Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET.
Ellenvetések a nők tanittatása ellen.

De hát a nők dolga, hogy ellássák a háztartást. - Ezredesemnek négy leánya van, kiket a legjobb elvek szerint nevel, vagyis egész nap foglalatoskodnak. Amikor belépek hozzájuk, Rossini szerzeményeit éneklik, melyeket Nápolyból hoztam nekik, egyébként olvassák Royaumont bibliáját, tanulják a történelem legijesztőbb dolgait, vagyis az évszámokat, jártasak a földrajzban, nagyszerüen himeznek és meg vagyok győződve, hogy e négy csinos kis leány mindegyike munkájával meg tud keresni napi nyolcz soust. Háromszáz napot számitva, ez egy év alatt négyszáznyolczvan frankot tesz ki, kevesebbet, mint amennyit egy-egy tanitójuknak fizetnek. És ezért az évi négyszáznyolczvan frankért hagyják elveszni az időt, amely alatt az emberi gépnek módjában van eszméket szerezni.

„Ha a nők élvezettel olvasnák azt a tiz-tizenkét jó könyvet, mely évente Európában megje­lenik, csakhamar abba hagynák gyermekeik gondozását.” Olyan ez, mintha attól félnénk, hogy, ha fákat ültetünk az oczeán partjára, megakasztjuk a hullámok mozgását. A nevelés nem ebben az értelemben mindenható. Egyébiránt négyszáz év óta ugyanazt az ellenvetést hangoztatják mindenféle tanittatás ellen. A párisi asszonynak 1820-ban nemcsak több az erénye, mint 1720-ban, Law rendszerének és a regensnek a korában, de az akkori leggazda­gabb adószedő leánya is kevésbbé részesült alapos nevelésben, mint ma a legkisebb ügyvédé. Vajjon ezért a háztartási teendők kevésbbé jutnak ellátásra? Bizonyára nem. És miért? Azért, mert a nyomor, a betegség, a szégyen, az ösztön felkényszeritik az elvégzésüket. Mintha csak azt mondanák, hogy a tiszt, ki nagyon szeretetreméltó, elveszti a lovagláshoz való ismere­teket; elfelejtik, hogy az első alkalommal, mikor megengedné magának ezt a nemtörődést, kitörné a karját.

Az eszmék elsajátitása mindkét nemnél ugyanazokat a jó és ugyanazokat a rossz következ­ményeket vonja maga után. A hiuság sohasem fog hiányozni belőlünk, még akkor sem, ha a legteljesebben áll is, hogy nincs reá semmi okunk: példa gyanánt idézzük a kisvárosi polgá­rokat; kényszeritsük hát legalább, hogy valami igaz érdemre, a társadalom szempontjából hasznos vagy kellemes dologra támaszkodjon.

A fél-ostobák, tovasodortatva a forradalomtól, mely Francziaországban mindent megváltoztat, husz év óta kezdik bevallani, hogy a nők is végezhetnek bizonyos dolgokat, de olyanokra kell szo­ritkozniok, melyek megfelelnek nemüknek: virágültetésre, növénygyüjtemény összeállitá­sára, kanári-etetésre; ezek azok a dolgok, amiket ártatlan időtöltésnek neveznek.

1. Ez ártatlan időtöltések többek érnek a tétlenségnél. Hagyjuk ezt az ostoba nőknek, mint ahogy az ostoba férfiaknak hagyjuk azt a dicsőséget, hogy couplet-kat irjanak a háziur tiszteletére. De vajjon lehet-e jóhiszemüen tanácsolni Roland asszonynak vagy Hutchinson asszonynak¹⁷⁴, hogy egy bengáli rózsatő gondozásával töltsék az életüket?

Ez az egész okoskodás abban összegeződik, hogy az ember azt akarja mondhatni rabszol­gájáról: „Sokkal ostobább, semhogy árthatna.”

Azonban egy bizonyos törvény folytán, mely, bár a közönséges szem sohasem pillantja meg, a természet törvénye és amelynek sympathia a neve, az ember élettársának hibái nem egyenesen azzal a rosszal ártanak a boldogságának, melyet magukban véve okozhatnak. Ami engem illet, szinte jobb szeretném, hogy feleségem pillanatnyi haragjában pofon akarjon ütni, semmint hogy minden este rossz kedvvel fogadjon.

Végül pedig az együtt élő emberek között a boldogság ragadós.

Hogy az ember barátnője, mialatt ő maga a Mars-mezőn vagy a képviselőházban van, azzal foglalkozik-e, hogy Redouté szép rajza után lerajzol egy rózsát vagy pedig Shakespeare valamelyik kötetét olvassa, ez egyaránt ártatlan időtöltés, csakhogy azokkal a gondolatokkal, melyeket a rózsából meritett, hamarosan untatni fogja az embert, meg aztán vágyakozni fog, hogy este társaságba menjen, mert valamivel élénkebb benyomásokat is akar. Ha ellenben figyelmesen olvasta Shakespearet, ugyanoly fáradt lesz, mint ön, ugyanannyi élvezete volt, mint önnek és szivesebben megy önnel sétálni a vincennesi erdőbe, mint akár a legdivatosabb estélyre. A nagyvilági gyönyörök nem a boldog asszonyoknak valók.

A tudatlanok született ellenségei a nők tanittatásának. Ma a nőkkel töltik idejüket, udvarolnak nekik és a nők jól bánnak velök; mi lenne belőlük, ha a nők egyszer beleunnának az ostromba? Ha mi megbámult arccal és egy félévig még kissé durván recsegő hanggal térünk vissza Amerikából vagy Indiából, mit felelhetnének elbeszélésünkre, ha nem mondhatnák: „Ami bennünket illet, a nők a mi pártunkon vannak. Mialatt ön Newyorkban járt, a tilburyk szine megváltozott; most a fekete a divatos”. És mi figyelemmel hallgatjuk, mert ezt jó tudni. Ez vagy az a csinos nő reánk se néz, ha hintónknak rossz a szine.

Ugyanez ostobák, minthogy nemüknek a kiválóságra való előjogánál fogva kötelezve érzik magukat többet tudni, mint a nők, tönkre lennének téve, ha a nőknek eszökbe jutna, hogy tanuljanak valamit. Egy harmincéves ostoba ma, ha egy barátjának a kastélyában lát tizenkét éves lányokat, igy szól magában: „Tiz év mulva velök fogom tölteni életemet”. Képzeljük el, hogy kiáltana fel és mennyire meg lenne rémülve, ha azt látná, hogy valami hasznosat tanulnak.

A müvelt nő, ha a gondolatok elsajátitásával nem vesztette el nemének kellemét, biztos lehet, hogy a társaság és az asszonyos férfiak udvarlása helyett századának legkitünőbb férfiai között talál oly megbecsülést, mely szinte a lelkesedésig fokozódik.

A nők nem társnői, hanem versenytársai lennének a férfiaknak. - Ugy van és pedig nyomban azután, mihelyt sikerült rendeletileg beszüntetni a szerelmet. Amig azonban ez a szép törvény életbe nem lép, a szerelemnek még több lesz a varázsa és mámoritó képessége. Az alap, melyen a kristalizáczió felépül, kiszélesedik; a férfi a nő mellett, kit szeret, fölhasználhatja összes eszméit, a természet uj bájt nyer szemükben és mert az eszmék mindig visszatükrözik a jellem bizonyos árnyalatait, jobban fogják ismerni egymást és kevesebb oktalanságot követnek el; a szerelem kevésbbé lesz vak és kevésbbé fog bajt okozni.

A tetszés vágya a szemérmet, a tapintatot és a női kellemet örökre kivül tartja a tanulás hordtávolán. Az ettől való rettegés olyan, mintha az ember félne arra tanitani a fülemilét, hogy tavaszszal ne énekeljen.

A női kellemnek nem feltétele a tudatlanság; példa gyanánt idézhetjük falusi nyárspolgáraink érdemes hitveseit vagy Angliában a jól táplált kereskedők feleségeit. A hivalkodás, mely egyik fajtája a pedanteriának (mert pedanteriának nevezem az oly hivalkodást, mely kellő ok nélkül beszél egy Leroy-ruháról, vagy Romagnesi valamelyik románczáról, épp ugy, mint ahogy hivalkodás Fra Paolot vagy a tridenti zsinatot emlegetni, ha jámbor hittéritőinkről van szó), az, hogy például Rossiniről pont a megállapitott frázist kell mondani, öli Párisban a nők kellemét, és mégis, e ragályos betegség rettenetes következményei ellenére is nem a párisi nők a legszeretetreméltóbbak egész Francziaországban? Nem ők-e azok, kiknek a véletlen a legtöbb helyes és érdekes eszmét ültette a fejébe? Már pedig éppen az ilyenfajta eszméket kérem a könyvektől. Bizonyára nem fogom tőlük azt kivánni, hogy (miután itt van Tracy commentárja, melyet Montesquieuhöz irt) Grotius-t vagy Puffendorfot olvassák.

A nők kényes finomsága következménye annak a koczkázatos helyzetnek, melybe már korán belejutnak, annak a szükségszerüségnek, hogy életüket kegyetlen és bájos ellenségek között kell tölteniük.

Francziaországban talán ötvenezer olyan nő van, kit vagyona felment minden munka alól. Csakhogy munka nélkül nincs boldogság. (A szenvedélyek maguk is munkára, még pedig igen erős munkára kényszeritenek, mely lefoglalja a lélek egész cselekvőképességét.)

Az olyan asszony, kinek négy gyermeke és tizezer livres járadéka van, dolgozik, amennyiben harisnyát köt vagy ruhát varr a leányának. Lehetetlen azonban, hogy egy asszony, kinek külön hintója van, himzéssel vagy horgolással munkálkodjon. A hiuság egynémely apró felvilla­násától eltekintve, lehetetlen, hogy érdeket találjon ebben a foglalkozásban; egyszerüen nem dolgozik.

Következésképen boldogsága erősen meg van támadva.

Sőt, mi több, a zsarnok boldogsága is, mert az olyan asszony, kinek szivét két hónap óta a himzésen kivül nem mozgatta meg semmiféle más érdek, esetleg arra vetemedik, hogy ugy érzi, a kedvtelés-szerelem vagy a hiuság-szerelem, vagy végül a phisikai szerelem roppant nagy boldogság ahhoz az állapothoz képest, melyben leledzik.

A nőnek nem szabad beszéltetnie magáról. - Erre ujból azt felelem: Ki az a nő, kit azért emle­getnek, mert tud olvasni?

És ki akadályozza meg a nőket, hogy, amig sorsuk forradalma bekövetkezik, elrejtsék a könyvet, melylyel foglalkoznak és amely naponként tisztességes adag boldogságot juttat nekik? Mellékesen elárulok nekik egy titkot. Ha az ember kitüzött maga elé valami czélt, például azt, hogy tiszta fogalmat szerezzen Fiesco 1547-iki genuai összeesküvéséről, a leg­izetlenebb könyv is érdekessé válik: olyan ez, mint a szerelemben a találkozás egy közömbös valakivel, ki attól jön, kit szeretünk; és az érdek hónapról-hónapra növekszik, mignem végeztünk Fiesco összeesküvésével.

A nő erényeinek igazi szinhelye a betegszoba. - De akik ezt mondják, vállalják-e kinyerni az isteni jóságtól, hogy, a nők foglalkoztatása végett, megkettőzteti a betegségeket? Ez az ellenvetés a kivételekből okoskodik.

De egyébiránt is csak azt mondom, hogy a nők ugy használjanak fel naponta három-négy üres órát, mint ahogy az értelmes férfiak töltik el üres idejüket.

Egy fiatal anya, kinek fia vörhenyben fekszik, még ha akarna, se találna élvezetet Volney syriai utleirásának az olvasásában, épp ugy, mint ahogy férje, a gazdag bankár, valamely üzleti összeomlás pillanatában nem talál élvezetet a Malthus tanairól való elmélkedésben.

Az egyetlen mód, hogy a gazdag nők kitüntessék magukat a közönséges nőkkel szemben: az erkölcsi felsőbbrendüség. Ekkor azután természetesen adódik, hogy más érzéseik vannak.¹⁷⁵

Azt akarja, hogy egy nő irónő legyen? Csak ugy, mint ahogy ön, mikor énekmestert fogad a leányának, azt tervezi, hogy majd fel fog lépni az operában. Azt mondanám, hogy egy nő csak ugy irjon könyveket, mint Staal (de Launay) asszony, hátrahagyott müveket, melyek halála után jelennek meg. Az olyan nőnek, ki még nincs ötvenéves, az irás annyit jelent, mint a legnagyobb mértékben koczkára tenni a boldogságot. Ha oly szerencsés, hogy van kedvese, legelőbb is ezt veszti el.

Csak egy kivételt ismerek: azt, mikor a nő családjának eltartása vagy neveltetése végett irja a könyveket. Ebben az esetben, ha müveiről beszél, mindig az anyagi érdek mögé kell vonulnia és egy kapitányhoz, például, igy kell szólnia: „Az ön rangja önnek évenként négyezer frankot jövedelmez, én pedig a mult évben, két angol-forditásom révén háromezerötszáz frankkal többet áldozhattam két fiam neveltetésére.”

Az ilyen esettől eltekintve, a nőnek ugy kell megjelentetnie a könyvét, ahogy Holbach báró vagy De la Fayette asszony tették; legjobb barátaik se tudtak róla. Hátrány nélkül csak a megvásárolható leány tehet közzé könyvet; a közönséges emberek, miután tetszésök szerint lenézhetik helyzete miatt, az egekig fogják magasztalni tehetsége miatt, sőt belé is habarod­nak e tehetségbe.

Azok között, kiknek hatezer livre évjáradékuk van, sok ember van Francziaországban, kik rendszeresen az irodalomban találják boldogságukat, a nélkül, hogy eszökbe jutna maguknak is a könyvirók közé lépni; számukra valamely jó könyvnek az olvasása egyike a legnagyobb élvezeteknek. Tiz év mulva kétszerte többet ér az elméjük, már pedig senki se tagadhatja, hogy általában minél különb valakinek az elméje, annál kevésbbé vannak olyan szenvedélyei, melyek összeférhetetlenek mások boldogságával.¹⁷⁶ Azt sem fogják továbbá tagadni, hogy az oly nő gyermekei, ki Gibbon-t és Schiller-t olvassa, értelmesebbek lesznek, mint az olyané, aki az olvasót morzsolgatja és Genlis asszonyt olvassa.

Egy fiatal ügyvéd, kereskedő, orvos, mérnök minden müveltség nélkül is kiléphet az életbe; hivatásának gyakorlása közben nap-nap után pótolja a hiányt. De miféle segédforrásai vannak egy nőnek, hogy elsajátitsa e becses és szükséges kelléket? Háztartásának magányába rejtőzve az élet és a kényszer nagy könyve örökre becsukva marad előtte. A három aranyat, melyet hét­főn­ként férjüktől kapnak, mindig ugyanazon a módon, szakácsnőjükkel számolgatva költik el.

Azt mondanám és pedig éppen a zsarnokok érdekében: A legsilányabb férfi is, ha huszéves és rózsás arczu, veszedelmes az oly nőre, ki nem tud semmit, mert ez egészen ki van szolgáltatva az ösztönnek; a müvelt nőre ugyanaz a férfi csak olyan hatást tesz, mint egy szép lakáj.

A mai nevelésben az a mulatságos, hogy a fiatal leányokat csupa olyan dologra oktatják, amit, mihelyt férjhezmentek, gyorsan el kell feledniük. Hat éven át naponta négy órát forditanak reá, hogy jól tudjanak hárfázni; félennyi idő kell, hogy miniature- vagy aqarelle-képeket tudjanak festeni. A legtöbb fiatal leány még a türhető középszerüségig se viszi; innen a köz­mondás: Aki mükedvelőt mond, tudatlant gondol.¹⁷⁷

És tegyük fel, hogy egy fiatal leánynak van valami tehetsége. Három évvel azután, hogy férjhezment, havonta csak egyszer veszi elő hárfáját, vagy az ecsetet: amire annyi fáradságot áldozott, megunttá válik előtte, ha csak véletlenül müvészlélek nem lakozik benne, ami ritka eset és ami kevéssé tesz alkalmassá a háztartás ellátására.

Igy történik, hogy az illendőség hamis ürügye alatt a fiatal leányokat nem tanitják semmi olyasra, ami irányithatná őket azok közt a viszonyok között, melyekkel az életben találkoz­nak. Sőt többet tesznek. Elrejtik, letagadják előlük a körülményeket, hogy aztán hatásukhoz hozzáadódjék: 1. a meglepetés hatása, 2. a hazugnak bizonyult nevelésre visszahulló gyanak­vás hatása.¹⁷⁸ Vallom, hogy a jól nevelt fiatal leányokat fel kell világositani a szerelemről. Ki merné jóhiszemüen állitani, hogy mai erkölcseink mellett a tizenhatéves leányok nem tudnak a szerelem létezéséről? És kitől kapják ezt az oly fontos és jól csak oly nehezen megadható ismereteket? Gondoljanak Julie d’Étanges-ra, mily panaszkodva beszél a felvilágositásokról, melyekkel egy szobaleány látta el. Hálával kell viseltetnünk Rousseau iránt, hogy a hamis illendőség századában mert igazán festeni.

Megfelelően annak, hogy a mai nőnevelés a modern Európának talán a legmulatságosabb kép­telensége: a nők annál többet érnek, minél kevésbbé részesültek az ugynevezett nevelésben.¹⁷⁹ Talán ez az oka, hogy Olaszországban, Spanyolországban annyira felette állanak a férfiaknak, sőt azt mondanám: felette a más országbeli nőknek.