Ritkúl és derűl az éjszaka

3. Az Einstein-szindróma Szentkuthy Praejében³³⁵

Annyi éves mint én most. Átérezhetem az idő változását felette. A történelem megszakadását és újraforradását. Kétféle nem értést, és utóbb többféle félreértést. A Praeről beszélek, amely nyitányként íródott, hogy önmagában be is záródjék. Máig a legtöbb, amit a másodmodernség a magyar prózában megteremtett, amely annyira visszariadt újításaitól még a vajúdása során, hogy amikorra megszületett, máris egy visszalépést is magába foglalt a klasszikus próza­modellek felé. Nem a történelem zárta be lehetőségét, hanem maga a szerző, aki szabad­asszociációk megszerkesztőjeként – napi ingamozgásos penzumokban – kezdte papírra vetni szövegét, hogy azután moralista regényíróvá alakuljon, a természettudományos kalandozás és mondén szövegelés helyett a filozófiát adaptáló regényben-meditálás hagyományos útjára térjen. A váltás a teljes textura 2/3-a után következett be, az aranymetszés szabályaira ráérezve. Történt mindez a harmincas évek első felében, kétfajta nyugat-európai utazás szellemi naplójaként.

Az első utazás végigvezet a mondén és a gótikus Európán. “Apikával” járja a katedrálisok helyszíneit, és – szokásos öregkori nagyotmondásával – csak azért nem látott többet belőlük, mert az emberiség nem épített még többet az úgynevezett középkor évszázadaiban. A gótikát követi, a csodamód bezáruló íveket, amelyek éppen bezárulásukkal vezetik a szellemet a kinyílás végtelenébe. Szentkuthy nem művészettörténész, nem a hagyományos humán orien­táció megszállottja. Nem a múlt szöveguniverzumának továbbszövője. Számára a gótikus Európa egy gondolkozási modell csupán: egy képlet, amely újabb és újabb egyenletek megoldása felé irányítja. És itt jelenik meg – mindezzel párhuzamosan – a regény mondén hangneme, a képzeletbelileg megélt, a Nagy Háború utáni félvilági szellemi és magatartásbeli világérzés, amely éppen a világ megszerkesztettségét kérdőjelezi meg. “1928-ban húszéves koromban Apámmal hatalmas körutazást tettünk Európában. [...] »Mindent« felfaltam: várakat és katedrálisokat, könyvtárakban egzisztencialista bölcseletet, matematikát, csillagászatot s legmodernebb elméleti fizikát, mélylélektant, mitológiát. Nagyvilági mulatók, teológia, a nődivat, ultramodern építészet, a történelmi múlt komédiái, nők és szerelmek, képkiállítások, koncertek naponta: ez volt az életem. Minden táj gyönyörűsége, állatok, növények biológiája, kísérleti színházak, múzeumok voltak éjjelem nappalom. Élményeimet figurákkal, regényszerű cselekménnyel akartam kifejezni. A Prae címet adtam: jelezve, hogy ez a kamasz-könyv csak készülődés későbbi művekre.”

Ezzel a mindent kinyitó preludiummal ráérzett arra, amit majd a századvég kultúrtörténésze imigyen összegez visszatekintve: a természettudomány mond ellene a jól megalapozottnak feltűnő világrend elképzelésének. Annak az európai ok-okozati összefüggéseket kereső és törvényekben megmerevítő gondolkozásmódnak, amely az utóbbi századokban Kepler, Galilei, Newton nevéhez kapcsolódott. “A modern világ 1919. május 29-én kezdődött, amikor a Nyugat-Afrika melletti Principe-szigeten és a brazíliai Sobralban a napfogyatkozásról készített felvételek megerősítették a világegyetem új elméletének igazságát. Már fél évszá­zada nyilvánvaló volt, hogy a newtoni kozmológia, amely az euklidészi geometria egyenes vonalain és az abszolút idő Galileitől származó fogalmán alapult, komoly módosításra szorul. Az elmélet már kétszáz éve érvényben volt: ez volt az a keret, amelyben lejátszódott az európai felvilágosodás, az ipari forradalom és az emberi tudás, szabadság és prosperitás óriási bővülése, ami a 19. századot jellemezte. Az egyre nagyobb hatósugarú távcsövek azonban anomáliákra derítettek fényt. Különösen a Merkúr bolygó tért el évszázadokonként negyvenhárom másodperccel attól a megjósolható viselkedéstől, amelyek a newtoni fizika törvényei előírtak. Miért?” – ezzel kezdi Paul Johnson A modern kor. A huszadik század igazi arca című könyvét³³⁶. Ez a kísérlet igazolta a gyakorlatban Eistein speciális relativitás­elméletét. De ezzel kezdődött meg Einstein és az őt követő természettudós generáció elkü­lönbözése is. Einstein “szenvedélyesen hitt abban, hogy a helyességnek és a helytelenségnek abszolút mércéi vannak. Szakmai életében nemcsak az igazságot, hanem a bizonyosságot is kereste. Hangsúlyozta, hogy a világ szubjektív és objektív szférákra osztható fel, s képesnek kell lennünk arra, hogy az objektív részről pontos kijelentéseket tegyünk. Tudományos (és nem filozófiai) értelemben determinista volt. Az 1920-as években nemcsak elfogad­ha­tat­lannak, hanem visszataszítónak is találta a kvantummechanika meghatározatlanság elvét. Élete hátralévő részében, 1955-ben bekövetkezett haláláig igyekezett azzal cáfolni, hogy a fizikát egy egységes mezőelméletre próbálta alapozni. Így írt Bornnak: »Ön egy kockát játszó Istenben hisz, én pedig a tökéletes törvényszerűségben és rendben egy objektíven létező világban, amelyet, meglehet vadul spekulatív módon, próbálok megérteni. Szilárdan hiszek benne, de reménykedem abban, hogy valaki valósághűbb módot vagy kézzelfoghatóbb alapot fedez fel ehhez, mint amilyent nekem rendeltetett találnom«. Einsteinnek azonban sem az 1920-as években, sem később nem sikerült létrehoznia a remélt egységes elméletet.”³³⁷

A magyar lírának – korabeli legkiemelkedőbb megjelenéseiben, Kosztolányi, József Attila és Szabó Lőrinc költészetében – a huszadik század harmincas éveiben sikerül a maga poétikai eszközeivel a kvantummechanika kérdésfeltevéseinek szintjén megjelenítenie az emberi tudat modern tájékozódását. Csak jelzésszerűen hadd hivatkozzak egy szlogenné vált József Attila sorra: “dolgozni csak pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Nem véletlen, hogy ezt a szöveget nem építi a költő egyetlen versébe sem. Ugyanis a benne foglalt univerzum-kép éppen hogy a hagyományos mechanikus képleteken alapszik, illetőleg az utóbb Einstein által keresett gondolkozásbeli visszarendeződés megszövegezését tartalmazza. Költészetében nem ezt követi, általa éppen a természettudósok újabb nemzedékének gondolkozásmódját követi. A Költőnk és Kora című versben együtt képes gondolkodni a kvantummechanika meghatározatlanság elvét kidolgozó tudósokkal úgy, hogy ezáltal poétikailag megoldáshoz segítse a “gyönyörű képességünk, a rend” megteremtésének lehető­ségét is. A bizonytalanság átvezetését egy magasabb rendű bizonyosság felé: a “megértett disszonancia” világába. Hiszen az általam idézett hazai költők is szerkezeti tényezőként valósítják meg azt az alkotói dialógust, amelyet éppen Bohrt idézve Heisenberg ír le: az élet olyan színjáték, amelyben egyszerre vagyunk szerzők és szereplők. “A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”³³⁸

A magyar prózában ezzel egy időben ezt a kérdezésmezőt két életmű közelíti meg: a Határ Győzőé és a Szentkuthyé. És ezzel vissza is térhetek a Praehez. Benne és általa jelenik meg az a kérdezésmód, amely az Einstein-féle speciális relatívitás-elmélet által elszabadított tájékozódással párhuzamosan írható le.

És jön – a regényen belül – a következő – szó szerint is – záró – pontosabban: bezáró – harmad, amely Einstein harcával jellemezhető az abszolútumért. Amely visszakötődik a József Attila-idézet szlogenné merevedett töredékében rögzült gondolkozási modellhez.

A regényírás hátterében ugyanis megint jön egy újabb utazás: “Ez megismétlődött 1931-es angliai ösztöndíjam alkalmából”. Csakhogy ez az út nem az előző megismétlődése. Ez egyetlen országhoz kötötte, regényét pedig egyben egyfajta humanista felelési módhoz. Az első utazás regénybeli társai: az eszmélkedés figurái a jelen adottságait élvező, mondén életet élő intellektuelek; túl a kamaszkor hagyományokból kinövő tájékozódásán, de innen az élet mulandóságára is rákérdező felnőttkor számvetésén. A második utazás során az ifjak ironikus csevegésének helyébe egy “öreg” anglikán lelkész meditációja lép: az öregség egyrészt a mulandóság érzékeltetése; a meghatározott maszkos szerep (lelkész) pedig megidézi a történelmet. Szentkuthy a lét és a sors imigyen feltáruló ellentmondásait a keresztény tudat szélsőségeiként éli át, és erről a horizontról teszi fel kérdéseit is. Ennek a meditációnak a kegyelmi állapota a karitász (az “idiot”-állapot megképzése, a regényben egy félhülye lány simogatása): “Mi volt az a különös többlet ebben a simításban? Éreztem hogy a lánynak a simogatás természetes állapota, nem a keze mozdul, hanem egész teste azonos vele: eddigi babusgatási statisztikáimban, pesszimista cirógatás-mérlegeim felszámoláskor felvett adatai között minden egyes simogatás különálló gesztus volt, a szeretet éppen aktuális érzelmének úgynevezett kifejező mozdulata. A karitász ott kezdődik, ahol az nem lelki dolog, hanem a test maga: nem metaforikusan, nem biológiai hasonlatképpen, hanem hogy úgy mondjam, a teológiai anatómia merev klinikai szempontja szerint.” A jelenet ismételhetetlen, ellentétben a könyv összes egyéb vonatkoztatásával. Ennek a jelenetnek az értékelése és értelmezése: hogyan kerülhetők ki a mondén világ álszerelmeinek és álbarátságainak, illetőleg a magányos én elszigetelt dacának, végzetes önzésének buktatói. A Szabó Lőrinc-i költészetben megfo­galmazódó “rettenetes” elvet, a Semmiért Egészen-t hitelesen feloldó, egy-egy életmű csúcsán feltűnő pillanat ez, melyre sóvárogva vágyott a tudós Einstein, és az író esetében elérve-átélve emlékével éltetője lehet élete egészének. Dosztojevszkiji ihletettségű felvillanás. A Prae legközelebbi kortárs testvére pedig T. S. Eliot Prufrockja.

De ezzel elkezdődik egyfajta visszarendeződés a prózában. Megjelent az Einstein-szindróma.

A Prae kezdeti módszertani nyitottsága a tudomány akkor legújabb eredményeire (Heisen­berg, Heidegger) és az együttélés szabadságára figyelt. A folytatás másfajta kötöttségbe kapcsolódik. Ez a fajta modernség az újfajta ismeretszerzés állapota a harmincas évek tudat-regényeinek. Kortárs művekre utalva: szülőhelye a Fiesta, az Ulysses és az Idegen emberek Európája. Az aranyifjak: Aldous Huxley, Joyce, Szerb Antal, Hevesi András, Szobotka Tibor vagy P. Howard-Rejtő Jenő regényeiben ekkoriban éppúgy otthonosak, mint a Praeben. Kilépés a hagyományos életformából. Azzal pedig, hogy szereplőivel visszalép a társasági életbe, egyúttal a kapcsolódást keresi a humanista útkeresésekkel. A létezés személytelenségét szövegében felváltja a személyesség, és ezzel a stabilitásra törekvő személyiség megépítőjévé válik. A Prae zárása azután: találkozás a hagyománnyal. Annak a szemléleti útnak az átélése, amelyet önéletrajzi jelleggel Márai ír le az Egy polgár vallomásai-ban: hirtelenséggel értéket és menedéket jelentenek a hagyományos keretek, az oly igen tagadott társadalmi rend. Az alapvető humán egységek: a személyiség, a család, az emberi összetartozás. És Szentkuthy esetében a keresztény etika.

A líra – a magyar líra is, összhangban a világirodalommal – a bizonytalansági relációban olyan alkotói poétikát talál fel, amely egy-egy pillanatra az Einstein által keresett abszolutumra is rá tud kérdezni. Gondoljunk a Benn és T. S. Eliot között feszülő vitára, vagy Ezra Pound szövegszerkesztői bravúrjaira. A tragic joy yeats-i elvére. Ugyanezt ugyanabban az időben a magyar próza csak szétválasztottan tudta prezentálni. Külön kérdezett, és külön teremtette meg a válaszolás helyzeteit.

A Prae szövegezője kétféle szövegkeresői eljárásba kapcsolódott. Az első utazást átélő kérdezésmód olyan szókapcsolati rendet választott ki a maga számára, amely a személyes létezést az univerzum állandóan változó eseményeivel összekapcsolva képes volt leírni. A szavak mondatba fogva az elszabadultság állapotát ragadták meg. A kérdező-író úgy szervezi a csalimeséket, mint az egyes ember bizonytalanságának dokumentumait és egyben az univerzum alakulásfolyamatának részeit. A második utazást átélő feleletkényszer a tridentinum abszolutumképét fogja a szövegbe, a csillagmindenségtől az ásványi létig összerímelő univerzum és a személyes létezés determinizmusát fogalmazva meg a mondatokban. (Hadd utaljak itt a kései Szentkuthynak Dobos Marianne Az Isten tenyerén című könyvében szereplő interjújára, és hadd vessem fel: T. S. Eliot Angliában bekövetkező katolizálása, és a Prae angliai klerikus helyszíne térben és időben összeköthető.) És mi követi a Praet? Az egyetlen metafora felé, valamint a Fejezet a szerelemről. Az abszolutum keresése, és az etikai szélsőségek összefogása a keresztény elkötelezettségen belül.

Utóirat: A Prae kétféle mondatszerkesztésbe kötődő érzékenységének ikerpárja Határ Győző Heliáne című prózája, a maga hasonlóan kétfelé kötődő szövegszerkezetével, amely ugyanezt a kinyílást és visszarendeződést teremti újjá, de nem a tridentinum keresztény szellemi­ségében szerkesztve egybe, hanem a hellenisztikus világ pogány és agnosztikus vonzásköréből válogatja a maga mondatszövési metódusait. És ez jelezheti, hogy a Prae nem egyetlen vállalkozása a korabeli magyar prózának. Éppen a különbözésük ellenére feltűnő kérdezői és válaszadói mondatszerkesztő hasonlóságuk jelzi megjelenésük izgalmas korszerűségét. De ez majd egy újabb fejezet lehet.