egy számmal. Gould (2000) történeti áttekintése megmutatja, hogyan vált az intelligencia az euge- nikával harmonizálva a rasszista szelekció „megalapozójává”.

4.5.3. A gyermektanulmány Rousseau hazájában: Claparede

Edouard Claparede (1873-1940) Binet mellett a gyermek- és nevelésközpontú francia nyelvű funkcionalizmus másik vezércsillaga. Míg Binet egy módszer, Claparede elsősorban a szervező munka révén vált korszakos jelentőségűvé. A genfi orvos a Salpetriere kórházban szerzett neurológiai gyakorlatot, s hamarosan a pszichológia és a nevelésügy nagy organizátorává lett. Folyóiratot és laboratóriumot alapít Genfben, majd 1912-ben a máig élő Rousseau Intézetet. Az Intézet s Claparede nagy hatású könyvei (pl. a már 1915-ben magyarul is megjelent Gyermekpszichológia és kísérleti pedagógia) a funkcionalista pszichológia és a gyermekközpontú funkcionális nevelés gondolatának összekapcsolásában játszanak kiemelkedő szerepet. A pedológiai program kibontakoztatása ez. A nevelésnek a folyamat és a tananyag helyett a gyermekre kell összpontosítania. Olyan iskolát kell létrehozni, mely az önfejlődő rendszerként felfogott gyermek támogatását, s nem a gyermek ellenőrzését és tudással való „feltöltését” tartja céljának. A gyermek nem tökéletlen felnőtt: minden életkorban funckionálisan tökéletes, működő egység. A fejlődés rugói pedig belül, a rendszerben keresendőek s nem kívülrőlvivendőek bele. A fejlődés legfőbb terepe: a játék és az egyéb spontán tevékenységek.

A program a francia példa követését jelszóként zászlajára tűző progresszív nevelés bibliája. Közben Claparede tanítványai az elveket megtöltik a gyermek megismerését előtérbe helyező konkrét tartalommal. Hogy mennyire jelentőssel, egy név mutathatja. Az intézet munkatársa az ifjú Jean Piaget is.

4.6. A magyar gyermeklélektani mozgalom kezdetei

A funkcionalista gyermeklélektani gondolat egész Európában hódít. Nálunk, az említett kezdetek mellett a modern pszichológiai gondolkodást a kilencvenes évek végén az újításokra érzékeny tanítóképzős tanár, Nagy László (1857-1931) honosította meg. A gyermektanulmányi mozgalomra felfigyelve számos szervezet erőfeszítésének előterébe állítja a gyermek megismerését, 1907-ben A Gyermek címmel folyóiratot indított. Az Új Iskola progresszív pedagógiai mozgalom elméleti hátterét is ő adja. A gyermekrajzokról és a gyermeki érdeklődésről szóló korai munkái a szárnyait bontogató gyermeklélektan nemzetközileg is ismert munkái voltak. Tanügyi reform, demokratikus elkötelezettség, s a gyermek kutatása máig érvényes etikai összhangban jelenik meg munkásságában. Az érdeklődésről szóló nevezetes munkája már a módszerben is jól mutatja a gyermekközpontú pszichológust, aki valóban együtt él a gyermekekkel, s így szerzi adatait.

3.24. táblázat - 8.5. táblázat. A strukturalizmus és a funkcionalizmusok szembenállásának összefoglalása

Aspektusok	Strukturalizmus	Amerikai funkcionalizmus	Európai funkcionalizmus
Pszichológia tárgya	mentális morfológia	lelki élet mozgása, egyéni különbségek	egyéni különbségek, patológia
Pszichológia módszere	kísérlet és önmegfigyelés	fejlődés, gyermek és állat	klinikai, egyénített módszer
Belső redukció	elemekre, dekontextualizáció	funkció, motiváció, cél-eszköz	aktusok, műveletek
Külső redukció	nincsen	evolúciós biológia	idegrendszer szerveződése

Vizsgálati módszerem a következő volt:

1. 
   a fiúgyermekeket elvittem erdőkön, mezőkön át, a környéki tanyákra, pusztákra (Haraszti, Szent-Jakab, Babat), falvakba (Szada, Mogyoród, Fót) és egyéb kirándulóhelyekre (Besnyő), s az egyes kirándulásokon szerzett megfigyeléseimet azonnal pontosan följegyeztem. A fiúgyermekekkel öt kirándulást tettem.
   
2. 
   A leánygyermekeket ugyanazon helyekre vezettem el, mint a fiúkat (a távoli Mogyoród és Fót kivételével), s az adatokat szintén följegyeztem. Velük szintén összesen öt kirándulást tettem.
   
3. 
   Az összes adatokat egyenként külön-külön lélektanilag feldolgoztam, azután egymással és egyéb adatokkal egybevetettem, s az irodalmat szem előtt tartva, végül az alább közölt eredményekbe foglaltam össze.
   

Nagy László: A gyermek érdeklődésének lélektana. 1982, 47. o.

Az érdeklődés Nagy László számára, mint az új kiadáshoz írva Köte Sándor utószava is kiemeli, kétarcú tényező. A Nagy László számára kiindulást jelentő William Stern-féle kéttényezős elmélet, mely a belső és külső tényezők kölcsönhatásában hisz, sajátos megjelenési formája ez. S mint fontos belső tényező vezérfonal lehet a szociális hatások stabilizálásában.

Az érdeklődés, miként tudjuk, a következménye bizonyos testi és lelki folyamatoknak, mert az érdeklődés motívumok nélkül nem jön létre. Ha azonban bizonyos érzelemfolyamatok hozzák is létre az érdeklődést, bizonyos az is, hogy az érdeklődés folyamán fejlődnek ki teljes erővel azok az érzelmek, amelyek az érdeklődéseket létrehozzák. Az érdeklődés fokozása tehát erősíti az érdeklődés motívumai gyanánt szolgáló érzelmeket is. Az így megerősödött érzelmek könnyen hoznak létre újra érdeklődés-folyamatokat. Ekként állandósulnak meg bizonyos érdeklődések a gyermekben. Az állandó érdeklődés pedig állandó cselekvési irányt is jelent, mert a gyermeknek minden érdeklődése, egyes eseteket kivéve, végeredménye szerint külső tevékenységet hoz létre. Állandó cselekvési irányok létrehozása pedig az oktatás szociális célja érdekében feltétlenül szükséges. Ennek következtében az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy a keletkezett érdeklődéseket eszközül használja fel, hanem az is, hogy az oktatás szociális feladatából s a gyermek egyéniségéből folyó érdeklődéseket állandósítsa. Az érdeklődés tehát célja is az oktatásnak.

Nagy László, uo. 134. o.

Ebben a szellemben a gyermektanulmány (a pe- dológia) az iskolarendszer és az iskolai gyakorlat átalakításának kulcsa kell legyen. A gyermektanulmány egyben az egyénített nevelés kulcsa is: Nagy László számos alkalommal kiemelte a pedagógusok számára is, hogy a gyermektanulmány differenciális lélektani alapokat szolgáltat. Olyan program ez, amely az evolúciós gondolkodásból a Dewey elindította elvi és pedagógiai vonalnak felel meg, a különbségek tiszteletével.

A századfordulóra készen állt a képlet, melyet még a 9. fejezet is részletez: a német kísérleti lélektan szemléletének alternatívájaként megfogalmazódott két, nüanszokban – például a klinikai mozzanatnak tulajdonított jelentőségben – eltérő, de metateoretikusan hasonló funkcionalista elképzelés. A 8.5. táblázat állítja szembe ezeket egymással.

Természetesen ezek az irányzatok céljaik tekintetében is eltértek egymástól. Amíg a strukturalisták a magában való leírást tartották a legfőbb célnak, mindkét funkcionalista irányzat arra törekedett, hogy valami gyakorlatias cél megoldásához járuljon hozzá. Ez a cél részben a nevelés feladatainak megoldása, részben pedig a klinikai megértés, a betegek tünettana mögötti mintázat feltárása.

4.7. Kulcsfogalmak

3.25. táblázat -

antiintellektualizmus	ingerhiba	perifériás elmélet
appetitív és konszummatív	IQ	reflexív
szakaszok	kognitív tudomány	reformpedagógia
dinamikus pszichológia	kontextuselmélet	self
drive	megosztott személyiség	szimbólumfeldolgozás
funkcionalizmus	megváltozott tudatállapotok

4.8. Szakirodalmi eligazító

A funkcionalista mozgalom legjobb jellemzését Claparede (1974) adja meg. William James pszichológiai munkái közül magyarul korabeli fordításban olvasható tanítóknak szóló előadássorozata (James 1911). A Szabó András György szerkesztette Pragmatizmus c. kötetben pedig számos fontos filozófiai munkája fellelhető. Az igazi autentikus olvasmány persze a Pszichológia elveinek James által rövidített kiadása, mely ma is hozzáférhető zsebkönyv (James 1962).

James értékeléséhez mind élet, mind életmű tekintetében jó forrás a svájci Théodore Flournoy (1917) életrajza, s egyben megmutatja, mit jelentett James vallásfelfogása a protestantizmus számára. A katolikus felfogást mutatja be, Jameset pozitivista agnoszticizmusban marasztalva el Felber Gyula (1928). Mai és pszichológiaibb értékelésekhez pedig lásd Váriné (1965) dolgozatát. Gordon Allport (1968) és Edwin Boring (1963) válogatott műveikben megjelent centenáriumi dolgozatai is igen tanulságosak. Bennük James mint az elementarizmus és pozitivizmus elleni harc reprezentánsa jelenik meg a pszichológiában. James kettősségeit a kor amerikai kultúrájába s a személyes sors kontextusába illesztve tárgyalja Bjork (1983). Dewey számos pszichológiai jelentőséggel is bíró pedagógiai munkája (1912; 1931; 1933; 1978) magyarul is olvasható, filozófiájából pedig jó mutatványt ad az említett pragmatizmuskötet. Újraértékelésére Rorty munkái adják meg az alaphangot. Angell, a chicagói iskola, Cattell, Münstenberg és a Columbia Egyetem funkcio- nalistáinak bemutatására Hothersall (1984) tankönyve jó forrás. Thorndike korszerű értékelését, a józan pozitivistaként állítva be őt Joncich (1968) monográfiája adja meg. Cattellről és Titchernerről jó értékelést ad Bjork (1983). Titchenert legjobban tankönyve (Titchener 1909), valamint rendszerező pszichológiájának megjelent első kötete (Titchener, 1929) mutatja be. Binet (1916) és Clapa- rede (1915; 1974) munkái kellően eligazítanak a frankofón funkcionalizmusban.

Az intelligenciamérésről Horváth (1991) kitűnő beszámolót ad magyarul, a kritikus kérdésekre pedig Gould (1999) használható. Nagy László saját munkái mellett értékelésére lásd Mérei, 1966, 1982; Kiss 1982, és Köte Sándor in Nagy László (1982).

5. 9. FEJEZET – Az új pszichológia terjedése és megoszlása Európában: a tartalom, a folyamat és az intencionalitás

...vagyis készek vagyunk arra, hogy magunkat s minden gondolatunkat mint egy egységes egyetemes evolúció termékét és alanyát tekintsük.

Ernst Mach: Népszerű tudományos előadások. 1910, 235. o.

A 19. század vége a kísérleti pszichológia diadalútja, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a belső világból induló pszichológián belül is lehetnek alternatívák. A fejezet először bemutatja ezt a diadalutat. A laboratóriumi kísérleti pszichológia két irányzata győzedelmeskedett. Az egyik a „tartalom”, a reprezentációk pszichológiája, a másik a „folyamatot”, a mentális aktivitást kiemelő irányzatok. A tartalom pszichológiája egyre több területre terjesztette ki becsvágyát. Ebbinghaus és G. E. Müller két jellegzetes, Wundttól független vezető képviselője volt ennek a mozgalomnak. Az ő munkásságukban megjelenik az igény arra, hogy a pszichológiai kísérletezés kompetenciáját kiterjesszék a magasabb szervezettségűnek tartott folyamatokra, s a kutatás egyben eltolódik az objektív, viselkedéses mozzanatok elemzésének irányába. G. E. Müller ugyanakkor a szerveződésgondolat egyik legjelentősebb kezdeményezője is.

A századforduló pszichológiáját befolyásoló két vezércsillag Mach és Brentano. Mach következetes pozitivizmussal és ennek darwinista értelmezésével egy máig ható és többször újra felfedezett alternatívát ad a pszichológiának, mely a gondolkodás evolúciós értelmezésétől az Én új felfogásáig terjed. Brentano viszont az intencionalitás tanával a folyamatközpontú pszichológiák elindítója lesz. Olyan irányzatok ezek a német kísérleti pszichológiában, melyek azután a gondolkodási aktusok előtérbe állításával kapcsolatot teremtenek a feno- menologikus felfogásokkal, illetve a modern logika platonisztikus elképzeléséivel. Igazából a Brentano elindította irányzatok szerveződés és mentális aktivitás hangsúlyaikkal a 10. fejezetben tárgyalt jelentésközpontú kritikákkal is kapcsolatba kerültek. Ezek teremtenek hidat a kísérleti pszichológia és saját ellenfelei között.

9.1. ábra. A német egyetemek pszichológiai tanszékeinek, szakcsoportjainak és szemináriumainak alakulása (Geuter 1986 adatai alapján, Kusch 1995, 125. o. nyomán)

5.1. A laboratóriumok diadala

5.1.1. Wundt tanítványai és követői

Több központból terjedtek a laboratóriumok, de azért a Wundt-hatás kiugró volt.

A kísérleti szemléletű tudomány terjedésében kétségkívül vezető szerepet játszott a német pszichológia. A 9.1. ábra mutatja, hogyan növekedett a német egyetemeken a pszichológiai egységek száma.

Wundt tanítványi köre közvetlenül releváns annak megértéséhez, mit is adott ő a pszichológia autonómiájának kibontakozásához. A wundti kísérleti pszichológia, ahogy emlegetni szoktuk a „normális, átlagos, felnőtt emberi elme” vizsgálata igen hamar terjedni kezdett. Ez részben Wundt közvetlen hatásának tudható be, részben azonban az általa kibontakoztatott laboratóriumi szellem tágabb keretekben megvalósuló győzelmének. A közvetlen hatás számszerűen is nagy volt: hosszú pályája során Wundt maga 100-nál több pszichológiai doktoráló munkáját irányította. A laboratórium révén Lipcse vagy három évtizeden át az új pszichológusok Mekkája volt. Ben-David és Collins (1966) többször említett, a kísérleti pszichológia kezdetein érvényes mester-tanítvány viszonyokat áttekintő genealógiai fákat felvonultató munkájukban igen részletesen dolgozzák fel ezt.

Németországban Wundt genealógiájához kapcsolhatók Martius, Kirschmann, Münstenberg, Lange, Lehman, Krüger, Kiesow, Meumann, Dürr, Storring, Wirth, Marbe, Külpe, s Külpe közvetítésével Mayer, Orth, Ach, Bühler, Messer. Wundttól független s ugyanakkor saját, de jóval kisebb tanít- ványi körrel bíró pszichológusok akkoriban (a szerzők 1850-1909 között megvédett disszertációkból indulnak itt ki) csak Brentano, Stumpf, G. E. Mül- ler és Ebbinghaus voltak. Angliában is van néhány közvetlen (Smith, Drever) és számos közvetett Wundt-tanítvány (Spearman, Watt, Cyrill Burt), a sajátosan brit kezdemények (Galton, Morgan, Pearson) mellett. A közvetlen tanítványi értelemben vett Wundt-hatástól a 19. században egyedül a francia nyelvterület mentes, ahol csak a svájci Flournoy és

Claparede voltak közvetett Wundt-tanítványok, de a korai nagy nevek (Charcot, Janet, Binet, Piéron, Ribot, Dumas) tőle függetlenek, bár jól ismerik munkáit – elég csak Ribot (1882) több kiadást megért híres ismertetésére gondolnunk a korabeli német pszichológiáról.

Amerikában Wundt közvetlen tanítványai Cat- tell, Wolfe, az Angliából jött és Wundt legfőbb pro- pagátorának számító Titchener, Angell, Scripture, Seashore, Pace, Judd, Baldwin, Stanley Hall, közvetett tanítványok Stratton, Woodworth, Washburn, Yerkes, Dunlap, Sanford, Jastrow, Patrich, Terman. Van azért itt is független vonal persze, mely William Jamestől vezet Thorndike és Watson irányába, ill- letve Dewey-tól és Jamestől az En rétegződésének elméletéig.

Az orosz pszichológia kezdetei sem függetlenek Wundttól. Már 1859-ben, Helmholtz heidelbergi tanszékén egy egész éven át egy szobában dolgozott Wundttal Szecsenov, akiből ugyan a legkevésbé sem lett wundtiánus pszichológus, s maga is arról számol be, hogy Wundt igen keveset beszélt vele. Feltételezhetjük azonban, hogy jól ismerte ezt a pszichológiát. Az első modern értelemben vett orosz kísérleti pszichológus, Nyikolaj N. Lange (1858-1921) viszont már Lipcsében tanult Wundtnál, s első munkáit az appercepció fogalmáról Wundt lapjában közölte (Lange 1888), hogy aztán később az appercepció wundti értelmezésének éles kritikusává váljon, éppen egy Szecsenov hatását is mutató, motoros figyelemre vonatkozó elmélet keretében. (Lásd erről Jarosevszkij 1968, 400-405. o.; Szmirnov 1975, 89-91. o.; Joravsky 1989 viszont nem tartja Langénél igazán jelentősnek Szecsenov hatását, Langét még inkább Wundt tanítványának tartja.). A századelőre nézve pedig közismert, hogy a Moszkvai Egyetem nagy befolyású lélektani intézetének (1912) alapítója, Cselpanov (1862-1936) határozottan wundtiánus programot képviselt, éppen a szecsenovi hagyomány ellentételezéseként is (Bugyilova 1975).

Az új, szaktudományos pszichológia elterjedését Európában jól mutatták a nemzetközi kongresszusok is. A pszichológia intézményesülésében a „láthatatlan egyetem” létrehozásában a laboratóriumok, tanszékek, professzori kinevezések és folyóiratok mellett sajátos jelentőséggel bírtak a nemzetközi kongresszusok is. Nemcsak a csoporttudat növekedése, a fiatal tudomány büszke önazonosítása miatt volt ez fontos, hanem a különböző törekvések, elsősorban a kísérletezők és a funkcionalisták találkozói miatt is. Az első kísérleti pszichológiai kongresszust 1889-ben Párizsban rendezték, s a patológusok (Charcot, Janet) és a funkcionalisták (James, Claparede s a fő szervező Ribot) nyomják rá bélyegüket. Az 1892-es londoni kongresszust még szintén a funkcionalisták uralják, 1896-ban Münchenben s 1900-ban Párizsban azonban már sokkal vegyesebb a kép, az angol, amerikai és francia sztárok mellett megjelenik Ebbinghaus is.

5.1.2. A magyar kísérleti pszichológia kezdetei

A zarándoklatból, Wundt szellemi hatásából és a korai kísérleti pszichológia megszületése feletti lelkesedésből a magyar pszichológia sem maradt ki. Kezdetben mind pozitív értelemben, mind az elhatárolódásokat illetően Wundt a fő vonatkoztatási pont. Hamarosan kiegészül azonban a hatás más vonatkoztatási pontokkal is. A vallási felhangú pszichológia eleinte fanyalogva, Wundt pozitivizmusát és az idealizmus hiányát bírálva fogadja a kísérleti pszichológia programját. Ilyen például Kozáry Gyula 1898-ban írt dolgozata. Később azonban a felvilágosultabb újkatolikus szemlélet helyet adott a kísérleti pszichológiának is. Wundt és az egész német kísérleti pszichológiai szemlélet első részletes ismertetője a piarista Kornis Gyula (1885-1958). 1911-ben megjelent Okság és törvényszerűség a pszichológiában című műve a pozitivista szellem elleni harchoz keres támpontot Wundtnál: számára a wundti pszichológiai törvény fogalma a kor sok törekvésének egyike a mechanikus okság meghaladására. Ugyanebben az évben megjelentetett Elemi pszichológiai kísérletek című könyve az első laboratóriumi leíró kézikönyv a kísérleti pszichológia módszereiről, valójában középiskolai demonstrációkra szánva. Részletes pszichológiája az 1917-19 között megjelent A lelki élet, három kötetben, 1350 lapon adja egészen részletes ismertetését az új pszichológiának. Ekkorra persze Kornis már az új megfontolásokat is figyelembe veszi, Wundt egy tágabb keretben kap helyet, a módszertani és történeti fejezetekben a szellemtudományos iránnyal, Brentanóval és a würzburgi iskolával összevetve jelenik meg nála. Kornis módszertanilag elsősorban Dilthey hatására a kísérlet mellé határozottan odaállítja a kulturális fenomenológiát is. 1921-ben monográfiát is szentelt a nemrég elhunyt Wundtnak. Ez a sokoldalú értékelés megfontoltan mérlegeli Wundt útvesztéseit (például hogy néplélektana meg akarja haladni az egyéni lélekből való kiindulást, de ez nem mindig sikerült, voluntarizmusa néha spekulatív, stb.).

Wundt a Kormis-féle eklektikus akadémikus pszichológusok közvetítő munkáján túl is hatással bírt. Pikler Gyula, a Társadalomtudományi Társaság egyik vezetője, a századelő radikális jogfilozófusa pszichológiai munkásságában elsősorban a kor német tudatlélektanához kapcsolódik, ha nem is sokban Wundthoz. Olyan akaratelméletet dolgozott ki, mely az értéktételező, saját sorsát befolyásoló társadalmi ember viselkedését lenne képes jellemezni. Wundtnak Gombocz Zoltánra és a modern magyar nyelvészet kialakulására gyakorolt hatásáról a 6. fejezetben, a néplélektan kapcsán már volt szó.

Mindez a Wundt-hatás a bölcsészeti pszichológiában azonban nem vezetett egyetemi laboratórium alapításához. Az első laboratórium nem a bölcsésze- ten, hanem a budapesti orvoskaron, a pszichiátriai klinika mellett jött létre, 1899-ben Ranschburg Pál (1870-1945) vezetésével, egy beteg adományából, Laufenauer Károly klinikai professzor támogatásával. A század elejétől, 1902-től ez a laboratórium a gyógypedagógiai intézményekhez s a főiskolához kapcsolódik. Ranschburg gyakorlati munkássága mellett fontos alaptörvénnyel gazdagította az emlékezeti szakirodalmat: a homogén gátlás leírásával. Hasonló anyagok tanulása rontja egymás felidézését (Ranschburg 1902; 1914; 1923). Amint Torda Ágnes (1995) beszámol róla egy filológiailag igen részletesen dokumentált tanulmányban, az első magyar pszichológiai laboratórium valódi, nem a legendáriumokba tartozó története, valamint kialakítójának sorsa az orvoskaron számos nehézséggel jellemezhető. Nemigen látták szívesen azt a gondolatot, hogy „kísérleti pszichológia” előadásokat fog valaki tartani, s kialakít egy olyan laboratóriumot, melynek hivatása a lélek tanulmányozása. A kari bizottságok ismételten megkérdőjelezték még a Ranschburg javasolta kurzuscímeket is, valamint a közleményein megjelenő hivatalos hovatartozást, mikor is Ranschburg egy „pszichofiziológiai” laboratóriumra utalt. Volt tehát gyanakvás és féltékenység. A kísérleti pszichológia megszületése – azóta persze tudjuk, hogy évszázados története sem – nálunk sem volt könnyű diadalmenet. Ami Ranschburgot illeti, az elhúzódó habilitációs eljárás lényegében kiszorította őt az egyetemi körökből.

Ranschburg (1923) az új környezetben, az 1902-től kialakított gyógypedagógiai állomáson sem veszítette el általános ambícióit. A húszas években közölt kétkötetes áttekintése az emberi elméről még ma is tanulságos olvasmány. Azt mutatja be, hogy hogyan gondolkozott ekkoriban egy megbízható képzettségű komoly idegkutató az emberi lélekről. Korai szintetikus próbálkozás ez a kísérleti pszichológia „összeegyeztetésére” a kísérleti és klinikai idegkutatásokkal. Ranschburg munkásságának szervezeti kereteit illetően is érdekes mozzanat, hogy az először 1902-ben a Mosonyi utcában kialakított pszichofiziológiai laboratórium a fogyatékos gyerekek vizsgálatára számos következményt magával hozó termékeny váltás volt. Mint Schnell János (1946) is beszámol róla, ez a váltás Ransch- burg munkásságának módszertani színességéhez vezetett, s ez eredményezte a gyakorlati gyógypedagógiai és a kísérleti pszichológiai szemlélet mindmáig tartó összekapcsolását Magyarországon.

Figyelemre méltó, hogy ma két intézmény, az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kara, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete egyaránt saját megalapítóját látja Ranschburgban, s tevékenységüket az ő gyógypedagógiai laboratóriumára vezetik vissza. Ami a személyes szinten igazságtalanságnak tűnhet Ranschburg irányába (habilitációs eljárásának lelassítása az orvoskaron s az, hogy lényegében kitúrták az orvosi akadémikus világból laboratóriumával együtt), sajátos felhangot eredményezett az egész magyar pszichológia fejlődésében: az akadémikus és az alkalmazott terület hálózatai közötti szorosabb kapcsolatot eredményezte, valamint azt, hogy a gyógypedagógiai intézményeknek kitüntetett szerepük volt a pszichológia fejlődésében, ami évtizedekkel később például Szondi Lipót és tanítványainak munkásságában is megjelent.

Lechner Károly nevéhez fűződve egyébként a kolozsvári egyetemen 1889-től egy befolyásos orvos (Lechner nemcsak egyetemi tanár, hanem dékán és rektor is volt) feltehetően már Ranschburgot megelőzően is, vagy vele egy időben beemelte a pszichológiai kísérleti műszerek használatát egy idegklinika munkájába. A laboratóriumban olyan később nevessé vált filozófus is dolgozott, mint Palágyi Menyhért, olyan klinikai vizsgálati személyekről nem is szólva, mint Ady Endre (Fodor és Kós 1995).

A tényleges laboratóriumi munka másik megindítója Magyarországon Révész Géza (1878-1955) volt. A baloldali mozgalmakhoz szorosan kapcsolódó Révész 1918-ban egyetemi tanár lesz, s a forradalmak után baloldali kapcsolatai miatt Hollandiába emigrált. Itt a tapintás, a vakok pszichológiája, a gondolkodás-lélektan kutatása mellett a nemzetközi pszichológiai élet egyik leghatékonyabb szervezőjévé válik, elsősorban mint az Acta Psycho- logica című első nemzetközi pszichológiai folyóirat szerkesztője.

Révész még magyarországi, illetve németországi egyetemi évei alatt megalapozta kísérletezői tekintélyét. Miután doktori fokozatot szerzett egy vezető német egyetemen G. E. Müller tanítványaként, a hallás területén vált tekintélyes szakemberré (Révész 1913, angolul 1954b). Monográfiája biztosította számára, hogy bekerült a tankönyvekbe, sőt Boring (1942) híres érzékeléspszichológia-törté- neti könyvébe is. Már ekkor kialakította másik visszatérő témáját: a különleges és korai tehetség vizsgálatát. Nyíregyházi Ervinről szóló dolgozata (Révész 1916) az egyik első részletes tehetségkutató tanulmány. Hollandiában tekintélyét részben évtizedes munkássága biztosította a tapintás terén (1938, angol összefoglalója Révész 1958), valamint egy akkor időszerűtlennek és problematikusnak tartott témával kapcsolatos publikációi és szerkesztői munkái, a nyelv keletkezésével, illetve a gondolkodás problémájával kapcsolatos kötetei (Révész 1946; 1956; 1954a). Ez utóbbi könyvek és kötetek széles körű idézettsége jól mutatja, hogy szükség volt ezeknek a „tilos témáknak” a folytatólagos vizsgálatára, s élete utolsó éveiben ezek biztosítottak megérdemelt tekintélyt Révész számára.

Ami a magyarországi intézményes mozzanatokat illeti, Révésznek sikerült betörnie a filozófiai kar világába, s elsőként alapított Budapesten egy Pszichológiai Tanszéket. Nagy áttörés volt ez az intézmények és hálózatok tekintetében, nem volt azonban hosszú távú hatása. Mint tanszék csak 1947-ben alakult újra.

5.2. A tartalom pszichológiája: alternatív központok

A 19. század 80-as éveiben Németországon belül Wundt közvetlen tanítványai mellett jelentősek voltak a tőle függetlenül kibontakozó kísérleti központok is. Összefoglaló néven, elkülönítve egy másik tábortól a 7. fejezetben bevezetett terminológiával, ami Amerikában strukturalizmus, azt Európában a tartalom pszichológusai néven szoktuk emlegetni. Az ide soroltak mindannyian elfogadják ugyanis a hagyományos empirizmus elméleti előfeltevéseit. Boring (1950) nevezetes tankönyve is kétféleképpen foglalja őket össze. Egy részüket, a neveket csoportosító fejezetbe sűríti, míg Ebbinghaus, Mach és Külpe „A tartalom új pszichológiája” néven kapnak helyet. Láttuk a 6. fejezetben, hogy vitatott az, mennyire tekinthetőek ugyanolyan súlyúnak, mint Wundt. Kétségtelen azonban, hogy volt közöttük

rivalizáció. Nekünk az utókor fölényes helyzetéből kár lenne visszavetítenünk ezt: ezek az irányok együttesen alakították ki a századfordulóra a diadalmas kísérleti pszichológia arculatát.

5.2.1. Ebbinghaus: a mechanikus emlékezet kutatója

A kísérleti úttörésben és egyben mintaadásban kiemelkedő szerepet játszott Hermann Ebbinghaus (1850-1909), a Berlini, a Breslaui (Wroclaw), majd a Hallei Egyetem professzorának munkássága. Halléban, Berlinben, majd Bonnban tanult, s 1873-ban itt doktorált Eduard Hartmann tudattalan filozófiájáról szóló értekezésével. Érdekes és a korban is szokatlan módon, az ezt követő éveket intézményi kapcsolatok nélkül, önálló természettudományos tájékozódással töltötte, s eközben találkozott Fechner pszichofizikájával. Ennek elveit terjesztette ki a magasabb lelki jelenségek vizsgálatára. 1885-ben jelent meg klasszikus munkája az emlékezetről (Über das Gedachtniss), mely az asszociációképződés első klasszikus elemzése. Ez a könyv azonnal híressé tette, és rendkívüli tanári állást is biztosított neki Berlinben, még nem egészen lefutott habilitáció mellett.

3.26. táblázat - 9.1. táblázat Két emlékezetkutatási paradigma

Emlékezetkutatási hagyomány	Ebbinghaus-paradigma	Bartlett-paradigma
tipikus anyag	értelmetlen, mozaikszerű	értelmes, összefüggő
kutatási helyzet	laboratórium, műszerek	való élet, interakciók
magyarázó elvek	elemek asszociációja	sémák és konstrukciók
adatfeldolgozás	mennyiségi	minőségi
személyek attitűdje	elementarista	jelentés keresése
kultúra	írásos	orális
szándékosság	szándékos	önkéntelen

Ebbinghaus egész munkásságára jellemző az eredetiség, ugyankkor az is, hogy inkább kezdeményező, mintsem kidolgozó: elindít valamit, aminek továbbvitelét másokra hagyja. Az emlékezetről szóló munkájának eredetisége, s az, hogy a könyv nem fogalmi kérdések körül forog, hanem közvetlenül közelíti meg tárgyát, talán az intézmények keretein kívül végzett független munkának köszönhető. Ebbinghaus felfogása az emlékezetkutatás egyik mintázatát adta meg, amely még ma is velünk él, s általában úgy hivatkozunk rá, mint az Ebbinghaus- paradigmára (Cofer 1976, a Klix és Hagendorf 1985 szerkesztette kötet, illetve Pléh 1985). A 9.1. táblázat bemutatja ennek néhány jellemzőjét, szembeállítva a Sir Frederick Bartlett nevéhez fűződő másik emlékezeti paradigmával (lásd 18. fejezet). Ami a vizsgálati elrendezést illeti, Ebbinghaus a sze- mélytelenített és dekontextualizált eljárások felé halad, mind az inger, mind a vizsgálati helyzet tekintetében, Bartlett viszont a brit funkcionalista hagyomány köznapi interakciós stílusát képviseli, Galton hagyományát együtt az életszerű anyagok használatával.

Ebbinghaus alapvetőnek tartotta, hogy leegyszerűsítse az emlékezés kutatását. Az emlékezet kérdése nála lényegében a szándékos felidézésre egyszerűsödik. Már saját kora is megkérdőjelezi ezt a leegyszerűsítést, s szembeállítja vele az önkéntelen felidézés és a spontán szerveződés folyamatait. Ebbinghaus valójában a klasszikus, már az ókorban is megvolt emlékezeti metaforákat, az egyik rendelkezésünkre álló népi pszichológiai emlékezetmodellt teszi a tudományos megközelítés alapjává. Az emlékezésről a legtöbbet emlegetett köznapi hasonlat a viasztábla. Ez voltaképpen az írás mint nyomhagyás koncepciójából indul ki. Úgy érezzük, hogy alapvető párhuzam van a tudás külső, objek- tivált és belső rögzítése között. Ennek megfelelően használunk olyan kifejezéseket, mint Vésd jól az emlékezetedbe. Emlékeink az idővel elhalványulnak, akárcsak az ablakra írt jelek. Ebbinghaus részben ezt a metaforát emeli be a tudományos pszichológia szóhasználatába. Az ő megközelítésétől fogva beszélünk az emlékezés három látszólag világosan elkülönülő szakaszáról, a bevésés, tárolás és felidézés szakaszáról. Ebből az első a viasztáblának felel meg. A második viszont inkább egy másik uralkodó emlékezeti metaforának, a tartálynak. A tartályséma alkalmazása az emlékezetre úgy képzeli el az ismeretszerzést, mint ahol az emlékeket mint dolgokat rakjuk bele az emlékezetbe. Ebbinghaus eredetisége nem egyszerűen ezeknek a metaforáknak az intellektuálisan respektábilissá tétele, hanem tényleges kutatási gyakorlat alapjává tételük. Hiszen ezek a modern empirizmus kezdetétől jelen vannak. Locke a nevezetes helyen, az empirizmus bevezetésében egyszerre használja a tábla- és a tartálymetaforát. „Az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem vég nélküli változatosságban?” (John Locke 1690/1964, I., 92. o., kiemelés tőlem – P. Cs., Dienes Valéria ford.)

Írásbeliség. Ez persze azt is jelentette, hogy Ebbinghaus leegyszerűsítését egy asszociációs reprezentációelmélet is irányította. Mindez együtt, s erre igen fontos emlékeztetni, azt eredményezte, hogy az emberi emlékezet első s máig igen előtérben álló kutatási modellje a laboratóriumban a szándékos verbális ismeretszerzés, az írás által közvetített tanulást modellálja. Ennek van egy technikai jelentősége is: a nyelvi anyagok használata miatt a tanulás és az emlékezeti folyamatok elemzése összekapcsolódik, hiszen szavaknál s szótagoknál rendelkezésünkre áll a nyelvi rendszer mint a válaszokat irányító belső tényező. A tanulást az eredeti ingerhelyzet visszaadásával tudjuk demonstrálni. Nem kell rossz érzéseink legyenek s állandóan mosakodnunk a miatt, hogy mindez életidegen. Egy valóban részletes ökológiai pszichológiában mindez a mi életünknek egy fontos részét képezi le: a szervezett iskolai tanulást. Világosan kell látnunk, hogy ami egyetemesnek tűnik, valójában egy írásbeliségen alapuló, az ismeretszerzést szervezett körülményekre redukáló és a formát előtérbe állító emlékezetet modellál. Sokat szoktuk bírálni, hogy Ebbinghaus elhanyagolja a jelentést, és kontextustól független egyetemes törvényeket keres. Ez azonban csak következmény. Az ebbinghausi modell az írásbeliségen alapuló kultúra emlékezeti helyzeteit, s ennek megfelelően az iskolát képezi le, míg Bartlett sokkal közelebb áll az orális kultúrához, és a spontán emlékezéshez. Ennek az intellektuális érdekességét az adja, hogy az a kulturális-történeti megközelítés, amely kitüntetett szerepet tulajdonít az írásnak az emberi megismerési folyamatok átszerveződésében (Donald 1991; Nyíri 1992; 1994) valójában a két emlékezetkutatási paradigma értelmezésére is alkalmazható. Ebbinghaus persze, s legtöbb követője, részlegesen használja az írásbeliséget, éppen azért, mert észre sem veszi ennek jelentőségét. Az ingereket olvassák a személyek, válaszaikat viszont mondják.

Maga az orális kultúra és a spontán emlékezés jelentősége felmerült mint emlékezeti kérdés már a századforduló pszichológiájában. 1902-ből származik List berlini jogászprofesszor beszámolója arról, milyen zavarosan és rekonstruktívan idéznek fel egyetemisták egy előadáson megrendezett botrányt (vö. Hebb 1975, 128-129. o.), s William Stern (1903) kutatásai igen korán megkezdték a tanúvallomás torzításainak elemzését. A torzítások, a rávezető kérdések problémája mind szimulált, mind valódi tanúvallomások elemzésével korán megjelenik mint az írásbeliségen alapuló emlékezetkutatás alternatívája. Kornis Gyula (1918, II., 336-349. o.) már egy egész alfejezetet szentelt ennek a kérdésnek kézikönyvében. Valójában a hallomáson és az élménytovábbadáson alapuló emlékezetkutatási paradigma már a korai pszichológiában mint az emlékek megbízhatóságának kérdése merül fel, míg az Ebbinghaus-féle írásos paradigma alapkérdése mindmáig a reprezentáció formája lesz.

Személytelenítés. A modernizáció dekontextualizá- ciós tendenciája – mely maga is az írásbeli kultúra következménye – Ebbinghaus munkájában mint az anyag személytelenítése jelenik meg. Így reméli, hogy egyetemes törvényekhez jut. Az értelmetlen szótagok segítik a korábbi tapasztalatok hatásának korlátozását, s azt hivatottak biztosítani, hogy csupán a kísérlet kontextusa legyen releváns az eredményekben, s a személy egész élete által nyújtott globális kontextus nem. Ebbinghaus az értelmetlen szótagok módszerével nem tapogatózó lépéseket tett: 2300 (!) értelmetlen szótagból álló háttéranyagot állított össze, olyan szótagokból, mint KAV, TOR, MEH. Végzett néhány kísérletet Byron stanzáival is, szerinte azonban ezekre is ugyanazok a törvények érvényesek.

Objektivitás. Ebbinghaus különleges erénye az ob- jektivizmus. Miközben saját magát véletlenszerűen kiválasztott szótagok százaival kínozta, egy óra hangjával biztosította, hogy az olvasási és a felidézési idő sztenderd legyen. Mindez az állandó és változatlan kísérleti feltételeket volt hivatott biztosítani. Sosem használt introspekciót, mint saját maga kísérleti személye sem (lásd Hilgard 1964). Olyan módszereket dolgozott ki, melyek az emberi verbális emlékezet kutatásában azóta is bevettek (pl. a lista újratanulásához szükséges próbák számát alkalmazta a felejtés mércéjeként). Adatai a teljesítmény elemzéséből származnak: a tanuláshoz szükséges próbákat, a felidézési százalékot s hasonlókat vizsgált. Kulcsfontosságú, hogy ő volt az első, aki az objektív teljesítményt állította a pszichológiai kísérletezés középpontjába. Ezzel egyben egy olyan „számmisztikának” az elindítójává is vált, amely a magasabb mentális teljesítményeket is kvantifikált viselkedésekben próbálja mérhetővé tenni (Danziger 1990, 141-144. o.). Vagyis az eredeti wundti programból az önmegfigyelés – ironikus módon éppen önmagával végzett kísérletekben – háttérbe szorult. A háttérbe szorulásnak van egy másik ironikus mozzanata, az, hogy mindez nyomtatott betűk megjegyzésével kapcsolatban állt elő. A karteziánus paradigmának, az intim belső világ feltételezésének pedig vannak olyan értelmezései, amelyek szerint a modern, önmagába zárt belvilág doktrínája a csendes olvasás forradalmából lenne levezethető: gondolatainkat mint belső írott szövegeket szemlélnénk (Nyíri 1994; Demeter 1997). Úgy látszik, amikor szinte felkínálják nekünk ezt, nem ezt tesszük, a belvilág egész érzése háttérbe szorul.

Az objektivitásra és szigorra törekvést, Helmholtz és Fechner hagyományának követését jól mutatja, hogy a kísérleti eljárások ismertetése előtt Ebbing- haus egy külön fejezetben foglalja össze a természettudományos mérés alkalmazásának problémáit, valamint a statisztikai megfontolások, például a mérési hiba alkalmazását erre a vállalkozásra.

Ebbinghaus törvényei

Ebbinghaus eszménye az volt, hogy e területen is a természeti törvény általánosságához jusson el: olyan összefüggésekhez, melyek az elsajátított anyag tartalmától függetlenek. Ez az emberi emlékezet kutatásának máig egyik vezető gondolata. Ebbinghaus számos olyan szabályszerűséget mutatott ki, amelyekre a verbális tanulás kutatási hagyománya évtizedekig, mint törvényekre hivatkozott, sokszor olyannyira dologiasítva, hogy még meg is számozták őket. Először is, a hosszabb ingersorozatoknál több ismétlésre van szükség egy egységre számítva a gyakorlási erőfeszítést. A határeset a 6-7 szótagból álló sorozat, ami egyetlen bemutatás után visszaadható, s ami később, mint a közvetlen emlékezet terjedelme, a bűvös hetes szám (Miller 1956) egyik megnyilvánulása lesz. Egy másik törvény szerint a növekvő gyakorlás hatására megnő a megtartási érték, amit az újratanulásnál megfigyelhető spórolás mutat. Végül Ebbinghaus megfigyelt egy jellegzetes felejtési görbét, amely kezdetben gyors felejtést mutat, később azonban lelassul, s elér egy aszimptotikus értéket, mint a 9.2. ábra mutatja.

Ebbinghaus egyéb munkái

Ebbinghaus saját korában nem számított sem termékeny kísérletezőnek, sem termékeny szerzőnek.

1890-ben azonban Königgel együtt egy folyóiratot alapított (Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorganen), mely évtizedeken át a Wundttól független kísérletezők legfőbb orgánuma, s ezzel a német nyelvű kísérleti pszichológia egyik szervező ereje. Az e fejezetben is többször emlegetett tartalom-aktus szembeállítást tekintve, főként a „tartalom” pszichológusainak orgánuma ez, mind a dolgozatokat, mind a szerkesztőket tekintve.

Az emlékezetes könyv sikere után Ebbinghaus hamarosan áttért a színek tanulmányozására, tőle származik a korban népszerű szín oktaéderek egyike. Népszerű tankönyvet írt, mely a kor legvilágosabban író német pszichológusaként teszi elismertté. Ezt a tankönyvet nyitja meg (Ebbinghaus 1908, 3. o.) a pszichológia hosszú múltjára vonatkozó mottóvá vált mondat. Ebbinghaus értelmezésében a pszichológia lassú kibontakozásnak egyik fő oka az az illúzió (a népi pszichológia öncsalása), hogy ismerjük saját lelki életünket. A másik pedig a determinizmustól való félelem az elmére vonatkoztatva.

A rövid, jól szerkesztett könyv az érzékeléstől indul s az észlelésen át jut el a képzetalkotásig s hasonló folyamatokig. Nagymértékben támaszkodik az idegtudományra, kevés mondandója van azonban az evolúcióról vagy az egyéni különbségekről. Ugyanakkor nagyon gyakorlatiasan szervezett tankönyv, talán az első diákorientált könyv a pszichológiában. Kevés helyet ad a módszertant, különösen az int- rospekció értékét illető filozófiai spekulációknak. A könyvet az a Max Meyer fordította le angolra és szerkesztette az amerikai kiadást, aki maga a német objektivista hagyomány egyik átplántálója volt Amerikában. Valójában ő és jóval később Es- per (1974) lesznek azok, akik a német asszociatív pszichológia objektivisztikus hátteréből indulva válnak behavioristává. A kontinuitás másik pólusa pedig Jaques Loeb mechanisztikus összehasonlító pszichológiája (vö. 11. fejezet).

9.2. ábra. Jellegzetes felejtési görbe (Ebbinghaus 1885, 76-77. o. adatai alapján)

Ebbinghaus éles szemű vitázó is volt a pszichológia objektivisztikus értelmezését illetően. Miután Dilthey (1894) közölte híres munkáját, mely a kísérleti pszichológiát bírálta, Ebbinghaus (1896) hosszú dolgozatban védelmezte az új pszichológiát (10. fejezet).

Mindemellett Ebbinghaus a gyakorlati lélektan egyik úttörője is volt, ami ismét kitörés a kor kereteiből s eredetiség. A sziléziai iskolaszék felkéréséből kiindulva (eredetileg a gyerekek fáradékonyságát kellett volna vizsgálnia), akárcsak később Binet, ő is iskolai keretekben próbálkozik meg az első általános értelmességmérő eljárás kialakításával. (Később intelligenciatesztnek fogjuk az ilyeneket nevezni.) Az intelligenciát következtetési, viszonyfelismerési, kombinációs készségnek tartja. Ezért analógiás (Július olyan a májushoz, mint szombat a hoz) és mondatkiegészítési vizsgálatokat használ (A mindig fiatalabbak, mint az apák), melyek jól is differenciáltak a jó és rossz tanulók között.

5.2.2. Az emlékezeti reprezentáció Ebbinghausnál és követőinél

Az Ebbinghaus-paradigma képviselői számára az emlékezeti reprezentáció, az emléknyom szerveződése asszociatív jellegű. Bonyolultabb azonban, mint a puszta kontinuitási elv lenne (Hilgard 1964). Egy szótagsorozatot tanulva a feltevés szerint minden elem között kapcsolat épült ki, a szomszédos elemek között azonban erősebbek voltak a kapcsolatok. Ez valójában megfelelt az emlékezet és felidézés viasztábla metaforájának (Roediger 1980), és egy évszázada tartó kutatássorozatot indított el, ahol az emlékezet kérdése az azonosítható mozaikszerű elemek közötti kapcsolatok kialakulásának, megtartásának és elveszítésének kérdésévé vált. Valójában mindez, ahogy Woodworth és Schlosberg (1966, 861-862. o.) is világosan megfogalmazza, az empiristák érintkezési asszociáció fogalmának direkt alkalmazása volt. Ebbinghaus maga egy szellemes eljárást talált ennek a koncepciónak az ellenőrzésére. Az egyik napi tanulás után a listát újratanulva különböző mennyiségű szótagot hagyott ki. A 9.2. táblázatban látható eredmények szerint az újratanulásnál tapasztalt megtakarítási százalékok alátámasztják az emlékek asszociatív láncszerű szerveződését.

5.2.3. Érzékleti, emlékezeti és idegrendszeri szerveződés: Georg Elias Müller

Georg Elias Müller (1850-1934) a Wundt laboratóriumával a korban egyedül összemérhető göttingai laboratórium megalapítója (1881). Göttingában negyven éven át ugyanolyan intézményi szerepet játszott, mint Wundt Lipcsében. Boring (1950) értelmezésében ő volt az első tiszta kísérleti pszichológus, abban a tekintetben, hogy gyökeresebben elszakadt a filozófiától, mint azt Wundt vagy Stumpf tette. A pszichofizikai módszerek tovább- fejlesztőjeként s a színlátás kutatójaként vált nagy tekintéllyé, s többször vissza is tért ezekre a kérdésekre. Az 5. fejezetben említett pszichofizikai axiómái vezetik el egy olyan színelmélethez, mely Hering ellenszínelméletéhez is kapcsolódik. Az élménybeli ellenszínfolyamatoknak kémiai ellenfolyamatok felelnek meg a retinán, a kéregben pedig egyensúlyuk megfelelője a kérgi szürke. Mindezzel Müller az alaklélektani izomorfizmus koncepció elismert előfutára lesz (Köhler 1920; Koffka 1935).

Müller és munkatársai sokat tettek az emlékezetkutatásban mind a technikai részletek tisztázásáért, mind általánosságban a szerveződési tényezők szerepének kiemelésére. A kísérleti módszereket Müller kiegészíti a személyek beszámoltatásával. Ebből kiderül, hogy a mechanikus tanulás értel metlen feladatát a személyek számos módszerrel (ritmizálás, a szótagokra hasonlító szavak keresése) szervezik: a tanulás nem pusztán asszociációképzés, hanem organizáció is.

3.27. táblázat - 9.2. táblázat. Megtakarítási százalékok újratanulásnál az eredeti lista különböző átalakításait követően (Ebbinghaus 1885 nyomán)

Újratanult anyag szervezése	Megtakarítás (%)
Eredeti lista újratanulása	33,3
Egy elem kihagyva	10,8
Két elem kihagyva	7,0
Három elem kihagyva	5,8
Fordított sorrend	12,4
Összekevert anyag	0,5

Ebbinghaus sorozattanulást használt, papírról olvasva az anyagot. Az asszociatív metateória keretén belül maradva több kutatási irány próbált egyszerűbb anyagszervezést, és ellenőrizhetőbb bemutatást használni. Az anyagszervezést illetően nagy lépés volt a páros asszociációk bevezetése együtt az emlékezeti dobbal, mint az anyagbemutatás preferált eljárásával. A James-követő Mary Calkins (1863-1930) 1896-ban felbontotta a tanulási feladatot elkülöníthető párok megtanulására, mint például egy szín és egy betű összekapcsolására. O kezdett először kísérleti személy csoportokat használni. Legfőbb eredménye szerint új asszociatív kapcsolatok kialakulásának a gyakoriság a legdöntőbb meghatározója. Müller és Friedrich Schumann (1863-1940) egy készüléket alakítottak ki 1894-ben, úgy, hogy az ingereket egy forgó dobra ragasztották, melyet a személyek ellenzőn keresztül néztek. Ez volt az emlékezeti dobok ősi formája, a későbbiek újítása ehhez képest, hogy nem mozgó ingereket adnak, hanem az ingereket ugrálva mutatják be. Ranschburg Pál szintén kidolgozott egy ilyen módszert (lásd 6.5. ábra, 188. o., lásd még Woodworth és Schlosberg 1966, 854-855. o.). Müller és Pilzecker (1865-1920) mintegy újra felfedezték 1900-ban a páros asszociációs eljárást. Ezt összekapcsolva az egymás után tanulandó listák rendszeres változtatásával elindították a verbális tanulás kutatásának az emlékek és tanulások közötti kölcsönhatásokkal összefüggő vizsgálatát, s ebből kiindulva, a tanulás gazdaságosságának elemzését. A felejtés magyarázatára olyan fogalmakat használtak fel, mint a retroaktív gátlás. Az ő felfogásuk szerint a felejtést főként az okozza, hogy az anyag konszolidálását valami megzavarja. Ezzel szemben Ranschburg Pál (1902) azt hirdette, hogy a felejtésért a hasonlóság felel (ez lenne a homogén gátlás), vagyis a korábbi és az új anyag közötti közvetlen kölcsönhatás. Mindkét magyarázattípus máig él. (A Ranschburg-hatásra lásd Marton 1971; Greene 1991; Fagot 1995.)

Postman (1985) újabban összefoglalta a göttingai laboratórium nagyszámú eredményét az emlékezetkutatásban. Az említett technikai újítások mellett tisztázták a gyakorlási gazdaságosság szerepét és a személy szervezői aktivitását. Ez részben előre vetíti a mai kognitív pszichológiai szerveződési elméletek mondanivalóját, részben pedig az alaklélektanban előtérbe került szervezési tényezőket a tanulásban (Katona 1940). Müller tehát több szempontból (az izomorfizmus és az emlékezeti szerveződés révén) is szerepet játszott az alaklélektant majd érdeklő kérdések kísérleti megközelítésében. David Katz és Edgar Rubin, a mozgalom külső körének jelentős képviselői pedig egy ideig nála dolgoztak. Müller érdemeit az izomorfizmus elővételezésében elismerik az alaklélektanosok. A Gestalt gondolatra nézve azonban nem tartják igazi előfutáruknak, vitáznak is vele, mivel Müller felfogása nem elég radikális, nem a Gestaltokat veszi kiindulásnak, alulról felfelé építkezik. Müller (1923) persze hosszú élete vége felé maga is igen kritikus volt az alaklélektan eredetiségét illetően.

5.2.4. A tanulási laboratórium és az iskolai tanulás

Abból indultunk, hogy az Ebbinghaus-paradigma az olvasáson alapuló tanulást viszi be a laboratóriumba, s ezt tekinti a tanulás és emlékezés egyetemes modelljének. Nem meglepő tehát, hogy hamarosan a fordított úton is többen elindulnak: az így konstruált laboratóriumi pszichológia eredményeit viszik vissza az iskolai tanulás értelmezésére.

A formális képzés kritikája és a tanszfer kutatása. A kor egyik nagy vitakérdése a formális nevelés doktrínája, amely éppenséggel azt hirdeti, hogy mivel a tanulás és gondolkodás egyetemes törvényeket követ, bármiben való gyakorlás segíti a tanulók fejlődését. Mind Németországban, mind Amerikában nagy téma volt ez, hiszen az oktatáspolitikát érintette. A középfokú képzésben előretörő reáliskolák (Németország), és a gyakorlatias szakmai képzés (Amerika) ügye állt itt szemben a klasszikus iskolarendszerrel, amely humaniórákra, memoriterre stb. alapozott, s most a technologizálódó oktatás igényeivel szemben azzal védekezett, hogy a klasz- szikus tárgyaknak általános transzferhatásuk van, mindenütt segítik a sikert. William James (1909) a tanítóknak tartott beszédeiben kiállt ez ellen, s azt hangsúlyozta, hogy a gyakorlás csak egy adott területen segít, ott alakítja a kapcsolatrendszert.

Ebből következik továbbá annak a népies felfogásnak a tarthatatlansága, hogy az emlékezet, mint általános elemi képesség, gyakorlás útján javítható. Az emlékezést bizonyos osztályhoz tartozó tények iránt úgy lehet javítani, hogy a tények ez osztályában gyakoroljuk, mert az újonnan felfogott tárgyak a tudatban mindenfajta analógiát és képzettársítást találnak, amelyek a vissza- idézést megkönnyítik. Ez azonban nem áll más rendszerek tényeire.

W. James: Lélektani előadások tanítók számára.

1909, 76. o. Ozorai Frigyes ford.

A kísérleti pszichológia is a modernizátorok segítségére sietett. Thorndike és Woodworth (1901, 261. o.) különböző perceptuális feladatokat végeztettek személyeikkel. Gondolatmenetük abból indult ki, hogy „az elme olyan gépezet, amely sajátos módon reagál sajátos helyzetekre”. Azt találták, hogy „nem volt a gyakorlás titokzatos átvitelének tulajdonítható hatás. Azt, hogy a mentális működéseknek nincs valamiféle elemezetlen tulajdonsága az mutatja, hogy egyes személyeknél egyáltalán nincsen javulás a vizsgált működésekben”.

Iskolai szövegtanulás. Hamarosan megjelentek olyan kutatások is, amelyek Ebbinghaus meglátásait iskolai szövegmegjegyzésnél finomították. Alfred Binet és Victor Henri (1894) összefüggő szövegeknél – vagyis a kutatást kontextualizálva – rámutattak, hogy azok megjegyzési mintázata mintegy a gondolati szelekció tükre. A 9.3. ábra mutatja egy történet egyes gondolati egységeinek elfelejtését azonnali felidézéskor 40 iskolás gyermeknél. Ma ezeket az eredményeket úgy értelmeznénk, hogy a történet szempontjából alapvetőbb, a narrációt előrevivő propozíciókra emlékezünk, s azt keressük, hogy az emlékezeti szelekció során milyen cselekvésértelmezési modelleket húzunk mintegy rá a történetekre. Binet és Henri egy évszázaddal ezelőtt még megelégedtek azzal, hogy a felidézés a „figyelem dinamométere”.

9.3. ábra. Egy történet felidézése iskolás gyermekeknél a történetrészek fontosságának függvényében Binet és Henri (1894) nyomán. A kisebb szám kisebb felejtést mutat

Mások közvetlenül tekintették a verbális tanulás kutatásának oktatási sugallatait. Németországban Ernst Meumann (1862-1915), Wundt munkatársa egy olyan pedagógiai programot indított el, amely az iskolai tanulást a pszichológiára próbálta alapozni, s nagyszámú könyvében népszerűsíti ezt a gondolatrendszert (Meumann 1903; 1907; 1913). Neveléslélektani folyóiratot is indított, s „kísérleti pedagóginak” (Meumann 1922/1974) nevezett próbálkozása keretében, különösen a tanulás gazdaságosságára nézve már imponáló mennyiségű adatot fogott össze munkáiban. G. E. Müller laboratóriumából (lásd fentebb) sok olyan munka származott, amelyek rámutattak arra, hogy milyen szerepe van a személy strukturáló, szervező erőfeszítéseinek (a ritmizálásnak, a közvetített asszociációknak és hasonlóknak) a tanulás hatékonyságában. A kísérleti adatok alapján Meumann pedagógiai tanácslistát állított össze a tanulást támogató tényezőkről.

1. 
   Amikor a megjegyzendő anyag kézzelfogható tárgyak és konkrét helyzetek leírása, akkor a tanulás fő támasza, ha a tanuló ezek részeit vagy tulajdonságait a lehető legkonkrétabban képzeli el.
   
2. 
   Elbeszélő jellegű megjegyzendő anyagnál a leghatékonyabb emlékezeti tényezőt az idői viszonyok adják.
   
3. 
   Ezekhez hozzá kell adni a logikai elemeket, melyek között az okság gondolata különlegesen kiugró szerepet játszik, ha bizonyító vagy magyarázó jellegű tartalomról van szó.
   

Ernst Meumann: A tanulás pszichológiája.

1913, 300-301. o.

Ezeket kiegészítik olyan másodlagos tényezők, mint a formai szerveződés, a mondatszerkezet, s hasonlók. Meumann a nevelésre vonatkoztat olyan tényezőket is, mint az érdeklődés szerepe (Nagy 1912), valamint a hasonlóság jelentősége a tanulási kölcsönhatásokban és a felejtésben (Ranschburg 1902; 1912). Mindezzel egy gyakorlatias felhasználó jelenik meg a látszólag életidegen verbális tanulási kutatásban, az iskola.

5.3. A megismerés mint evolúciós hipotézisek világa és az Én felbomlása: Ernst Mach filozófiai és kísérleti pszichológiája

5.3.1. A fizikus Mach

Mach a pszichológia más klasszikusaihoz hasonló sokoldalú tudós. Mint fizikus vált igazán híressé. Simonyi Zsigmond (1981) rendszerzése szerint Mach három mozzanattal írta be magát a fizika történetébe. A gázok dinamikájával kapcsolatos kísérleti vizsgálatai, igen korszerű fényképezési vizsgálatokkal, egy egész új területet alakítottak ki. A Mach-szám, a hangsebesség ezzel kapcsolatos úttörő

eredményeinek elismerése. Hasonlóan nagy szerepe volt a tömegvonzás statisztikai általánosításával. Igazából a mechanika rendszerezésével írta be nevét a fizika nagykönyvébe. Ezzel párhuzamosan, illetve ennek részeként lesz tudománytörténész és tudományfilozófus is, aki a gondolatrendszerek történeti rekonstruálásában látja azok megértésének kulcsát. Mach úgy mutatja be a mechanika történetét, mint a reifikált, szubsztancialista gondolkodástól való fokozatos megszabadulást. Ez a módszertani attitűd a 20. század fizikájában s filozófiájában egyaránt nagy hatású volt. Az „európai pragmatista”, ahogyan William James nevezi Machot, a szaktudósokat is lenyűgözi, így nagy hatása volt Einsteinre is. Ez a szemlélet egyben a pozitivista tudományfilozófia apostolává is teszi Machot. Ismeretelmélete azonban egy fontos fizikai vitában félrevezeti. Mach a feltételezett entitások megfigyelhetetlensége miatt az atomelmélet nagy ellenfele volt. A 20. századi fizika „nem fenome- nalisztikus tulajdonságai miatt” (Capek 1968, 189. o.) zavarban érzi magát. Ugyanakkor ez a jelenségelvű pozitivizmusa teszi a kísérleti pszichológia alapjainak újrafogalmazójává is.