Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Az első lépés, előkelő világ, kellemetlenségek.

A szerelmi szenvedélyben a legcsodálatosabb az első lépés, a roppant változás, a mi az emberben végbemegy.

Az előkelő világ fényes ünnepélyeivel szolgálatára áll a szerelemnek, amennyiben elősegíti az első lépést.

Kezdi pedig azzal, hogy az egyszerű csodálatot (1.) átváltoztatja megindult csodálattá (2.): Mily gyönyör lehet, stb.

Egy sebes keringő a szalonban, melyet ezer gyertya világit meg, mámort vet a fiatal szivekbe, és az elnyomja a félénkséget, megnöveli az erő tudatát és megadja a szeretésre való bátor­ságot. Mert látni valakit, ki nagyon szeretni való, ez még nem elég; sőt ellenkezőleg, a nagy szeretetre termettség elcsüggeszti a gyengéd lelkeket; ugy kell látni, hogy vagy mintha szeretné az embert²⁶, vagy pedig hogy legalább levetkezi a fenségét.

Kinek jutna eszébe, hogy beleszeressen egy királynéba, ha csak nem nyer reá felbátoritást?²⁷

Semmi se kedvezőbb a szerelem megszületésére, mint az unalmas magánosság, melyet néhány ritka és régóta várt bál szakit meg; erre alapitanak a jó családanyák, kiknek leányaik vannak.

Az igazi előkelő társaság, amilyen a franczia udvaré volt²⁸ és amely, azt hiszem, 1780. óta sehol sem található²⁹, kevéssé volt előnyére a szerelemnek, amennyiben lehetetlenné tette a magánosságot és azt a pihenőt, mely elengedhetetlenül szükséges a kristalizáczió munkájá­hoz.

Az udvari élet hozzászoktatja az embert, hogy tömérdek árnyalatot vegyen észre és nyil­vánitson maga is, már pedig a legkisebb árnyalat is kiindulása lehet valamely csodálatnak és szenvedélynek.³⁰

Ha a szerelem saját kellemetlenségeihez másféle kellemetlenségek (hiuságiak, ha az ember­nek az, a kit szeret, megbántja a büszkeségét, becsületbeli érzékenységét, személyi méltóságát, egészségi, pénzügyi, politikai kellemetlenségek) társulnak, csak látszat az, hogy e bajok növelik a szerelmet; miután más irányban foglalkoztatják a képzelmet: a reménylő szere­lem­ben megakasztják a kristalizácziót, a boldog szerelemben pedig az apró kétségek felmerülését. A szerelem derüje és őrülete e kellemetlenségek eltünésével tér vissza.

Jegyezzük meg, hogy a kellemetlenségek elősegitik a szerelem megszületését a könnyüvérü és felszines természeteknél és hogy, ha már megszületett, a kellemetlenségek, ha előzetesen szerepeltek, elősegitik a szerelmet annyiban, hogy a lélek vissza lévén riasztva az élet egyéb dolgaitól, melyek csak szomoru képeket szolgáltatnak, teljes erejével nekiadja magát a kris­tali­záczió munkájának.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Ime egy következmény, melyet nem fognak elhinni és amelyet csak azoknak az embereknek akarok elmondani, kik elég szerencsétlenek voltak, hogy hosszu éveken át tartott szenve­délyes szerelmükben leküzdhetetlen akadályokba ütköztek.

Minden rendkivüli szépnek a látványa, akár a természet, akár a müvészet szolgál vele, villámgyorsan eszébe juttatja az embernek azt, akit szeret. Mert a salzburgi faág példája szerint, mely a bányában gyémántokkal rakódik tele: minden, a mi szép és fenséges a világon, hozzátartozik annak a szépségéhez, kit az ember szeret és a boldogság e váratlan meg­pillantására a szem nyomban megtelik könynyel. Ekként van, hogy a szép szeretete és a szerelem kölcsönösen éltetik egymást.

Az élet nagy fogyatkozása, hogy a szeretett lény látása és a vele folytatott beszélgetés nem hagy élesen körülhatárolt emléket. A lélek nyilván sokkal jobban fel van zavarva a saját megindulásaitól, sem hogy figyelni tudna ezek okára vagy a kisérő jelenségekre. Csupa merő érzés. Talán éppen az, hogy az ilyfajta gyönyörök nem kophatnak el a szánt-szándékos visszaemlékezésben, okozza, hogy oly nagy erővel ujulnak meg mindannyiszor, mikor valami kizökkent bennünket a szeretett nőnek szentelt merengésből és valamely uj kapcsolódással még élénkebben juttatja őt az eszünkbe.³¹

Egy öreg és rideg épitész minden este találkozni szokott vele a társaságban. Egy izben, átengedve magamat a természetes felbuzdulásnak és nem törődve vele, hogy egykor mit mondtam³², gyöngéd és lelkes szavakban magasztaltam e miatt és a nő kinevetett. Nem volt annyi erőm, hogy megmondjam neki: Hiszen minden este látja.

Ez érzés oly hatalmas, hogy kiterjed még az ellenségemre is, ki sokat van vele együtt. Ha látom, annyira eszembe juttatja Leonorát, hogy abban a pillanatban, bármint igyekszem is, nem tudom gyülölni.

Azt lehetne mondani, hogy a sziv valami sajátságos furcsasága folytán a szeretett nő még több bájt terjeszt maga körül, mint amennyivel fel van ruházva. A távoli város képe, hol egy pillanatra láttuk³³, mélyebb és andalgóbb merengésbe ejt, mint akár a tulajdon jelenléte. Ez a szigor következménye.

A szerelmes merengést nem lehet lejegyezni. Azt tapasztalom, hogy egy jó regényt minden három évben egyforma élvezettel olvashatok el. Olyan érzéseket kelt bennem, melyek megfelelnek a gyöngédség ama kedvelésének, mely abban a pillanatban uralkodik rajtam, vagy pedig változatosságot hoz a gondolataimba, ha nem érzek semmit. Hasonlókép élvezettel hallhatom ismételten is ugyanazt a zenét, csak nem szabad, hogy az emlékezet is beleszóljon a dologba. Csupán a képzelemnek kell tőle meglendülnie; ha valamely opera, huszadszor hallva, több élvezetet okoz, ez azért van, mert az ember jobban érti meg a zenéjét, vagy pedig mert visszaemlékeztet az első benyomásra.

A mi azokat az uj emberismereti feltárulásokat illeti, melyeket valamely regény sugalmaz, ezek mellett nagyon jól emlékszem a régiekre is, sőt szeretem, ha ott vannak feljegyezve a lap szélén. Az e fajtáju élvezet azonban csak annyiban tartozik a regényhez, amennyiben ez emberismeretem gyarapitására szolgál és semmiképp se alkalmazható az ábrándozásra, a mi a regényolvasás igazi gyönyörüsége. Ez ábrándozás lejegyezhetetlen. Irásba foglalni annyit tesz, mint megölni a jelenre nézve, mert az ember belezuhan az élvezet philosophiai elemzésébe és még biztosabban megölni a jövő tekintetében, mert semmi sem bénitja annyira a képzelmet, mint az emlékezetre való hivatkozás. Ha a lap szélén ott találom a jegyzetet, hogy mit éreztem három év előtt Florenzben az Old Mortality olvasásakor, rögtön benne vagyok életem történetében, a két korszak boldogsági fokának mérlegelésében, a magasan járó philosophiában, szóval hosszu időre bucsut mondtam a gyöngéd érzések szabad tolongásának.

Minden nagy költő, ki élénk képzelemmel van felruházva, félénk, vagyis fél az emberektől, hogy félbeszakitják és megzavarják gyönyörteljes ábrándozásában. A figyelméért reszket. Az emberek durva érdekeikkel kiránczigálják Armida kertjéből, hogy valami büzös pocsolyába lökjék és csak annyiban tudják kierőszakolni a figyelmét, amennyiben boszantják. A nagy művész azért van oly közel a szerelemhez, mert megszokta, hogy lelkét megható ábrándo­zásokkal táplálja és mert irtózik mindentől, ami közönséges.

Minél nagyobb müvész valaki, annál inkább óhajtania kell a rangot és a kitüntetéseket, mint megannyi védmüvet.