Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

SZOMBAT ESTE

Ez egy szerencsés szombat volt. Szép november vége van. Még egy munkát sikerült kapni. Hétfőn kezdenek a munkába, de szom­baton volt a szerződés aláírása, és jó nagy csomó pénzt kapott a mes­ter.

Ahogy megkapta, ment a fakereskedőhöz, mindjárt kiválogatta a rengeteg fát, deszkát. Csak a szépit, csak a javát. Mikor besetéte­dett, azt mondta:

- No, Feldmesszer úr, feljött már a vacsoracsillag? Akkor szól­jon a feleségének, hogy jöjjön ki.

- Minek?

- Mi köze ahhoz magának. Híjja csak ki.

A fakereskedő felesége behallotta az udvarról a szóváltást, s ki­lépett a kis ház konyhájából.

- Mi az, mester úr?

- Jöjjön csak, naccsága, jöjjön csak ide közelebb, tartsa a kötőjét.

A fakereskedőné ismerte a kis mestert, hogy mindig tele van tré­fával, gondolta, valami mogyo­rót vagy effélét akar adni a gyerekei­nek, odament, s nevetve emelte fel s fogta össze a kötényét.

A mester belemarkolt a jobb zsebébe, s kivett egy nagy marék ezüstpénzt, s beledobta.

- Mi ez? - nevetett a fakereskedő is, a felesége is.

A mester nagyot nevetett. Magas homloka a hidegben fénylett, és kék szemei ártatlanul virítottak.

- Nem adom magának - fordult a kereskedő felé, aki fekete szakállát vakargatta. - Hanem a feleségének. Így legalább jó helyen van. Ne adja az urának! - kiáltott most rá az asszonyra. - Vegyen a gyerekeknek rajta valamit.

Nagyon mulattak ezen a furcsa lefoglalózáson.

- Nem is tudja, mennyit adott - mondta a kereskedő.

- Olvassák meg, osztán írják be a nagykönyvbe. No, isten áldja, én már megyek.

Evvel vidáman megbillentette a kalapját, aztán lehúzta azt betyá­rosan a szemébe, s elbillegett, mint egy kis kuruc.

A kereskedő meg a felesége úgy nevettek, hogy a szemük is könnyes lett, s az asszony azt mondta németül:

- Nem is adom oda neked. Igaza van a mesternek, sose adsz a gyerekeknek.

A mester azonban nagy derülten végigment a nagyutcán, s egye­nesen hazament.

- Hé, puják - kiáltott be -, mind itthon vattok?

- Igen - visított egy kicsi.

- No, ájjatok össze, de hamar. Jösztök velem.

A felesége kinézett a házból.

- Hová?

- Semmi közöd hozzá. Viszem a kocsmába.

Az asszony elszörnyedt. Mert olyan volt, hogy mindig komolyan vett mindent.

De az ura nem jött be, csak kiabált a fiaira, mind a hatnak végig­kiabálta a nevét, s azok kíváncsian és nevetve sürögtek kifelé. Le­tették a könyvüket, abbahagyták a tanulást, úgyis setét van már, és körülvették az apjukat.

- No, gyertek velem.

Kimentek az utcára.

- Álljatok sorba.

Azok már tudták, hogy kell sorba állni, s széltében elfoglalták az utcát, úgy mentek középen a kocsijárón.

A mester büszkén ment köztük, jobbról is három, balról is három fia.

Szembejött a főszolgabíró. Messziről kiáltott neki:

- No, főbíró uram, hogy vág a bajusz?

A főbíró, akit Bajusz Györgynek hívtak, nevetett.

- Mikor lesz magának ilyen hat fia? - szólt enyhítve a mester.

- Nekem soha - nevetett a főbíró, s jókedvvel mustrálta végig a kis sereget.

- Nem is híjják akkor magát semminek, még ha alispán lesz se.

Evvel továbbmentek. Nemigen messze, csak a tizedik házig. Ott volt egy cipőkereskedés, annak irányította lépteit a mester.

- Gyertek be.

Belépett a kis boltba, amely a mennyezetig tele volt tömve skatu­lyákkal telerakott polcokkal.

- Jó estét, Vájsz úr.

- Jó estét kívánok, van szerencsém, mivel szolgálhatok, mester úr?

- Mivel? Mit gondol, mivel? Ostornyelet akarok magánál venni? Adjon csak cipőt.

- Melyik úrfinak.

- Úrfi. Fenét úrfi. Akkor volna úrfi, ha úr volna az apja.

- Hát melyiknek?

- Melyiknek? Mindnek. Mind a hatnak.

A kereskedő összecsapta a kezét:

- Csak nem ment el az esze, mester úr? Csak nem akar hat pár cipőt venni?

- Nem bizony, mert hetet akarok. Van nekem otthon még egy kisjányom is, annak is viszünk.

- Ó, vé - kiabált a kereskedő -, ez borzasztó, hét pár cipő!

A mester nevetett: - Tán nincs is annyi.

- Van, van, de hát ez könnyelműség. Hét pár cipőt. Mit tetszik gondolni? A mai világba.

- Ne beszéljen sokat, hanem szedje lefele.

A boltos aztán nekilátott, és sorra szedte, bontotta a papírskatu­lyákat.

- Csak jó nagyot, hogy beleférjen lábastul.

Megnyomogatta a gyerekek lábát a cipőben, hogy a lábujj előtt van-e még hely. Ha nem volt, akkor könyörtelenül kicseréltette egy számmal nagyobbra.

Közben bejött a boltos felesége, hozta az égő lámpát. Az is neki­látott a segítésnek, turkáltak, válogattak a jó, veres színű lóbőr cipők­ben. Darabja volt két forint ötven vagy három forint.

A végén belemarkolt a bal oldali zsebébe, s odadobott az asztalra egy csomó pénzt.

- Válogassa ki belőle, amennyi kell.

A régi cipőket belerakták az üres skatulyákba, úgy indult a had­sereg visszafelé. Valamennyinek a lábán virított a szép kemény ve­res cipő, mintha valamennyi bükkfából készült volna. A gyerekek büszkék voltak, kacarásztak, de az apa rájuk szólt:

- Hogy mentek az utcán? Csend legyen! Bekísér a rendőr. Men­jetek előre, hadd lássam, hogy léptek.

A gyerekeknek muszáj volt előrehaladni, s ő megnézte a lépésüket.

- Te Gazsi, te csámpás vagy. Te összekoszpitolod a lábad. Hogy lépsz? Minek ütöd meg a jobb lábaddal a balt, mikor mégy? Veszek egy baltát, levágok abból a bal lábból, ha az neked útba van.

A legnagyobb fia elvörösödött, hogy az öccsei előtt megszégyení­tette az apja, s olyan szélesen kezdte vetni a lábait, mintha árok két szélén menne.

Hazaértek. Az anya már kinn volt a tornácon, várta őket. Gon­dolta ő már, hogy hova ment az ura a gyerekekkel, meg utánuk is nézett. Volt öröm.

- Magadnak nem vettél, lelkem? - mondta az urának.

- Ó, még az enyém jó! De itt a kislányé, nesze, húzd fel a lábára!

Bizony, magunknak, ha nincs is - gondolta az anya -, csak a gyere­keknek legyen.

A kisebb fiúk mind kiszaladtak az udvarra az új cipőben, de még az utcára is. Jég volt a síkos úton, és csúszkálva ereszkedtek le a Hécén.

De pórul jártak, mert lent lakott a Bábagödre felett egy talpaló­suszter, mikor meglátta a csúsz­káló fiúkat, kiállott az utcai kapuba, s rájuk kiabált:

- Nem mentek haza rögtön! Látom, új cipőtök van. Máris el­koptatnátok. Aztán lehet talpalni. Apátok meg keresheti a sok pénzt.

Nem hagyta abba a lármát, míg a gyerekek haza nem mentek.

Éppen jókor, mert vacsorához kiabálták őket.

Mikor a nagy asztalt körülülték, s az anyjuk a jó friss csuszát fel­hozta az asztalra, belépett Grünfeld, a fűszeres.

- Jó estét kívánok.

- Adjon isten, Grünfeld úr.

De a boltos csak állott az ajtóban, s nézte a vacsorázó vidám tár­saságot.

- No, jöjjön már közelebb. Mit néz?

A fűszeres csak összekulcsolva tartotta a kezét, és sokáig nem tu­dott szóhoz jutni.

- Hát maguk vacsorázni szoktak? - mondta végül.

- Mért? Hát maguk nem szoktak? - kacagott rá a mester. - Szomszéd!

- Ó, ó..., az volna borzasztó... Ki győzné azt?...

- Hiszen magának is sok gyereke van, mit ad nekik estére?

A boltos csöndesen, szelíden mondta:

- Imádkozzanak és feküdjenek le.

Erre az egész család hallatlan kacagásban tört ki. A fiúk kiugrál­tak az asztal mellől, s levetették magukat az ágyra, sarokba, hempe­regtek a nevetéstől.

- Bizony - mondta a boltos -, uzsonnára kapnak egy csésze ká­vét, ilyenkor meg mind mennek lefeküdni. Nem lehet másképp ennyi gyereket felnevelni.

- No, jól van, Grünfeld úr - mondta a mester -, itt van egy pengő törlesztésre.

- Egy pengő? Mit csináljak vele?

- Írja be... Lássa, tudom én, hogy azért jött, mert meghallotta, hogy pénz van a zsebembe. Hát egy pengőt törlesztek.

- Ó, jaj, harmincnégy pengő a kontó! Legalább tizet adjon, szom­széd úr.

- Nézze, Grünfeld úr, magának nem kell törlesztés. Mire az magának? Maga imádkozik, osztán lefekszik. Ha a gyerekeinek va­csorát adna, akkor most kifizetném az egészet, de így nem adok töb­bet, csak egy pengőt.

- No, ne tréfáljon velem, mester úr, szomszéd úr, kedves jó szom­széd úr. Annyi gyerekem van, hogy neveljem, ha mindig csak kontóra vesz mindenki?

- Hiába istenkedik, nem kap egy büdös, megveszekedett kraj­cárt se. Ha megígéri, hogy vacso­rát ad a gyerekeinek, akkor adok még egy pengőt.

1932