Romániai magyar irodalmi lexikon

Angi István (Ozsdola, 1933. okt. 16.) — kritikus, publicista. A kézdivásárhelyi mező­gazdasági szakiskola után a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban végzett, ahol tanári pályáját is megkezdte. Három évig aspiráns volt Moszkvában, ahol Zene és affektivitás c. értekezésével a Lomonoszov Egyetemen filozófiai doktorátust szerzett (1965). Az esztétika tanára a zeneművészeti főiskolán.

1967-ben jelentkezett zenepublicisztikával; 1970-ben esztétikatörténeti cikksorozata jelent meg az Utunkban. Írásait közli a Korunk és A Hét is. A VII. Esztétikai Világkongresszuson (Bukarest 1972) s a Nemzetközi Zeneszociológiai Társaság szimpóziumján (Zágráb 1974) szakelőadásokkal szerepelt. Esztétikai tanulmányai jelentek meg az Árkos 1971 (Sepsi­szentgyörgy 1972), Bartók-dolgozatok (1974), Zenetudományi írások (1977) és A filozófia műhelyében (1978) c. gyűjteményes kötetekben, valamint több román és német nyelvű kiadványban. Dévald László gyűjtéséből aforizma-kötetet állított össze és vezetett be Gondolatok a művészetről (Téka 1975) címmel, Önálló kötete: Zene és esztétika (esszék és tanulmányok, 1975).

Rácz Győző: Esztétika és valóság. Utunk 1975/42. — Bretter György: A mindenesek kálváriája. Korunk 1975/12. Újraközölve Itt és mást. 1979. 458–64. — Egyed Péter: Kísérlet rendszerre. Echinox 1976/1–2.

Aniszi Kálmán (Nagykakucs, 1939. okt. 14.) — újságíró, közíró. Fémipari szakiskolát és esti líceumot végzett Nagyváradon, diplomát a Babeş–Bolyai Egyetem filozófiai karán szerzett. Előbb az Igazság szerkesztőségében dolgozott, 1972-től 1977-ig az RKP Kolozs megyei pártbizottságának művészeti és művelődésügyi osztályán aktivista, 1977 szeptemberétől adjunktus a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Főleg az etika kérdéseivel foglalkozó jegyzetei, írásai A Hét és a Művelődés hasábjain jelennek meg, A filozófia műhelyében (1978) c. interjúkötetében 16 kolozsvári filozófust és szociológust szólaltatott meg műhely­gondjaikról.

Salló László: A filozófia felelőssége. Előre 1979. jan. 24. — Egyed Péter: A gondolat logikája, metaforája és bátorsága! Utunk 1980/1.

Antal Ádám — Hofmann Antal írói álneve

Antal Áron (Csíkdánfalva, 1881. okt. 20.–1966. ápr. 28., Csíktaploca) — író, történész. Budapesti és kolozsvári tanulmányai után a brassói, majd csíkszeredai főgimnázium tanára. Megírta a moldvai csángók katolikus egyházközségeit meglátogató Imets Fülöp Jákó életrajzát (1913), tanulmányokat közölt Csík múltjából (1914). Székely tárgyú elbeszéléseiben a jellegzetesre egyszerűsít, kerüli a népies modorosságot. Uz Bence alakja a helyi néphagyományokhoz hűen az ő írásaiban jelenik meg először. Kötetei: A török diák (ifjúsági regény, Kv. 1926); Köderdő mellől (elbeszélések, Kv. 1927).

Antal Árpád (Nyujtód, 1925. júl. 24.) — irodalomtörténész. Középiskoláit Kézdivásárhelyen végezte 1944-ben, a magyar nyelv és irodalom szakot a Bolyai Tudományegyetemen 1948-ban. A Móricz Zsigmond Kollégium tagja volt. A Babeş–Bolyai Egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének professzora. A NyIrK szerkesztőbizottságának tagja. Első tanulmányát (A társadalmi szervezet befolyása egy székely falu betlehemes játékára) egyetemi hallgató korában közölte a Miscellanea Ethnographica I. kötete (Kv. 1947). A NyIrK, Korunk, Igaz Szó, Művelődés munkatársa. Szakterülete a XIX. század, azon belül az erdélyi reformkor magyar irodalma, melynek feltárásában és értékelésében úttörő a munkája.

Szentiváni Mihály c. monográfiája (1958) elsőként értékeli a teljesség igényével a költő életművét, közéleti szerepét s jelentőségét a magyar népiesség történetében. A Faragó Józseffel és Szabó T. Attilával közösen összeállított Kriza János c. tanulmánykötetben (1965; 2., átdolgozott kiadás Kv. 1971) közölt Kriza-tanulmányának finom műelemzéseit, kor- és életrajz-bemutatását egy összefoglaló pályakép első fejezeteként méltatja a szakkritika. Több magyar klasszikus (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Mikszáth, Gárdonyi) műveinek hazai kiadását s az Arany és Petőfi levelezése c. kötetet (1973) vezette be és látta el jegyzetekkel. Társszerzője több iskolai tankönyvnek. Kocziány Lászlóval közösen szerkesztette a líceumok II. éve, ill. az általános iskolák X. osztálya számára a Magyar irodalom és az Irodalmi szöveggyűjtemény c. tankönyveket (1973; újabb kiadás 1978). Népszerűek voltak irodalom­történeti magyarázatai az Utunk +1 rovatában, valamint Reformkori változások c. sorozatos közlései ugyancsak az Utunkban (1974).

Irodalomtörténeti feltételként a kutatómunka filológiai megalapozását sürgeti mind a szövegkritika, mind a forrásközlés terén, s a lapok repertóriumainak elkészítésére biztat. Egy évtizedre visszanézve kiemeli az irodalmi levelezések kiadását s az RMI és a *fehér könyvek szöveggondozásait, viszont rámutat bibliográfiánk hiányosságaira (Korunk Évkönyv 1981).

Egyéb munkái: A magyar irodalom a reformkorban és az 1848–49-es polgári demokratikus forradalom idején (egyetemi jegyzet, Kv. 1959); Bevezetés a magyar filológiába (Balogh Dezsővel, egyetemi jegyzet, Kv. 1962); A magyar irodalom a reformkorban és 1848–49-ben (1979).

Berde Zoltán: Megjegyzések egy új monográfiáról. Igaz Szó 1959/1. — Somogyi Sándor: A. A.: Szentiváni Mihály. Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1959/3–4: uő: Antal–Faragó–Szabó: Kriza János. Irodalom­történeti Közlemények, 1966/1–2. — Mikó Imre: Egy “kezdő író és megyei aljegyző” a reformkorban. Korunk 1959/4. — Benkő Samu: Kriza-tanulmányok. Korunk 1965/6. — Balogh Edgár: Hármas Kriza-kép. Igaz Szó 1965/8. — Két tankönyv, néhány tanulság. Beszélgetés az Utunk szerkesztőségében. Utunk 1975/22.

Antal Dániel (Szatmár, 1901. jún. 20. — 1972. febr. 22., Kolozsvár) — mezőgazdasági szakíró. Gazdamérnöki tanulmányait Debrecenben végezte. 1938 és 1949 között az EMGE vándoroktatója, felügyelője, végül igazgatója. 1944 őszén Szamos megye alispánja, 1946-tól az MNSZ egyik országos alelnöke. Számos gyakorlati kézikönyvet adott ki a növény- és gyümölcstermesztés tárgyköréből, ezek közül jelentősek: A cukorrépa termesztése és magtermesztése (társszerzőkkel, 1957; 2. kiadás 1959); Szántóföldi növénytermesztés (Erdélyi István, Mózes Pál, Nagy Zoltán, Sebők M. Péter társszerzőkkel, 1957). Emlékirata Család és szolgálat címmel jelent meg (Balogh Edgár bevezetőjével, 1971), egy családja múltjából vett történelmi elbeszélését halála után Kassay Miklós rendezte sajtó alá (Antal Márton indulása, 1976).

Antal Hjalmár — *Nagyvárad magyar irodalmi élete

Antal Imre (Gyimesközéplok, 1931. jún. 6.) — helytörténész. A csíkszeredai középiskola elvégzése után a Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát, majd doktori címet a csíki közbirtokosságok két világháború közötti történetéről szóló értekezésével. 1955-től Segesváron, Gyimesközéplokon, Gyímesfelsőlokon, 1961 óta Csíkszeredán tanít. A helyi Múzeumi Közleményekben 1957 óta feldolgozza szülőföldjének hagyományait. A Hargita munkatársa, tanulmányait a Korunk, A Hét is közli. Iskolája alapításának 300. évfordulójára szerkesztette A csíkszeredai líceum monográfiája, 1668–1968 c. kiadványt. Helytörténeti öszszeállítása: Bibliográfiai adatok Csíkszereda történetéhez (János Pál bevezetőjével, Csík­szereda 1972).

Antal János (Budapest, 1907. okt. 17. — 1943. dec., Szovjetunió) — költő, író. Emigráns apjával, ~ Márk matematikussal került Kolozsvárra, itt már középiskolás korában a Napkelet munkatársa. Aktivista-futurista verseit Dienes László mint az “új világlelket kereső” ifjú költészet termékét mutatta be. Bécsi és párizsi tanulmányai során, majd budapesti letelepedése után is a Korunk munkatársa. Fülledt fiatalság c. regényrészlete itt jelenik meg 1930-ban. Művelődéstörténeti cikkei a proletárművészet kérdéseit elemzik. 1937-ben bebörtönözték; később tevékenyen részt vett a KMP illegális munkájában mint a baloldali írócsoport tagja, a népfront egyik szervezője, a 100%, Társadalmi Szemle és a Gondolat munkatársa és az ille­gális Kommunisták szerkesztője. 1942-ben büntetőszázaddal a keleti frontra került, tífusz­ban halt meg. Művei: Verseskönyv (Becski Andorral, Kv. 1923); Szüzesség. Két lélek története (Kv. 1928).

Dienes László: A. J. és Becski Andor verseskönyve. Keleti Újság 1923 ápr. 25. Újraközölve “…sejtelme egy földindulásnak…” 1976. 121–24. — Antal Jánosné: A. J. Párttörténeti Közlemények, Bp. 1965/2. — Lázár Vilmos: Emlékezés A. J.-ra. Népszabadság, Bp. 1972. márc. 26.

Antal Márk (Devecser, 1880. ápr. 18. — 1942. okt. 29., Kolozsvár) — matematikai szakíró, pedagógus, művelődéspolitikus. ~ János apja. Budapesti tanulmányai után ugyanott tanár, 1907-től a Középiskolai Mathematikai Lapok társszerkesztője, 1919-ben a közoktatásügyi népbiztos helyettese. A matematikát fontos fegyvernek tartja a természet erői ellen vívott harc­­ban, dolgozatai a kapcsolástant és a geometriai szerkesztések elméletét bővítik ki. Művelődéspolitikájának vezető elve az oktatás folytonosságának biztosítása megfelelő iskolán kívüli intézmények szervezésével. A Magyar Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, majd Kolozsvárra költözött, s a Tarbut (héberül 'művelődés') Országos Zsidó Iskolaegyesület igazgatója. Az izraelita felekezeti középiskola tanári karába valláskülönbség nélkül vont be haladó szellemű értelmiségieket. A szakszervezeti munkások szabadiskolájának rendszeres előadója (1921–25), majd Déznai Viktorral, Fürst Oszkárral és Hegedűs Árpáddal közösen az Ifjú Kelet c. zsidó ifjúsági folyóirat szerkesztője (1922). Iskolájának megszüntetése után 1927-től a Minerva biztosító társaság matematikusa. Lakásán marxista társadalomtudományi szemináriumokat szervez, hallgatói közt van a fiatal Bányai László, Csőgör Lajos, Demeter János, Jancsó Elemér, Méliusz József, Mikó Imre, Tamási Áron, Vincze János. Az EME természettudományi szakosztályának munkatársa, ismerteti Einstein relativitáselméletét, mél­tat­ja a Bolyaiakat. Az 1940 őszén felállított kolozsvári zsidó gimnázium igazgatója. Mate­matikai tárgyú írásai kéziratban.

A. M. Emlékkönyv. Szerk. Weinberger Mózes, Kv. 1943. — Jancsó Elemér: A. M. emlékezete. Egység 1946/33; újraközölve Kortársaim. 1976. 216–219. — Mikó Imre: A. M. és köre. Korunk 1972/12; újraközölve Akik előttem jártak, 1976. 83–89. — Szegő Júlia: A. M.-ra emlékezve. Művelődés 1980/4.

Antal Péter (Szatmár, 1917. márc. 17.) — tankönyvíró, kritikus. A kolozsvári egyetemen 1937-ben szerzett német–magyar szakos tanári diplomát, 1939-től nyugalomba vonulásáig szülővárosában középiskolai tanár. Kritikái az 50-es években az Igaz Szó, Utunk, Művelődés és napilapok, főleg a Szatmári Hírlap hasábjain jelentek meg. Kuszálik Piroskával és Szabó Hajnallal szerkesztette a Magyar nyelv és irodalom (1965) c. tankönyvet a IX. osztály számára. Irodalmi szöveggyűjtemény címmel két kötete jelent meg (Láng Gusztávval a X., ill. a líceumi II. osztály számára, 1966; Láng Gusztávval és Szabó Hajnallal a XI., ill. líceumi III. osztály számára, 1967).

Antal Sándor — *Ady Endre Társaság

Antalffy Endre (Ratosnya, 1877. febr. 3. — 1958. febr. 6., Marosvásárhely) — nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Marosvásárhelyen és Gyulafehérváron végzett középiskolát, gyulafehérvári teológiai és kolozsvári egyetemi tanulmányai után két évig a kairói Azhar-mecset mohamedán főiskolájának volt hallgatója, Jeruzsálemben és Konstantinápolyban a keleti (arab, héber, perzsa, szír, török) nyelveket tanulmányozta. Előbb Budapesten, majd 1910-től Marosvásárhelyen tanár. 1918–19-ben előadásokon ismertette Marx műveit; mint a Nemzeti Tanács tagja következetes demokratizmust képviselt. Tevékenyen részt vett a Kemény Zsigmond Társaság életében, a Deutsche Morgenlaendische Gesellschaft tagja. 1944 őszén Maros megye alispánja lett. Verseit, színdarabjait, kritikáit, fordításait, úti beszámolóit főleg a Zord Idő, Vasárnapi Újság, Erdélyi Helikon közölte. 1919 és 1923 között több marosvásárhelyi könyvkiadói vállalkozásban vett részt, az Erdélyi Könyvbarátok Társasága egyik alapítója; Osvát Kálmánnal 1923-tól Klasszikus olvasmányok címmel könyvsorozatot indított.

Arab nyelvből magyarra ültette át a teljes Koránt (kéziratban maradt), az Ezeregyéjszaka számos meséjét, perzsa nyelvből Omar Khajjám verseit és Dzsámi epigrammáit; fordított román, angol, francia, török és kínai költők verseiből. Megírta az *Erdélyi Lexikon román irodalmi s a Dézsi Lajos szerkesztette Világirodalmi Lexikon (Bp. 1930) arab és perzsa címszavait. Nicolae Iorga buzdítására románra fordítja Evlija Cselebi útleírását (Buletinul Comisiei Monumentelor Istorice, 1932), arab és török krónikák román vonatkozású részeit közli az Analele Academiei Române — Memoriile Secţiei Istorice (1932) s a Revista Istorică (1934) hasábjain. Verseit megzenésítette Chilf Miklós és Kozma Géza.

Egyéb munkái: Petrőczi Kata Szidónia élete és munkái 1664–1708 (Bp. 1904); Karácsonyi legenda (színjáték, Mv. 1915); A mester (színmű, Mv. 1924); A libapásztor (versek gyer­mekek részére, 1955); Mese egy pár kicsi csizmáról (ifjúsági verses elbeszélés, 1957). For­dítás­kötetek: Richard Sasuly: IG-Farben (1949); Gala Galaction: Mahmud papucsai (1968).

Molter Károly: A. E. első ünneplése. Igaz Szó 1957/2. — Dorothée Sasu: André Antalffy et les études orientales en Roumanie. Studia et Acta Orientalia 1957. — Farczády Elek: A. E. (1877–1958). Igaz Szó 1958/2. — Kakassy Endre: Fordítók dicsérete. Igaz Szó 1962/2. — Bányai László: Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának hullámai Erdélyben. Korunk 1965/7–8. Újraközölve Egy birodalom összeomlása c. alatt Hosszú mezsgye, 1970. 241–53. — Marosi Ildikó: Egy műfordítás története. Utunk 1968/10. — Marosi Barna: Efendi száz éve. Utunk 1977/5.

ASZT: Molter Károly: A. E. emlékezete. LM 2.

Antenna — a kolozsvári Dacia Könyvkiadó természettudományi kérdésekről szóló könyv­sorozata. Kis terjedelemben sok mai tudományos információt kíván nyújtani az olvasónak, különösen a líceumok felső osztályosaihoz és az érettségizett közönséghez szólva. A szerzők több mint fele első kötetes: fiatal, pályája kezdetén álló tudományos-műszaki értelmiségi. A sorozat hozzájárul egy új magyar nyelvű természettudományos írógárda neveléséhez és a tudományos–műszaki forradalom korában egy szélesebb középszintű olvasóréteg tájékoz­tatásához, különleges nyelvművelő feladatot teljesítve a korszerű magyar tudományos és műszaki terminológia terjesztésével.

A sorozat 1972-ben Maurer J. Gyula és Virág Imre A relációelmélet elemei c. értekezésével kezdődött, s 1980 végéig 29 kötettel jelentkezett. Kiemelkedik Semlyén János A tér és idő relativitása és a gravitációs hullámok (1974), Weszely Tibor A Bolyai–Lobacsevszkij geo­metria modelljei (1975), Koch Ferenc A tunel effektus (1976), Feszt Tibor–Kerekes Medárd Az érelmeszesedés kutatása és leküzdése (1976), Vallasek István Az abszolút zéró fok felé (1977), Páter Zoltán A matematikai logika alapjai (1978), Kovács Sándor–Nagy Baka György A számítógépek operációs rendszere (1979) c. munkája.

A sorozatban megjelent természetrajzi és földrajzi munkák helyszíni kutatások eredményei, kiemelkedik Benedek Zoltán A szőke Szamos földjén (1973), Csűrös István Az Erdélyi-me­dence növényvilágáról (1974) és Kisgyörgy Zoltán Őslények nyomában (1976) c. munkája.

Barabás Endre: Természettudományos irodalom a Dacia kiadásában. Korunk 1973/8. — Tóth Károly: Tudománynépszerűsítés vagy ismeretközlés? Korunk 1974/1. — Fey László: Három új Antenna-könyv a Dacia kiadásában. Korunk 1974/12. — Vincze János: Jelentés az Antenna-sorozatról. Korunk 1980/6.

antifasiszta sajtó — általában a fasizmussal szembeforduló lapok és folyóiratok arcvonala, konkrétan javarészt a KRP kezdeményezésére szerveződött antifasiszta mozgalmak időszaki kiadványai, amelyek a háborúra készülő fasizmus leleplezésével egyidejűleg kiálltak a munkásosztály egységének megteremtéséért és a demokratikus erők összefogásáért; közölték a nemzetközi békemozgalomban szerepet játszó írók (Barbusse, Romain Rolland, Thomas Mann, Gorkij) felhívásait és nyilatkozatait, a német emigráns írók (Toller, Heinrich Mann, Brecht, Feuchtwanger) írásait; állást foglaltak a romániai antifasiszták ellen indított perekben, és figyelmeztettek a belső fasiszta veszélyre. Kimondottan ~ Kolozsvárt a Világosság (1932), Az új háború ellen (1932), Gyár és ucca (1932), Mai Nő (1934–35). Marosvásárhelyen az Új Szó (1935–36), Brassóban az Új Idő (1936); hasábjaikon Józsa Béla, Nagy István, Szilágyi András számos publicisztikai írása, elbeszélése és fordítása jelent meg. A marxista folyó­iratok, a szocialista mozgalmakhoz közel álló lapok (Kolozsvárt elsősorban a Korunk, mellette a Riport és a Tribün, Nagyváradon a Tömegkultúra, Erdély Ír, Egy Hét, Aradon A Hang) állandó feladatuknak tartották és teljes társadalmi következetességgel vállalták a fasizmus terjedésének leleplezését.

Több polgári liberális és demokratikus napilap, így a Brassói Lapok és Népújság, Nagyváradi Friss Újság, a temesvári 6 Órai Újság, valamint a kolozsvári Független Újság publicisztikáját és irodalmi anyagát is határozott antifasiszta magatartás jellemezte.

Titu Georgescu–Mircea Ioanid: Presa P. C. R. şi a organizaţiilor sale de masă (Turzai Mária közreműködésével, 1963). — Turzai Mária: Tollal a fasizmus ellen. Tallózás a romániai magyar antifasiszta sajtóban. 1974.

antológia — meghatározott szempontból összeválogatott, rendszerint több szerzőtől származó irodalmi szövegek gyűjteménye. Célja lehet egy nemzeti irodalom egészének, egy korszak vagy egy irányzat törekvéseinek, egy műfaj történetének, valamely közérdekű téma jelentkezésének hosszabb-rövidebb korszakot átfogó bemutatása. Az ~k szemelvényes jellegéből következik, hogy elsősorban válogatójuknak — szerencsés esetben keletkezésük korának — ízlését, szemléletmódját tükrözik, s elterjedésükkel jelentékenyen befolyásolhatják a közönség irodalomismeretét és -szemléletét.

A romániai magyar irodalomban bizonyos ~típusok annyira az irodalom keletkezésének és fejlődésének feltételeihez és igényeihez igazodtak, hogy valósággal irodalomtörténeti rangra tettek szert. Irodalmunk első színvonalas termékei között találjuk azokat az ~kat, amelyek elsőrendű célja erősíteni az írókban a szervezett irodalmi egység tudatát. Jellegzetesen ilyen kiadvány Az Erdélyi Irodalmi Társaság Almanachja 1921-re (1920 végén jelent meg). Márki Sándor bevezetője (eredetileg a Társaság alelnöki megnyitója) az önerőből való kultúra­teremtés feladatára mozgósít, mondván, hogy az új történelmi helyzet oly élénk és önálló szellemi életet hozott Erdélybe, amilyen “még Bethlen Gábor fénykorában sem volt”, s a román és magyar kultúra párhuzamos jelenlétét “ugyanazon területen” zajló “nemes verseny”-nek tekinti. A kötet irodalmi szemelvényei (Kiss Ernő szerkesztésében) az egységesítő, minden írót közös feladatra mozgósító szándékot tükrözik; az első versben Szabolcska Mihály inti költőtársait helytállásra (Egy pesszimista poétának) nem éppen hibátlan jambusokban, de mellette s a konzervatív körökben is népszerű Reményik Sándor mellett ott találjuk az Ady- és Nyugat-követő lírikusokat is: Áprily Lajost, Berde Máriát, Serestély Bélát.

1921-ben Petrozsényban Molnár Sándor munkásköltő barátjával, Evien-Eisler Eugen újságíróval Erdélyi Könyv címmel munkásirodalmi ~t szerkeszt.

Nagyobb terjedelemben és változatossággal mutatja be a romániai magyar irodalmat két 1924-ben a berlini Voggenreiter Verlag kiadásában megjelent ~. Az Erdélyi költők, Farkas Gyula bevezetőjével, 14 költő 124 versét tartalmazza, nagyjából értékük arányában: Áprily, Olosz Lajos, Reményik, Szombati-Szabó István, Tompa László kapja a legnagyobb teret. A szerkesztő az erdélyi költészet értékeit az egész magyar közönséggel kívánja megismertetni. Ugyanebben a szellemben fogant az Erdély lelke c. novellagyűjtemény is. A válogató Kristóf György előszava vitázik a transzilvanizmussal: “…az erdélyiség csak a művészet síkjára fölemelve válik irodalmi értékké. Önmagában érdekes különösség csupán, akár az erdélyi nyelvjárások. Változatosságot, gazdagodást az erdélyiség csak akkor jelent, ha a nemzeti lelket s a tiszta művészet kifejező és összefoglaló erejét gyarapítja.” E felfogás konzervatív indítékait a válogatás egyoldalúsága árulja el: a tükörből, melyben “a mai erdélyi irodalom értékei hűen csillognak”, hiányzik az akkor már ismert prózaírók közül Tamási Áron arca, hiányzanak a transzilvanizmus hitvallói (így Kós Károly), hiányzanak a radikálisok (Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Nagy Dániel, Ligeti Ernő), hiányzik Sipos Domokos.

Tárgyilagosabb képet nyújt irodalmunk első éveinek novellisztikájáról a Benedek Elek szerkesztette Erdélyi történetek (Bp. 1924) 19 szerző ugyanannyi elbeszélésével. A kötet Beköszöntőjében Benedek Elek is az erdélyiség provinciális változata ellen foglal állást: “Mi a fontosabb: az-e, hogy minden erdélyi írónak minden írása Erdély földjében gyökerezzék, erdélyi legyen a meséje, a levegője, vagy az, hogy az erdélyi író istenadta talentum-e, akire büszkén mutathat minden erdélyi magyar: ezt a talentumot a mi földünk ajándékozta a világnak? Azt hiszem, a kérdésre nem kell válaszolnom.” A válogatás csakugyan minden tehetséget felvonultat a hagyományőrző Balogh Endrétől, Kovács Dezsőtől a közvetlenül a háború előtt indult írókon át (Molter Károly, Szentimrei Jenő) a frissen feltűnt tehetségekig (Karácsony Benő, Nyírő József, Tamási Áron).

Az irodalom puszta létét bizonyító gyűjtemények mellett kezdettől megtaláljuk azt az ~ típust, amely nem az irodalmi egységet szorgalmazza, hanem valamely csoporttörekvés közös jelentkezése. Az első ilyen jelentkezés a *Tizenegyek ~ja, a Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival (Erdélyi fiatal írók antológiája, Kv. 1923), egy olyan irodalmi öntudat első megszólalása, amely az erdélyi irodalom megváltozott történelmi helyzetével vet számot, nem általános művészi, hanem sajátosan erdélyi értéket keresve az irodalomban. Balázs Ferenc programtanulmánya tételként szögezi le: “…az erdélyi irodalomnak olyan íze van, amelyet csak a mi földünkből szívhatott s egyenesen annak kezdünk neki, hogy ezt a speciális erdélyiességet kibontsuk és megvilágítsuk.” Kétarcú hitvallás a Balázs Ferencé: egyfelől még inkább a partikuláris-helyi színek — elsősorban a székely néphagyomány — felé viszi az ideológiává akkor fogalmazódó transzilvanizmust, az irodalmat Szabó Dezső hatására a faj önkijelentésének tekintő felfogásig feszítve; ugyanakkor a transzilvanizmus-ellenes konzervativizmussal szemben a korszak modern törekvéséhez, az irodalmi expresszionizmushoz való csatlakozás a vidékiségen segít túlemelni ezt a programot, amennyiben helyi néphagyomány és európai távlatú modernség ötvözésére mozgósít. Mint “időt mutató jel”-re, Szentimrei Jenő “kozmikus költészeté”-re hívja fel a figyelmet, s a csoport másik tanulmányírója, Jancsó Béla is az expresszionizmusban látja “egy új művészet első útegyengetőjé”-t, amely a kollektív és népi szellem megnyilatkozása. Különben épp az expresszionizmus embertestvériség-hirdetése tartja távol Balázs Ferenc faji szempontját a nacionalista elzárkózástól: “…bármiféle életnek és irodalomnak nem lehet más törekvése végeredményben, mint csodálatos harmóniában együtt haladni minden más faj életével és irodalmával…”

A Tizenegyek ~jának jellegzetessége, hogy elsősorban nemzedéki csoportosulást mutat be, s résztvevőinek csak egy része vállalja az így felállított avantgarde-programot. Ezt a kötet prózaíróinál találjuk meg; a lírikusok (az egy Maksay Albert szabad verseit kivéve) a 20-as évek Ady-utánzói közé sorolhatók, a novellákban azonban kivétel nélkül felismerhető Szabó Dezső expresszív prózastílusa.

A következő nemzedéki csoportosulás 1931-ben Kolozsvárt az Új Arcvonal ~val jelentkezik. A 19 írót, költőt és esszéistát bemutató gyűjtemény a Tizenegyek ~jánál is kevésbé tükröz valamilyen közös stílustörekvést — a nemzedék közös vonása a hagyományos transzil­vanizmussal való szembefordulás. Bár az ~ két tanulmányírójánál még kimutatható a fajfogalom hatása s a kultúrateremtő lelkiségre történő idealista hivatkozás, harmadikuk, Jancsó Elemér, Az erdélyi irodalom útjai c. terjedelmes esszéjében az előző nemzedék transzilvanizmusának racionális-materialista kritikáját fogalmazza meg: “…erdélyiség tényleg van. De ezt az erdélyiséget nem kell csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gazdasági és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben… Ennek a reális, de nehezen meghatározható transzilvanizmusnak azonban nagyon kevés köze van ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyaltak ki Erdély írói és kritikusai. A szenvedők és a dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó, megközelíthetetlen és elérhetetlen ideáltól, amelynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói.” S a tiszta művészet elvével szemben az új nemzedék elkötelezettség-eszményének ad hangot: “Az irodalom önmagában is lehet érték, de a társadalom szempontjából csak akkor az, ha annak kívánságait teljesíti, problémáit felismeri és nemcsak a van-ra, hanem a kell-re is rámutat… A ma írója sorsközösséget kell vállaljon szenvedő és elnyomott embertársaival, saját érzelmeinek és individualitásának feláldozása árán is.” Az Új Arcvonal szépirodalmi anyagában ez az elkötelezettség csak részben érvényesül, elsősorban Méliusz József forradalmi indulatú regényrészletében, Szemlér Ferenc intellektualizmussá szűrt tiltakozásában. Általában jellemző a többiekre is, hogy az ember mint társadalmi lény érdekli őket, vagy a tiszta lélektani próza, a modern gondolati vers példáira bukkanunk lapjain — mítosz és romantika helyett a racionális emberlátás tanúságaira. Az Új Arcvonalban mutatkozik be Kovács György, a későbbi realista faluregény erdélyi művésze és K. Grandpierre Emil, a kisebbségi donquijote-izmus szatírájának megalkotója.

Az Új Erdélyi Antológia (Kv. 1937) csak annyiban tekinthető nemzedéki jelentkezésnek, amennyiben zömét az Új Arcvonalból ismert írók, költők alkotják. Az új csoportosulás jelszava az “új realizmus”, amely — bár több hirdetője többféleképpen határozza meg — lényegében a korábbi nemzedéki programnak, a racionális lélektant és társadalomábrázolást vállaló irodalom eszményének erélyesebb újrafogalmazása. Társadalomkritikájuk különösen a falusi témákban éles; a 30-as évek második felében e nemzedék munkásságával zárkózik fel a romániai magyar irodalom a népi írók falufeltáró törekvéseihez. Lényegében ugyane nemzedék egy csoportjának, a Termés körének későbbi jelentkezése az Üdvözlégy szabadság (Kv. 1942).

Jótékony célú volt a Zsidó Diáksegélyző kiadásában megjelent Kelet és Nyugat között (Zsidó fiatalok antológiája. Kv. 1937), többek közt Brassai Viktor és Salamon Ernő verseivel.

Nem stílusirányt vagy nemzedéki tömörülést, hanem irodalomszervezési elvet képvisel az Erdélyi Helikon két ~ja. Az első (Erdélyi Helikon Antológiája I–II. Kv. 1927) közvetlenül az írói munkaközösség megalakulása után a Helikon valamennyi tagját bemutatja egy-egy rövid prózai művel vagy néhány költeménnyel. Az Erdélyi Helikon másik ~ja, melyet az ESZC megalakulásának 10. évfordulójára jelentetett meg a kiadó (Az Erdélyi Helikon íróinak antológiája. Szerk. Kovács László. Kv. 1934), lényegében — ünneplő-jubiláló jelleggel — azt van hivatva igazolni, hogy milyen irodalmi értékeket foglal magába a lap. Az ESZC vállalkozása a Helikon 10. írótalálkozójának emlékére kiadott Erdélyi Csillagok c. esszé­gyűjtemény (Kv. 1935) is; benne tizenöt író, kritikus mutat be tizenöt erdélyi származású magyar tudóst, művészt. A kötet így lesz a helikoni transzilvanizmus dokumentuma, a sajátosan erdélyi környezetből felszárnyaló tehetség a magyar kultúrában való mindenkori jelenlétének bizonyságtétele. Bánffy Miklós Kemény Jánoshoz intézett köszöntője a kötet élén ezt a helikoni programot hangsúlyozza: “Erdély ősi szelleme ez… A megértés, a türelmesség, a kölcsönös szeretet. Azt kutatja, ami összetart, nem ami széjjelválaszt. Egyetlen szempontot ismer csupán, a művészet önzetlen szolgálatát.” A 15 esszé — bár felfogásban, mondanivalóban lényeges eltérések is jelentkeznek — a tárgyul választott hősben a mostoha viszonyok között való helytállás, a történelmi küldetéstudat példáját mutatja fel. A KZST félszázados jubileumára Sényi László szerkesztésében megjelent Ünnepi könyv (Mv. 1930) az írói alkotások felvonultatásával szintén ~jelleget ölt.

A II. világháború alatt irodalmi folyóirat nélkül maradt dél-erdélyi magyar írók közös ~ban jelentkeztek. A Vita Zsigmond szerkesztette írásgyűjtemény Romániai magyar írók antoló­giája (Nagyenyed 1943) c. alatt a következő tizenkilenc író munkáiból hozott szemelvényt: Bitai B. Pál, Endre Károly, Fekete Lajos, Horváth Jenő, Kabós Éva, Kakassy Endre, Kacsó Sándor, Kiss Ferenc, Kubán Endre, Méliusz József, Nagyfalusi Mihály, Nikodémusz Károly, Szepesi Nits István, Olosz Lajos, Tatrangi Pál András, Reviczky Mária, Serestély Béla, Szemlér Ferenc, D. Vass Albert.

Külön ~típust képviselnek azok a kiadványok, amelyek más nemzet irodalmát (elsősorban lírai költészetét) kívánják bemutatni. Egymás kultúrájának megismertetésével a román–magyar viszonyt tette bensőségesebbé nem egy ~. Közülük az első számottevő mű A havas balladái c. román népballada-gyűjtemény (Kv. 1932), Kádár Imre művészi fordításában s Demian Tassy illusztrációival. A fordító előszava a Helikon hirdette kultúrközeledés össze­foglaló programja: vallja, hogy a népek megismeréséhez vezető út kultúrájuk megismerése.

Az Aradon 1945-ben Fáskerti Tiborné szerkesztésében megjelent Öt szelíd láng c. cikk­gyűjtemény tizenkilenc helyi munkásíró lírai üdvözletét tolmácsolja a Vörös Hadseregnek.

1945 után a megjelenő ~k jellege és funkciója megváltozik. A Markovits Rodion beve­zetőjével megjelent Bánsági Magyar Írók Antológiája (Tv. 1946) még csak egy történelmi táj, Temes-Torontál magyar írói által hallatja “az együttlakó népek testvéri együttérzése… szavát”, s tűzi ki irodalmi célul a magyar dolgozók “személyes megismerését”; a Huszonhat elbeszélő válogatott novellája (1949) c. ~ már az egész ország “élő és dolgozó” magyar írói karáról nyújt átfogó képet. Az idősebbek (Berde Mária, Daday Loránd, Maksay Albert, Molter Károly) és az élre jutott nemzedék (Asztalos István, Horváth István, Gagyi László, Kovács György, Nagy István, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tomcsa Sándor) mellett felvonulnak már a fiatalok (Páll Árpád, Sütő András, Tompa István) is. Az 50-es évek első felében az ország fővárosában kiadott két reprezentatív gyűjtemény (Hazánk magyar költői, 1953; Hazánk magyar elbeszélői, 1954) költészetünk közéleti jellegét és prózaírásunk szocialista realizmusát ugyancsak a romániai magyar irodalom egysége alapján szemlélteti. Viszont jellegzetes nemzedéki ~ az Ötven vers (1950); több mint másfél évtizeddel később a Vitorla-ének (1967) mutatja be a Forrás második nemzedékét; újabb raj jelentkezik a Va­rázslataink (Kv. 1974), a Kimaradt szó (1979) és az Ötödik évszak (1980) c. gyűjte­mé­nyekben.

Szembetűnő a román irodalmat bemutató fordításgyűjtemények számbeli és minőségi gyarapodása; ezek közül A román irodalom kis tükre a legjelentősebb vállalkozás. Négy kötetnyi terjedelemben (1961–64) teljes keresztmetszetet ad a román irodalom történetéről, a szépirodalmi szövegek mellett egy-egy korszak rövid történeti és irodalomtörténeti áttekintését és az írók életrajzát is tartalmazza. Új román költőnemzedéket mutat be az Építő Amfion (1967). A kortárs román költészet kisantológiája Franyó Zoltán fordításait tartalmazza (A kőben a tanúság, Tv. 1977), román novellák és karcolatok Mircea Zaciu előszavával jelentek meg (Körutazás, 1977). A közös hazafiság szellemében kiadott műfordításokat és eredeti verseket közlő hazafias verses ~k közül kiemelkedik Franyó Zoltán kétnyelvű kötete, a Vîrsta de aur — Aranykor (1975). Megkezdődött az irodalomtörténeti visszatekintés időszaka is, új hazai ~típust teremtve. Már 1957-ben forradalmi hagyományok jegyében fogant az 57 vers c. ~, Csehi Gyula ajánlásával négy antifasiszta költő (Brassai Viktor, Józsa Béla, Korvin Sándor és Salamon Ernő) verseiből adva válogatást. Átfogó jellegű a romániai magyar költészet ötven évét áttekintő “Magasra száll az ember dallama” Sőni Pál összeállításában (1968), majd Mózes Huba szerkesztésében a baloldal költészetét 1933-tól 1944-ig bemutató Férfiúdal (Kv. 1972). Eredeti kezdeményezés a Csehi Gyula szerkesztésében és Dávid Gyula válogatásában megjelenő Irodalomkritikai antológia (1968–72), melynek IV. kötete a romániai magyar kritikai írások első gyűjteménye. Mind ez, mind a Kántor Lajos szer­kesztésében megjelent mai magyarországi novellagyűjtemény (Föld, csillag I–II. 1970) a *Tanulók Könyvtára irodalomtörténeti ~sorozatába tartozik, példát adva az ~k általános irodalmi ismeretterjesztő szerepére. Romániai magyar novellákat foglalt közös kötetbe Sőni Pál ugyancsak a Tanulók Könyvtára számára (Hűséges Mártonka I–II. 1975).

Sorra került a két világháború közti erdélyi magyar folyóiratok irodalmi anyagának tervszerű antologikus újrakiadása. A Korunk egész irodalmát átfogó sorozat I. köteteként Méliusz József előszavával s Szász János bevezető tanulmányával és jegyzeteivel 1967-ben megjelent A Korunk költészete, majd Szemlér Ferenc bevezető tanulmányával 1973-ban Az Erdélyi Helikon költői c. válogatás; Kovács János szerkesztésében és bevezető tanulmányaival 1971-ben a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz 1919–20-as, 1975-ben az aradi Genius és Új Genius 1924–25-ös, 1979-ben az aradi Periszkop 1925–26-os ~ja került forgalomba.

Egyes irodalmi tájak fiatal írói is ~val jelentkeznek. Ilyen a Jecza Tibor szerkesztésében, Dali Sándor ajánlásával s a fedőlapon Szilágyi Zsolt fémdomborításával megjelent Kapuállító (Sepsiszentgyörgy 1971); a Mandics György bevezetésével megjelent s 13 fiatal bánsági és bihari költőt bemutató Hangrobbanás (Tv. 1975) s a temesvári Ady Endre Irodalmi Kör Lépcsők c. antológiája (Tv. 1977) Bálint-Izsák László szerkesztésében.

Az ~nak jelentős szerepe van az ismeretterjesztésben, s így a legváltozatosabb össze­állításokkal jelentkezik. A tárgyuknál fogva különálló ~k közül kiemelkedik Tóth István két latinból fordított humanista versgyűjteménye (Alkinoosz kertje, Kv. 1970; Múzsák fellegvára, 1977); az üldözött zsidóság egykori áldozatainak szentelt Keserű órán (1974) c. vers- és cikkgyűjtemény Domokos Géza utószavával; a Lászlóffy Aladár beajánlásával a nők napjára megjelent Az ő hangja (1975) c. irodalmi válogatás; A Demeter gyermekek pályaválasztása és más igaz történetek c. szociológiai riportgyűjtemény (1977); Gaal György Tenger és alkonyég között c. angol és Horváth Andor Szavak májusa c. francia lírai antológiája (Tanulók Könyvtára 1978, 1980), vagy a Veress Dániel válogatta szemelvények a hazai magyar emlékiratirodalomból (A bölcsőhely parancsai, 1978).

(L. G.)