A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Viták a redukcionizmusról –Az agyi képalkotás újdonsága

Természetesen minden hagyományos materialista felfogás kulcskérdése is a neurális és a pszichológiai szint közötti viszony elemzése. Az utóbbi két évtizedben az új mozzanat tehát nem maga a kérdés, hanem az idegtudomány fejlődésének köszönhetően annak hangsúlyai és módszertani lehetőségei. Manapság három új minőségi sajátosság jellemzi a régóta meglévő kapcsolatokat idegtudomány és pszichológia között.

1. 
   A mai humán neurobiológiai kutatás bonyolult viselkedési és kognitív fogalmakból indul ki. Sokkal komplexebb kérdésekre keres magyarázatot, mint korábban tette, például amikor a képzeleti képek, a nyelvtani szabályok vagy az erkölcsi szabályozás neurobiológiáját kutatja, igen részletes pszichológiai elméletekből indul. (Erre a kifinomultságra példaként lásd a Vizi és mtsai 2002, valamint a Pléh, Gulyás és Kovács 2003 szerkesztette köteteket. Az evolúcióval való összekapcsolásra pedig Pinker 1994; 2003 igen érdekes forrás.)
   
2. 
   Az idegkutatás, a pszichológia és a genetika szorosabb kapcsolatba került az idegrendszer epigenezisének vizsgálatában. Ez megjelent már számos átfogó modellben is, például Changeux (2000; 2008; lásd még a Changeux és Ricoeur 2001 vitakönyvet is) munkáiban. Számos konkrét, kisebb léptékű változata is van, amikor a pszichológusok a genetikai zavarok, az idegrendszeri szerveződés és a kognitív szerveződés viszonyát elemzik; például az autiz- mus, a nyelvfejlődési zavarok vagy a Williams-szindróma esetében, illetve az egyéni különbségek kutatásában halad együtt genetika, pszichológia és idegtudomány. (Jó bemutatását adja a magyar törekvéseknek e téren a Racsmány és Pléh [2001], valamint a Czigler, Halász és Marton [2002] szerkesztette kötet. A nemzetközi törekvéseknek pedig érdekes tükre Sachs 1999 és Schachter 2002, a két kiváló neuropszichológus könyve.)
   
3. 
   Az idegkutatás öszekapcsolódik az elemi szocialitás és személyiség vizsgálatával. Ennek is hosszú múltja van persze, a mostani újdonság „csak” a kidolgozottabb szociális koncepciók használata, amikor például a prefron- tális területek, az érzelmi leképezés és a szociális felelősség kapcsolatát vizsgáljuk (Damasio 1996), vagy az énreprezentációk keletkezését (Changeux és Ricoeur 2001).
   

Az agyi képalkotó eljárások használata révén szinte megvalósult az álom, hogy a kísérletező által manipulált ingerhelyzetek közepette vizsgáljunk konkrét lelki jelenségeket és működésében a sértetlen idegrendszert, amikor például a kísérleti személy egy verset mond fel, vagy egy riasztó hírről értesül, egy kedves vagy egy morcos arcot lát. Az igazi újdonság azonban a gazdagon alkalmazott idegtudományi módszerek révén előálló komplex folyamatelemzés, s nem csupán az egyedi technológiai eredmény. Tizenöt évvel ezelőtt még az volt a nagy újdonság, hogy szavak észlelése során például a pozitronemissziós tomográfiai eljárás (PET) segítségével egyáltalán kimutatták, hogy valóban a neuro- pszichológiából ismert aktiváció figyelhető meg, például és főként a halántéklebeny Wernicke-területén. Külön érdekesség volt, hogy ezeket a kutatásokat az a Michael Posner (Posner és Raichle 1994) kezdte el, aki évtizedeken keresztül a puszta kognitív pszichológiai megközelítés vezető képviselője volt. O volt annak a „kivonásos szemléletnek” a felújítója (Posner 1975), amely az egyre bonyolultabb feladatok közben mutatott reakcióidő-mintázatokból következtetett a személy által végrehajtott mentális átalakítások természetére. Ugyanez a Posner vált a kilencvenes években az új „mentális röntgenezés” legkiemelkedőbb úttörőjévé, aki azt kezdte hirdetni, hogy az új, nagy érzékenységű és főként jó téri felbontású, az ép személyekre alkalmazható neurobiológiai módszerekkel ténylegesen lokalizálni lehet az egykor feltételezett puszta kognitív modelleket.

Két évtized során a képalkotó eljárások révén ma már minden adott részkérdésben, például a szófelismerésben, évente sok száz közlemény jelenik meg, amelyek mind egy picit árnyalják a képet. Hogyha egyetlen agytérképre vetítenénk rá az ösz- szes talált eredményt, akkor szinte az derülne ki, hogy bizonyos területek kivételével a szófelismerés során szinte az egész agykéreg aktiválódik. Az adatok nagy komplexitása révén, amikor sok ezer adat áll rendelkezésre, amelyek részben ellent is mondanak egymásnak, akkor észre kell vennünk, hogy egy egyszerűnek és egy helyre lokalizálhatónak tekintett folyamatnál – mint a szófelismerés esetében is – bonyolult funkcionális modellre van szükségünk, amely sokszoros determinációt hirdet és soklépéses feldolgozásokat (Levelt, Roelofs és Meyer 1999). Magyarán, a költséges neurobiológiai módszerek önmagukban nem adnak választ a mentális folyamatok idegrendszeri szerveződésének kérdésére. A válaszhoz valódi komplex feltételvariáló pszichológiai kísérletekre és komplex kérdésekre van szükség. Az új technológia tulajdonképpen a redukcionizmus kérdésének kifinomultabb felvetését kényszeríti ki a pszichológustól.

A technológia tehát az első lelkesedések elmúltával átgondoltabb modellalkotásra kötelez. Kérdés azonban, hogy a természeti emberkép világában valóban vannak-e újdonságok a 19. század végi felfogásokhoz képest. Úgy érzem, vannak, s ezek javarészt a 19. század végén kialakult kétféle elképzelés, a neuro- biológiai és az evolúciós biológiai redukció összekapcsolásából fakadnak. Különös és sajátos módon ezek az összekapcsolások a legizgalmasabban ott jelennek meg, ahol egy harmadik pólust is bekapcsolnak: az elemi szocialitást. A magyar nyelv igen szerencsés, amikor a social kifejezésnek két megfelelőjét használja mind a köznyelvben, mind a szakirodalomban. Számunkra nem jelent nehézséget a társas és társadalmi megközelítés megkülönböztetése, míg az angol és francia terminológiában ez igen körülményes (gondoljunk csak a societal kifejezés karrierjére az utóbbi két évtizedben). Amikor biológiai természetű magyarázatokat keresünk, ezeket nem a társadalmi, hanem a társas folyamatokra keressük. Maga ez a megkülönböztetés újdonság a 19. század végi szociál- darwinista koncepciókhoz képest, amelyek túl könnyedén ugrottak az egyéntől a társadalomhoz. Mi az egyéntől közvetlenül csupán a társas közeghez ugrunk.

9.2. A kogníciótól a társas megismerésig

Az alternatív pszichológiai emberképek egyik legrégebbike szintén a 19. század második feléből származik, és eredetileg Dilthey (2004) nevéhez fűződött. Ez a felfogás az ember lelki jelenségeinek szervező mozzanatát nem az idegrendszer működésmódjában, nem is sajátos, emberspecifikus idegrendszeri struktúrában, de nem is a törzsfejlődésnek az embert alakító szorítóerőiben látja. Ezzel szemben magát az individuumot az őt körülvevő kultúra termékének tartja. Az ember mentális folyamatainak értelemszerű, legfontosabb mintázatot adó szervező elve a kultúrából származik. Míg a természeti felfogások centrifugálisak, ez centripetális. Kívülről befelé irányuló nyomások, megszorítások következményeinek tartja az egyén mentális szerveződését. A mai pszichológiában számos módon kerül ellentmondásba ez a felfogás a természeti emberképpel. Ha pedig nem is kerül vele ellentmondásba, rivális alternatív emberképet állít a természeti felfogással szembe.

Az egyik ilyen a relativizmus sokat vitatott kérdése. A kulturális pszichológia régi hagyománya, valójában már Humboldtra visszavezethető hagyomány, amely az emberi élménymódok sokféleségét a kultúrák sokféleségével kapcsolja össze, s valamilyen hol cirkuláris, hol egyirányú oksági viszonyt is feltételez a kettő között. Hol azt hirdeti, hogy a mentalitások különbségei szabják meg a kultúrák különbségeit, és utána a kultúrák eltérései mintegy önfenntartó módon fenntartják a kultúrák különbségeit; hol pedig azt mondja, hogy a kultúra mint egy külső esetlegesség szabja meg a mentalitások eltéréseit (Cole 2005). Jó néhány kérdésben, például a téri észlelés és a téri nyelv kapcsolatának viszonyában, nagyon is konkrét módon vitatkoznak a természetelvű pszichológusok a kultúraelvűekkel. Vajon egyféleképpen tud-e szerveződni a tér tagolódása, és ez határozza-e meg a téri nyelvet, vagy pedig alapvetően és radikálisan eltérőek lehetnek az énközpontú és az égtájközpontú orientációs sémák attól függően, hogy milyen tárgyi környezetben él egy kultúra, és ennek megfelelően milyen nyelvi felfogást alakít ki.

Számos közbülső, kompromisszumos megoldás is kialakult, amelyek azt hirdetik, hogy a kultúrák eltérései nem szabják meg a pszichológiai folyamatoknak az elemi természeti szerveződését, de a figyelem irányítása és egyéb lágyabb folyamatok mintegy beállító rendszerek révén igenis meg tudják szabni a mentalitások eltéréseit (Lukács és mtsai 2003; Pléh 2003a).

A kultúrakutatás új mozzanata azonban az is, hogy az új tudáshordozók, az internet és a háló- zatjellegű virtuális rendszerek megjelenésével egy olyan provokatív társadalomtudományi szemlélet is kialakult, amely a természeti metaforákat állítja középpontjába az emberi gondolati kohézió megteremtéséről. Ennek leghíresebb példája Dawkins (1984) mémelmélete, de ilyen Dan Sperber (2001) fertőzéselmélete is. A két elmélet lényegében azt akarja hangsúlyozni, hogy nemcsak hagyományos társadalomtudományi modellek, hanem természeti modellek is kellenek arra, hogy hogyan terjednek és hogyan stabilizálódnak gondolat- vagy hiedelemrendszerek az emberi társadalomban. Az, amit a hagyományos folklór tanulmányoz ebben az emel- kedettebb hálózati és információterjedési felfogásban, mint egy átfogó elméleti probléma jelenik meg. Az egyéni interakciók világából kiemelkedve, természeti analógiákat vagy mechanizmusokat lehet találni arra, hogy általában hogyan megy végbe a gondolati integráció.

Vitatott kérdések – A pszichológia kiterjesztései – A kognitív tudomány példája

Az új, nyitottabb interdiszciplinaritás sok mindent jelent mind a pszichológusszakma intellektuális arculatában, mind szociológiájában. Az új interdiszciplinaritás színvonalában ismét olyan, mint a 19. századi. Nem akadémiai szintű pszichológiát kapcsol össze középiskolai nyelvtannal, ha például nyelvpszichológiát vizsgál, vagy nem középiskolás genetikából, hanem mai genomikából indul, amikor a személyiség genetikai alapjait keresi. Vagyis profinak kell lenni az összekapcsolt területek mindegyikében. Ritka ma már, hogy valaki ezt Helmholtzként vagy Wundtként egy fejben tudja egyesíteni. Hatékony kutatócsapatok jelennek meg, ahol a döntő mozzanat a valós együtt dolgozás. A pszichológiai publikációk átalakulása, a sokszerzős csapatcikkek, a sok tucat szerzős kézikönyvek megjelenése Magyarországon is jól mutatja ezt. Ennek egy oldalát mutatom be, a kognitív kiterjesztést. Ennek jogosságát, a kognitív mozgalom középponti szerepét alátámasztja a Nobel díjas Sperrytől származó posztumusz mottó a fejezet elején.

A kognitív kiterjesztés

A pszichológián belül az 1950-es évek második felétől a hetvenes évekig uralkodott (persze ma is létezik) kísérleti kognitív pszichológia információfeldolgozó paradigmájának (21. fejezet) számos nagy sikere volt, és számos kérdésben rendkívül izgalmas és érdekes elképzeléseket fogalmazott meg. (Egy mai összefoglaló a fél évszázados jubileum kapcsán ad ezekről az ígéretekről áttekintést, Proctor és Vu 2006.). Ez a sikeres mozgalom vált fokozatosan a pszichológia egyik maga teremtette interdiszciplináris kiterjesztésének, a kognitív tudományi kiterjesztésnek a kiindulópontjává.

Olyan elképzeléseket állított előtérbe az információfeldolgozó megközelítés, amelyek a 19. századi első mintájú kognitív kutatás szemléletét felújították, de egyben sokkal precízebbé is tették. A 19. században, a mai kor perspektívájából nézve, két eltérő kognitív kutatási minta fogalmazódott meg. Mindkettő a német tudományosságban született. Az egyik, a „tudatlélektan” néven emlegetett, lényegében szenzualista kognitív tudományi program (6. fejezet). Ez is feltételezi, hogy az emberi megismerésben reprezentációk vannak, de ezeket a reprezentációkat

• 
  összhangban az empirizmus alulról felfelé építkező logikájával – mind szenzoros mozzanatokra vezeti visz- sza. Ehhez képest a gondolati világ és egyáltalán már maga a fogalomrendszer is interpretált, másodlagos
  
• 
  létező dolog, de nem elemi. Ennek a kutatásnak a kísérleti paradigma a vezérelve, és idők és hibák mintázatait rendeli különböző megismerési folyamatokhoz.
  

Ezzel szemben a másik modell,

Frege modellje (magyarul: 1980) a gondolat elvont formájából indul ki (9. fejezet). Pontosan a korai pszichológia szenzualista elkötelezettségével való elégedetlenségnek a keretében azt hangsúlyozza, hogy az emberi gondolkodást propozicionális szerveződés jellemzi. A kijelentések viszont nem vezethetők le képzetek asszociációiból, eltérően attól, ahogy például John Stuart Mill gondolta volna. Frege azt vallotta, hogy a kijelentés-forma az elsődleges a gondolatban. Ennek megfelelően alkotta meg a gondolkodás propozicionális kalkulus függvényszerű elképzelését. Fontos azonban tudni, hogy ezt ő nem az egyéni gondolkodókhoz rendelte, hanem platonisztikus felhanggal, testetlenül kezelte a gondolat formáját.

A behaviorista kitérő, kaland, paradigma után a 20. század közepén újraszülető kognitív eszme nagy újítása – éppen a számítógép és az információelmélet hatására -, hogy a kísérleti paradigmába visszacsempészi a fregei gondolatmenetet. Úgy is mondhatjuk, hogy Frege újraértelmeződik, individualizálódik, akárcsak a 19. század közepén Kant öröksége. A lényeges mozzanat az, hogy a logikai jellemzés nem platóni eszmei szinten tételeződik, hanem maga a kijelentésszerű szerveződés lesz az egyik legfontosabb elv a kognitív kutatásokban.

A gondolat nyelve (Fodor 1975) keretében történő besűrítés a végső közös nevezője az egyes moduláris szenzoros élményeknek. Az információs paradigma számos vitát eredményez a képi és kijelentésreprezentáció képviselői között. De emellett új fogalmakat is behoz. Az emlékezeti rendszerek elméletét például. Az igen rövid idejű (szenzoros), rövid idejű és a hosszú távú emlékezeti rendszerek elkülönítésével olyan rendszerezést adnak az emlékezetpszichológia későbbi tényeinek, amelyek az idői lejárat, a reprezentáció elvontsága és a felejtést okozó folyamatok természete tekintetében minőségileg elkülönített „tárak” metaforájában képzelik el a gondolati leképezést. Elkezdődik ennek a vitatása is, a tárak helyett megjelennek dinamikusabb elképzelések, amelyek a feladat szempontjából adaptívnak tekintik a formai és a jelentésalapú reprezentáció kialakulását.

A klasszikus kognitív pszichológiának jellegzetes nagy sikerei a nyelvi megértés modelljei, amelyek szintén jól illeszthetők a különböző átkódolási folyamatokba, ahol arról lesz szó, hogy hogyan alakul át valami egyik leképezésből, például a fonetikai leképezésből a szóalapú, lexikai leképezésig, hogy azután mozgósítani tudja a jelentést. A nyelvi megértés vizsgálatának különleges, mindmáig érvényes központi problémája az is, hogy az algoritmizálható és a heurisztikus folyamatok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Mikor vannak átlépések, ahol a tudás és világismeret alapvetően meghatározza a megértést, s ez vajon kezdettől jellemző, vagy csak az utolsó lépéseiben.

Jellegzetes vitatémája ennek a kornak, hogy a még a behaviorizmus vége felé kidolgozott hagyományos perceptuális tanulási elképzelések, amelyek az érzékelési leképezésben a kontextus, a gyakoriság és az elvárás szerepét hangsúlyozzák, vajon azonnaliak-e, vagy később megjelenő, másodlagos folyamatokban érvényesülnek-e, vajon kétszakaszos rendszerben kell-e elképzelnünk őket, stb. (lásd erről Marton Magda [1975] szöveggyűjteményét). Olyan kérdés ez is, amely már Helmholtz és Hering vitáiban a 19. század végét is jellemzi. Az új, sokkal technologizál- tabb, sokkal adatgazdagabb kognitív pszichológia precízebben körül tudja határolni az alulról felfelé és a felülről lefelé működő folyamatokat, vagy ha számítógépes metaforákat akarunk használni, adat meghajtotta és fogalom meghajtotta folyamatok megfelelő viszonyát.

Egy másik jellegzetes vitatéma a szekvenciális és párhuzamos folyamatok és a figyelem helye ezek elemzésében. Vajon milyen mélységű feldolgozásig érvényes a párhuzamosság, és honnantól kezdve jelenik meg a szekvencialitás? Ez az évtizedekig tartó, számos kísérleti tényt érintő vita a nyolcvanas években azután átmegy egy új szakaszba, amikor a mindent uralni igyekvő, átfogó kon- nekcionista tanulási modellek majd azt hangsúlyozzák, hogy minden folyamatunk végső soron önmagukban működő, értelmetlen feldolgozási egységek működésének eredménye. A szekvencialitás pusztán a nyelvi gondolkodásmód mintegy emulált betolakodása lenne. Vagyis másodlagosan vagyunk szekvenciálisak, és elsődlegesen mindig párhuzamosak. Ha a dolog technikai hasonlatait nézzük, akkor a klasszikus felfogás valahol egy újabb és újabb átiratokat eredményező szövegszerkesztőnek, a modern felfogás viszont egy multimédia-rendszernek képzeli el az emberi gondolkodást.

A kognitív pszichológiától a kognitív tudományig – üres absztrakció vagy interdiszciplinaritás?

Miközben ez a fejlődés a pszichológiában végbemegy 1970 és 1985 között, egy további abszorpciós lépés révén kialakul a gépi ihletésű kognitív tudomány. Ennek jelszava az egységes információfeldolgozó paradigma. Ez a paradigma a pszichológiát új keretbe helyezi. A kognitív tudomány, illetve – más szóhasználatban – tudományok egyike lesz. Vagy úgy értelmeződik, mint egy átfogó kognitív szemlélet egyik megnyilvánulása, vagy pedig mint egy metszet egyik eleme. Ezt a két felfogást mutatja a 22.2. ábra.

Az ábra bal oldala azt mutatja, hogy a hetvenes évekre a pszichológusok, a nyelvészek stb. felismerték, hogy maga ez az egységesnek tűnő információfeldolgozó szemlélet igen sok területen megjelenik. Van egy közös attitűd, amely valami közös címkét igényel. A kognitív tudomány ebben a felfogásban egy olyan integratív tudomány programja lenne, amely a különböző területekből a hasonló szemléleteket emeli ki. Nem külön tanszékekre, hanem az együttműködésre helyezi a hangsúlyt. A másik felfogás viszont, amelyet az ábra jobb oldala mutat, úgy gondolja, hogy a nyelvészet, biológia, logika, matematika stb. szaktudományok, amelyeknek van egy közös átfogó szakterülete, amely a megismerés és a tudásreprezentációk problémáival foglalkozik. E szemléletben a kognitív tudomány nem attitűdök megjelenése a legkülönbözőbb területeken, hanem különböző tudományok metszete, ahol a közös nézőpont elsősorban az emberi megismerés vizsgálata.

Ez a kétféle felfogás a tudományok története szempontjából is kétféle attitűdöt képvisel. Az egyik szerint a tudományok többé-kevésbé kialakult rendszerében újabb és újabb attitűdök alakulnak ki. Például ha kognitív etológiáról beszélünk, akkor nem jön létre valami új fejezet, amihez új fiókokat kellene nyitnunk a fejünkben és a tanszékek és kutatócsoportok világában, hanem egyszerűen egy új attitűd válik szükségessé. A másik felfogás szerint viszont az érintkezések révén új fejezetek jönnek létre, és a tudományos területeknek állandó burjánzása lesz, ennek megfelelően a kognitív etológia külön tanszékként jelenik majd meg. E két attitűd számos kísérleti pszichológus, pszichofiziológus vagy fejlődéskutató számára új azonosulási mintákat és érvényesülési terepeket is jelent. Magyar kritikusok, Boros (2004) és Margitay (2006) is felhívják a figyelmet itt a fülkésedés veszélyeire. Igazából azonban nem erről van szó. A pszichológia és a kognitív tudomány „flörtjének” szerepe az, hogy működő és használható – például a gyakorlat felé nyitott és az ifjúságot inspiráló – modelleket alakítson ki a megismerésről. Tágabb kereteket ad, s egzisztenciális mozgási szabadságot.

22.2. ábra. A kognitív tudomány mint közös szemlélet, illetve mint átfedési területek koncepciója

Az utóbbi két évtizedben azonban kiderült, hogy ez a száraz, pusztán reprezentációs megismerési világ nemcsak emberi okokból, de tartalmi okokból is tarthatatlan. A tiszta megismerés eszményét egy interpretált kognitív tudomány veszi át. Olyan interpretált kognitív tudomány, amely egyik lehetőségként a neurobiológi- ával kacsint össze, proximális biológiai modelleket keres a megismerési folyamatokra (Pléh, Kovács és Gulyás 2004). Kibontakozik a kognitív idegtudomány. Ez adja a proximális, a közeli magyarázatokat, vagy ha az evolúció felől nézzük, a megvalósító mechanizmusokat. Mára nem egyszerűen pszichofiziológia vagy agyi képalkotás használata ez viselkedéses kísérletezés közben, hanem egy olyan attitűd, amely a puszta viselkedéses adatgyűjtést is az idegrendszeri hálózatokra, területekre, a szisztémás idegtudomány hagyományos terrénumára vonatkoztatva értelmezi. Az öntudatos mai pszichológia szerepe itt sajátos: ő adja meg a megmagyarázandó dolgokat, és a viselkedés elemzésével valójában kulcsa annak, miről is kell szóljon az idegtudományi értelmezés, többé nem valami megtűrt falusi rokon (lásd erről a Nobel-díjas élettanász s kiemelkedő kognitív pszichológusok közös álláspontkifejtő dolgozatát: Albright, Kandel és Posner 2000). A gond itt is megvan: a túl sok agyi lokalizáció a perspektíva elvesztésével fenyeget, amit csak a klasszikus komputációs logikából, például a David Marrtól ismert feladatelemzés tud feloldani (Kovács 1991; ennek mai változata Changeux 2008).

Emellett az evolúciós pszichológia keretében megjelenik a disztális biológiai értelmezés fontossága is, ahol az emberi megismerés rendszerét próbáljuk meg elhelyezni az evolúciós rendszerben. Próbáljuk a nyelvet úgy tekinteni, mint evolvált rendszert. Próbáljuk a színlátás funkcióit tekinteni. Darwin és az evolúció eszménye jelenik meg vezető elvként ebben az evolúciósan értelmezett kognitív tudományban (Pléh, Csányi és Bereczkei 2001).

Végül a harmadik interpretáció a társadalmi minták világa, ahol megpróbáljuk a társadalommal érintkező, a társadalomban közlekedő ember megismerési folyamatait a társadalom szempontjából tekinteni. A színek világától a társas alkudozás mechanizmusainak elemzésén át a mai házassághirdetések elemzéséig – ki dicsekszik erőforrásaival, s ki a fiatalságával? – erőteljesen megjelent az a törekvés, amely a mégoly mai ember lelki jelenségeit is évszázezrekkel ezelőtti adaptációkkal magyarázza. A pszichológia tekintetében magyarázó törekvés ez. Az evolúciós tudományok teljes palettáján pedig két fontos jellegzetessége van: magát a belső embert, az élményvilágokat, a preferenciákat nem mellékterméknek tartja, hanem az evolvált működések tartós fenntartását biztosító rendszernek. Sem a szeretet, sem a szelíd táj preferenciája nem tűnik el, hanem funkciót kap (Bereczkei 2003 mellett a Magyar Tudomány 2002/1.

száma jó bemutatása e törekvéseknek, összes konceptuális gondjukkal együtt). Mint mindegyik új iránynak, az evolúciós pszichológiának is megvan a saját veszélye: túl könnyű, meseszerű magyarázatokat kreálhat, post hoc mindenre. Mint Ketellar és Ellis (2000) rámutat, hosszú távon azonban van kiút ebből, a lokális magyarázatokból kibontakozhatnak ellenőrizhető hipotézisek, amelyek már a klasszikus hipotetikus-deduk- tív tudományeszménynek megfelelően működnek.

A kognitív pszichológia és a kognitív tudomány kibontakozásának viszonya jól illusztrálja, hogy egy új irányzat keletkezésében tetten érhető három mozzanat. Az egyik mozzanat ennek előkészítése, a meghaladott régi paradigma vagy régi irányzat világában, együtt az új nemzedék lázadási igényével. Az új nemzedék igénye akkor kap mozgalmi jelleget, ha külső tényezők ezt segítik. Ilyen külső tényező volt a pszichológusok világában a múlt század ötvenes éveiben a számítástechnika megjelenése és az ehhez kapcsolódó matematikai és logikai, a gondolat világát formalizáló fejezetek (információelmélet, kibernetika stb.) megjelenése. „Ha a gépek is gondolkodnak, akkor talán az ember is gondolkodhat”, hangzott a felismerés. A másik jellegzetes mozzanat, hogy az új irány egyszerre lesz fejezet a szakmán belül, és ugyanakkor iskola vagy paradigma, amely arra törekszik, hogy mindent kisajátítson. Mind a kognitív pszichológia a lélektan saját történetén belül, mind a később megjelenő kognitív tudomány mindenevő. Ezért jelenik meg ennek vonzása az 1990-es évektől új, hasonló általánosságokra törekvő próbálkozásokra, mint például affektív tudomány, magatartás-tudomány stb.

Ezek a törekvések azonban nem jelentenek feltétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában. Épp a nyelv a jellegzetes példa arra, hogy miközben vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista keretekből, továbbra is velünk van a nyelvi rendszer önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet és a pszi- cholingvisztika egy része nyíltan hirdeti is, hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a megismerés önmagában tekintett karteziánus modellje. A félelem, hogy a „kognitív forradalom”, ami a pszichológiát illeti, visszavezet a wundti modellhez, nem megalapozatlan tehát, de sokan szeretnék elkerülni ezt.

Reflexióra érdemes és tanulságos, hogy miben volt kitüntetett a kognitív forradalom és/vagy mozgalom, miért nem vele azonos súlyúak az azóta keletkezett újabb törekvések. A behaviorizmus-kognitivizmus átmenetben a lélektan történetét érintő s abban sokszor visszatérő, alapvető attitűdváltásról van szó. A lelki jelenségek természetét tekintve a harmadik személyű nézőpont váltódik fel itt ismét az első személyű nézőponttal. Ezt azonban egy olyan módszertan kíséri, amely megtartja a behaviorizmusból a harmadik sze- mélyű nézőpontot. Ez a kettős attitűd adja a modern kognitív személet egyedülálló ízét, s ez sikerének titka is, kombinálva a kísérleti és logikai

hagyomány ötvözésével. A frissebb újítások e téren, az első és harmadik személyű nézőpont kombinálásában nem újítanak, csupán divatszerűen akarnak egy fejezetet diszciplínává tenni. A kognitív fordulat esetében azonban többről volt szó: a diszcip- linarizálódás úgy fedezett fel újra fejezeteket, hogy egyben az alapvető ontológiai és módszertani attitűdök korábban nem látott új kombinációját vezette be.

A másik jellegzetesség, hogy miközben az új irány, az új fejezet vagy új diszciplína egy attitűdből bontakozik ki, létrejöttével olyan erőteljesen meghatározza a szakma fejlődését (új folyóiratok, új tanszékek stb.), hogy ez a mindenevő attitűd mintegy új egységként próbálja a térképre helyezni. Ez feszültségektől sem mentes. Magyarországra is igaz ez. A filozófiai kételyeket már említettem. De így van ez a pszichológián belül is.

Miközben az 1960-as években a behaviorista kezdetekből kibontakozva idehaza is elindult a kognitív pszichológia fejlődése, évtizedeken keresztül számos akadályba ütközött, éppen diszciplináris öntudata miatt. Anélkül, hogy dramatizálnám az ilyen jellegű mozgásokat, a vezető és kezdeményező Eötvös Loránd Tudományegyetemről mintegy kiradírozták a kognitív pszichológiát – nem valamiféle felsőbb hatóságok, maguk a pszichológusok – az 1990- es évek végén, hogy azután 2005- ben új kezdetként, most már mint egy tanszék újra megjelenjen, egy évtizeddel azután, hogy a kognitív pszichológia szervezetileg eltűnt az egyetemről, pontosan azért, mert a kognitív pszichológia túl provokatív volt a szakmabeliek számára.

Önmagában nem a provokatív mozzanat s az azt követő józan belátás itt az érdekes, hanem az, hogy ezzel állandóan felmerül a tudományok burjánzásának veszélye vagy problémája. Vajon a kognitív tudomány valóban új diszciplína-e? Igényel-e új tanszékeket (miként létrejött egy Kognitív Tudományi Tanszék 2004-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen), vagy valójában a szemlélet mint attitűd megjelenése elegendő a legtöbb területen? Mindez azért fontos a tudományok jövője szempontjából, mert hasonló szaporodások, amelyek hol az érintkezésen, hol az attitűdön alapulnak, másutt is létrejöttek. Az 1970-1980-as évek terméke például maga az idegtudomány. Korábban csupán az anatómia, a fiziológia, a szövettan, a pszichiátria, a neurológia, a farmakológia volt jelen. Az 1970-1980-as évek jellemzője az a felismerés, hogy azok a fejezetek, amelyek az idegrendszerrel foglalkoznak az anatómián, az idegélettanon stb. belül, feljogosítanak egy közös, új metszeti terület, az idegtudomány kialakítására, amely a legkülönbözőbb diszciplínák attitűdjeit és metodikáját használja egy sajátos életjelenség sokoldalú vizsgálatára (lásd erről Cowan, Harter és Kandel 2000 történeti áttekintését).

Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben kialakult újabb érintkezési terület, a kognitív idegtudomány nem fülkésedik annyira, mint az idegtudomány, nem igazán akar új diszciplína lenni. A kognitív idegtudomány- nyal foglalkozók megtartják eredeti identitásukat, mint pszichológusok, mint neurológusok, mint biológusok, pszichiáterek stb. akkor, amikor a megismerési folyamatok sajátos idegtudományi interpretációjára törekszenek.

Mi is a tanulság mindebből? Az egyik tanulság, hogy állandóan végig kell gondolnunk, vajon elkerülhetetlen folyamat-e adott területen a diszciplínák szaporodása? A tudományszociológusok szerint igen, mert a nagy szakmákban kicsi a kommunikáció. Véleményem szerint nem. Nem a diszciplínák szaporodnak, hanem a hozzáállások finomulnak ki a tudomány mennyiségi fejlődése következtében. Ezek a hozzáállások pedig azt a látszatot akarják kelteni, mintha diszciplínák lennének. Ugyanakkor ez a szaporodás láthatóan kétféle dinamikának megfelelően halad. Az egyik a tudások felszaporodása egy adott területen, együtt egy alapvető, szinte világnézeti érvényű attitűdváltással. Ez hozta létre például a kognitív pszichológiát. A másik az érintkezésekből összeálló, dialógus-központú (inter)diszciplínává válás, ez hozza létre például a kognitív tudományt, amely igazán jól működő rendszereiben nem annyira intézményesedni, hanem egymáshoz illeszkedni, közös párbeszédet alakítani szeretne. És ezt egészíti ki, miként már Wundt korában is, az egzisztenciális mozzanat. Az új attitűdök nyújtotta új intézmények ökológiai fülkét teremtenek az újítás képviselői számára.