A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Brentano intencionalitása és a nem tudatos folyamatok

Brentanónak Sigmund Freud is diákja volt első egyetemi éveitől, öt kurzust is felvett vele. Kézenfekvő felvetni, vajon van-e valami tartalmi kapcsolat kettejük felfogása között. A hatáskeresés élettörténetileg motivált. Brentano volt Freud egyetlen nem természettudományos tanára, s a tanár becsülte is diákját, ő ajánlotta például J. S. Mill fordítására (Fancher 1977; Grampton 1991). Brentano kétségkívül nagy hatást gyakorolt a fiatal Freudra. Sullivan (1965) megemlíti például, hogy Brentano meleg, személyes kapcsolata diákjaival része volt a vonzalomnak. Freud korabeli levelezése azt mutatja, hogy ezek a filozófiaórák annyira inspirálják, hogy mérlegeli, nem filozófusnak kellene-e lennie, s általában kinyitják szemét a nem materiális magyarázatok irányába (Grampton 1991). De van-e valamilyen tartalmi kapcsolat elméleteik között? Fancher (1977) szerint a közös mozzanat a puszta materiális magyarázatok elutasítása. A Freudot protestálásra kényszerítő mozzanat Brentanónál pedig a mentális azonosítása a tudatossal. Ez Brentano számára alapvető volt, Freud viszont éppen ezt tagadja. Ebben viszont fontos referencia pont számára Brentano szigorú kifejtése a tudatosságról. Frampton (1991) egy újabb munkában egyenesen azt hirdeti, hogy a mentális okság, és a mentális világ öntörvényeinek, belső utalásainak tézisei a Brentano képviselte intencionalitástanban segítettek Freudnak abban, hogy elvesse a csábítási elméletet. A csábítási elmélet felelne meg a materiális okozásnak, a gyermeki szexualitás pedig a fantázia előtérbe helyezésével a mentális világ önállóságának.

Van egy mozzanat, amely a filológiai részletektől függetlenül roko- nítja a két elméletet. Már Karl Bühler (1927) észrevette a hasonlóságot a gondolkodás rejtett oldalainak elemzésével kapcsolatos pszichoanalitikus gyakorlat és a – részben Brentanóból kiinduló – korai gondolkodás-lélektan között. Mindkettő úgy fogja fel, hogy képzeteink valami magukon túl lévő dologra utalnak. A pszichoanalízisben a rejtett vágyakra, a Külpe elindította gondolkodás-lélektanban viszont a gondolati struktúrákra, valamilyen egyénfeletti realitásra. Később látni fogjuk, hogy Külpe nyíltan beszél is a gondolkodás nem tudatos szerveződéséről, ugyanakkor az integratív Ént tekinti kiindulópontnak. Roger Smith (1997) újabban általánosította ezt a kettősségi mozzanatot. Az ő értelmezésében Brentano általában is a nem tudatos intencionalitásról szól. Nem a freudi tudattalan intencionalitása lenne tehát a botránykő vagy kivétel, hanem ez lenne a szabály. A freudi értelmezés különlegessége csak any- nyi, hogy ott a másodlagos tárgy igencsak motiváltan válik másodlagossá. „[Brentano szerint] A mentális aktus két részre vagy tárgyra bontható: az elsődleges tárgy, amelyet közvetlenül megfigyelünk (a teáskanna) és a másodlagos tárgy melyet tudattalanul észlelünk, de nem figyelünk meg közvetlenül.” (Smith 1997, 524-415. o.)

Ez a felismerés azonban nem is olyan új. Harkai Schiller Pál (1940) fél évszázaddal ezelőtt rámutatott arra, hogy Brentano intencionalitás- koncepciójának kétféle értelmezése lehet a tudatosság szempontjából. Az egyik, a deklarált felfogás, a tudatosságot azonosítja az intencionalitással. „A tudattalan tudatos nyilvánvalóan önellentmondás és az élménypszichológia előfeltevéseiből nézve nincs is semmi értelme a tudattalannak. Az a feltevés azonban, hogy csak a tudatos aktivitás intencionalizált, egészen önkényes megszorítás és csakis Brentano racionalista kiindulásából érthető, nem pedig elméletében bennfoglalt kényszerű következménye. Az intencionalitás fogalma éppen ellenkezőleg, szükségszerűen túlmutat az élmények »külön világán«.” Har- kai maga éppen ennek megfelelően egy másik értelmezésben hisz, ami szerint „a lélektan körébe tartoznak azok az életjelenségek, amelyekben az élőlény valami önmagán kívül fekvő dologra vonatkozik. [...] nemcsak az elképzelés tartalmaz valamit tárgyként magában, hanem az a törekvés is, amelynek célját az élőlény nem ismeri” (Harkai 1940, 57., 56. o.)

5.4.1.2. A leíró pszichológia koncepciója

Brentano az Empirikus pszichológia után is alakította pszichológiai nézeteit, ami publikációkban igen kevéssé jelent meg, főleg a tanítványokban élt tovább. Ennek megfelelően hasonlítja össze 1921-ben Ti- tchener igen gúnyosan Brentanót Wundttal, akinek Fiziológiai pszichológiája ekkor már a negyedik gyökeresen átdolgozott kiadást éri meg, míg Brentanótól még mindig az 1874-es munkát kell idézni. Mára azonban a kisebb publikációkból s a posztumusz megjelent Leíró pszichológiájából (Brentano 1982;

1995) világossá vált, hogyan is reagált Brentano saját kora természettudományos pszichológiájának fejleményeire. Kétféle tudományos hozzáállást hirdet, amelyben az egyik attitűd a konceptuális elemzésért, a másik a feltárt kategóriákra vonatkozó empirikus adatgyűjtésért lenne felelős. Nem idegen ez – emlékezzünk Brentano vonzalmára Mill iránt – John Stuart Mill etológia és pszichológia elkülönítésétől sem. Brentano megkülönbözteti a pszichognózist vagy leíró pszichológiát és a genetikus pszichológiát. A leíró pszichológia a lelki jelenségek szerkezetével (kategóriaelemzéssel) foglalkozik, az utóbbi viszont a természettudományos pszichológia elkötelezettségeinek megfelelően azzal, hogy hogyan bontakoznak ki és tűnnek el a lelki jelenségek, valamint azok anyagi és környezeti feltételeivel. Brentano nem gondolja, hogy a kategóriaelemzés – amit ő javarészt művel – kimerítené a pszichológiát, csak számára ez a fontosabb.

A pszichológia az emberek belső életének tudománya, vagyis az élet azon részének, mely a belső észlelés számára hozzáférhető. Szeretné kimerítően meghatározni az emberi tudat elemeit, s (amennyire lehet) ezek kapcsolatait, s megadni azokat az oksági feltételeket, melyek az egyes jelenségeket meghatározzák.

Az első a pszichognózis, a második pedig a genetikus lélektan tárgya. A pszichognózis tiszta pszichológia, míg a genetikus pszichológiára nem is illik olyan rosszul a fiziológiai pszichológia meghatározás.

Franz Brentano: Leíró pszichológia. 1982, 1. o.

Ha kicsit elengedjük fantáziánkat, szerkezetében olyan elméleti pszichológiát látunk itt, mint amilyet száz éve múlva az elmefilozófusok egy része hirdet, mégpedig az a része, akik számára még a „genetikus” pszichológiának is csak a kategorikus oldala érdekes. Brentano (1982) a leíró pszichológiában utal a kísérleti pszichológia eredményeire, de sosem a kutatás folyamata érdekli, hanem azok a szerkezeti viszonyok, amelyek az élményben adottak. Fontos Brentano számára az osztályozás, például a színek viszonya egymáshoz, akárcsak a naiv geometria kérdése Helmholztnál, ugyanakkor a színkeverési kísérletek vagy a térlátás meghatározóinak részletei már nem érdeklik. Ez már a genetikus pszichológiára tartozna. Olyan ez, mint ma a Fodor-féle elmefilozófia (Fodor 1996a). S ennek ellenpárját tekintve, a Dennett (1998a) képviselte gondolatmenet viszont állandó dialógust tételez fel a kategoriális elemzés értelmében felfogott elméleti pszichológia és a kísérletezés részletei között. A kísérleti tudomány eredményei relevánsak a mai naturalisztikusan gondolkodó elméleti pszichológus számára, hiszen saját elméletét ezekben a tényekben szeretné lehorgonyozni.

Brentano értékviszonyokat is hirdet itt: számára a kategóriák világa az érdekesebb és fontosabb. Brentano könyve első lapjain elmondja már, hogy valójában a leíró pszichológia az egzakt tudomány, s a genetikus lenne az „inegzakt”, a pontatlan. Azt érti ezen, hogy a leíró pszichológia, bár elméleti diszciplína, ugyanakkor nem spekulatív, hanem általános törvénytan. A kettő viszonya Brentano szerint olyan, mint a mechanikáé és a meteorológiáé. Számos helyen szól arról is, hogy ennek megfelelően elkötelezettségei az univerzális pszichológiát teszik számára érdekessé. Mindaz, ami az emberek eltéréseivel foglalkozik, érdektelen, hiszen csak olyasmi lehet összehasonlító elemzés tárgya, ami általában megvan az ember reagálási lehetőségei között.

ismét egy hasonlóság a modern kognitivizmus- sal. Annak alapgondolatát az a funkcionalizmus képezi, mely hisz az olyan kutatás lehetőségében, aminek nincsenek elkötelezettségei a funkciókat megvalósító mechanizmusra nézve, mint a 8. fejezetben már említettem. Vagyis a mechanizmusok feltárása nélkül információs elemzést lehet végezni (Haugeland 1996): a gondolat formája mint önálló téma a vezető kérdés a mai kognitív kutatók számára is.

Vitatott kérdések – Ontológiai vagy pszichológiai doktrina az intencionalitás?

Maga az intencionalitás természete nem triviális dolog. Nem volt az már a középkorban sem, hiszen azt érintette, hol is vannak az elvont jelentések, mi a vonatkozásuk a létezőnek és a nem létezőnek tekintett dolgokra utaló absztraktumoknak (az angyaloknak és a mondai hősöknek)? A Brentano-filológia fontos kérdése, hogy hogyan is értelmezze az intencionális tárgyak létezését, ugyanakkor ez az értelmezési kérdés a mai kognitív mozgalom konceptuális problémáit is érinti. Brentano saját kifejezése, az Inexistenz, mint Richardson (1982) rámutat, úgy is fordítható és értelmezhető, mint a „nemlétezés doktrínája”. Ebben az értelmezésben az intencionalitás tézise a nem létező dolgokról szóló beszédre vonatkozna. Brentano téziseinek ugyanis van egy ontológiai és egy pszichológiai értelmezése (Chisholm1967, 202. o.). Az intencionalitás ontológiai tézisének kifejezése szerint az „intencionális” egy az elmén belüli létezésmódra utal; az intencionalitás pszichológiai tézisének kifejezésekor viszont az „intencionálist” az elmén kívül is létezhető tárgyakra irányulás leírására használjuk.

Azt a kérdést, hogy van-e ontológiai olvasat, mond-e valamit Brentano az absztraktumok létezéséről, hagyjuk a Brentano filológusokra. A mai világban Brentano intencionalitásfogalmá- nak pszichológiai értelmezése vált relevánssá. Egyébként ez az értelmezés vált Brentano későbbi munkásságában az intencionalitás kizárólagos értelmezésévé (Brentano 1982; Osborn 1949; Gilson 1955). A lehetséges viszonyok rendszerezett bemutatására jó forrás Driesch (1925).

A pszichológiai értelmezés szerint létező dolgok esetén négyelemű viszonyról van szó.

ego → aktus → tartalom → tárgy

Nem létező dolgok, például az uni- kornis vagy az aranyhegy esetén a viszonyrendszer háromeleművé egyszerűsödik.

ego → aktus → tartalom

Absztraktumoknál, pl. gyök 2 esetén az bonyolítja a helyzetet, hogy a tartalom és a tárgy azonossá válik, s rajtunk kívül léteznek ugyan, de nem a tárgyak, hanem az absztraktumok világában.

ego →aktus → tartalom/ tárgy

Ezek a megkülönböztetések nem puszta ujjgyakorlatok a mai kognitivizmus szempontjából. A reprezentációelméletben, különösen ami a reprezentációs váltásokat illeti, mind a gyermek, mind az állatvilág fejlődésében, s annak jelentőségét a reprezentációs működések kibontakozásában, hogy bizonyos dolgok kettős értéket kapnak, hol Mikulások, hol szomszéd bácsik, hol seprűnyelek, hol lovak, s így tovább, a Brentano megkülönböztette intencionális lehetőségek s a Frege (1892/1980) megfogalmazta kettősség jelentés és jelölet között a mai fejlődési kognitív pszichológia alapvető kereteit adó elemzési kategóriák Leslie (1987) vagy Perner (1991) számára.

5.4.2. Brentanótól a fenomenológiai pszichológiákig

Brentano spekulatív-filozofikus karosszék-pszicho- lógus, aki ugyanakkor hitt a tudományos (egzakt) pszichológia lehetőségében és a lelki élet sokféle minőségében, szemben a szenzualista felfogással. Számára a kísérletezés csak a sorsdöntő kísérlet, experimentum crucis értelmében volt fontos. „Leíró pszichológiája” is javarészt fogalmi tisztázással foglalkozik. Terminológiája az ennek alapját képező előadásokban sajátos változást mutat. A részletes rész a lelki jelenségeket mint aktusokat tárgyalja. Láthatóan módot adott ez a rendszer egy olyan kételemű pszichológiai értelmezésre, mely híveinél gyakori lesz, s amely kiindulásként a tartalmakat és a rájuk irányuló aktusokat (érzékelés, emlékezés stb.) különíti el. Brentano a korabeli németes professzor-diák viszonynál jóval személyesebb kapcsolatot alakított ki diákjaival (Sullivan 1965), talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy sok nagy hatású tanítványa volt. Brentano hatását konceptuális radikalizmusa és nemzeti-nyelvi sokoldalúsága magyarázza, az, hogy nemcsak német forrásokból merít. (Emlékeztetnék rá, hogy fő művének definíciós részében is korabeli brit szerzőkkel polemizál, s nem németekkel.) Hatásvonala végeredményben kétfelé ágazódik: követőinek jó része filozófus, a kisebbség pedig pszichológus. Mindkét lazán körvonalazott táborra jellemző, hogy a 20. századi elmefilozófiában a logikai szerveződés primátusát, illetve a mentális aktivitás, a mentális aktusok fogalma révén az aktív elme felfogásokat képviselik. A pszichológiára nézve a német hagyományban képviselik azt a katolikus pszichológiai tradíciót, amit a francia nyelvű világban a belga Mercier (1897), majd Michotte (1946). A hagyományos empirizmussal és szenzualizmussal szembeni alternatívák ezek a logika és a szerveződés hangsúlyozásával. Közülük a filozófusok, mint Husserl, két irányban viszik tovább Brentano örökségét. Az egyik a platonisztikus gondolatmenet: a hagyományos pszichologizmus meghaladása révén a mentális reprezentáció kérdését az egyén „fején kívülre” helyezik. Ez jelenik meg Meinong tárgyelméletében. De ez a hatás jelenik meg a magyar filozófiában is Pauler Ákosnál, aki a logikai plato- nista objetivizmus gondolatát veszi át Brentanótól és Husserltől (vö. Halasi Nagy József tanulmányát Paulerről 1937-es kötetében, illetve Dénes Magda 1933 monográfiáját). Másrészt ugyanők lesznek majd a fenomenológiai gondolkodásmód elindítói, mely visszahat majd a pszichológiára is.

A fenomenológiai gondolat a kor pszichológiájában nem azzal a filozófiai szigorral jelenik meg, ahogyan Edmund Husserl a német filozófiába bevezette. Az eredetileg Brentano-tanítvány Husserl továbbviszi a mester intencionalitási gondolatát: a fenomenológiát olyan tudományként ajánlja, mely a tudat által intencionált dolgokat nem mint objektív létezőket, hanem mint intencionált jelenségeket írja le. Husserl felfogásában az élmények világa több részre bomlik, s Brentanónál sok minden, ami Husserlnél mintegy a lelki alacsonyabb szintje lenne, a fizikai történések rendjébe tartozik, mint a 9.4. táblázat mutatja.

Husserl felfogásában az élményvilág is több részből áll össze, a tulajdonképpeni intencionális élmény intencionalitás nélküli nyersanyagból áll elő. Ehhez képest Brentano ismeretelmélete naiv, nála a szembenállás közvetlenül érvényesül a fizikai jelenségek és a mindenképpen intencionális mentális jelenségek között. Ami a módszert illeti, Husserl számára a fenomenológia a tudat jelenségeinek minden ontológiai előfeltevés nélküli leírása; a pszichológiának pedig, mondja 1910-ben, rendszeres fenomenológiára kell épülnie, a tudatjelenségek világos fogalmi tanulmányozására. Az igazi pszichológia az ő értelmezésében előfeltételezi a fenomenológiai elemzést. Brentano hatása érződik itt. Mégpedig abban, hogy a Husserl hangsúlyozta kettősségben (a fenomenológia meg kell előzze a kísérleti pszichológiát) Brentano leíró versus genetikus pszichológia kettőssége jelenik meg. Hus- serl már egy matematikai fokozattal tarsolyában két évig tanult Bécsben Brentanónál a nyolcvanas években, s szoros személyes szakmai kapcsolatba is került Brentanóval. Első munkáiban világosan jelen van a leíró pszichológiai program, s antipszi- chologista fordulata után is érezhető Brentano hatása az általa felvetett kettősségekben. Husserl későbbi munkáiban ez megváltozott. Mint Mezei Balázs (1998) rámutat, az európai tudományok válságáról a harmincas években elkészült nagy műben (Husserl 1998) éppenséggel a fenomenológiai pszichológia lesz a kiindulópont. Attitűdjében azonban ez is hasonló marad Brentano kettőségéhez. Mint Mezei is említi, elsősorban fogalmi pszichológia lenne ez a fenomenológiai pszichológia. A pszichológusok azonban, amikor Husserlra reflektálnak, korábbi korszakokkal kerülnek kapcsolatba. Elsősorban logikájával, mint Külpe, s fenomenológiájával, mint Stumpf vagy az alaklélektanosok. Az ő dilemmáikban a fenomenológiai pszichológia koncepciója nem játszott még szerepet, ők úgy érezték, a fenomenológia és a pszichológia viszonyát kell megtalálniuk.

3.29. táblázat - 9.4. táblázat. Husserl észleléselmélete összevetve Brentano mentális és fizikai különbségtételével (D. Follesdal nyomán)

Husserl	Brentano
az élmény intencionális szakaszai	mentális jelenségek
= noesis
= informáló közeg
élmények	fizikai jelenségek
az élmény anyagi szakaszai
= hyle
= anyag
= érzetadat
= elsődleges tartalom (Logikai vizsgálódások)
= perspektívavariációk
tárgy
az élmény tárgyi szakaszai
tulajdonságok
= a felvett távlat

A kor pszichológusai persze nem olyan szigorúan jártak el, mint Husserl, amikor bevezették a fenomenológiai „beszédmódot”. A fenomenológia számukra is meghaladja az önmegfigyelést, de nem úgy, mint Husserlnél, nem a „lényegek”, nem a fogalmi elemzés irányában, hanem az analízissel szembeállított közvetlen élményszerűségre helyezve a hangsúlyt. Saját korában Brentano pszichológus követői nem elsősorban a lelki aktusok osztályozásának igényét vették át tőle, nem a törekvést a kategoriális elemzésre és a finom fenomenológiai leírás szándékát, ami szemben állt a fővonalbeli kísérletezők naturalista pozitívizmusával.

Kitüntetett jelentősége volt ennek a goethei, élményközpontú fenomenológiának a pszichológiai köztudatba emelésében a prágai, majd lipcsei fizio- lógusprofesszor Ewald Heringnek (1834-1918), akivel az 5. fejezetben mint Helmholtz riválisával már találkoztunk. Számára az élmények közvetlen leírása s az ezen alapuló „döntő kísérlet” a fiziológiai kutatás helyes útja is. Híres színlátáselmélete azt is példázza, hogyan kapcsolódik össze ez a fenomenológiai elkötelezettség a nativizmussal: az élményben össze nem férő színeknek (pl. zöld és vörös) két ellentétes (asszimiláció-disszimiláció) folyamat felel meg egyazon retinális rendszerben.

5.4.2.1. Az élmények fenomenológiája: Carl Stumpf

Az aktus pszichológiák kibontakozásában, és a fenomenológia pszichológiai megjelenésében kulcsszerepet játszott Carl Stumpf (1848-1936). Brentano tanítványa volt Würzburgban. Stumpf eleinte még teológiai töprengéseiben is követi mesterét, majd Lotzénél doktorált Göttingában. Egész életében filozofikus elme maradt, akit a kísérletezés csak mint a filozófiából következő dolog érdekelt. 1873-ban megjelent első könyve a térlátás nativista értelmezését propagálja. Több délnémet egyetemen és Prágában dolgozott (Heringgel is itt került kapcsolatba, Husserl pedig Halléban volt tanítványa), hogy azután 1894-től 1921-ig a különleges tekintélyűnek számító Berlini Egyetem professzora legyen, 1907-1908-ban rektor is volt. A laboratóriumot tekintélyes intézetté fejleszti ki (itt dolgoznak majd az alaklélektan nagyjai), s befolyásos professzorként a pszichológia társadalmi terjedésében is nagy szerepe volt, így például 1900-ban a Gyermeklélektani Társaság megalapításával. Hosszú éveken át készíti és publikálja Halláspszichológiáját (1883), mely a fenomenologikus szemlélet első részletes alkalmazása a pszichológiában. Ez egyben a Berlinbe került Stumpf és Wundt közötti intenzív viták tárgya is. Wundt a kísérletezésre, Stumpf a jelenségtanra hivatkozik a hangok leképezésének mentális értelmezésében. A két város és a két professzor közötti presztízsvita egyben a fenomenológia értéke körül is zajlik. A fenomenológia megjelenése a pszichológiában, különösen Stumpfnak a századunk első évtizedében írott cikkeiben, valójában visszahatás: az eredetileg Brentano és Stumpf tanítvány Husserl erősíti ezt fel. Stumpf a jelenségeket, az érzetadatok, a tartalom világát formálisan kiszorítaná a pszichológiából a fenomenológiába; a pszichológia pedig a funkciókkal (aktusokkal: észlelés, tudás, emlékezés, akarás stb.) foglalkozna. A kettő különbségére Stumpf világos példákat ad: egy íz mentális részekre felbontásakor a jelenségek megváltozása nélkül megváltozik a funkció; az al- konyatkor besötétedő szobában viszont sokáig a jelenség változik, de közben a funkció nem. Harkai Schiller Pál (1930) kis könyve a lélektani kategóriákról részletes leírást ad a korabeli pszichológusok szóhasználatában az aktus és funkció szavak különböző értelmeiről, ami éppen a szóhasználat már akkor is meglévő bizonytalanságai miatt ma is haszonnal forgatható.

A kísérletező Stumpf a deklarációkhoz képest paradox módon éppenhogy behozza a pszichológiába a fenomenológiai elemzést. Az ő nevéhez fűződik az előfeltevések, különösen az elementaris- ta előfeltevések nélküli élményleírás igénye. Nála a fenomenológia az elementarista előfeltevések nélküli élményleírás módszere lesz, akárcsak a francia filozófus Begsonnál. Nem véletlen, hogy berlini tanítványai, Koffka és Köhler oly nagy szerepet játszanak majd a fenomenológiai szemlélet gyümölcseit learató alaklélektani mozgalomban. Ezzel a folytonosság hirdetéssel azonban óvatosnak kell lennünk. Boring (1950) kiemeli, hogy ámbár mind Koffka, mind Köhler Stumpf diákjai voltak, a mesternek kevés hatása volt az alaklélektani gondolkodásra. Feltehető azonban, hogy magát a fenomenológia iránti érzékenységet Stumpf ültette el bennük.

Max Scheler a fenomenológia hatásait elemezve az egész Stumpf elindította irányt, beleértve a korai alaklélektant, kettős attitűddel értékeli: filozófiájukat rossznak tartja, eredményeiket jónak. „Ezeknek a kutatóknak – Stumpf kivételével [...] többnyire nincsen világos elképzelésük a fenomenológiai vizsgálat egységéről. így a fenomenológiai sohasem válik el élesen az empirikus megállapításoktól [...], ezenkívül a fenomenológiai eredmények gyakran mint induktív értelmű kísérletek eredményei jelennek meg.” (Scheler 1929/1995, 135. o. Csatár Péter ford.) A pszichológusok kifinomultsághiánya abban érhető tetten, hogy a valódi pszichológiai tény elkülönítésében nem veszik észre, hogy az érzéki élménynek egy „átélt-énre” kell vonatkoznia ahhoz, hogy pszichológiai tény legyen.

Nézzünk példákat arra, hogy is fenomenologikus maga Stumpf! A halláslélektanban Stumpf sokat foglalkozott fenomenológiai elkötelezettségének megfelelően a hangsajátosságok visszavezethető- ségével, például azzal, hogy minden hangélmény levezethető-e a Fourier-elemzés segítségével, vagyis egyértelműen részekre bontható-e, miként Helmholtz- és a Wundt-iskola is gondolta. Különösen maradandóak a beszédhangokkal kapcsolatos elemzései, melyeket egy kései monográfiában is összegzett évtizedes kísérletezés után (Stumpf 1926). A magyar nyelvész Laziczius Gyula (1944/1963) fonetikájában igen érzékletesen jellemzi Stumpf kutatói hozzáállását.

Stumpf mai szemmel nézve kezdetleges eszközökkel (rezonátorok, interferencia) dolgozott, azonban pompás egyéni tulajdonságai révén (rendkívül finom hallás, találékony és szívós kísérletezési készség) a legtöbbször sikerrel el tudta hárítani azokat a nehézségeket, amelyek eszközei felől tornyosodtak feléje.

Laziczius Gyula: Fonetika. 1963, 79-80. o.

A fenomenológiai elemzésre jó példa, ahogyan Stumpf a magánhangzókat rendszerezi (Laziczius 1963, 84-85. o.). A képzésen alapuló hagyományos osztályozást nála egy élményalapú háromszög váltja fel, a világosság és a telítettség dimenziójával. A világossági fok tekintetében az i a legvilágosabb, az u a legsötétebb. A telítettséget tekintve pedig az a a legtelítettebb, s az u,ü,i sor a legtelítetlenebb. Ezt a fenomenális rendet veszi fel Stumpf a 9.7. ábrán látható háromszögben. Két mozzanat mutatja a fenomenológiai elemzést, s vezet az alaklélektani gondolkodás irányába. Az egyik, hogy a felvett tulajdonságok csak élményszerű jellemzést kapnak, a másik, hogy az élmények hasonlósági rendje lesz a megismerési terület (a magánhangzók) elrendezésének az alapja.

9.7. ábra A magánhangzók szubjektív hasonlósági rendszere Stumpf alapján (Laziczius 1963, 85. o. nyomán)

Stumpf nyitottságát és a pszichológia társadalmi jelentősége iránti érzékenységét jól mutatja egy-egy 1899-ben egy katonai orvosi akadémián tartott előadása a fejlődés eszméjéről (Stumpf 1910). A német idealista hagyományokban nevelkedettek számára nem meglepően amellett érvelt, hogy az evolúciós gondolatok először nem a természettudományokban, hanem a szellemtudományokban, a történelem és a nyelv kapcsán fogalmazódtak meg. Darwint illetően viszont hangsúlyozza, hogy nemcsak az alaktannak, de a pszichológiának is összehasonlítónak kell lennie. Észre kell vegyük, hogy érzékeinknek, akárcsak örömeinknek is, eredetük van. A lélek architektúrájában aktivitás szempontú, a világ egészére hangsúlyozza az állandó változás kérdését (szemben a statikus képpel), s felveti azt az örök problémát is, hogy mutatja-e az evolúció a haladás jeleit? Látszik nála a törekvés a fenomenológiai aktuspszichológia és a fejlődésgondolat összekapcsolására, legalábbis az elvek szintjén.

9.8. ábra Schumann sakktáblamintázatai. A négyzetek a figyelem hatására különböző mintázatokba rendeződnek. A körök pszichológiai csoportosulását viszont elrendezésük meghatározza (Boring 1950, 248. o. nyomán)

Az európai aktuspszichológiák, melyek Brenta- no indítására mennek vissza, mindig a lélek belső aktusairól gondolkodtak. Amikor ennek a fogalomrendszernek az érvényét kiszélesítjük egészen az amerikai funkcionalizmusig, mint számos értelmezés megteszi, meglehetősen ingatag talajra kerülünk. Egy mentségünk van: nem utólagosan konstruált hibás ösvény ez, hanem ezt a rokonságot már maga Brentano kora is kereste. Pedig a funkcionalistáknál az „aktus” külső cselekvés, s kísérleteik is a cselekvés meghatározóira vonatkoznak. Ebben az értelemben genetikus pszichológiát művelnek az aktuspszichológusok is, meg a funkcionalisták is, s nem leíró pszichológiát (lásd erről Rancurello 1968). Ez a rokonság mindezzel együtt távoli. Ha összevetünk a századfordulón egy Brentano- és egy James Baldwin-könyvet, az igazán meglepő eltérés nem a filozófiai kifinomultságban lesz. Hanem abban, hogy Brentanónál semmi szel- lős megfigyelés nincs a viselkedésről, miközben Baldwin tele van ilyenekkel.