A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – Hogy lesz valaki pszichológus Cambridge-ben? Sir Frederic Bartlett

Sir Frederick Bartlett Stow-on-the- Wold-ben született Angliában, 1886. október 20-án, s 1969. szeptember 30-án hunyt el Cambridge-ben. O az angol kísérleti s alkalmazott lélektan egyik legjelentősebb hagyományteremtője, s évtizedeken keresztül a felsőbb szintű pszichológusképzés szinte egyetlen letéteményese Angliában. Hosszú élete során mint a kísérleti pszichológia képviselője vált ismertté a Cambridge-i Egyetemen, ahol 1922-től 1952-ig oktatott, s ahol elsőként kapott 1947-ben mint kísérleti pszichológus professzori címet. Hét díszdoktorátusa mellett rangját az is jelzi, hogy 1932-ben a londoni Royal Society tagjává választották (hosszú időn át ő volt az egyedüli pszichológus tag), s 1948-ban, a világháborús erőfeszítések tudományos támogatását is honorálva, a pszichológusok közül elsőként ütötték lovaggá, s így lett teljes neve Sir Frederic Bartlett.

Bartlett egy olyan akadémiai világban érvényesül, melynek filozófiája éppen a tudattartalmak közvetlen hozzáférhetőségét vonta kétségbe, azt, ami a hagyományos „németes” kísérleti lélektan kiinduló gondolata volt. Az évtizedes filozófiai viták a befelé néző pszichológia lehetetlenségéről, egészen Wittgensteinig és Ryleig bezárólag nem segítették a pszichológia akadémiai önállósodását, miközben a „nagyvilágban” már régen nem e befelé néző pszichológia dívott. Bartlett egyik különleges érdeme éppen az, hogy ebben a közegben nem befelé néző, de nem is behaviorista platformról próbálta igazolni a kísérleti lélektan létjogosultságát: nem önmegfigyeléses alapú kísérleti lélektant dolgozott ki a magasabb lelki jelenségekre.

Bartlett sajátos attitűdje a pszichológiához a Cambridge-i Egyetemen formálódott. Ennek nem pusztán esetleges jelentősége van. Tanára, CharlesSamuel Myers, W. H. Riversszel együtt a kísérleti módszer bevezetői a brit oktatási rendszer e fellegvárába, ahol James Ward számára 1877-ben még azon az alapon nem engedélyezték laboratórium alapítását, hogy az sértené a vallást, mivel „méricskéli az emberi lelket”. Ezt a hagyatékot Bartlett nemcsak híres könyve előszavában vállalja: önéletrajzában is büszkén úgy jellemzi saját elkötelezettségét az iskolák harcának közepén, 1936-ban, hogy ő „a cambridge-i, laboratóriumi pszichológia” képviselője. A kísérletezés jelentőségének elismertetése mellett, amely akkoriban s ezen az egyetemen nagyon határozott szerepvállalást jelentett, tanárai két dologgal gazdagítják Bartlett gondolkodását. Myers és Rivers egyaránt részt vettek a híres 1898-as antropológiai expedícióban a Torres- szoros szigetein, ahol bennszülöttek elemi szenzoros működéseit, reakcióit stb. vizsgálták a kísérleti lélektan eszközeivel. Az úttörő vállalkozásnak nem annyira az eredményei voltak érdekesek – már kétszer is láttuk, hogy elég kevés eltérést találtak európaiak és bennszülöttek között -, hanem maga az a gondolat, hogy a kultúra problémája és a néprajz relevánsak a kísérleti pszichológia számára, ahogy maga Bartlett mondja, ezek adnak „humán ízt” a cambridge-i pszichológiának. Ugyanakkor mind Rivers, mind a közvetlen tanár Myers eredetileg orvosok, mégpedig nem akármilyen orvosok, hanem olyanok, akik a neurológia iránti vonzalmukat egész munkásságuk során megőrizték. Ez az együttműködés az angol neurológia evolúciós hagyományt követő szárnyával, mely Hughlings Jackson óta az idegrendszer szintjeinek és a pszichológiai működés szintjeinek az összekapcsolására törekszik, prediszponálja majd Bartlettet a Sir Henry Headtől merítő neurológiai analógia és megalapozás keresésére, sémaelméletéhez.

Bartlett mint tudós sokat tett a há-

borús erőfeszítések érdekében: vit- riolos könyvet írt a német háborús propaganda vélt tudományos megalapozottsága ellen, s nagy szerepe volt a modern irányítástechnika, a radar és a vadászgépek emberi paramétereinek kidolgozásában. Ez nem csak katonai érdekességű: ebből bontakozik majd a Broadbent nevével fémjelzett brit kognitív pszichológia. Egy új típusú alkalmazott lélektan keretében jelenik ez meg, mely nem „tesztológia”, hanem az emberi munkavégzés komplexitásának funkcionális elemzéséből indul ki. Bartlett követői és tanítványai végzik majd a kísérleti munka zömét, például Mackworth vagy Broadbent, a következő nemzedékben pedig Bad- deley, akik mindmáig érvényesítik a programot: a bonyolult információs központú munka kísérleti lélektani módszerekkel ható vizsgálatát.

Bartlett igazi hírnevét azonban fő műve, Az emlékezés biztosította.

Forrás: Pléh, in Bartlett1985.

5.4.4. Az emlékezés két felfogása

1932-ben megjelent Emlékezés című műve a hagyományos pszichológia számos előfeltevésének meghaladását képviseli. Bartlett szakít azzal a hagyománnyal, mely, mint minden folyamatot, az emlékezést is szigorúan ellenőrizhető laboratóriumi körülmények között, igen egyszerű anyagokkal, értelmetlen szótagokkal végzett kísérletekben vizsgálja. Az ő vizsgálatai bonyolult anyagok, történetek, újságcikkek, komplikált képek felidézését vizsgálják, természetes körülmények között. A személyek sokszor nem is tudták, hogy meg kell jegyezzék, amit olvastak. A kikérdezés néha váratlanul s hosszú évekkel az olvasás után történt. Egy másik esetben pedig egymásnak kell továbbadják az ingereket. Mint saját munkája történetét elemezve elmondja, az egymás utáni átadások módszerének ötlete Norbert Wienerrel, a később hírnevessé vált, a szabályozáselméletet megalapozó ifjú matematikus Russell-tanítvánnyal folytatott beszélgetéseiből származott. Az ismételt felidézések során jellegzetes átalakítások figyelhetők meg. A 18.1. ábra mutat egy jellegzetes átalakítást ismételt lerajzolásoknál.

A kísérleti pszichológiában az uralkodó felfogás, mint a 9. fejezetben az Ebbinghaus-paradigma kapcsán láttuk, az emlékezet kutatásában is a lehető legkisebb számú minőségre és alapelvre akar redukálni, s a lehető legegyszerűbbel magyaráz. Bartlett a másik lehetséges attitűdöt képviseli, mely szerint a pszichológusnak a bonyolult jelenséget a maga teljességében kell megragadnia. Míg az első hozzáállás a minél szigorúbban ellenőrzött vizsgálódást tartja eszményének, addig a második magukat a vizsgálati helyzeteket is lazábban szervezi, adatait szinte alkalomszerűen szerzi. De mindkettő kísérleti lélektan.

18.1. ábra. Egy ábra átalakulásai ismételt felidézés során Bartlett (1932/1985) nyomán

Vitatott kérdések – Emlékezeti sematizáció, konstrukcionizmus és az emléknyom

Mit hirdet sajátosan az emlékezetről ez a második hozzáállás? Ez Bartlett sikerének igazi titka. A bonyolult, idegen kultúrából származó történeteket a személyek lekerekítve s a saját logikai rendszerüknek megfelelően idézték fel. A felidézés nem elemi nyomok visszaadása, hanem a megértés során az anyagból kiemelt séma alapján történő rekonstrukció. A séma Bartlett egész felfogásának kulcsfogalma. Henry Headtől (1861-1940), az angol neurológia jacksoni evolúciós hagyományának folytatójától veszi át. Head számára a séma olyan állandó, de mégis dinamikus viszonyítási alap az idegrendszerben, mely a saját testmozgások értékelését biztosítja, a saját testről, annak pillanatnyi helyzetéről meglévő egészleges reprezentáció. Bartlettnél ez a fiziológiai fogalom kitágul. Az ő felfogása szerint minden megismerés során vázlatos, egészleges reprezentációk alakulnak ki, s a múltbeli tapasztalat, a kultúra általános értelmezési sémái irányítják azt, hogy egy anyagból milyen képviselet alakul ki. Kettős értelmű tehát a séma: maga az anyagból kivont, annak további sorsát (például felidézését) irányító váz, s a vázkiemelő tevékenység, melynek során egész múltunk, személyiségünk lép kölcsönhatásba az anyaggal.

Az emberi emlékezés – akárcsak minden magasabb megismerési folyamat – értelemteli egységei nem önmagukban vett, önmagukon kívül semmire sem utaló mozaikszerű elemek, melyek minden vagy semmi jelleggel felidéződnek vagy sem. Az emlékezés mindig értelemre törekszik, összefüggést keres vagy vetít az anyagba. Ennek megfelelően valódi egységei jóval átfogóbbak, mint a hagyományos emléknyom-koncepció és az értelmetlen szótagokkal végzett kutatás sugallaná. A „jelentés utáni erőfeszítés” révén pontatlan, átalakított is lesz, amit visszaadunk. Az azóta eltelt hat évtized változó visszhangja világosan megmutatta, hogy ez a sematizáció kétarcú. Bartlett elemzői hol pozitív vonásait, a lényegretörést, az eredetileg összefüggéstelenben az összefüggés megteremtését hangsúlyozzák, hol viszont éppen azt bírálják, hogy ez a kép az emberi emlékezetről túlhangsúlyozza az emlékezet torzító, szubjektív, átalakító jellegét, s nem tud mit kezdeni az emlékezés valóságtükröző funkciójával. Ebből a szempontból Bartlett könyvének az volt a szerepe, mint kísérleteiben a személyeknek adott szövegeknek: mindenki személyes elvárásrendszereit, éppen érvényes átfogó tudományos értelmezési sémáit alkalmazta rá, s ennek megfelelően alakította ki a szöveg értelmezését.

Bartlett a klasszikus emlékezetkutatással szemben érzett hétköznapi és filozofikus elégedetlenséget úgy önti kísérleti formába, hogy gyökeresen meghaladja a bírált modell kereteit, kilép annak hagyományából (nem úgy, mint G. E. Müller vagy akár Binet és követői, akik Ebbinghaus vonalát foltozgatták), és megkísérli az új keretben értelmezni a meghaladott felfogás központi fogalmát, az asszociációt is. Ezzel nem egy meghatározott emlékezeti formára vagy egy sajátos anyagra vonatkozó „miniteóriát” hoz létre, hanem újraértelmezi az egész emlékezést.

Bartlett megtette azt az ugrást is, mely saját értelmezésében a kísérleti tudós kreativitásának titka: távoli területeket kapcsolt össze. Nemcsak hogy a neurológiához fordult analógiáért a sémafogalom konkretizálásában, hanem ott is olyan kérdésekhez – a testvázlat, a mozgás, illetve készségszerveződés problémáihoz -, melyeket konvencionálisan nem kapcsolnánk például éppen a sajátosan humán történetemlékezet kérdésköréhez. Ez az ugrás az analógiaforráson túl azt is biztosítja, hogy a sajátosan humán sematikus emlékezés Bartlett számára ne valami az agy fölött lebegő berg- soni szerveződés legyen, hanem in principio biológiai funkció.

Korabeli párhuzamai, ennek megfelelően, az alaklélektan és a francia szociológiai iskola. Az előbbinek azonban Bartlett spekulatívnak tartja fiziológiai doktrínáját, Janet és Halb- wachs munkáit pedig, különösenképp Halbwachsét, túl közel érzi a „cso- portlélek” fogalmához.

Maga a séma vált Bartlett hetvenes évekbeli újrafelfedezésének alapjává is. Azóta is tart a vita örökségének értelmezéséről. Vajon Bartlett sémafogalma a mai kognitív modellálásban a felülről lefelé ható folyamatok mindenhatósága mellett szóló érv, vagy a séma a kétirányú információáramlás interakcióját hivatott lefedni. Magán a sematizáció természetének elemzésén túl ebben a kutatási reneszánszban a sematikus emlékezés „torzító” jellegének pontosabb elemzése is központi kérdéssé válik. Valóban olyan nagymérvű-e az átalakítások, hozzáadások és egyéb torzítások aránya, mint azt Bartlett munkája sugallja, s szükségszerűen minden helyzetben végbemegy-e ez? Sok kutató próbálja ismételten kimutatni, hogy e hatásokat voltaképpen a kísérleti személyek hozzáállása okozza csak, illetve, hogy ezek nem a tárolás sematizációit mutatják, hanem a töredékes nyomokból a felidézési kényszer hatására előálló konstrukciós hatásokat tükrözik, utólagos szerkesztéseket, melyeknek nem az emlékezethez, hanem az általános értelmi sémákhoz (pl. szeretnénk összefüggővé tenni a történetet) van közük. Mondhatjuk persze engedékenyen azt, hogy itt végül is a Bartlett feltárta jelenségek pontos peremfeltételeinek tisztázásáról van szó, vagyis az eredeti meglátásokhoz képest csak finomításokról. Ha azonban az elmélet felől közelítünk, ezek a részkutatások súlyosabb problémákat is érintenek, s ezáltal a két modell közvetlen szembeállítását: vajon a séma típusú emlékezés az emberi emlékezet kizárólagos formája-e, s mindig szükségszerűen konstruktív-e az emlékezési folyamat?

Ma kissé felébredve e lelkes mámorból, már világosabban látjuk, hogy az emberi megértés és emlékezés folyamatait nem lehet sem a fellegjáró Don Quijote, sem a földhözragadt Sancho Panza módjára elképzelnünk, az információfeldolgozás mindkét irányú folyamatát fel kell tételeznünk. A „séma” meglehetősen rugalmas fogalma módot ad arra, hogy legtágabban a percepció ciklikus folyamatainak „belső” oldalaként értelmezzék.

Bartlett a konstruktív emlékezetfelfogások fontos inspirálójává vált az utóbbi években. E felfogások a Bartlett vizsgálta konkrét anyagokon messze túlmennek téziseikben. Azt hirdetik, hogy az emlékezés sosem nyomok visszaadása, hanem mindig aktív konstrukciós folyamatok eredménye. Kardos Lajos (1981) mutat rá finom fogalmi elemzésében, hogy ennek a Bartlett-olvasatnak – amit egyébként maga a szerző számos homályos pontjával, például a „saját sémáira tekintetét vető homonkulusz” metaforájával megenged – legalább két tisztázatlan pontja, illetve paradoxona van. Egyrészt ez az érvelés csak azoknak az emlékezetfelfogásoknak adja meg a kegyelemdöfést, melyek az inger nyomán keletkező belső reprezentációt naivan azonosítják az ingerrel, vagy kevésbé naivan az inger névleges ismertetőjegyeivel. Ezzel szembeállítva azt mondhatjuk, hogy az emlékezeti reprezentáció a megértett, értelmezett ingert képviseli. Az emlékezés konstruktív mozzanatainak egy része ebben az értelmezésben a megértés közbeni hozzáadási, értelmezési mechanizmusok működésének eredményeként állna elő. Másrészt, mint szintén Kardos hangsúlyozza, a felidézés közbeni konstruálásról szólva a szélsőséges konstruktivista irány megfeledkezik arról, hogy fel kell tételeznünk valamit (pl. emléknyomot), ami irányítja ezt a konstrukciós folyamatot. Magával a konstruktív jellegre utaló jelenségekkel tehát nem sikerül logikailag kiiktatnunk a pszichológiából az emléknyomot.

5.4.4.1. A szociális mozzanat a sematizációban

Bartlett nem pongyolán használja munkájára a szociálpszichológia megjelölést. A kísérleti lélektan és társas élet összekapcsolásának igényével, Bartlett e visszatérő mondanivalójával újdonságot hoz be a kísérleti pszichológiába, mely azóta is ritka megoldás. A történetek megjegyzésének összehasonlításával azt hangsúlyozza, hogy a kultúra mint a konstruktív megértést és felidézést irányító rendszer (a kultúra mint az egyén sajátja) fontos a konstruktív folyamatokban. A kísérletező csak akkor tudja megérteni azt, hogy a személy mit tesz az anyaggal, ha figyelembe veszi teljes kulturális hátterét is. A kulturális minta nem kiiktatandó zavaró tényező, hanem szerves, konstruktív tényező az emlékezeti folyamatok létrejöttében. Bartlett ebben az értelemben a mai ökológiai pszichológiai mozgalom előfutárának is tekinthető. Ugyanakkor a konstruktív jelenségek magyarázó értékkel is bírnak a kultúra számára: a kulturális hagyományátadás hasonló módon megy végbe, hasonló törvényszerűségeket mutat, mint az egyénnél vizsgált sematizációk. Az emlékezeti sematizáció talán a társas elbeszélési mintákból eredne, a másoknak való elmondás sémáiból származnának a magunk számára megjegyzés, vagy legalábbis a felidézés sémái. Ezzel az értelmezéssel Bartlett tulajdonképpen a mai narratív pszichológiai elméletek (pl. Bruner 1990) előfutárának is tekinthető. Olyan fejlődési elméletek ezek, melyek az elbeszélési mintázatok gyakorlásában az Én, a világ, és a másik személy elkülönülésének kulcsát látják, mint Jermoe Bruner.

A kibontott narratívum nem egyszerűen beszámoló arról, hogy mi történt, hanem sok mindent implikál az eseményekkel kapcsolatban felvett pszichológiai perspektívákról is. Ezért annak, hogy történeteket mondunk magunknak (vagy gyóntatónknak, analitikusunknak, illetve bizalmasunknak) egyik fontos oka pontosan az, hogy „értelmet adjunk” annak, amivel életünk során találkozunk – a cselekvések természetes argumentumainak narratív kidolgozása révén.

J. Bruner és J. Luciarello: A monológ mint a világ narratív rekonstrukciója. 1989, 79. o.

Ezzel párhuzamosak olyan mintázatok is, melyek a felnőtt, kibontakozott mentális életben is kitüntetett szerepet tulajdonítanak a narrációnak. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell. Erre oksági és szándéktulajdonító attribúciós, indokkereső s szándékközpontú gondolati alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat kényszerítő erővel rávisszük mindenre, ami ér minket. Így válik a világ az elbeszélő minták használata révén koherenssé, s kreáljuk meg a történeteket létrehozó self fogalmát is (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne 1992).

Valójában a Bartlett (és Janet, Halwachs meg Blonszkij) kezdeményezte narratív, elbeszélési alapú pszichológia a mai narratív metateóriákban talál felújításra. Az Én problémája és az elbeszélés közötti rokonság azonban feltűnt már az elbeszéléselmélet klasszikusainak is, akkor is, ha ezt nem te- matizálták vezető kérdéssé. Bartlett maga ironikus engedékenységgel, így fogalmazott:

Lehet, hogy van szubsztanciális én, ezt azonban nem lehet igazolni egyéni és társas felidézési kísérletekkel, sem pedig az ilyen kísérletek eredményein való töprengéssel.

Frederick Bartlett: Az emlékezés.

1932/1985, 428. o.

Bartlettnek magának a szó nemes értelmében vett amatőr hozzáállására egyébként jellemző, hogy később, három évtizednyi további munkássága során, a saját magát elemző tudománytörténeti fejtegetéseket kivéve az emlékezés kérdésére, s lényegében a sémafogalomra sem tér vissza. Elindított valamit, aminek, ha van súlya, saját útját kell járnia, sugallja ez a mai, „önhivatkozós” pályaépítkezésben oly szokatlan könnyedség.

Bartlett igazi felfedezése a hetvenes évek elejére tehető. Ekkortól válik Bartlett az egyik legtöbbet idézett nem kortárs szerzővé a pszichológiai szakirodalomban. E hirtelen támadt érdeklődés mögött az egész mai pszichológia szemléleti átalakulása rejlik. A hatvanas években kialakuló kognitív pszichológiai szemlélet a kísérleti pszichológiában módszertani elődjére lel abban a Bartlettben, aki nem önmegfigyeléssel, hanem kísérletekkel igyekszik tisztázni a magasabb emberi megismerés jellegét: mindenféle hipotetikus folyamatokkal rakja tele az ember fejét, de ehhez érvei a magatartás elemzéséből, s nem a hagyományos introspekcióból származnak.

Bartlett felfogása saját korában, elsősorban az elementarista tanulás- és emlékezetelképzelések uralma miatt nem vált különösebben hatásossá. Attitűdje is nehezen elfogadható. Abban a korban éppen a rendszerek arroganciája miatt ez a hozzáállás nem sok sikerrel kecsegtetett; csak az iskolák uralmának csökkenésével vesszük észre e józan attitűd heurisztikus értékét.

5.5. Karl Bühler jeltani felfogása

Sokrétű munkásságát nehéz ugyan egyetlen fejléc alá besorolni, de legszervesebben talán mégis ide, a társas élet szerves, konstruktív jelentőségét előtérbe állító felfogások közé illeszthető be legjobban Karl Bühler (1879-1963) életműve, egyszerűen azért, mert amikor a lelki jelenségek jelszerűségét állítja középpontba, ezzel egyben a társas mozzanat nem pusztán kiemelkedő, hanem definiáló jelentőségű fontosságát hirdeti az ember lelki jelenségeinek vizsgálatában. Az orvosi végzettségű Bühler korán a pszichológia vonzáskörébe került. Nevével az olvasó három korábbi fejezetben is találkozhatott már. A würzburgi iskola egyik vezető képviselőjeként az elvont „gondolatok” pszichológiai realitásának sok vitát kiváltó képviselője, majd elsőként írt monográfiát a Gestalt-problémáról a pszichológiában.

Bühler korai munkásságában közismert szerző volt a gondolkodással kapcsolatos vizsgálatain túlmenően is. Az alaki minőségekről írt könyve (Bühler 1913) igen komoly elméleti és kísérleti vállalkozás volt a formai szerveződésnek a vizuális észlelésben játszott szerepére nézve. Gondos pszichofizikai kísérleteket végzett egyenes és görbe vonalakkal, s hasonló, akkorra már az alaki minőségek kérdéséhez sorolt mintázatokkal. Figyelemre méltó, hogy a berlini alaklélektan-iskola pontosan azért nem ismerte el eléggé Bühler munkásságát, mert Bühler kísérletező hozzáállása túl elemző volt. Bühler kísérletei a klasszikus pszichofizikai módszereket követték, amikor az alaki szerveződést tisztázni akarták, s Bühler az alaklélektanosok szerint nem vette észre a szervező elvek, például a pregnancia jelentőségét. Kölcsönös sértődöttség következett mindebből. A húszas-harmincas években a Bécsi Egyetemen vezető szerepet játszó Bühler és követői (pl. Egon Brunswik és Kardos Lajos), miközben nagy szerepet tulajdonítanak az alaki szerveződésnek, nem követik mindenben a berlini Gestalt-iskolát.

Bühler az elméleti igényű gyermeklélektannak is vezéralakja volt. Munkásságának igazi kibontakozása bécsi éveire esik. 1922-ben megalapítja a Bécsi Egyetem Lélektani Intézetét, melyet 1938-ig vezet, míg a nácik baloldali nézeteiért el nem űzik. Amerikába emigrált, ahol a behaviorista és pozitivista közegben ekkor már nem sok érdeklődés kísérte munkáját, bár korábban gyakori vendég volt Chicagóban, Herbert Meadnél.

5.5.1. A pszichológia megosztottságai és az értelemteli szerveződés

Bühler elméleti koncepciójában a korabeli pszichológia megosztottságából indul ki. Ennek dimenziói, mint 1927-ben megjelent híres könyvében, A pszi-

chológia válságában kifejti, a pszichológia tárgyáról vallott eltérő koncepciókat. A hagyományos lélektan bástyáit az asszociációk kritikája kapcsán kikezdi a struktúraelv, a pszichoanalitikusok és a würzburgi gondolkodáspszichológusok munkáiban az élmények felszíni valósága mögötti rejtett rend keresése, a behavioristáknál a viselkedés, Sprangernél pedig a szellemi szférára való irányultság. Mindegyik újítás kizárólagosnak tekinti magát. A valóságban azonban ezek egymást kiegészítő mozzanatok. Minden lelki jelenségnek három vonatkozása van: az egyik (a hagyományos pszichológiában egyedü- linek tartott) az élmény, a belső oldal, a másik a mások számára létező viselkedés, a harmadik pedig az egyénen túl létező értelmi vagy jelentés dimenzió. Már az állati viselkedés sem írható le pusztán fizikalisztikus terminusokban: ha egy állat viselkedését úgy jellemezzük, mint támadást, már egy értelmi, teleologikus dimenziót rendelünk hozzá, miként azt a korai etológia is felismert. Sprangerék felfogásával szemben az értelmi dimenzió nemcsak a kultúra és az ember viszonyára jellemző:

Bizonyosan alig áttekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő közös fogalom alá rendelhető: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.

Karl Bühler: A pszichológia válsága.

1927, 392. o.

Hasonlóképpen az élmények, s főként az érzékletek sem elemezhetőek helyesen a klasszikus lélektannak az „ingerhibát” kerülő attitűdjével. Az érzékleteknek is mindig magukon túlmutató jelzésértékük van. Ez persze az európai filozófiának kiemelkedő vezérelve, Descartes-tól és Locke-tól Helmholtzig, mint Umberto Eco (1999) újabban összefoglalta. Bühler érdeme, hogy ezt a gondolatot a pszichológiában is ébren tartja.

A jeleknek és a társas koordinációnak kitüntetett szerepe van ebben a pszichológiában. Ezt különösen részletesen fejti ki Bühler 1934-ben megjelent Nyelvelmélet c. munkájában, mely nemcsak a pszichológiában, hanem a korabeli európai nyelvtudományban is alapvető munka. Ahogy az amerikai behaviorizmusnak kitüntetett jelentősége volt a tengerentúli behaviorista nyelvészet módszertani megalapozásában (a nyelv pusztán viselkedési rendszer), Bühler munkája módszertani alapvetése, vagy inkább summázata volt a kor európai menta- lisztikus nyelvészetének, mely a nyelvnek egyénfeletti, kulturális és pszichológiai realitást is tulajdonít. Bühler minden jelrendszer lényegének a társas koordinációt tartja. Ez a koordináció nemcsak az ember sajátja: a társas állatok életének megértésében is kulcsfontosságú. A szemantika megértéséhez jeladó és jelvevő együtteséből kell kiindulnunk: „a szemantika eredetét nem az individuumnál, hanem a közösségnél kell keresnünk” (Bühler 1927, 38. o.). Az emberi nyelvben a jeleknek három vonatkoztatási pontjuk van: az élmény, a belső világra utalás (ennek felel meg a jelek kifejező funkciója), a mások felé érvényesülés, a viselkedési oldal (ennek felel meg a felszólító nyelvi funkció). Van azonban egy sajátos, magasabb rendűen emberi oldaluk is: az, hogy egy egyénfölötti koordinációs világra utalnak. Az emberi nyelv jelei tárgyi vonatkozásukat, a tényállásokra utalást az objektív tartalmon keresztül nyerik el. Az egyénfeletti koordinációnak egy különleges esete az emberi szemantika (ennek felel meg az ábrázoló funkció). Ez az egyén feletti szellemi szféra létezésének alapja. Ebben kap új lehorgony- zást Bühler korai érdeklődése Würzburgban a gondolatok realitása iránt, s ez jelenik meg évtizedek múlva Bühler tudományfilozófiai követőjénél, Karl Poppernél (1972; 1998).

Két mozzanatot érdemes külön hangsúlyozni ebből a felfogásból. Az egyik, hogy Bühler a társas életet nemcsak emberinek tartja, hanem biológiai eredetűnek. Éppen a társas mozzanat adja meg a leegyszerűsítő viselkedéselméletek bírálatának egyik alapját; ezen belül az emberi társasság „csak” egy különleges forma. A társasság azonban nem pusztán másodlagos, korlátozó oldal a lelki életben, hanem annak konstitutív, alakító része. Ebben Büh- ler felfogása hasonlít George Herbert Mead és Vi- gotszkij koncepcióihoz. Másrészt, s felfogása ettől jeltani, Bühler úgy vélte, hogy ahogy a nyelv elemzésében figyelembe kell venni mindhárom funkciót, minden pszichológiai vizsgálódásban egyszerre kell tekintetbe vennünk mindhárom aspektust, az élményt, a viselkedést és az objektivációkra, illetve tárgyakra irányulást. Ez az a felfogás, amelyből az

1. 
   fejezetben magam is kiindultam könyvem kereteinek megadásánál.