A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története
Yüklə 6,13 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 5.8. táblázat - 16.2. táblázat. A társas ösztönök és az érzelmek egymásnak megfelelése McDougall felfogásában
- 3.4. A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában
- Vitatott kérdések – Konrad Lorenz, a korai összehasonlító magatartás-kutatás és a titokzatos „orosz kézirat”
- 3.5. Az emberi motívumok rendszerezése
- 5.9. táblázat - 16.3. táblázat. Néhány motivációs törekvés összevetése
- 3.6. Kulcsfogalmak
- 3.7. Szakirodalmi eligazító
- 4. 17. FEJEZET – A fejlődéselv diadalútja
- 5.11. táblázat - 17.1. táblázat. 20. századi fejlődéselméletek
- 4.1. A gyermeki világképtől a műveleti logikáig: Jean Piaget
Vitatott kérdések – Az intencionális kérdéskör egy mai természettudományos keretben A mai pszichológiának is visszatérő kérdése a három lehetséges hozzáállás közötti választás a viselkedés célirányosságát illetően. Az egyik Watson, illetve Loeb attitűdje (lásd 11. fejezet), mely mechanisztikus, a másik McDougallé, mely naivan intencionális, a harmadik pedig Wood- worth hozzáállása, a naturalistáé, aki hisz a vágyak és szándékok valós létében, de ezeket mind eredetüket, mind hatásukat illetően beilleszti az oksági világmagyarázatba. A naturalista igényű megközelítés kulcsmozzanata az, hogy a célracionalitás és az inten- cionalitás szempontjából mintegy evolúciós fokozatok tételezhetőek fel. Az egyes kutatások többnyire csak valamelyiket vizsgálták, mára azonban, nem utolsósorban Dennett (1998a) munkáinak szó szerint naturalista értelmezése révén legalábbis a feladatot már látjuk: össze kell kapcsolni az állati viselkedés elemzését az emberi intencionalitással. Ebben fokozatokat képzelhetünk el, melyeket egy másik munkám (1998d) alapján mutatok be. A lépések a kutatás logikáját, s a feltételezett folyamatok összetettségét egyszerre tükrözik.
Ez a leírás önmagában még nem is oly misztikus. McDougall a népi pszichológia intencionális hozzáállását hangsúlyozza a cselekvés elemzésében. Viselkedésünk csak a célok szempontjából, ebben az értelemben csak funkcionálisan értelmezhető. Ugyanakkor az értelmezésben McDougall meglehetősen könnyű megoldást alkalmaz: egyszerűen dologiasítja a viselkedést magyarázó elveket, minden viselkedéstípus mögé egy ösztönt helyez. Az ösztönök azt eredményezik, hogy az ő értelmezésében a viselkedés alapvetően öröklött meghatározottságú. McDougall gondolkodásmódja vállaltan lamarckiánus, s szellemében az angol eugenikai hagyományt viszi tovább. A bevált alkalmazkodási formák öröklésünk részévé válnak. Az ösztönök reifikált koncepcióját az éppen módszertani beha- vioristává váló Amerikában képviseli. Emiatt, akárcsak a szerzett tulajdonságok öröklésének hirdetése miatt, csak úgy záporoztak felé a behavioristák bírálatai. McDougall koncepciójában az ösztön nem pusztán öröklött viselkedésforma, s nem is csak öröklött hajtóerő. Az ösztön mögöttes viselkedési diszpozíció, mely a legkülönbözőbb tárgyak preferenciájában (megismerési oldal), s a velük való sajátos viselkedésekben (végrehajtó oldal) megnyilvánul. Lényege, központi oldala az érzelem. Az ösztönök hidraulikusan működnek, akárcsak Freudnál: kielégületlenségük helyettesítő tevékenységekhez s vákuumcselekvésekhez vezet. (Bár éppenséggel McDougall Freud éles kritikusa volt. Ennek oka könnyen belátható a 16.2. táblázatból. A szexualitás McDougall elképzeléseiben csak a nagyszámú ösztöntörekvés egyike. McDougall – hogy mai kifejezést használjunk – moduláris ösztöntana nem egyeztethető össze a pszichoanalízis egységesítő gondolkodásmódjával, bármennyire hasonló determináló mechanizmusokat tételezzenek is fel. Társas viselkedésünk is ösztönök eredménye. A társas viselkedés elemzésében McDougall egy anekdotikus alátámasztást nyert leltárt alkalmaz. Néhány jellegzetes példa a 16.2. táblázatban jól mutatja, hogyan feleltet meg McDougall közvetlenül ösztönöket s mögöttük álló érzelmeket a társas viselkedés elkülöníthető formáinak. Az ösztönök kombinációi az emberi társas viselkedés bonyolult formáit hoznák létre. Ennek megfelelően McDougall egész szociálpszichológiája is az ösztöntanon alapul. Rendszerével a kornak két problémája volt. Mint a magyar Harkai Schiller Pál (1940, 192-195. o). rámutat, az elemző módon bevezetett nagyszámú ösztön egy újabb, csak most már a mozgatóerőkre értelmezett karteziánus felfogás. A késztetések világába átlépve McDougall 5.8. táblázat - 16.2. táblázat. A társas ösztönök és az érzelmek egymásnak megfelelése McDougall felfogásában
nem tudja kivédeni a kartezianizmus vádját, főként a kontextus és a helyzet mint meghatározó tényező elhanyagolását. Valójában a viselkedés meghatározóinak tárgyként kezelése okozza ezeket a gondokat, ettől misztikus McDougall ösztöntana a valódi biológiai gondolkodásmódhoz képest (Lorenz 1977). A másik gond a társas viselkedéssel kapcsolatos. McDougall számos vitát váltott ki azzal, hogy a szociálpszichológiát biológiai alapokra helyezte. Az ösztönök sem tetszettek, s az sem, hogy mindebből, különösen a nyájösztön működése révén egy csoportlélekszerű fogalmat dolgoz ki. Valójában második hazájában a szociálpszichológiára gyakorolt hatása elsősorban provokatív lesz: sokan belőle merítik elszántságukat a szociálpszichológia világosabb fogalomrendszerének kialakításához (lásd Gordon Allport 1971 történeti összefoglalóját). A sors iróniája, hogy a mai kultúrában a szociobio- lógia megjelenésével újra felmerül számos társas viselkedésforma biológiai magyarázata. Csakhogy az érvelés megváltozik. Ma nem kiindulópontként feltételezett ösztönök vannak, amelyek előre mindent megmagyaráznának, hanem adott viselkedésformákhoz próbálnak a szociobiológusok kreálni egy elfogadható adaptációs történetet, amely a fajspecifikus viselkedés (pl. altruizmus, csoportreferencia stb.) adaptív előnyeit magyarázná. Vagyis jóval nagyobb a lépték, ugyanakkor minuciózusabb az elemzés, s nincsenek eleve biztosra vett közbülső magyarázó fogalmak, mint az ösztön. A VITATOTT KÉRDÉSEK elemzi, hogyan is jelenik meg a mai evolúciós pszichológiában a Loeb-Jennings, MacDougall, Holt felvetette kérdések folyamatossága. McDougall gondolatrendszere saját korában nemcsak az ösztönvitákon keresztül érvényesült. A viselkedés célirányosságára adott felfogása, miközben magában elég spekulatív, ugyanakkor ébren tartja a szolidabb tudósok érdeklődését is a célirányosság iránt. Tolman szándékelvű (purpozív) beha- viorizmusa is erre a kérdéskörre adott jellegzetes válasz például, mint a 19. fejezetben látni fogjuk. 3.4. A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában A motivációs pszichológia a harmincas években is megmarad sajátos kérdéskörnek. Egyik továbbfejlődése az eredetileg a Jennings-vitában (11. fejezet), majd Holt, McDougall és Woodworth felvetette kérdéseknek, vagyis a viselkedési teleológia megfelelő elemzésének a megtalálása. Kialakult a biológia új fejezete, mely szakít az állati viselkedés mechanikus leírásával, anélkül azonban, hogy McDougall misztikus ösztönfogalmához fordulna. A másik továbbfejlesztés magasabb régiókban mozog: a motivációs pszichológia alapfogalmait a humánspecifikus értékirányultságokkal kapcsolja össze s jut így el a sajátosan emberi motivációs rendszerek problémájáig. A biológiában ekkortájt, a húszas években alakulnak ki az etológia körvonalai, mégpedig az ösztönös viselkedésformák részletes elemzéséből kiindulva. Heinroth, a később Nobel-díjjal kitüntetett Kon- rad Lorenz tanára, majd a fiatal Lorenz és mások megszabadítják az ösztönfogalmat misztikus magyarázó erejétől. Átveszik a német biológia, főként Jakob von Uexküll (1864-1944) elképzelését arról, hogy az állat a szervezete és idegrendszere által tagolt sajátos (pszichológiailag) megkonstruált környezetben (Umwelt) él. „Uexküll tehát nem az objektív környezetből indul ki, hanem az illető élőlény számára adott, érzékelő és ható szervei által kiválasztott »szubjektív külvilágból/’ (Harkai Schiller 1940, 113-144. o.). Az etológusoknál az ösztön a fajra jellemző viselkedésformává válik. McDougall titokzatos mozgató erejéből „leíró fogalommá” válik: a különböző állatfajokra eltérő fajspecifikus viselkedésformák lesznek jellemzőek. Eközben azonban az ösztön nem válik puszta reflexlánccá: a klasszikus ösztönfogalom hidraulikus jellemzőiből (feltöltődés, kisülés) megmarad valami az új ösztönkoncepcióban is (Lorenz 1977; Tinbergen 1976 áttekinti ezeket a fejleményeket). Az ösztönös viselkedésekre jellemző lesz a „vákuumcselekvés”, az, hogy a fajra jellemző viselkedésforma szükségletgeneráló értékű. Hosszú megvonás után az állat adekvát ingerek hiányában is kivitelezi a megfelelő mozgásokat. Gondoljunk például a háziállatok vagy az ember szexuális „pótcselekvéseire”. Ezeket a vonásokat értelmezte úgy Harkai Schiller Pál (1940), mint a kéttényezős szükségletelméletet az állati motivációs rendszerről. Az ő pszichológiai olvasatában a korai etológia megfigyelései a fajspecifikus kiváltó ingerekről a Lewin-féle szükségletelmélet- rendszerbe illeszkednek, megfelelnek a felszólító jelleg fogalmának. Ez a koncepció az állati viselkedésről abban az értelemben darwinista, hogy feltételezi, a természetes kiválasztódás a magatartásformák esetében is érvényesül. Az állati viselkedésnek ugyanúgy természettörténete van, mint a morfológiának és a fiziológiának, s a viselkedés teleológiája, ha ösz- szehasonlító attitűddel kutatjuk, beilleszthető a természetes kiválasztódás oksági láncába. Az etológusok lefaragják Uexküll gondolkodásmódjának idealisztikus konnotációit. Az Umweltből a fajra jellemző kulcsingerek, kiváltó ingerek rendszere lesz. Az „állati világkép”, ebben a rendszerben a kiváltó ingerek kérdésévé válik. A fajra jellemző viselkedésformáknak megfelelő kulcsingereik vannak. Kísérleti helyzetben tisztázható például, hogy bizonyos kacsafajok kicsinyeinek táplálkozási viselkedésében a kulcsinger nem is az anya csőrének egésze, hanem csak az azon található valamilyen mintázat. Kitüntetett ingerek az eltérő fajok számára igencsak eltérő jelentőséggel bírnak. Említésre méltó, hogy ekkortájt az ösztön kérdése a fiziológiához közelítő behavioristák számára is felmerült mint központi probléma. Z. Y. Kuo számos kísérleti munkában, Edwin Holt pedig elméleti munkában képviselnek egy olyan koncepciót, mely a viselkedésfejlődést illetően epigenetikus. Az idegrendszerben véletlenszerűen keletkező kapcsolatok közötti szelekciót (akár már prenatálisan is, mint Kuo) hangsúlyozzák az egyéni élet során a preformizmussal szemben. Ugyanebben az időben indulnak a Lashley-tanítvány Frank Beach több évtizedes kutatásai a szexualitás szerveződéséről s Karl Lashley elméleti elemzései, melyek nem dőlnek be Watson tabula rasa programjának, s arra a következtetésre jutnak, hogy az ösztönös viselkedés misztikus erők tételezése nélkül, mint a viselkedés sok összetevőjű inger-meghatározottsága és szervezettsége tanulmányozható. Az ösztön redukálható, nem puszta reflexláncokra, de mindenképpen tudományosan elemezhető viselkedésrészletekre. Az európai etológiához képest az amerikai összehasonlító pszichológiai hagyomány mindenképpen kisebb jelentőséget tulajdonít a belső tényezőknek a viselkedés meghatározottságában, de nem szükségszerűen tagadja őket. Az etológia a harmincas években csak körvonalazódik, s hatása az amerikai pszichológiában nem jelenik meg. Ebben az értelemben igazi győzelme az ötvenes évekre tehető. Ekkorra mint a viselkedés értelmezésének olyan alternatívája jelenik meg, mely nemcsak a misztikától tisztítja meg az ösztönös viselkedés elemzését, hanem a behavio- rizmussal szemben új koncepciót hirdet az egyéni élet során bekövetkező viselkedésmódosulásról, a tanulásról is. Egyrészt az etológusok értelmezésében a kiindulópont az lesz, mit csinál az állat, s nem az, mire képes. A paradigma a természetes viselkedés megfigyelése, ami nagy kihívás a laboratóriumhoz szokott összehasonlító pszichológusok számára. Előtérbe kerülnek a bizonyos viselkedések alakulása szempontjából kritikus érzékeny korszakok; az érzelmi kötődésnek, a tanulásnak, a kommunikáció kialakulásának ugyanúgy vannak kitüntetett korszakai, mint a szomatikus fejlődésnek. Másrészt az etológusok kiemelik, hogy maga a tanulás egészének jelentősége az egyes fajoknál igen eltérő lehet. Azáltal, hogy az ember sajátosan tanuló lény, maga is egy genetikai program következményévé válik. A nagyon tanuló fajoknál magának a viselkedési programnak része a nyitottság. A belső paraméterek hangsúlyozása révén az etológia a mai pszichológia kognitív mozgalmának fontos ihletőjévé válik (22. fejezet). Korai szakaszában is érdekes kapcsolatot mutatott azonban az állati viselkedés belső paramétereit kiemelő, akkor még kisebbségi összehasonlító pszichológusokkal. Ezt mutatja be a vitatott kérdések. Egy magyar biológiai pszichológus: Harkai Schiller Pál (1908-1949) Az etológiai szemléletnek a pszichológiában eleinte kevés hatása volt. A kivételek közé tartozott a tragikusan korán elhunyt Harkai Schiller Pál. A budapesti egyetem büszkesége volt, majd Kolozsvárott is tanított, hogy azután a komorrá váló országból Amerikába távozzon. Mielőtt egy síbaleset áldozata lett, több összehasonlító lélektani kísérletsorozatot kezdeményezett, melyek posztumusz is meghozták neki a világhírt. Harkai sokáig egy jórészt elfelejtett szerzőnek tűnt. Magyarországon szinte teljesen elhallgatták, hogy azután Magyarországon Marton Magda (pl. Marton 1994; 1996), az Egyesült Államokban pedig Donald Dewsbury (1994; 1996) erőfeszítéseinek köszönhetően Harkai öröksége ma már nem fehér folt az intellektuális múltra vonatkozó térképeinken. Harkai Schiller kiváló kísérletező és nagy ambíciójú elméletíró volt. A két háború közötti európai és amerikai pszichológia legjobb törekvéseinek összekapcsolásával próbálkozott meg. Kurt Lewintől átvette az embert motiváló tényező kontextuális meghatározottságának gondolatát. A lewini s általában a motivációs gondolatrendszer képezi mind elméletkritikai, mind önálló rendszert kibontakoztató cselekvéstanának alapját. Mind a klasszikus, mind a viselkedési pszichológia igazi gondja a mozgató erők, s ezzel a környezet, a kontextus beemelése a pszichológiába. Ennek segítségével lehet megreformálni a lélektant. Az általa „lélektani biologiz- musnak” nevezett spekulatív elméletek (Üexküll), s a motivációra vonatkoztatott Lorenz-kutatások és tanítások ebben a keretben voltak relevánsak számára. Harkai általában vonzódott az alaklélektani gondolatok, az intencionalitáselmélet és a bonyolult viselkedéses jelenségek „cselekvéselméleti megközelítése” iránt (Dewsbury 1996). Elméleti munkáiban (Harkai 1940; 1944, Schiller 1947b) is jól látszik ez, együtt a Karl Bühlertől (1922; 1927; 1934; 1936) átvett szemiotikai felfogással az emberi lélekről és a test-lélek viszonyt illető antikarteziánus attitűddel. Ez a hozzáállás igen színvonalas elmélet volt, mely ráadásul még Piaget gondolatrendszerét is integrálta. Harkai cselekvéstana a nem atomisztikus funkcionalista pszichológia példája. Ez az elméleti munka konkrét formát abban a számos, részben posztumusz közleményben öltött testet, melyeket arról közölt, amit ma az állati reprezentáció problémájának neveznénk: a kerülő viselkedésről (Schiller 1948; 1949a, b; 1950), csimpánzok rajzairól (Schiller 1951; 1952, Schiller és Hartmann 1951). Ma elsősorban mint kiváló összehasonlító pszichológusra emlékeznek rá (Dewsbury 1994). Dewsbury (1996) beszámol arról is, hogy Harkai hatása ezen a területen, érdekes módon, dolgozatait két évtizeddel követően a hetvenes évek vége felé volt a legnagyobb, akkor, mikor megjelentek a nem viselkedésalapú kognitív megközelítések a tanuláshoz és az állati viselkedéshez. A budapesti egyetemet tekintve Harkai az első volt, akinek sikerült tartósan betörnie a kísérleti pszichológiával a bölcsészkarra. E folyamatban nagy szerepe volt néhány eklektikus előfutárának, különösen a már említett igen termékeny Kornis Gyulának. Kornis katolikus értelmiségpolitikai hatalmi tényező is volt, aki sokat tett azért, hogy a kísérleti pszichológia gondolata, annak elutasítása után elfogadhatóvá váljék. Harkai Schiller Kornissal összevetve egy második nemzedékhez tartozott. E nemzedék tagjai már nem pusztán olvastak a kísérleti pszichológiáról, hanem a bölcsészkarokon egy működő kísérleti diszciplínává tették ezt. Mindezt meglepően nem arisztokratikus hozzáállással valósították meg, ami az akadémikus élet szerepét illeti. Harkai Schiller Pál az elméletíró és kísérletező ugyanebben az időben a pályaválasztási tanácsadás és szelekció hálózatainak kialakításában is részt vett, mint azt Völgyesy (1995) bemutatja.
Lorenz (1998) egy különleges munkában fejtette ki a negyvenes évek végén az összehasonlító magatartáskutatás alapelveit. A munka azért különös, mert orosz hadifogságban írta (1944-1948), aztán hosszú ideig kallódott, és mint a kötetet bevezető fia előszavából kiderül, a hetvenes évek végén véletlenül lelték meg, már Lorenz halála után. Annak ellenére, hogy ez a kézirat nem tudott hatással lenni éppen az etológia fejlődésére, valójában kulcsfontosságú munka, mert, amint szintén az előszó elmondja, Lo- renz vagy másfél évtizeden keresztül számos irányadó előadását ebből a kéziratból kiindulva írta meg, és sokat alakította is a kéziratot. A könyv különlegessége, hogy világos tervezetet ad arra, hogyan kell az állatokkal foglalkozó biológiai tudományok középpontjába állítani egy új tudományt, az összehasonlító viselkedéskutatást. (Lorenz ebben a könyvében még nem a „magatartás-kutatás” kifejezést szót használja, ami az etológusok között elterjedtté vált, hanem „viselkedéskutatást”. A kifejezésekben is tükröződő viszolygás a behavioristáktól csak fokozatosan bontakozott ki.) Az összehasonlító viselkedéskutatás első lépése egy faj viselkedéskészletének rendszeres, ma azt mon-danánk: ökológiailag releváns leírása. Lorenz ebből a szempontból dicséri Jennings munkásságát mint úttörő jelentőségű fordulatot, amely az állat életmódja szempontjából volt képes igen egyszerű fajok, például egysejtűek viselkedését leírni. Ez már kitörési pont volt a mechanisztikus leírásból. Jennings azonban Lorenz értelmezésében még nem vette észre magának az összehasonlításnak a jelentőségét a rokon fajok között, és ezzel a homológiás viselkedési mozzanatok elemzésének fontosságát. Whitman és Heinroth voltak a századfordulón az elsők, az egyik amerikai, a másik német (Heinroth egyenesen Lorenz tanára), akik ennek a programnak a jelentőségét észrevették. Jelentőségüket saját koruk és az utókor nemigen ismerte fel ebben az összehasonlító szemléletben. Lorenz sokat foglalkozik a későbbi biológiai rendszerelméleti gondolkodásban oly központi szerepet játszott leírási szintek kérdésével. Vállalja a materialista programot és azt is, hogy a természet leírási szintjei között redukciós viszony van. A redukciós viszonyt azonban két dolog megszakítja: egyrészt a tudományok gyakran hibáznak abban, hogy a redukcióban átugranak egy lépést. A pszichológia jellegzetes hibája például, amikor a lelki jelenségek élményvilágáról a fiziológiára vagy a fizikára ugrik redukciós elvekért. Ehelyett, és itt válik központi jelentőségűvé a viselkedésleírás, a viselkedés biológiai mintázatára mint evolúciós szintre kellene átlépnie, amikor az élmény magyarázatát keresi. A pszichológia igazi redukciós szintje ugyanis a viselkedés evolúciós szintje lenne. Lorenz magát a lelki jelenséget nem tartja az állatvilágra általában jellemzőnek. A „lelki szférát” egy kü-lönleges, mondjuk így, emergens tulajdonságnak tartja, mégpedig olyan tulajdonságnak, amely közvetlenül kapcsolódik a tanulás és a memória problémájához. Ezek egy módosítható magatartási vagy viselkedési burkot képeznének, amely ráépül az ösztönös viselkedések fajspecifikus repertoárjára. A redukciós szintek problémáját elemezve és keresve Lo- renz sokszor kitér a vitalizmus problémájára. Nagyon sok klasszikus szerzőről, Claude Bernardról és Johannes Müllerről is kimutatja például, hogy vitalisták voltak, de ugyanígy rámutat a vitalista mozzanatra Lloyd Morgan munkásságában is. Az elemzés azért nem érdektelen, mert kiemeli, hogy egy szempontból ezek a vitalisták kétarcú szerzők voltak. Lorenz szerint az élő jelenségek vizsgálatánál hosszú időn keresztül elkeseredett harc folyt a mechanicizmus és a vitalicizmus között. Ma már tudjuk – és ezt fontos éppenséggel Lorenzre nézve kiemelni -, hogy igazából a mechanicizmus lett a győztes. Az a felfogás, amit ma Dennett (1998b) algoritmikus megközelítésnek nevez az élő jelenségekre nézve. Lorenz szerint számos vitalista paradoxona, hogy miközben programjaikban és meggyőződéseikben vitalisták voltak, igazi kutatóként mechanicistákként működtek. Ami a magatartás specifikus szerveződését illeti, Lorenz igen részletesen elemzi a feltételes reflex magyarázó eszközként való felkínálását és különösen Pavlov, láthatóan csak felszínesen ismert, munkásságát. Lorenz fontos kritikai mozzanata, hogy Pavlov és követői a reflex afferens szárát nem elemzik. Nem keresnek mintázatokat a reflexkiváltó ingerekben. Csak a táplálkozási és védekezési reakciókkal foglalkoznak, nem foglalkoznak azokkal a bonyolultabb ösztönös viselkedésformákkal, mint az utódápolás. Így válogatva, mondja Lorenz, tulajdonképpen könnyű az ösztönt reflexláncnak tartani. A valóságban azonban az ösztönök nem reflexláncok. Az ösztönök működésében alapvető az endogén ritmicitás. Lorenz itt elsősorban Von Holst munkáira épít és támaszkodik. Másik fontos támasza az ösztönfogalom értelmezésében az amerikai Wallace Craig (1918) kifejtette appetitív-konszum- matív fázis elkülönítése. Az ösztönös viselkedések elemzésében Lorenz világosan észreveszi Craig jelentőségét abban, hogy a kétszakaszú ösztönös viselkedések elemzésénél az appetitív fázist tartja módosíthatónak. Ehhez kapcsolódik az az elképzelés, ahogy a reflexes viselkedés „ráépülését” elemzi az ösztönös viselkedéshez képest. Lorenz értelmezésében a reflexes viselkedés mint egy sajátos burok fedi le az ösztönös viselkedés világát. A feltételes reflexek ugyanakkor, és ez egy nagyon fontos felismerés, csak célirányos reflexekből indulhatnak ki. (Lorenz olvasottsága itt árulkodóan hiányos. Olyan motoros tanulást tulajdonít Pavlovnak, ami igazából Skinnerre lesz majd jellemző.) „Feltételes reflexek kialakulásánál csak olyan feltétlen reflexek szolgálnak alapul, amelyek a szervezet célirányos viselkedését indítják be. Azokat a feltétlen reflexeket, amelyek nem váltanak ki célirányos viselkedést, és amelyek – Craiggel szólva – sem az appetenciának, sem az averziónak nem tárgyai, sohasem helyettesítheti feltételes inger! [...] Megfordítva a dolgot, minden célirányos viselkedés, amely meghaladta a legegyszerűbb határ eseteinek fejlődési fokát [...] csak feltételes reflexek kialakítása révén nyeri el lényeges fajmegtartó jelentőségét. Az összes fejlettebb célirányos viselkedés fajmegtartó értelme ugyanis az a változó környezeti feltételekhez való individuális alkalmazkodás, melyet ez a viselkedés annak köszönhet, hogy képes feltételes reflexek kialakítására, más szóval annak, hogy a szervezet képes tanulásra.” (Lorenz 1998, 477., 478. o.) Lorenz munkájának érdekességét kiegészíti az egészek és a mintázatok fontosságának kiemelése. (Az összehasonlító szemlélet és az alaklélektani gondolat hasonlóan együtt van jelen Harkai Schillernél is.) Lorenz az alaklélektan inspirációjára, bár annak fizikalizmusával és izomorfizmuselméletével némi vitát folytatva, átveszi a kor német szellemi életének uralkodó mintázatelvű gondolkodásmódját. Sokban bírálja azonban a tiszta-fejű természettudós az idealista és indeterminista mintázatelvűséget. A mintázatok és az egészek mindenütt megjelennek, egyszerre vannak jelen az észlelésben és a viselkedés szerveződésében is. Ebben azonban Lorenz nem valamiféle „alakpreferenciában” szenvedő szerző. Amikor részletesen elemzi például az általa oly fontosnak tartott kiváltó ingerek szerveződését, éppen arra mutat rá, hogy itt csak az első látszat szintjén van Gestaltokkal dolgunk. Ha pontosabban elemezzük a hatásmódokat, kiderül, hogy bizonyos ingertulajdonságoknak olyan halmaza van itt, amelyek közül ma azt mondanánk, egyesek a prototípus magjához közel állnak, és ezért kitüntetettebb viselkedésmeghatározó szerepre tudnak szert tenni, azonban nem tiszta Gestaltok. Az alak és az egész fogalmáról a következőket mondja: „Az alak, mint az érzékelés jelensége mindössze a szerves egészszerű történés jól körülírt speciális esete. Jóllehet minden alak tagadhatatlanul egész, megfordítva nem így van: korántsem minden egész tekinthető érzékeléspszichológiai értelemben vett alaknak. Számtalan igen komplex egész létezik ugyanis, amelyek alakként való érzékelésére tökéletesen képtelenek vagyunk.” (Uo. 242. o.) Lorenz munkája tudományfilozófiát is rejt magában. Többször is visszatérve elemzi a tudományos és a filozófiai attitűd kettősségét. A tudományos attitűd Lorenz számára az indukció problémájához kapcsolódik, az indukció pedig a gondolkodásnak a természetre nyitottságát és a mintázatra való nyitottságot képviseli. Az igazi természettudós megkülönböztető jegye, hogy az induktív helyzetekben új mintázatokat képes felismerni. Ezzel szemben a filozófiai hozzáállás fölülről lefelé jellegű, a gondolat világában szeretne rendszerezni. Lorenz a természeti, a szervezeti finalitásról igen világosan nyilatkozik. [Az élőlények] „nemcsak, hogy sokkal bonyolultabbak, mint az általunk ismert legbonyolultabb szervetlen rendszerek, hanem két olyan tulajdonsággal is rendelkeznek, amelyek csak a szerves világban fordulnak elő [.] Finalitás jellemzi őket abban az értelemben, hogy célszerűségük egy faj fennmaradását szolgálja, emellett tartalmazzák egymásnak alárendelt, egymástól alapvetően eltérő al-egé- szeknek a hierarchikus sorát.” (Uo. 246. o.) Lorenz az intencionalitás tulajdonításról állást foglalva a bele- élési elméleteket helyettesíti a biológiai a priori elmélettel: „Az a régi tézis, hogy a többi lelkiről analogikus következtetések útján szerzünk tudomást, éppoly alapvetően hamis, mint az öreg Helmholtznak az az ezzel analóg hite, hogy a távolságérzékelés értelemszerű »következtetések« révén jön létre! Embertársaink fájdalmát, örömét és más élményformáit nem saját lelki életünk alapján levont analógiás következtetések útján tapasztaljuk meg. Az, hogy ezeket mi is átérezzük vagy átéljük, jóval inkább öröklött tapasztalási formákon alapul, amelyek épp úgy kanti értelemben aprio- risztikusak, ahogy a térrel, idővel és oksággal kapcsolatos tapasztalatok formái, vagy mint az, ahogy a térbeli távolságot optikai úton megtapasztaljuk.” (Uo. 274. o.) Végül néhány mondatot érdemel az is, hogy miben látja már ekkor Lo- renz saját adalékát az összehasonlító magatartás-kutatáshoz. Igazából saját munkásságának jelentőségét az ösztönök és a fajspecifikus kiváltó ingerek hidraulikus elméletében látja, abban az elméletben, amely összekapcsolta Heinroth megfigyeléseit a küszöbvariációval. Lorenz számára kulcskérdés a kielégületlenség hatására fellépő vákuumreakciók keletkezése. Az ösztönös viselkedést egyébként Lorenz saját preferenciáinak megfelelően ösz- szekapcsolja Tolman elképzelésével arról, hogy célirányos viselkedésről akkor beszélhetünk, amikor a szervezet variábilis viselkedéseket produkál egyazon cél elérése érdekében. „E. C. Tolman rendkívül jó és praktikus megfogalmazása szerint céllal (purpo- se) van dolgunk minden olyan esetben, amikor egy szervezet, miközben egy meghatározott dolog elérésére törekszik, egészen addig változtatja viselkedését, míg csak ezt a végeredményt el nem éri.” (408. o.) Eközben természetesen Lorenz sokat bírálja McDou- gall misztikus ösztönfelfogását. 3.5. Az emberi motívumok rendszerezése A motivációs gondolatokat a személyiség-lélektanra alkalmazó próbálkozások is eljutnak ebben a korban olyan felfogáshoz, mely az emberi motivációs rendszert megpróbálja kiemelni, mind a beha- vioristák másodlagos drive fogalmának magyarázó érvénye alól, mind a mélylélektan redukcionista kereteiből. Olyan törekvésekről van itt szó, melyek szükségessége az utilitarianizmus felvetette problémák, John Stuart Mill óta kísért. A korszak újdonsága az, hogy moralizáló felhangok vagy a németes értéktörekvés (pl. Jung) idealizmusa nélkül, józan tudományos közegben is megfogalmazzák ezt. Gordon Allport erre vonatkozó elképzelései a funkcionális autonómia koncepciójában körvonalazódtak. A gyakorolt képességek érdeklődéshez s olyan örömhöz vezetnek, mely az eredeti motiváló tényezők szempontjából irrelevánsak. (Gondoljunk csak az olvasás örömeire.) Ez az emberi fejlődés s motivációs gazdagodás fontos forrása; erre vezethető vissza pl, a tudás önálló értékké válása s hasonlók: Az a tevékenység, mely később motivációs jelleget öltött elsőként egy más cél, azaz korábbi motívum szolgálatában eszközként jelentkezett. Ami egykor külső és eszközi volt, később bensővé, önmagában ösztökélő hatásúvá vált [...] A funkcionális autonómia tehát a motiváció olyan tanult rendszerére utal, amelyben a bennfoglalt feszültségek már nem azonos jellegűek azokkal a korábbi feszültségekkel, amelyekből a tanult rendszer kifejlődött. Gordon Allport: A személyiség alakulása. 1980, 251-252. o. Dayka Balázs ford. Korántsem véletlen, hogy ez a koncepció évtizedekkel később összhangba kerül olyan felfogásokkal, melyek az önfejlődést, a környezet felett gyakorolt ellenőrzés motiváló szerepét hangsúlyozzák, a modern motivációelmélet kompetencia-központú felfogásának megfelelően. A szintén a Harvard Egyetemen dolgozó Henry Murray (1893-1988) ekkoriban kifejlesztett személyiségmérő eljárása, a tematikus képekről való történetmondást igénylő TAT-eljárás s a hozzá kapcsolódó elmélet, a perszonológia az egész személyiségdiagnózist végeredményben motivációfeltárássá teszi. A képekről mondott történetekben a személyek felszínen levő és mélyebb vágyai nyilvánulnak meg. Egy ember jellemezhető lesz abból a szempontból, hogy milyen elemibb (pl. kötődési stb.), s milyen magasabb szükségletek (pl. ambíciók), vágyak uralják fantáziáját (Murray 1958). Murray felfogása és kutatási módszere, mely a klinikus és a kutató igényeit volt hivatott ötvözni, tovább élt a Harvard Egyetemen. Az ötvenes években a személyiség motívumok felőli feltárása az egyik legsajátosabban emberinek tartott motivációs rendszer, a modern társadalomban a siker elérésében oly fontos teljesítménymotiváció kutatásának legfőbb eszközévé vált (McClelland és mtsai 1953). A kor előremutató, sajátosan humánmotivációs programjai közé tartozik Abraham Maslow-nak (1908-1970) később kiteljesedő, de először már 1943-ban megfogalmazott motivációs hierarchia koncepciója is. Az emberi motívumok hierarchiát alkotnak. Az alsóbb szinten helyezkednek el a hiánymotívumok (éhség, szeretet, szexualitás). A magasabb rendű motívumok a lét alapkérdéseivel kapcsolatosak, az ember saját lehetőségeinek növelésével, az élet értelmének megtalálásával, az önmegvalósítással. A két szint közötti viszony olyan, hogy a magasabb rendű, expanzív motívumok csak az alacsonyabbak kielégültsége esetén működhetnek jól. Szeretethiányban s éhesen nem lehet átalakítani saját magunkat. A pszichoterápiás elvekké is kifejlesztett ártatlan koncepció a hatvanas években az ún. harmadik utas (a behaviorizmussal és a mélylélektanokkal egyaránt szakítani akaró) humanisztikus pszichológia egyik kiindulópontja lesz (Maslow 2003, 21. fejezet). Voltaképpen ebben is az tükröződik, hogy a harmincas évek motivációs pszichológiája mind a biológiai oldalon (fajspecifikus viselkedésformák), mind a magasabb emberi szférákban megalapozták a mai pszichológia néhány vezető témáját. Mégpedig sokszor nem a nagy iskolákban, hanem a mellékpályákon. Ennek máig ható történeti tanulsága: nem biztos, hogy mindig a legszervezettebbek s a leghangosabbak lesznek hosszú távon a legbefolyá- sosabbak. A 16.3. táblázat az említett cselekvés- és motivációs elméleteket hasonlítja össze egymással. 5.9. táblázat - 16.3. táblázat. Néhány motivációs törekvés összevetése
3.6. Kulcsfogalmak 5.10. táblázat -
3.7. Szakirodalmi eligazító Woodworth dinamikus felfogását Woodworth és Schloss- berg tankönyve is képviseli. Woodworth (1918), akárcsak McDougall (1912) és Craig (1918), máig izgalmas olvasmányok. Az etológia története s viszonya az összehasonlító pszichológiához is megtalálható Lorenz munkáiban, nem csak saját felfogása. A Murphy és Kovach-tankönyv ugyanezt inkább az összehasonlító lélektan felől indulva végzi el. Lashley ösztöndolgozata Kardos (1974) válogatásában magyarul is olvasható. Az etológiai gondolkodás tágabb kulturális összefüggésrendszeréhez Harkai (1940) és Lorenz (1998) a résztvevők, Richards (1987) viszont a darwinizmus történészeként ad érdekes adalékokat. Allport (1980) könyve a funkcionális autonómia mellett a többi humánspecifikus motivációs irányzatot is bemutatja. Murray személyiségtanát az írásaiból Schreidman által szerkesztett kötet fogja át legjobban. 4. 17. FEJEZET – A fejlődéselv diadalútja A gyermektanulmány közvetítő szerepet tölt be a kutató gyermeklélektan és a nevelés gyakorlata között. Válaszol a nevelés problémáira, a gyermeklélektan kimunkált ismeretei alapján. S összegyűjti a nevelői gyakorlat gazdag tapasztalatait a művileg felállított kísérletek torzító veszélyének kitett pszichológus számára. Mérei Ferenc: Gyermektanulmány. 1948, 1. o A fejlődés eszméje és a gyermek természetesen a funkcionalista modern pszichológia kezdeteitől a középpontban áll. A nagy iskolákra is jellemző, hogy a fejlődést magyarázat rangjára emelik a pszichológiai gondolkodásban: Watson és Freud számára egyaránt a gyermek a felnőtt kulcsa, az alaklélektani kutatóknál pedig a struktúrák kibontakozásában lesz középponti a fejlődés. Vannak azonban olyan pszichológusok is, akik nem egy egyébként előtérbe helyezett gondolat (a viselkedés, a tudattalan, az egészek) keretében jutnak el a fejlődéshez, hanem egész pszichológiájuk alaptémája a fejlődés. A megfigyeléseiben és gyakorlati alkalmazásaiban egyre jobban terjedő gyermeklélektant teszik elméleti pszichológiává. Vigotszkij, William Stern és Karl Bühler mellett, akikről más helyen lesz vagy volt szó, ez az attitűd a frankofón, részben az ő hatásukat is mutató orosz nyelvű pszichológiában a legjellemzőbb. Piaget és Wallon a fejlődéselmélet két egymással harcoló csillaga. A 17.1. táblázat előre rendszerezi, hogyan is gondolkoznak a különböző fejlődéselméletek néhány alapkérdésről. (A szerzők egy része más fejezetekben szerepel.) 5.11. táblázat - 17.1. táblázat. 20. századi fejlődéselméletek
4.1. A gyermeki világképtől a műveleti logikáig: Jean Piaget Az elméleti fejlődéslélektan létrehozója és máig legnagyobb hatású, s legátfogóbb modelljének megalkotója a svájci-francia Jean Piaget. Piaget fiatalkorától három attitűdöt egyesít: biológus, aki azemberi elmét mint biológiai képződményt, sajátos alkalmazkodási eszközt kezeli; filozófus, aki az ismeretelmélet hagyományos dilemmájára, az empirizmus-racionalizmus vitára a megoldást az értelem fejlődésében keresi. A „genetikus episz- temológia” adná meg azt a választ e dilemmákra, hogy az értelem fokozatosan bontakozik-e ki az egyéni élet során (ez lenne az empirizmus igaza), mindig strukturált azonban, struktúrái változnak s az éppen meglévő szerveződések úgy működnek, mintha a priori, rögzített kategóriák lennének (ez lenne a racionalista pólus). Végül Piaget mindezt a biológiai és filozófiai mondanivalót a francia funkcionalizmus gyermek iránti érdeklődésének keretében, Claparede és Binet követőjeként kapcsolja a tapasztalati anyaghoz. Yüklə 6,13 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
