A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – A természetbúvárba oltott filozófus: Jean Piaget (1896-1980)

Piaget nem akármilyen pályát futott be a pszichológiában és korunk tudományosságában általában véve is. Pszichológusi diploma nélkül is a szakma számos díszdoktori címének kitüntetettjévé vált, s közben a biológiától a nyelvészeten át a logikáig sokakat provokáló elméletalkotó. O volt az első mai értelemben vett átfogó kognitív tudós, bár az ő korában még nem volt ilyen önmegjelölés. A húszas évektől a frankofón és az orosz világban, a hatvanas évektől pedig a Brit-szigeteken s Amerikában is a fejlődésgondolat vezető teoretikusává vált, s mindenki az ő elméleti téziseit szeretné kiegészíteni vagy megváltoztatni.

Piaget maga is sokszor beszámolt róla, hogy szinte csodagyerekként indult. Kiskamaszként már a svájci kisvárosi iskola (Neuchatel) büszkesége, a csigákkal kapcsolatos zooló- giai munkássága révén. Párhuzamosan biológiai tanulmányaival, melyek megkoronázásaként 1921-ben doktorátust szerzett, A. Reymond irányításával filozófiai tanulmányokat folytatott. Filozófus akart lenni, aki a sok Bergson- és James-olvasmány nyomán egy személyes pragmatista rendszert kezd kidolgozni, a cselekvéses logika igényével. Az ismeret természetét és bizonyosságát keresve jutott el a pszichológiai problematikához, mely módot adott számára, hogy természettudományos és filozófiai érdeklődését összekapcsolja. Zürichben Bleuler pszichiátriai kurzusait látogatja, majd Párizsban filozófusokat hallgat (Lalande, Brunsch- wieg). Emellett Th. Simon megnyitja számára a Binet-laboratórium ajtaját, s itt kezd el Piaget a gyermeki gondolkodással foglalkozni.

1921-től Svájcba visszatérve, a genfi Rousseau Intézetben Claparede munkatársa lesz, s közben 1925-től Neu- chatelben filozófia- (!) professzor volt. 1932-től 1971-ig volt a pszichológia tanára a Genfi Egyetemen, az itt lévő laboratórium és a Rousseau Intézet lesz sok-sok együttműködőt bevonó kutatásainak bázisa. 1952 és 1963 közt ő volt a Sorbonne gyermeklélektan-professzora is: hetente Párizsba utazott, nemcsak kurzusokra, hanem a kutatómunka irányítására is.

1955-ben alapította meg a Rockefeller Alapítvány támogatásával a Genetikus Episztemológiai Központot, mely Piaget saját felfogásának megfelelően szerveződött. Nemzetközi kutatócsoportok keresik itt a kapcsolatokat a gyermeki fejlődés s a tudománytörténet között, illetve a formai elemzés lehetőségeit az egyes szakterületek episztemológiájában. Tulajdonképpen az első interdiszciplináris kutatóközpont ez, amely váltakozó személyzettel azon dolgozik, hogy a pszichológiai magyarázat világa köré szervezze meg az ismeretelméleti és a biológiai diszciplínákat.

Piaget egyszerre vált a gyermeklélektan és az ismeretelmélet természettudományos értelmezésének elismert szakemberévé. O egyszerre a gyermekszempontú, a gyermeket értelmezni kívánó, s az elméletcentrikus, a gyermekek megfigyeléséből az ismeretelmélet és a logika kérdéseire választ kereső fejlődéslélektan képviselője. A gyermekközpontú Piaget a nemzetközi nevelésügyi szervezetek befolyásos tanácsadója is volt, már a húszas évek végétől kezdve. Az ismeretfilozófus pedig a francia szellemi élet kiemelkedő vitázója, aki mint hallatlanul termékeny szerző, könyvekkel vitázik, mind a karosszék-filozófia, mind a strukturalizmus kérdésében. Élete utolsó évtizedében pedig konst- rukcionista elkötelezettségei miatt, vagyis amiatt, hogy az ismeret világát mindig a megismerő személy sémái s a világ közti kölcsönhatás kibontakozó eredményének tekinti, az innátista tábor, Chomsky és Fodor számára is ő a legfőbb ellenfél. Piaget nagyságát már az is jelzi, hogy gazdag élete során kritikusai Vigotszkijtól Wallonon át egészen Chomskyig terjednek.

Forrás: Mérei (1985), Ducret (1990).

4.1.1. A klinikai módszer

Piaget úgy gondolta, hogy filozófiai és biológiai érdeklődésének keretében néhány éves kirándulást tesz a gyermekpszichológiához, hogy a spekulatív ismeretelméletet egy biológiai alapú gyermeklélektani koncepcióval váltsa fel. A kirándulás egy életen át tartott. A fiatal Piaget a Binet-laboratórium módszereit kiegészíti és kiterjeszti, összekapcsolja a Zürichben megismert pszichiátria és a pszichoanalízis gondolataival. A klinikai tapasztalatok és a francia klinikai hagyomány, elsősorban Janet hatására alakítja ki sajátos klinikai módszerét.

Ennek lényege, hogy, akárcsak az igazi klinikus a beteget, a gyermekeket különböző feladatok elé és teljesítményhelyzetekbe állítva nem pusztán a megoldás érdekli, hanem az ahhoz vezető út is. Sugallás nélkül, elfogadó, érdeklődő attitűddel elbeszélget a gyermekkel, s ennek révén azt igyekszik feltárni, hogy milyen rejtett koncepciók állnak a viselkedés és teljesítmény mögött. A klinikai módszer válik Piaget legfőbb gyermeklélektani mondanivalójának bástyájává: nevezetesen annak, hogy a gyermeki értelem fejlődésében igazi minőségi változások figyelhetők meg. A fejlődés (szemben többek közt a behaviorista felfogással), korántsem csak akkumuláció.

Nézzünk egy jellegzetes példát a klinikai kikérdezésre, mely egyben a kora gyermekkori világkép egyik Piaget feltárta vonását, az artificializmust (mindent emberek tesznek) is illusztrálja.

A 3 éves és 2 hónapos L. este ágyban fekszik, de kint még világos van:

Légy szíves leoltani!

De hát nincs felgyújtva, nézz ide

(meggyújtom, majd leoltom a villanyt).

De igen, nincs éjszaka. Nézz ki, nappal van. Akkor

oltsd el.

De én nem tudok kint eloltatni.

De igen, te tudsz éjszakát csinálni.

Hogyan?

Úgy, hogy nagyon erősen oltasz le.

Jean Piaget: Szimbólumképzés a gyermekkorban.

415. o. Mérei Ferenc ford.

Piaget másik jellemzője saját gyermekei türelmes megfigyelése. Különösen a csecsemőfejlődéssel foglalkozó könyveire (1926; 1936) jellemző, hogy a megfigyelések jó részét saját gyermekeivel végzi. Piaget a darwinista naplóirodalom megújítója s új szintézisre vivője: megfigyelései nem anekdotiku- sak, hanem rendszerezettek, amelyek azután a legkülönbözőbb területek elemzése során válhatnak fontossá. Piaget ugyanis szisztematikus szerző: a gyermeki megismerés és szocialitás összes oldalát feldolgozza, a geometriától a fizikai világképen át az erkölcsi fogalmak keletkezéséig. Olyan, mintha egy nyúlról húzna le több bőrt, a valóságban azonban az adatbázisban keresgél különböző kérdésköröknek megfelelően, egy olyan korban, amikor még nem is voltak könnyen kezelhető adatbázisok. A pszichológiában Piaget a darwini típusú tudós, aki türelmes megfigyelő. Ugyanakkor ő az is, aki mint Mérei Ferenc és Binét Ágnes mondta róla egy életinterjúban (1981), „kikérdezte a gyerekeket”. S ezzel a korai pedológiai gondolatot minőségileg megújítja: egyszerre tiszteli a gyermeket (ez a rousseau-i ihletés), s felfedezi annak eltérő gondolkodási elveit is. Mérei Ferenc nekrológja Piaget-ről jól jellemzi ezt a mozzanatot.

A gyermek ügyét már a századforduló beiktatta a lelkiismereti feladatok közé. Fel kell szabadítani a gyereket attól, hogy kis felnőttként kezeljék, megvonják tőle a kíváncsiságnak és a szabálytalan ismeretszerzésnek, a képzeletnek és a játéknak, egyszóval a gyermekinek a jogát. [...] A korai feltevésnek azonban mindaddig nem voltak érvényes bizonyítékai, amíg Piaget nem valószínűsítette a gyermeki gondolkodás másságát.

Mérei Ferenc: Jean Piaget. 1981, 91. o.

Bármilyen vonzónak is tűnik, ez nem volt mindenki számára jó célkijelölés. Tipikus lesz, az orosz és a francia pszichológiában már Vigotszkij és Wallon korában, az angolszász világban a hatvanas évektől úgy ostorozni Piaget művét, mint a magába zárt individuum koncepcióját, mindeközben ő az, aki a dialogikus módszert bevezeti a gyermek vizsgálatába. A nagyobb, három év feletti gyermekektől származó adatok Piaget műhelyében mindig a kutató s a gyermek interakciójában bontakoznak ki, még akkor is, amikor a gyermek belvilágára vonatkoznak. Piaget, miközben a rousseau-i ihletésnek megfelelően, ahogy Mérei Ferenc (vö. 1981) fogalmazta, „felfedezte a gyermeket és a gyermekit”, egyben felfedezi a gyermeket mint elméletalkotót is, azt, hogy az ember különleges elméletekkel közelít a világhoz már gyermekkorában is. Piaget a gyermeki elméletalkotásból kiindulva már évtizedekkel ezelőtt azt hirdette, hogy az ember nem passzív reagáló gépezet, hanem olyan konstruáló lény, amely belső modellek, konstrukciók segítségével igazodik el a világban.

4.1.2. Az egocentrizmus és a gyermeki világkép

Piaget első munkáiban a tüzetes óvodai megfigyelést és a klinikai kikérdezést összekapcsolva gondolkodás és beszéd kapcsolatát próbálja tisztázni az óvodáskorban. Észreveszi, hogy a kisgyerekek gyakran kommunikációs cél nélkül maguknak motyorásznak (Na most ezt a pirosat még arrább, így, jól van), illetve társakhoz szóló beszédük is gyakran a partner számára nehezen rekonstruálható összefüggéseket takar (Akkor az elment, és aztán odaadta neki, az meg elhozta). A svájci pszichiáter Eugen Bleuler (1857

1. 
   ekkoriban megjelent művéből kölcsönöz egy kulcsfogalmat e jelenségek értelmezésére. Bleuler (1911) a skizofrén betegek gondolkodászavarát mint önmagába zártságot, autizmust jellemzi, amelyben az érzelem vezérelte és inkoherens gondolkodás dominál. Ebből kiindulva Piaget (1923) azt kezdi hirdetni, hogy a kora gyermekkori gondolkodásra, ha nem is autizmus, de egocentrizmus jellemző. A gondolkodás fejlődése során fokozatos szocializáció megy végbe: a kisgyermek még be van zárva saját képzetei börtönébe. Az együttműködés, a szempontcsere fokozatosan szabadítja ki ebből.
   

A korai mű révén Piaget azonnal az európai gyermeklélektan érdeklődésének középpontjába kerül. A gyermeknyelv-kutatásban ez a munka jelzi annak a törekvésnek a kezdeteit, mely nem a nyelvi formára, hanem a funkciókra helyezi a hangsúlyt. Az ego- centrizmus gondolata sok bírálat kiindulópontjává vált. A legnevesebb kritikus Vigotszkij (1967): szerinte az egocentrikus beszéd csak annak a jele, hogy a nyelv fokozatosan a gondolkodás és tervezés eszközévé válik, átmeneti fázis a belső beszéd felé s nem a gyermek eredendően aszociális voltának tükre.

Piaget látszólag elszakad korai munkájától, az ott képviselt szocializációs felfogás azonban egész életművét áthatja. A gondolkodás fejlődésének később kialakított részletes elméletét is úgy értelmezi a társadalmiság szempontjából, hogy gondolkodásunk mind a gyermeknél, mind történetileg fokozatosan válik szocializálttá abban az értelemben, hogy képesek vagyunk elszakadni saját szempontjainktól, felvenni egy decentrált álláspontot, beleélni magunkat mások helyzetébe. Minden megismerési és erkölcsi folyamat fejlődésének kulcsmozzanata a decentráció, az egocentrizmus meghaladása. Ez a szocializáció azonban, mint a 18. fejezetben látni fogjuk, nem mechanikus konformizmus, hanem az álláspontokat mérlegelő és egyeztető „organikus szolidaritás”.

Érdekes mozzanat, hogy mi lett az egocentriz- musnak, mint a gyermeki beszéd jellemzőjének a sorsa. Az egocentrikus beszédtől a szociális beszéd felé való átmenet egyik fontos mozzanata lenne, ahogy a gyermek megtanulja korlátozni ezeknek az egocentrikus elemeknek a használatát az egyébként már szociális beszédben. A hatvanas években az angol Basil Bernstein (1974, kritikai értékelésére vö. Pap 1982) nyelvszociológiai és szocializációs elméletében megfogalmazott korlátozott és kidolgozott kódkoncepció vetette fel új szemléleti hangsúllyal ezt a kérdést. A Bernstein körvonalazta eltérő beszédmódokat a középosztálybeli és munkáscsaládok gyermekeinél legvilágosabban, vagy legalábbis nyelvészetileg legértelmezhetőbben, a névmáshasználat eltérései mutatják. Piaget inspirációja – ő maga is sokat elemezte a névmások visszautaló és deiktikus, rámutató használatát – évtizedek múlva jelenik meg újra.

Piaget a húszas években feltárja a gyermeki világkép jellemzőit. Klinikai módszerével kimutatja, hogy az óvodás korú gyermek meglehetősen részletes elméleteket alkot az őt körülvevő tárgyi és szociális világ szerveződési elveiről. Ez a világkép azonban nem következetes; antropomorf (minden gondolkodik, s szándékkal jellemezhető), valamint artificialista (minden úgy működik, mintha ember alkotta volna). Lényegében egy tervezeti hozzáállást alkotna Dennett (1998a) értelmében. Ez azonban nem feltétlenül „rossz”, leküzdendő vonás. Mithen (1996) emberré válási koncepciója szerint ez a technikai gondolkodás átvitele a világ egészére az ember specifikus megismerési hajlékonyság következménye. Évtizedekkel később Piaget sokat spekulál majd azon, hogy milyen hasonlóságok vannak e tekintetben a tudomány és a gyermeki fejlődés között. Mennyiben tekinthetők mindenütt elsődleges, primitív megoldásoknak a teleologikus koncepciók, szemben az oksági modellekkel hogyan vetkezi le a tudomány (is) az ant- ropomorfizmust. Másrészt a mai fejlődéslélektan, amikor újra felfedezi Piaget jelentőségét, ezeket a cél-oksági modelleket még korábbra fogja tenni, egészen a csecsemőkorra (Csibra és Gergely 1998). Történetileg ironikus fejlemény ez, hiszen közben vagy négy évtizeden át az volt a különböző társadalmi konstrukcionisták vádja Piaget ellen, hogy tulajdonképpen a megkreált és emberformálta világ képét a felnőtt világ ülteti el a gyermekben, s azok korántsem spontán konstrukciók. Ma jóval nagyobb hangsúlyt helyezünk az értelmezési modellek spontán alakulására.

A megismerés és a logika fejlődése

Az érett Piaget legnevesebb munkái a gyermeki gondolkodás logikai, szerveződésbeli oldalát tárják fel tüzetesen. A gondolkodás fejlődését minőségileg eltérő fejlődési szakaszok jellemzik. Az érzékszervi-mozgásos intellektus a csecsemőkor végére szilárdul meg. A csecsemőnek – itt épít Piaget elsősorban saját gyermekei részletes megfigyelésére – ki kell alakítania a tárgyállandóságokat, azt, hogy pl. egy kendő mögött eltűnő tárgy továbbra is létezik, vagy hogy a szobából kiment mama még visszajön. A második életévben ezekből a teljesítményekből bontakoznak ki a szimbolikus működések: az álom, a képzelet, a játék és a nyelv képes lesz már megjeleníteni és átalakítani a jelen nem lévő dolgokat is. Ebből következik Piaget-nek az a felfogása, amely a nyelv fejlődését a gondolkodási fejlődés tükrének tartja, nem a nyelvből vezeti le a gondolkodást, hanem fordítva. Sőt, a jelentésadás meg is előzi a nyelvet, a mozgatóerő maga az érzé- ki-mozgásos fejlődés. „[...] Már a szenzomotoros sematizmus jelentésteli, jóval a nyelv és a reprezentáció előtt, hisz egy tárgy asszimilálása annyi, mint a neki való jelentésadás.” (Piaget 1978, 180. o.) Piaget-nél állandóan megmaradó koncepció ez, amely első kifejtései után a nyolcvanas években is ismétlődő viták tárgya lesz, mint ahogy a vitatott kérdések mutatja.

Az óvodáskor nagy teljesítménye a gondolkodás fejlődésében, hogy a végére kialakulnak a magasabb szintű állandóságok. A kiscsoportos gyermek még téved, mikor azt hirdeti, hogy egy széles pohárból egy keskenybe átöntött, s így magasabb oszlopot eredményező víz több lesz, vagy az asztalon széthúzott hat gomb több, mint a sűrűn egymás mellé rakott hat, mint a 17.1. ábra mutatja. A mennyiség- és a számállandóság fokozatosan alakul ki. Ebben döntő szerepe van a saját cselekvésnek. Az állandóságok, a megismerésünket irányító legátfogóbb fogalmak forrása a megfordítható (reverzibilis) cselekvés: annak révén tartom majd azonosnak a folyadékot a két pohárban, mert sokszor öntöget- tem oda-vissza.

Az így kialakuló konkrét műveleti gondolkodás a serdülőkor kezdetéig, 11-12 éves korig jellemzi

17. 1. ábra. A mennyiség- és a számállandóság kimutatásának jellegzetes feladathelyzete Piaget rendszerében a gyermekeket. Ez teszi lehetővé például a matematika tanulását. Ezt a formális gondolkodás váltja fel, melyet a kibontott logika, a hipotézisekkel való operálás s a kísérleti szellem jellemez.

Piaget munkásságában, de ez már nem is a pszichológiatörténet része, hiszen annyira előtérben áll korunk pszichológiájában is, mind a gyermeki fejlődésben, mind a tudományfejlődésben is, hogy mi a viszony az elvont, logikai-matematikai és a tapasztalatfüggő, kísérletező megismerés között. Piaget fejti ki legvilágosabban, hogy az elvont megismerés valójában előtte jár a kísérletező gondolkodási módnak.

A műveleti gondolkodás kibontakozása során változások mennek végbe a gyermekek társas fogalmaiban is. A kisiskoláskor végére megszilárdul a szabálytudat, mely egy kissé merev és abszolút erkölcs alapja lesz. Ezt egy finomabb, a szabályok változtathatóságát is belátó erkölcs váltja fel.

Az értelem kulcsa Piaget felfogásában a művelet, kezdve a csecsemőtől egészen a tudományok logikájáig. Piaget számára az értelem szervezőrendszereként igen fontos a logika. A nyelvhez képest a gondolkodás és a logika például elsődleges. Nem a logika azonban számára a végső kiinduló rendszer. Az is levezetett, a logikát a pszichológiai fejlődés magyarázza. Műveleti logika ez, minden vonása genetikusan, a gyermek fejlődésmenetéből vagy a tudomány történetéből érthető. Piaget világképében van logika, szemben az asszociációs behavio- rista világképpel, mely csak elemeket lát. A logika azonban nem valamiféle önkényes, interpretálható rend, hanem eleven, meglévő fejlődési modellek kibontakozása.

A gondolkodáskutatást tekintve Piaget felfogása meg akarja haladni a gondolkodás önmegfigyeléses pszichológusainak elemzéseit (a würzburgi iskolát), az alaklélektanos felfogást és a két világháború közti kor szigorúan logicista Russell-követő felfogását. A puszta introspektív képzetelemzés, a percepcióra való visszavezetés és a tiszta logika keresése helyett az értelem mindig egy sajátos biológiai interpretációt kap Piaget-nél a gyermek fejlődését elemezve (Piaget, 1993).

Piaget a hatvanas évekre elméletét, melynek lényeges paraméterei a harmincas évekre már megvoltak, több irányban kiterjesztette. A gondolkodás mellett tanítványaival, elsősorban Bárbel Inhelderrel az észlelés, az emlékezés és a képzelet fejlődését is részletesen kidolgozzák. A hangsúly végig azonos marad. Piaget felfogásában a fejlődés a biológiából átvett asszimiláció és akkomodáció fogalmaival értelmezhető. Minden fejlődés, de minden lelki működés is kétpólusú folyamat. Már meglévő rendszerünkhöz asszimiláljuk az adatokat, ugyanakkor a sémák akkomodálódnak a tapasztalathoz, tehát maguk sem változatlanok. E kettő valósítja meg az adaptációt és az egyensúlyt. A megismerés fejlődése során az adaptáció lesz egyre tökéletesebb. Ez a kettősség érvényes a genetikai program kibontakozására s a gondolkodás fejlődésére a gyermeknél. A szervi működések kibernetikai szabályozási elvei jelennek meg a gondolkodás kibontakozásában is.

Mindebben a vezérelv a cselekvés. Piaget ifjúkori pragmatizmusa a cselekvés vezérelveként köszön vissza. Ez érvényes a gyermek fejlődésére, de az új koncepcióban a tudományok fejlődésére is.

[.] A tudomány világának igazi kiindulópontját a cselekvések világában kell keresnünk, és nem a mozgató és gyakorlati kontextusától megfosztott percepcióban, mert a gondolkodási művelet a cselekvést folytatva, egyszerűen korrigálja azt, ahelyett, hogy ellentmondana neki.

Jean Piaget: A filozófia bölcsessége.

1965a, 121. o.

A fejlődés egyetemes, s lényegében önfejlődés: a társadalmi környezet csak segítheti, de maguk a szerveződések, struktúrák belülről jönnek létre. Speciálisan a gondolkodás fejlődésében pedig: a struktúrák és fogalmak kialakulásában a cselekvéses tapasztalatnak van döntő szerepe, mely fokozatosan válik belsővé. Ez az inherens belsővé válás Piaget interiorizációs felfogásának lényege, s ennek révén került kapcsolatba az ő pragmatista indíttatása a hatvanas évek neobehaviorizmusával (Putnoky 1966).

Az érett Piaget genetikus episztemológiája mindig a keletkezéssel magyaráz. A keletkezés törvényei pedig mindig azonosak, ezért van szükségszerű párhuzam a gyermekfejlődés, a kultúrák története s a tudományfejlődés fogalmi kibontakozásai között. Piaget sokszor ugyanazt a kérdést illusztrálja az észlelés, a gondolkodás, az emlékezés, az érvelés, a tudománytörténet és a logika területén. Ez egyrészt párhuzamos bizonyítást jelent, például arra, hogy a fejlődés mindig a rendszer és a környezet közötti kettős folyamat dinamikájának eredménye, egyszerre asszimiláció és akkomodáció. Másrészt egyben indirekt bizonyítéka a fejlődési párhuzamoknak is.

Piaget mindeközben sajátos álláspontot dolgozott ki testi és lelki jelenségek kapcsolatáról. Piaget (1967c) számára ennek lényegi kérdése a logikai rend és az oksági rend viszonya. Úgy fogalmazta meg ezt az izomorfizmust, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok parallelizmusa lényegében az oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (Piaget 1967, 206. o.), illetve „a jelentések implika- tív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izo- morfak” (208. o.). Hasonló izomorfizmust hirdet a modern kognitivizmus is a reprezentációs felfogás keretében. Jerry Fodor (1996a) elképzelése szerint kétféle hálózatot kell feltételeznünk. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát, a másik oldalon pedig a propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „A két hálózat – az oksági és a következtetési – között részleges izomorfizmus állítható fel. Ilyen izomorfizmus mellett egy propozicionális attitűd oksági szerepe a tárgyát alkotó propozíció szemantikai szerepét tükrözi.” (Fodor 1996a, 74. o.) Egyszerre tart ezzel a felfogással ébren Piaget egy klasszikus kérdést, s köt át tehát a mai pszichológia gondjai irányába. Általában is elmondható róla, hogy kibontott elmélete az ötvenes évektől a tudománytörténeti munkák mellett logikai kirándulásokat is tartalmaz: megpróbál egy olyan logikát kialakítani, mely a cselekvés szerveződésén alapul (Piaget 1949). Fejlődéselméletének kétpólusú megoldásait kiterjeszti a biológiai evolúcióra is. A preformizmussal szemben konstruktivista felfogást hirdet, mely szerint a fejlődés mindig valóban újat hoz létre. A monumentális életműnek ezek az oldalai is nagy hatásúak és vitatottak, mint később látni fogjuk. Pszichológusi hatása azonban folytonos volt.

4.1.3. Piaget hatása a pszichológiában

Piaget mint pszichológus három nemzedéket befolyásoló módon sikeres volt. A genfi iskola már a két világháború között is zarándokhellyé vált az európai pszichológusok számára. Piaget képviselte ugyanis a megvalósult pedológiai programot, azt az eszményt, hogy a nevelést gyermekalapúvá kell tenni. Ugyanakkor, s ez mindmáig megmaradó jellemző, Piaget mindvégig abban is az európai hagyomány központi alakja, hogy az amerikai fejlődéslélektanhoz képest jóval elméletirányultabb.

A neves svájcit, miközben ő állandóan jelen volt, többször fedezték fel. A húszas-harmincas években lefordították már angolra, s a legnagyobb intellektuális hatást ekkoriban gyakorolta az orosz Lev Szemjo- novics Vigotszkijra és a francia Henri Wallonra (lásd később e fejezetben). Mindkettőre inkább taszító, mint vonzó volt ez a hatás, legalábbis a deklarációk szintjén. Mindketten túl individualizált emberképet láttak ugyanis Piaget-ben, sokallották az önfejlődést, s Wallon magát az intellektualizmust is hibának tartotta. Röviden megadható e viták summázata mai szemmel: Piaget talán nem is annyira individualista, mint vitapartnerei gondolták, amennyire meg individualista, az nem is baj. Az utánzás és az érzelmek szerepét tekintve pedig Wallontól tanult is Piaget (1955, és in Zazzo 1980). Ekkortájt Piaget mégsem integrálódott a nemzetközi pszichológia egyre inkább amerikanizálódó fővonalába. Talán éppen azért, mert nem kapcsolódott a harmincas éveket uraló „iskolákhoz”, sem a viselkedéstanhoz, sem az alakelmélethez, sem a pszichoanalitikusokhoz. Ez pedig az iskolák kora volt.

Ideje, a francia nyelvterületen kívül, igazán a hatvanas években érkezett el, amikor újabb angol fordítások, s persze az újabb művek révén az akkorra már izmosodó kognitív pszichológia is sajátos előfutárát találta meg benne.

Az angolszász s főleg az amerikai pszichológia csak a hatvanas években fedezte fel Piaget átfogó jelentőségét. Partikuláris gyermekpszichológusként persze korábban is elismerték. Tartózkodásuk oka éppen az volt, hogy idegenkedtek Piaget minőségi gondolkodásától, s ennek megfelelően adatszerzési hiedelmeikbe, ahol a kísérlet és a statisztika a kulcsszavak, valamint a hit az értelmezetlen „nyers adatok” szentségében, nehezen volt beleilleszthető Piaget könnyed adatkezelése és elméletfüggő hozzáállása. A kognitív forradalom állítja előtérbe őt, mint egy igazi minőségi szerveződéseket hangsúlyozó kognitivistát. Határozott állásfoglalásai meg is határozzák a fejlődésről folyó viták s kutatási ellenőrzések visszatérő kérdéseit ma is. Önfejlődés versus nevelés; gondolkodás versus a nyelv vezet; egyetemes menet versus egyéni és kulturális eltérések; folyamatosság versus éles szakaszhatárok – mindezek a gondok Piaget élő hatását mutatják. Kitüntetett jelentősége volt ebben a felfedezési folyamatban az amerikai John Flavell (1963) részletes ismertető könyvének, valamint annak, hogy a Jerome Bru- ner-féle kognitív fejlődéslélektan is rá támaszkodva s vele vitázva fogalmazza meg premisszáit (Bru- ner, olver és Greenfield 1966). Bruner iskolájának kettős új hangsúlya lesz. Amint Piaget viccelődve hangsúlyozza is, állandóan felvetik az amerikai kérdést: lehet-e gyorsítani a szakaszos fejlődést. Másrészt Bruner a reprezentációk szerveződését részletesebben kidolgozza. Az amerikai pragmatikus hagyományra építve Piaget gondolkodásfejlődési szakaszai úgy jelennek meg náluk, mint a cselekvéses (enaktikus), képzeti (ikonikus) és a jelszerű (szimbolikus) leképezési módok közötti váltások. A jelek világa ebben a felfogásban sokkal nagyobb szerepet fog játszani: maga a cselekvéses problematika is megkapja szemiotikai értelmezését.

Ugyanez a kérdéskör jelenik meg kissé más hangsúlyokkal a hatvanas évek orosz-szovjet pszichológiájában is. Az alaphangot már a harmincas években megadta Vigotszkij: Piaget (vélt) individualizmusával szemben a gondolkodás alakulásában kitüntetett szerepe van az interakciónak. Ez a tézis azonban még csak az egocentrikus gondolkodás koncepciójával szemben fogalmazódott meg. A hatvanas években megjelenik mindez a szakaszos gondolkodásfejlődésre vonatkoztatva. Az értelmi tevékenység szakaszos formálásának elmélete (Galpe- rin felfogása) mint a 20. fejezetben is látni fogjuk, szovjet, azaz még optimistább válaszokat akar adni a Piaget emlegette „amerikai kérdésre”. A szakaszok átalakulása felgyorsítható, s egyáltalán a gondolkodásfejlődésben jóval nagyobb szerepet játszik a tudatosan szervezett társadalmi tapasztalat, az iskola, a maga tudományközvetítő jellegével, mintsem Piaget spontaneitásfelfogása hirdetné. (Ezekre a vitákra lásd Salamon Jenő 1983 ismertetését.)

4.1.4. Piaget és a kognitív tudomány

Az ötvenes évektől Piaget a gyermeklélektanon messze túlmutatóan fogalmazta meg genetikus episz- temológiai programját. A tudományok történetét, a gyermek fejlődését, a tudományos rendszerek felépítését elemezve, közös elveket kereső Piaget tulajdonképpen a mai megismeréstudomány vagy a kognitív diszciplínák előfutárának tekinthető. Tudománytörténet, gyermeki fejlődés, logika, pszichológia, biológia, nyelvészet és matematika szintézisére törekszik az ismeret leírásában, mint 1970-es, az UNESCO számára készült összefoglalója, vagy éppenséggel a moszkvai pszichológuskongresz- szuson tartott (magyarul Válogatott tanulmányaiban megjelent) előadása az interdiszciplinaritásról mutatta. Ha ma dolgozna, biztos, hogy ennek a részben az ő erőfeszítései révén is ma már ténylegesen létrejött szintézisigénynek, a kognitív tudománynak egyik vezéralakja lenne. A genetikus episztemológia sokszerzős könyvsorozatában s olyan munkáiban, mint az 1967-ben szerkesztésében megjelent Enciklopédia a logika és a tudományos megismerés kapcsolatáról a mai kognitív tudomány perspektívájába illeszkedő képet adnak, megismerő rendszerek formális és történeti rekonstrukcióját. Sajátos változat ez ismeretelmélet és pszichológia viszonyára. Valójában Piaget (1967) is, akárcsak Quine (1969) naturalizált ismeretelméletre törekszik, amelyben „az ismeretelmélet, vagy valami ehhez hasonló egyszerűen úgy fogja megtalálni helyét, mint a pszichológia, s így a természettudomány egy fejezete” (Quine 1969, 82. o.). Piaget elképzelése, mint saját szervező munkája is mutatta, a pszichológia centrális szerepéről alkotott felfogásának megfelelően a kognitív tudományt a pszichológia köré építi. Ha a könyvemben visszatérően emlegetett kanti kettéválasztásokra gondolunk, Piaget is abba a táborba tartozik, amelyik újra megszüntetné az ismeretelmélet és a pszichológia eltérését. Ugyanakkor Piaget ehhez ad motivációt is. A megismerés hárompólusú folyamat: van tárgy, van alany s van a közöttük érvényesülő struktúra. A kész, kibontakozott megismerést vizsgálva nagy a csábítás, hogy csupán a struktúrákkal foglalkozzunk (vö. formális logika), miközben jól látható, hogy a formálódás során az alany is mindig jelen van. Valójában a Piaget által képviselt genetikus episztemológia a keletkezés mechanizmusait tanulmányozza, nem egyszerűen a kész ismereteket. Az episztemológia ebben a felfogásban „a kevesebb ismerettel jellemzett állapotokból a mélyebb ismerettel jellemzettek felé való átmenet tanulmányozása” (Piaget 1967b, 7. o.). Piaget persze, miközben a kettéválasztást elveti, más szempontból nem hűtlen Kanthoz. Számos alkalommal visszatér arra, hogy valójában az asszimiláció-akkomodáció-adap- táció triász, s egyáltalán a megismerő sémák szerepének tételezése Kanttól származik nála. Csakhogy egy értelmezett Kanttól, ahol maga a megismerő szubjektum is menet közben bontakozik ki, s nem kiinduló primitívum.

Ugyanakkor interpretációiban, mint a biológiai ismeretelméletről szóló 1967-es monográfiája is mutatja, Piaget a mai kognitív tudományoknak azzal a változatával lenne összhangban, amely biológiai, evolúciós és idegtudományi értelmezést ad a kognitív szerveződésnek. A kognitív funkciók az organikus szabályozás folytatói, nincsen szakadék evolúció, idegi szerveződés és megismerés között.