A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Egy irányzat életrajza: az alaklélektan sikere és üdözése

Az alakelmélet kidolgozása tehát az észlelés tanulmányozásából indul. Az alaklélektanosok átveszik a német kísérleti pszichológia érzékelés-központú hozzáállását, csakhogy máshogy gondolják el annak folyamatát. Wertheimer a húszas évek elejére részletesen kidolgozza, milyen tényezők szervezik egészekké az ingereket. Ezek a nevezetes alaki szervező elvek.

Köhler a húszas évekre kialakítja a mozgalom fiziológiai doktrínáját, az izomorfizmus elvét, mely a fizikából átvett mező fogalom legkiterjedtebb alkalmazása lesz, s lényege, hogy megfelelés van három elrendezés, a külső, a külvilágbeli fizikai mező, az élmények rendje és az agykéregben zajló folyamatok között.

A tízes évek végére a mozgalmat szellemi expanzió jellemzi. Új szemléletüket kiterjesztik a tanulás vizsgálatára. Ebben döntő szerepe volt Wolfgang Köhlernek (1887-1967). O Carl Stumpf tanítványaként halláskutatással kezdte pályáját, majd már a „mozgalom” képviselőjeként az I. világháború alatt a Porosz Tudományos Akadémia kísérleti telepén, Tenerife szigetén csimpánzokkal végzett kísérleteket. Volt ideje jócskán, mert a háború miatt mintegy itt rekedt a Kanári-szigeteken. Példát mutatott a percepcióból átvett elvek alkalmazására a tanulásban: az igazi tanulás mindig viszonyok átlátása s nem egyedi kapcsolatok létesítése. A harmincas években Wertheimer s tanítványai a szemléletes mozzanat s az átstrukturálás vezető jellegét hangsúlyozzák majd az emberi problémamegoldásban is, szemben a (kvázi)-logikai lépésről lépésre történő haladással.

Kurt Koffka (1886-1941), a triumvirátus harmadik, legtermékenyebben író s népszerűsítő tagja, a gyermeki fejlődésre és a törzsfejlődésre terjeszti ki az alaklélektan elveit: a fejlődés lényege különböző bonyolultságú struktúrák kezelésének fokozatos kibontakozása. Kurt Goldstein (1878-1965) Adhemar Gelbbel (18871936) együtt elsősorban az agysérült betegeken végzett vizsgálatok alapján létrehozza az alaklélektan egészleges elvű neuropszichológiáját is: az emberi pszichikus funkciók nem szűken lokalizáltak egy-egy kérgi területre, hanem nagyobb agyrészek funkciói, másrészt az agysérülésnél fellépő megismerési zavarok lényeges jellemzője az egészekbe történő szervezés sérülése.

Kurt Lewin szintén az alaklélektani mozgalomból indulva alakítja ki mezőelméleti szociál- és személyiségpszichológiáját, melynek jelszavai: az ember mozgása a társas mezőben, illetve a személyiség, mint világstrukturálások szervezett összessége.

Ennek a nagy aktivitásnak a középpontja a Berlini Egyetem Pszichológiai Intézete, melyet 1922-től Karl Stumpf utódaként Wolfgang Köhler vezet. Az alaklélektan sikeres mozgalom volt. Sikerének – mára szomorúan látjuk ezt – egyik oka az volt, hogy szinte egyedül képviselte a megmaradt tudományosságot az irracionalizmusnak s az életfilozófiai felhangoknak fokozatosan behódoló, s ezzel paradox módon egyre kiszolgáltatottabbá váló weimari német pszichológiában. Sikerük másik titka a radikalizmus, mely megkülönbözteti őket az egészlegességgel operáló kompromisszumos irányzatoktól (Helson 1983). További jellemzőjük a radikalizmusnak megfelelő nyílt, polemikus stílus. Szinte azonnal arra törekszenek, hogy világosan elhatárolják magukat, mondjuk G. E.Müller, Benussi s mások felfogásától. Ebben a polemikus radikalizmusban a mai kognitív tudományban leginkább Chomsky követőire emlékeztetnek.

A radikalizmus vonzó. Az alaklélek- tanosok tanítványok tucatjait vonzzák, akárcsak munkatársakat a Psycholo- gische Forschung címmel 1921-ben létrehozott új folyóiratba. Vigotszkij és Lurija ugyanúgy kapcsolatban vannak a mozgalommal s tanulnak tőle, mint az amerikai Tolman. A beállítódás pszichológiai iskoláját elindító grúz Uznadze (1887-1950) vagy az amerikai Robert Ogden (1877-1959) ugyanúgy hozzátartozik a mozgalom külső köréhez, mint a magyar Harkai Schiller Pál vagy Gleiman Anna, és Kardos Lajos, de a belső körben is vannak külföldiek, legnevesebb közöttük az orosz Bluma Zeigarnik.

Az alaklélektan európai virágzásának a fasizmus vet véget. Az egész alaklélektani iskola meglehetősen drámai körülmények között Amerikába emigrál. Köhler hónapokig hősiesen ellenáll katedráján a barna áradatnak, de kénytelen ő is menekülni. Ellenállása nem csak szimbolikus volt. Köhler a náci hatalomátvétel után is merészelt napilapba írni a nácik ellen, előadásain kigúnyolta a hitleri köszöntést s a nemzetiszocializmust, védelmezte eltávolított zsidó munkatársait. Intézetét fasiszta fegyveresek zaklatták, s végül 1935-ben emigrált Amerikába, miközben megírta az értékvédő humanista kiáltványaként Az érték helye a tények világában c. munkáját, mely egyszerre tudományos munka és értékmentő kiáltvány.

Ez a kiállás a nácizmussal szemben korántsem volt általános. Éppen a német pszichológiának az egészleges- ség gondolatát előtérbe állító másik irányzata, a Lipcsében Wundt munkáját folytató Ganzheit-pszichológia mutatja az ellenpéldát. Tartalmilag ennek az iskolának a képviselői elsősorban vezetőjük, Felix Krueger (1874-1948) nyomán úgy vélik, hogy az észlelésben, megismerésben, érzelmekben, személyiségben a fejlődés és az aktuál- genezis során a tagolatlan zűrzavarból bontakoznak ki az értelmes egészek. Szembenállásuk az alaklélektannal, amiben ők részben a grazi iskola hagyományát követik, akörül forog, hogy a lipcseiek szerint eredendően van rendezetlen elementarisztikus szerveződés, ehhez képest az egészleges fejlettebb, értelmesebb s szellemibb. Ezeknek a szellemcentrikusoknak egy része nagy német lelkesedéssel lepaktált a nácikkal. A fasizmus elől menekülő gestaltosokat viszont Amerikában új, személyesen barátságos, de intellektuálisan idegen közeg fogadja. Világnézeti holizmusuk (egészlegességük) nehezen érvényesül a behaviorizmus s a neopozitivizmus diadalmas éveiben. Tanításuk egyre inkább az „ingerszerveződés” partikuláris törvényeinek fejezetévé degradálódik, olyasmivé, ami beilleszthető az uralkodó gondolati mintába. Ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a mozgalom vezetői Köhler kivételével mind fiatalon, még a II. világháború vége előtt elhunytak. Egyedül a belőlük kinőtt szociálpszichológia lesz itt maradandóan középponti tényező Solomon Asch, s elsősorban Kurt Lewin munkássága révén. Ma azonban a kognitív pszichológusok egy része éppen az átfogó világnézeti mozzanatok révén mutat rokonságot a gestaltos örökséggel, vagy annak mentalizmusa miatt, vagy sajátosan a szenzualista szerveződés elsődlegességébe kapaszkodva, mint hagyományba. Ami közvetlenül az érzékleti szerveződést illeti, az alaklélektani örökség folytonosan velünk van. Mind a kom- putációs, mind a fiziológiai kutatás számára alapvető kérdés, hogy mi magyarázza az alaklélektan hangsúlyozta szerveződési tényezőket. A zártság, a pregnancia a mai modellekben is mint különálló célfüggvény jelenik meg.

2.4. A tanulás az alaklélektanban

Az észlelés magasabb teljesítményei a kor nagy témái a német pszichológiában. Általánosan igaz, hogy az alaklélektani vagy ahhoz asszimilálható perceptuális jelenségek a megfelelő elgondolkoztató ábrákkal a harmincas évektől bevonulnak a pszichológiai tankönyvekbe, ezek lesznek annak bemutató példái, hogy a megismerésben egyáltalán van észlelési szint.

Amerikában sokan úgy is könyvelik el az alaklélektant, mint a percepciókutatás egy partikuláris irányzatát. Az alaklélektan hatásának alakulásában azonban kitüntetett szerepe volt annak, hogy a perceptuális szerveződésnél talált elvek érvényét kiterjesztették a tapasztalatszerzés, a tanulás és az emlékezés vizsgálatára is. Ennek a törekvésnek sajátos közeget teremtett a behaviorizmus, különösen a Gestalt-mozgalom fokozatos áttelepülésével. Három téren igen világos szembenállás alakult ki a két irányzat között. Módszertanilag a behavio- risták gyűjtögető, induktív kísérletezők, a gestalto- sok viszont a közvetlen átélésre s nyilvánvalóságra apelláló reprezentatív bemutatásokat kedvelik, s nem erősségük a statisztika. Eltér felfogásuk a tapasztalatszerzés általános jelentőségéről a megismerésben. A platonisztikus alaklélektan nativista. A behavioristák ezzel szemben igyekeznek még a perceptuális szerveződésből is minél többet a tapasztalat számlájára írni. Így jön létre ezekből a vitákból a perceptuális tanulás vizsgálata az ötvenes évekre – az a kérdés, hogy milyen szerepe van a tapasztalatnak, pl. a pregnanciatörvények létrejöttében.

Életrajz – Egy ma gyar tudós az alaklélektani gondolkodás peremvidékén: Kardos Lajos

Kardos Lajos (Rákospalota,1899. december 14. – London, 1985. július 12.) magyar pszichológusként vált híressé, bár lehetett volna német és amerikai pszichológus is. Egyetemi tanár, a tudományok doktora (1955), a Pa- dovai Egyetem díszdoktora (1968). 1947 és 1971 között az ELTE Lélektani, majd Pszichológiai Tanszékének vezetője volt, s ebben a minőségben évtizedeken át a kísérleti szellem ébren- tartója, majd felélesztője. Sok szakmai tisztsége között az elhallgattatás évei után újjáalakult Magyar Pszichológiai Társaság első elnöke volt, majd élete végén, kései elismerésként 1985-ben az MTA levelező tagja lett. Tankönyvéből (Kardos 1964) nemzedékek tanulták a pszichológiát. Kardos Karl Bühler tanítványa Bécsben, ahol ugyanakkor medicinát és matematikát is tanult. Első munkái a világosságkonstancia folyamatával s a látás szerveződési mozzanatainak matematikai leírásával foglalkoznak, elsők közt alakított ki részletes differenciálegyenlet-modellt a konstancia folyamatáról. A tárgylátás feltételeként a „tulajdonságugrás a látómezőben” folyamatát emelte ki (Kardos 1934; 1983).

Bár sosem tartozott a berlini alaklélektanhoz, az érzékleti szerveződés kérdése az ő munkásságának is vezető témája volt. Kardos az észleléskutatók között az elsők egyike volt, aki a gondos kísérletezést a bátor matematikai modellálással kapcsolta ösz- sze. Kardos (1966) a kibernetikai és információs szemléletben talál alátámasztást arra az évtizedekkel korábban képviselt felfogására, melyben a konstanciajelenségeket függvényszerű komputációs modellben értelmezte.

Kardos néhány évet Amerikában töltött, hogy azután éppenséggel a fa- sizálódó Magyarországra térjen vissza, ahol néhány évig Szondi tanítványi köréhez tartozott (Pléh 1985). Amerikából hozta az összehasonlító lélektan iránti érdeklődést. Az ötvenes években megpróbálta összekapcsolni az összehasonlító lélektant Pavlov gondolataival (Kardos 1960). E munkának megvan a maga történeti jelentősége, mivel rámutat arra, hogy hogyan próbált egy komoly tudós akkoriban újnak számító gondolatokat becsempészni intellektuálisan zártnak szánt világba. Ebben az összefüggésben a zárt világ a pavlovizmus, a becsempészett új az összehasonlító pszichológia, ami persze nem azonos a hivatalosság véleményével: abban Pavlov az új.

Későbbi kutatásainak fő témája az állati tanulás, az állati emlékezet és a lelki élet evolúciós kibontakozásának elemzése. Magasabb rendű állatoknál a lokomóciós viselkedéshez kapcsolódó helytanulást állítja előtérbe, szemben az emberi manipulációs tanulással (Kardos és Barkóczi 1954; Kardos 1959; 1965). Az állat a környezeti helyeket fényképszerűen rögzíti emlékezetében, s egy helyre egy funkciót (pl. táplálkozás vagy büntetés) kapcsol. A Tolman-féle kognitív, belső térkép fogalmához hasonlító koncepció jó összhangban van a mai kognitív pszichológiai elméletekkel (Kardos 1988). A behaviorista tanulás-lélektani hagyomány kritikus vizsgálójaként és felhasználójaként igen finom eljárásokat alakított ki a téri emlékezet vizsgálatára állatoknál. Három évtizedes kísérletezésen alapuló elmélete lényegében azt hirdeti, hogy az állatoknak képszerű emlékezetük van, mely a dolgokat azok elhelyeződésével együtt tárolja.

Források: Hunyady (1985), Pléh (1985).

2.4.1. Belátás és struktúra

Magát a tanulás folyamatát is eltérően képzeli el a két irány. A behavioristák elementaristák, a gestal- tosok struktúraelvűek. Köhler (1921/1974) híres csimpánzkísérletei adják meg e téren az alaklélek- tanos gondolkodás alaphangját. A csimpánz a ketrec tetejéről lógó banánt akarja elérni. Közvetlen próbálkozásait – felugrálás s hasonlók – abbahagyja. Mélán ül a ketrec sarkában, ránéz a másik sarokban levő ládára, aztán a banánra, majd hirtelen feláll, a ládát a banán alá teszi s leveszi a banánt. Ha újra hasonló helyzetbe helyezzük, azonnal ugyanezt a megoldást alkalmazza.

Ezt a folyamatot nevezzük Köhler nyomán belá- tásos tanulásnak. Az állat átlátja a cél (a banán) és a hozzá vezető eszköz (a láda) közötti viszonyt. A belátás hirtelen következik be, a nyílt próbálkozások abbahagyása után. A megoldás megelőzi a kivitelezést. Ezzel szemben a behavioristák a véletlenben hisznek: a tanulás során a véletlen próbálkozások közül a beválóak rögzülnek, nincsen ezt megelőző értelmi átlátás. Ez a rögzülés azonban nem azonnali, hanem lépcsőzetes. Az alaklélektanosok szerint a rend előbb jön létre, mint a megoldás, a másik tábor szerint viszont a rend a megoldás révén emelkedik ki a káoszból. A két felfogás sematikus összevetését mutatja a 12.3. táblázat.

A harmincas években Wertheimer s tanítványai, a magyar származású Katona György és Luchins, illetve az alaklélektanos szemlélet más képviselői, mint a fiatalon elhunyt Karl Duncker (1903-1940), a magyar származású Székely Lajos, az emberi problémamegoldásra is kiterjesztik ezt a felfogást. Az igazi produktív gondolkodás az ő szemükben alapvetően átstrukturáló jellegű, s a valóban új dolgok forrása a szemléletben keresendő. Ebben a felfogásukban természetszerűen szembekerülnek mind a gondolkodás rendezetlen asszociációs elméleteivel, s ennek behaviorista változataként az emberi problémamegoldást próbálkozásos elképzelésekkel magyarázó felfogással, mind a produktivitás logikai, szillogisztikus modelljeivel (Wertheimer 1945). Vitában álltak a problémamegoldási kutatás mai értelemben kognitív irányzatának képviselőjével, Otto Selzcel is. A részben a würzburgi iskola hagyományában dolgozó Otto Selz (1881-1944) a problémamegoldást analitikusan kezeli: a műveletek és anticipációk fogalma segítségével szerinte a problémamegoldást egyértelműen lépésekre lehet felbontani, s a ha ^ akkor típusú információátalakítások keretében elemezhető. Ez a koncepció a mai számítógépes analógiákat vagy tényleges modellá- lást használó kutatás – pl. a Nobel-díjas Herbert Simon (1982) és Allen Newell (1989) – megközelítésének lényege is. Tulajdonképpen az alaklélektani gondolkodásmenetben az érdekes és lényeges éppen ezzel szemben a szemléletes mozzanatok megléte: a gondolkodás, amikor újat hoz, mindig valaminek a meglátását kell eredményezze. Ez évtizedekig irányító elv volt még a nem kifejezetten alaklélektanos kutatásokban is. A 12.8. ábra egy jellegzetes feladat megoldását mutatja N. R. F. Maier kutatásaiból. A személynek itt is át kell látnia azt, hogy az ábra alján látható tárgyakat nehezékként használva, össze tudja kötni a két kötelet.

12.8. ábra. Jellegzetes példa a szemléletes problémamegoldásra N. R. F. Maier kísérleteiből: a neves kétkötél-probléma (Lénárd 1984, 77. o. nyomán)

4.7. táblázat - 12.3. táblázat. Az alaklélektanos és a viselkedéstani tanulási felfogás összehasonlítása

irányzat	tanulás szerepe	tanulás jellege	organizáltság	megoldás
viselkedéses felfogás	alapvető	próbálkozó	kaotikus	fokozatos
alaklélektan	csekély	kontemplatív	strukturált	hirtelen

Évtizedekig a szemléletes felfogás uralkodott a problémamegoldási kutatásban, hogy azután a kogni- tivizmus az analitikus és logikai hozzáállást állíts előtérbe. Érdemes kiemelni azonban, hogy a két irány, az egészleges-szemléletes és az analitikus- műveletelvű megközelítés többnyire eltérő problémákat is használ: az egészleges tábor geometriai és gyakorlati problémákat (hogyan lehet hat gyufaszálból négy egyenlő oldalú háromszöget alkotni), míg az „elemzők” olyan problémákat használnak a kísérletekben, melyeknek megoldásához valóban hozzákezdhetünk meglévő ismereteink és következtetési algoritmusaink közvetlen felhasználásával (pl. betű-összeadási feladatok: DONALD + GERaLd = ROBERT, D = 5, mennyi a többi betű értéke). A hatvanas évektől győzedelmeskedőnek tűnő szimbólumfeldolgozó kognitív szemlélet (lásd 21. fejezet) Selz analitikus hozzáállását állítja újra előtérbe, illetve a még korábbi, a würzburgi iskola által érintett logikai modellek újraélesztése lesz egyik vezérgondolata, a propozicionális reprezentáció elve.

A kétféle tanulási és problémamegoldási felfogás sokat vitázik a harmincas években s vitájuk rejtve azóta is folyik. A behavioristák igyekeznek rámutatni arra, hogy a próbálkozásos tapasztalatoknak nagy szerepük van a látszólag hirtelen, pillanatnyi megoldás megtalálásban. Az emberi problémamegoldásban is az előzetes tapasztalatok szerepét hangsúlyozzák. A mai pszichológiában ugyanez a kettősség jelenik meg enyhített formában a felfedeztető és az instruáló oktatási módszerek különbségében vagy a séma- és struktúraközpontú, illetve az asszociatív tanulási és emlékezeti modellek szembenállásában, az emberi emlékezet kutatása során.

Az alaklélektan sajátos tanulásfelfogásának humán alkalmazásai affinitást mutatnak a mai organizációs tanulási szemlélettel. Ebbinghaus óta a verbális tanulás szakirodalmának egyik visszatérő jelensége például a pozícióhatás. Egy megtanulandó lista elejét és végét könnyebben tanuljuk, mint a közepét. Köhler és von Restorff kimutatták (lásd Köhler 1947), hogy ha a lista közepén álló elemeket valahogyan kiemeljük (pl. más színnel adjuk), akkor a pozícióhatás megszűnik. Ennek oka, hogy a kiemelés új strukturálási lehetőséget ad: szerveződést vezet be a szervezetlen anyagba, s ezáltal könnyebbé teszi a tanulást. A mai kognitív tanulási elméletek, amikor az előorganizátorok s a különböző szervező tényezők szerepét hangsúlyozzák, valójában ezeket a mozzanatokat emelik ki újra.

Vitatott kérdések – Érzékleti és agykérgi mezők: az izomorfizmus elve

A dinamikus modell bevitele (lásd lentebb) az idegrendszer elemzésébe az alaklélektanosok fiziológiai doktrínájának, az izomorfizmuselvnek egyik döntő mozzanata. Az alaklélektan egészlegességi elveit már Werthei- mer úttörő tanulmányától kezdve egy új fiziológiai doktrínával támasztja alá. A doktrína két kitüntetett mozzanata, hogy az érzékelés rendje és az agykérgi rend között hasonlóság van, másrészt hogy a megismerés fiziológiai elemzésének kulcsa a mező fogalma. Önmagában egyik gondolat sem új, sajátos rendszerré fejlesztett formájuk azonban igen.

Az izomorfizmus koncepcióját legrészletesebben a Berlinben Max Plancknál is tanult Köhler fejti ki egy 1920-ban megjelent, sokatmondó című monográfiájában. A tanulmány címe: Fizikai Gestaltok nyugalomban és stacionárius állapotban.Az elmélet nem pusztán pszichofiziológiai koncepció. Három pólusa van. A külvilágbeli struktúrák, az agykérgi tevékenység és az érzékleti mező szerveződése.

Hasonlóalakúság mindhárom között fennáll: az agykéreg működésében a külső ingermező szerkezeti viszonyai képeződnek le, s ennek felel meg az élménybeli szerveződés. A megfelelések mindenütt struktúrák s nem elemek között vannak, ez az első kiemelendő mozzanat. A másik a megfelelés jellemzésére használt hasonlóság, azonosalakúság (izomorfizmus) pontos értelme. Az alaklélek- tanosok nem metrikus hasonlóságot képzelnek el. Nem azt tehát, hogy ha egy kávéscsészét látunk, akkor az agykéregben valamilyen kávéscsésze alakú ingerületi folyamat jönne létre. A topológiai hasonlóság olyan alapvető viszonyok leképezését jelenti, mint az érintkezés, bennfoglalás, kisebb- nagyobb stb.

Maga az a gondolat, hogy az alaklélektan háromféle rend között tételez fel megfelelést, szakítás az ismeretelmélet kanti hagyományával. Az izomorfizmus „eleve elrendelt harmónia”-szerűen biztosítja, hogy élményeink megfelelésben legyenek a világgal, s van benne egy alapvető ikonicitási hit. A Kant óta élő hagyomány szerint viszont erről sosem lehet bizonyosságunk: mindig közénk s a világ közé állnak a priori sémáink, a világ valódi természetét nem tudjuk megragadni.

Hogyan valósítja meg az idegrendszer az izomorf leképezést? Köhlerék szerint az idegsejtek diszkrét, minden vagy semmi jellegű működéséből egészleges elektromágneses mezők jönnek létre az agykéregben. Ezek a mezők a sejtműködés elindította fi- zikokémiai folyamatok termékei, de azokon túllépő, stabilitásra törekvő, holisztikus folyamatok. A pregnan- ciatörvények például tulajdonképpen az egyensúlyban lévő idegrendszeri mezők jellemzői lennének.

Az izomorfizmust nem túl mereven képviselve kialakult egy egészleges neuropszichológia is Kurt Goldstein (1878-1965) munkáiban. Agysérültek vizsgálatára alapozva jó alaklélek- tanosként ő lesz a lokalizációellenes neuropszichológia egyik vezére. Álta-lános elméleti felfogásában pedig, s ez is természetes affinitás, a szervezet egésze és a környezet közötti interakciót hangsúlyozza, a holisztikus biológia és orvoslás elveit képviseli.

Az izomorfizmuskoncepció nagy ellenérzéséket váltott ki, éppen a sejtfeletti elektromágneses mezők feltételezése révén. Köhler és Wal- lach (1944) bizonyítéknak tekintették a figurális utóhatás jelenségét. Ha a 12.9. ábra bal oldalának megfelelő enyhén görbült vonalat nézünk, a később kapott egyenest az ellenkező irányba görbülőnek látjuk, mert a kérgi mezőkben tendencia lépett fel az egyensúlyi állapot fenntartására, s most e tendencia működése eredményezi az ellenirányú torzítást. A tanuláselmélet képviselői, pl. a jelenséget széles körben bevezető James J. Gibson (1904-1979), s különösen Charles Osgood (1953) számára azonban maga a figurális utóhatás csak egy megmagyarázandó jelenség abban a tágabb kérdéskörben, hogy hogyan befolyásolja a tapasztalat az észlelést. Éppen a figurális utóhatás vált a perceptuális tanuláselméletek kialakításának egyik inspirátorává.

Az egyébként szintén lokalizációellenes Lashley (1929) és munkatársai (1951) a kérgi elektromágneses elmélet egészét vették a szó szoros értelmében bonckés alá. Macskák és majmok agykérgébe finom vezető és szigetelő rétegeket operáltak be, melyek meg kellett volna zavarják a feltételezett elektromágneses mezők működését. Az állatok azonban továbbra is igen finom diszkriminációra voltak képesek. Köhler azzal válaszolt ezekre a kritikákra, hogy korántsem világos, milyen léptékben, mekkora tényleges mezőkön érvényesül az izomorfizmus. Később Karl Pribram (1985) is ezt az ellenérvet hangsúlyozza.

Az izomorfizmuskoncepciót azonban nem a vele szemben közvetlenül felhozott tények, hanem az elektro- fiziológia és az agyi modellálás változásai tették pusztán történeti ér- dekességűvé. A finom agyi elektromos vizsgálatok a naiv izomorfizmust nem támasztják alá. A formaészlelés alapjait tisztázó modern vizsgálatok, Hubel és Wiesel Nobel-díjjal jutalmazott munkái, azt igazolták, hogy a kommunikációelmélettel megújított telefonközpont-elmélet keretében ügyes kapcsolási rajzokkal éppenséggel „huzalos” magyarázatot tudunk találni a formai folyamatokra. Maga az izomorfizmus mint fiziológiai koncepció nem bizonyult termékenynek, voltaképpen egyedül Pribram (1990) s persze Köhler folytatott mellette utóvédharcokat. Ugyanakkor egy fontos racionális magva, nevezetesen az ingerléssel analóg idegrendszeri folyamatok kérdése egy alapjában digitálisan kódoló idegrendszerben továbbra is izgatja az idegrendszer modellálóit. Pribram fantáziadús elképzelése az agyműködés és az emlékezet holográ- fiás megközelítéséről jellegzetes példa az analóg idegrendszeri reprezentáció gondolatának mai továbbélésére. Hasonló módon, maga az alaki szerveződés, mint olyan gondolat, ami az idegrendszeri modellálás számára központi gond (pl. a nézőpont- és méretfüggetlen reprezentációk kialakulása révén), szintén elismerten az alaklélektantól származó adalék.

Az izomorfizmus mint fogalom számtalan helyen megmaradt. Ezt használja s ezen vitázik a képzetalkotás elmélete, ahol Roger Shepard (1978) kidolgozta a másodrendű izomorfizmus komplex elméletét. Ez az elmélet nem az agy, hanem a környezeti mező és az élmény közti vonatkozást ragadja meg az eredeti alaklélek- tanos hármasságból. Shepard szerint nem a környezet és az élmény között kell izomorf leképezést keresnünk, hanem a környezetelemek viszonya s az élmények viszonya között. Ezt a függvényt nevezi ő másodrendű izomorfizmusnak. Vagyis az ingerek viszonya és a reprezentációk viszonya között van hasonlóság.

Hasonló kifinomult módon él tovább az izomorfizmus fogalma a kognitív modellálásban, ahol az idegrendszer oksági és a logika, valamint a szemantika implikációs viszonyai között keresik a kapcsolatot (vö. Pléh 1998). Már Piaget (1967c) is úgy vélte, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok parallelizmusa lényegében az oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (206. o.), illetve „a jelentések implikatív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izomorfak” (208. o.). Amit Piaget a pszichofizikai parallelizmus modern megfogalmazásának tart, a mai kognitivizmusban mint egyéni mentális okság és logikai következmény izomorfizmusa jelenik meg. Fodor (1996a) elképzelése szerint kétféle hálózatot kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát egyrészt, a másik oldalon pedig a propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „[...] A két hálózat – az oksági és a következtetési – között részleges izomorfizmus állapítható meg. Egy ilyen izomorfia fényében egy propozicionális attitűd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozíció szemantikus szerepét tükrözi.” (Fodor 1996a, 74. o. Győri Miklós ford.)

A művészetelméletben is tovább él az izomorfizmus gondolata. Rudolf Arnheim (1979) az alaklélektani felfogás kiterjesztője a képzőművészet értelmezésére egy olyan tág izomorfizmuskoncepciót védelmez még manapság is, ahol az izomorfizmus a képi mező, az agykérgi mező és a kép keltette mozgásos és érzelmi mozzanatok között érvényesül.

Egyszerűen fogalmazva, az alaklélektan mint konkrét neurológiai doktrína kudarcot vallott. Ugyanakkor az, aminek magyarázatára szolgált, továbbra is a percepciókutatás alapkérdése. Ráadásul számos más területen, már nem az agy és az élmény, hanem a világ és élmény – legyen az tárgyi vagy szemantikai világ – közötti viszonyok elemzésében újra és újra megjelenik. Beleilleszkedik annak a kétféle hasonlóságnak a kérdésébe, amit újabban Eco (1999) mint az észlelési közvetlen illeszkedésen alapuló és a másodlagos jelhasonlóság kérdéseként foglal össze.

12.9. ábra. A figurális utóhatás vizsgálati berendezése Köhler és Wallach (1944) nyomán