Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

Összefoglalás.

Az általános tévedés az, hogy ugy bánnak a nőkkel, mint valami nagylelkübb, könnyebben meginditható és főként mint olyan férfiakkal, kik nem lehetnek vetélytársak. Az ember nagyon is könnyen hajlandó felejteni, hogy van két uj és sajátságos törvény, mely az emberi természet összes rendes hajlandóságai mellett zsarnoki módon köti ez oly könnyen izguló lényeket, nevezetesen:

A női gőg és a szemérem és az a sok, gyakran szétfejthetetlen megszokás, mely a szemé­rem­nek megannyi leánygyermeke.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.
Pillantások.

Ez az erényes kaczérkodás nagy fegyvere. Mindent el lehet mondani egy pillantással és egy pillantást mindig le lehet tagadni, mert nem lehet szószerint idézni.

Ez eszembe juttatja G. grófnak, Róma Mirabeau-jának az esetét. Az ottani kedves kis kormány reászoktatta, hogy igen eredeti módon adja elő a mondanivalóját: töredékes szavakban, melyek mindent megmondanak és semmit se mondanak. Mindent kifejez velök, de bármily hiven ismételje valaki a szavait, nem lehet beléjök kapaszkodni. Lante bibornok azt mondta neki, hogy a nőktől lopta e módszert, hozzáteszem, hogy egyenesen a legtisztes­ségesebbektől. E csalafintaság kegyetlen, de igazságos visszatorlás a férfiak zsarnokságával szemben.

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.
A női büszkeség.

A nők teljes életükben hallják, miként beszélnek a férfiak állitólagosan fontos dolgokról: nagy pénzbeli nyereségekről, hadi sikerekről, gyilkos párbajokról, rémes vagy nagyszerü boszu­állásokról stb. Azok, kikben kevély lélek lakozik, érzik, hogy miután e dolgok kivül esnek a számukra kimért körön, nem fejthetnek ki oly büszkeséget, mely a tárgy fontosságától nyer igazolást. Érzik, hogy oly sziv dobog keblükben, mely erőre és fenköltségre különb minden­nél, ami környezetükben található és mégis azt látják, hogy az utolsó férfit is különbnek tartják, mint őket. Reájönnek, hogy csak kis dolgokban, vagy legalább is csak olyanokban nyil­vánithatnak büszkeséget, melynek csupán az érzés ad fontosságot és amelyet egy harma­dik nem tud értékelni. Sorsuk alrendüségének és lelkök kevélységének e kinzó ellenté­tessé­gében vagy a felindulások heves voltával, vagy pedig eltökéléseikhez való kérlelhetetlen ragasz­kodással igyekeznek büszkeségüknek tiszteletet szerezni. A meghittség bekövetkezése előtt e nők ugy képzelik, hogy a szerelmes férfi ostromot inditott ellenök. Képzeletük azon dolgozik, hogy felháborodjanak cselekedetein, melyek pedig csak, mert hiszen a szerelemből fakadnak, szerelemről tanuskodnak. A helyett, hogy örömet találnának annak a férfinak az érzéseiben, aki tetszik nekik, a hiuság álláspontjára helyezkednek vele szemben és legyenek bár még oly gyengéd lelküek, ha az érzések nem irányulnak kizárólagosan csak egyfelé, mihelyt szeretnek, akár csak mint a legközönségesebb kaczér teremtésben, egyéb se dolgozik bennök, mint a hiuság.

Egy fenkölt természetü nő ezerszer is kész életét áldozni szerelméért és örökre össze tud vesz­ni vele valami kis büszkeségi pörlekedésben, egy ajtónak a becsukása vagy nyitva hagyása miatt. Ez az ő becsületbeli érzékenységük. Napoleon is azért bukott el, mert nem akart feladni egy falut.

Tanuja voltam egy ilyenfajta perlekedésnek, mely egy egész éven át tartott. Egy nagyon előkelő nő inkább feláldozta egész boldogságát, semmint hogy kedvese a legkevésbbé is két­kedhessen büszkeségének rendithetetlenségében. A kibékülés csak véletlennek volt a müve. Barátnőmnél egy gyenge pillanatban következett be, mikor kedvesével, kiről azt hitte, hogy negyven mértföldnyire van, egy oly helyen találkozva, hol az se remélhette őt látni, nem tudott uralkodni magán. Nem birta elrejteni az örömteljes meglepetést, amaz pedig még jobban meg volt hatva, mint ő; majdnem térdre borultak egymás előtt és sohase láttam annyi könnyet ontani. A boldogság váratlan felvirradása volt ez, melyben a könny a legfelfoko­zottabb mosolygás.

Argyle herczeg nagyon szép bizonyitékát szolgáltatta lélekjelenlétének, mikor Carolina király­né­val Richmond-ban történt találkozásakor nem vállalta a női büszkeséggel való csatározást.⁶³ Minél több egy nő jellemében az emelkedettség, annál rettenetesebbek az ilyen viharok.

As the blackest sky
Foretells the heaviest tempest.

                                   D. Juan.

Ugy van-e vajjon, hogy minél nagyobb elragadtatást keltenek egy nőben rendes körülmények között kedvesének kiváló tulajdonságai, annál inkább igyekszik, hogy azokban a kegyetlen pillanatokban, mikor a rokonszenv mintegy felborul, boszut álljon rajta azért, amiért egyéb­ként olyannak látta, mint aki különb a többi embernél? El akarja kerülni, hogy őt magát is ezek közé számitsák.

Már rég volt, hogy az unalmas Clarisse-t olvastam; de ugy gondolom, hogy ő is női büszke­ségből halt meg és amiatt nem fogadja el Lovelace kezét.

Ezzel szemben Monime megható példája a női érzés finomságának. Kinek nem pirul ki homloka az élvezettől, ha egy a szerephez méltó szinésznőtől hallja:

A végzetes szerelmet, mit legyőztem

- - - - -
Bevallottam s ma is vallom, ha kell,
De most már hasztalan felejti el,
A szégyen, melyre kényszeritett engem,
Örökké megmarad az én szivemben.
Nem hihetem, hogy hiszi szavamat,
S számomra a sir sem olyan iszonyat,
Mint férjem ágya, férjemé, aki
Tőlem e vallomást kinozta ki,
S örök kint azzal okozott nekem,
Hogy a szemébe kellett mondanom:
Hogy szeretek, de nem őt szeretem.

                                   Racine (Gábor Andor ford.)

Elképzelem, amint a jövő századok azt fogják mondani: Ime, mire volt jó a monarhia.⁶⁴ Arra, hogy létrehozzon ily jellemeket és hogy akadjanak nagy müvészek, kik képet festenek róluk.

Azonban erről a finom érzékről a középkori köztársaságokban is találok egy csodálatraméltó példát, mely meghazudtolni látszik a kormányzatnak a szenvedélyekre gyakorolt befolyásáról alkotott elméletemet és amelyet teljes jóhiszemüséggel idézek:

Értem pedig ezzel Dante ez oly megható sorait:

Deh! quando tu sarai tornato al mondo,

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ricorditi di me, che son la Pia:
Siena mi fe: disfecemi maremma;
Salsi colui, che inannellata pria,
Disposando, mi avea con la sua gemma.

                                   Purgatorio, cant. V.⁶⁵

A nő, ki e szavakat mondja, titokban Desdemona sorsát szenvedte el és csak egy szavába került volna, hogy a földön hátrahagyott barátai előtt felfedje férje bünét.

Nello della Pietra elvette madonna Pia-t, Siena leggazdagabb és legelőkelőbb családjának, a Tolomei-háznak egyetlen örökösét. Szépsége, mely egész Toscanát bámulatra ragadta, férje szivében féltékenységet támasztott, melyet hamis besugások és a szünetlen megujuló gyanú borzalmas elhatározásra érleltek. Ma már bajos eldönteni, hogy igazán teljesen ártatlan volt-e az asszony, de Dante ilyennek tünteti fel.

Férje elvitte a volterrei mocsarakra, mely vidék, mint ma, már akkor is hires volt aria cattiva-ról. Szerencsétlen feleségének soha meg nem mondta, mi az oka e veszedelmes helyre való számüzetésnek. Gőgje nem engedett neki se panaszt, se szemrehányást. Egyedül élt vele egy elhagyatott toronyban, melynek romjait láttam a tengerparton; lenéző hallgatását soha meg nem törte, ifju feleségének kérdéseire soha feleletet nem adott, könyörgéseit meg nem hall­gatta. Hidegen várta mellette, hogy a dögleletes levegő megtegye a hatását. A mocsár gőzei csakhamar elhervasztották ez arczot, mint mondják, a legbájosabbat, mely abban a században megjelent a földön. Néhány hónap mulva az asszony meghalt. Némely akkori krónikás azt irja, hogy Nello egy tőrszurással siettette a végét: borzalmasan a mocsárba halt; de hogy miként, az rejtély maradt még a kortársak előtt is. Nello della Pietra tovább élt, azonban állandó némaságban, melyet soha sem tört meg.

Semmi se lehet nemesebb és finomabb, mint a mód, ahogy a fiatal Pia Dante-t megszólitja. Eszökbe akarja juttatni magát barátainak, kiket oly fiatalon hagyott itt a földön, de noha meg­nevezi és kijelöli a férjét, a legkisebb panaszt se engedi meg magának a hallatlanul kegyet­len és immár jóvátehetetlen bün miatt. Csak annyit mond, hogy férje tudja halálának történetét.

A bosszura szomjazó gőgnek ez az állhatatossága, azt hiszem csak a déli országokban látható.

Piemontban akaratlanul tanuja voltam egy körülbelül hasonló esetnek; de a részleteket akkori­ban még nem ismertem. Huszonöt dragonyossal kiküldtek a Seria mentén huzódó erdőbe, hogy megakadályozzam a csempészek garázdálkodását. Ahogy este e vad és elhagyatott tájra kijutottam, a fák között egy régi kastély romjait pillantottam meg; odamentem; nagy csodál­kozásomra a romnak lakója is volt. Egy sötét tekintetü környékbeli nemes ember, hat láb magas és negyven éves férfi, aki mogorva képpel két szobát bocsátott rendelkezésemre. Őr­mesteremmel együtt zenéléssel töltöttük az időt, mikor pár nap mulva felfedeztük, hogy emberünk egy nőt rejteget, kit - nem sejtve a rémes valóságot - nevetve Camillának nevez­tünk. Hat hét mulva a nő meghalt. Volt bennem annyi szomoru kiváncsiság, hogy látni akartam a koporsóban; megvesztegettem a virrasztó barátot, ki aztán azzal az ürügygyel, hogy szentelt vizet akarok hinteni a halottra, éjféltájban bevezetett a kápolnába. Ama remek teremtések egyikét láttam ott, kik még a halál ölében is megőrzik szépségüket, nagy sasorra volt, melynek sohasem felejtem el nemes és finom hajlását. Hivatásom elszólitott e gyászos helyről, öt évvel később, mikor ezredem egy szakaszával én is lekisértem a császárt, hogy Itália királyává koronáztassa magát, elmondattam magamnak a történetet. Megtudtam, hogy a féltékeny férj, *** gróf egy reggel felesége ágyára akasztva egy kis angol zsebórát talált, melynek a városka egyik fiatalembere volt a tulajdonosa. A gróf még aznap elvitte feleségét az omladozó erdei kastélyba. Mint Nello della Pietra, ő se szólt soha egy szót se. Ha az asszony könyörgésre fogta a dolgot, hidegen és némán felmutatta neki az órát, melyet mindig magánál hordott. Három évig élt igy teljes egyedüllétben vele. Az asszonyt végre is életének virágában megölte a kétségbeesés. Férje megkisérelte, hogy egy késszurással bosszut álljon az óra gazdáján, nem sikerült, elment Genuába, hajóra szállt és azóta nyoma veszett. Jószágait felosztották.

Ha az ember türelemmel fogadja a dölyfös nők sértéseit, ami a katonai élet megszokásai folytán könnyü szerrel lehetséges, csak untatja e büszke teremtéseket; gyávának nézik az embert és hamarosan eljutnak a sulyos megbánásokhoz. E gőgös lelkek szivesen engednek azoknak a férfiaknak, kikről azt látják, hogy türelmetlenek a többi férfival szemben. És azt hiszem, csakugyan legjobb is igy cselekedni, és gyakran hogy elkerüljük az összeveszést kedvesünkkel, tanácsos összeveszni a szomszédunkkal.

Egy hires londoni szinésznőhöz, Miss Cornelhez, egy napon váratlanul betoppan a gazdag ezredes, ki hasznos barátja volt neki. A szinésznő éppen egy kis udvarlójával volt együtt, kinek csak a kedvelés adott jogczimet az ottidőzésre. „X ur - szólt Miss Cornel izgatottan az ezredeshez - azért van itt, hogy megnézze a poneyt, melyet el akarok adni.” - „Egész más czélból vagyok itt”, - vágott közbe a kis udvarló, kit kezdett untatni a dolog, és akit a szinésznő e pillanattól fogva szenvedélyesen szeretett.⁶⁶ E nők rokonszenveznek kedvesök büszkeségével és ez megakadályozza, hogy az ő rovásukra érvényesitsék a maguk kevély­ségét.

Lauzun herczeg jelleme (az 1660-ikit gondolom⁶⁷, ha az első napon megbocsájtják neki a kellem hiányát, elbájolja az ilyen nőket, sőt elbájol talán minden kiváló nőt; az emelkedettebb nagyságot már nem tudják felfogni, hidegségnek veszik azt a nyugodt tekintetet, mely mindent lát és nem indul fel az apróságokon. Nem hallottam-e, mikor a saint-cloudi udvar hölgyei azt mondták, hogy Napoleon száraz és prózai jellem.⁶⁸ A nagy ember olyan, mint a sas, minél magasabbra emelkedik, annál kevésbé válik megláthatóvá és nagyságáért a lelki magányossággal bűnhődik.

A női gőgösség folytán áll elő az, amit a nők a finomság hiányá-nak neveznek. Azt hiszem, ez meglehetősen hasonlit ahhoz, amit a királyok felségsértésnek neveznek, és ami annál vesze­delmesebb vétség, mert az ember észre se veszi, hogy elkövette. A leggyengédebb szerelmes is vád alá kerülhet a finomtalanság czimén, ha nem nagyon okos, és - ami még szomorubb -, ha át meri engedni magát a szerelem legnagyobb csábjának, annak a gyönyörnek, hogy töké­letesen természetes legyen azzal szemben, kit szeret és ne figyeljen reá, hogy mit beszélnek.

Mindezek olyan dolgok, melyekről a jóratermett szivnek bizonyára sejtelme sincs, és amelyeket tapasztalni kell, hogy az ember higyjen bennök, mert a megszokás arra viszi, hogy oly nyiltan és becsülettel lépjen fel a nővel szemben, mint ahogy férfi-barátaival teszi.

Az embernek folyton eszében kell tartania, hogy oly teremtésekkel van dolga, kik, bár igazta­lanul, jellemerő tekintetében alsóbbrendüeknek tarthatják magukat, vagy jobban mondva: azt hihetik, hogy alsóbbrendüeknek nézik őket.

Nem inkább abban kellene-e nyilvánulnia a női gőgnek, hogy milyen erőteljes az érzés, melyet keltenek? I. Ferencz feleségének sokat csipkedték egyik udvarhölgyét, hogy csapodár a kedvese és nem is szereti őt. Kevéssel utóbb e szerető beteg lett, és mikor felépült, némán jelent meg az udvarban. Két év mulva egy napon, mikor csodálkozva tették szóvá, hogy még mindig szereti, az udvarhölgy igy szólt a némához: „Beszéljen!” És az megszólalt.