Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.
A hiuság tövise.

A „csak azért is” - a hiuság tövisének a szurása: nem akarom, hogy ellenfelem felülmuljon és éppen ezt az ellenfélt teszem meg képességeim birájává. Őt akarom meggyőzni. Ezért történik aztán, hogy az ember messze tulmegy az észszerüség határán.

Néha, hogy saját szertelenségünket igazoljuk, odáig megyünk, hogy azt mondjuk magunknak: e versenytárs azt hiszi, hogy reászedhet bennünket.

A csak azért is, lévén, hogy ez a becsület betegsége, leggyakrabban a monarchikus államok­ban mutatkozik és csak nagyon titka jelenség az oly országokban, hol az az uralkodó szokás, hogy a cselekedeteket hasznos voltuk mértéke szerint itéljék meg, mint például az amerikai Egyesült-Államokban.

Minden ember, és a franczia még inkább, mint a többi, irtózik tőle, hogy reászedettnek tartsák, mindazonáltal a régi franczia monarchikus jellem könnyenvevő természete meg­akadályozta, hogy a csak azért is az udvarláson és a kedvtelés-szerelmen kivül másutt is pusztitson. Ez jelentékenyebb bajokat csak azokban az országokban okozott, melyekben (mint Portugáliában, Piemontban) az éghajlat folytán komorabb a jellem.

Francziaországban a vidékiek nevetséges példányképet alkotnak maguknak arról, hogy milyennek kell lennie a társaságban egy uri ember tekintélyének, aztán ehhez igazodnak és egész életükön át azt lesik, hogy ki ugrik át az árkon. Ilyesformán vége a természetességnek, folyton résen vannak és e rögeszméjük nevetségessé teszi még a szerelmüket is. Az irigység után ez az, ami a kis városokban elviselhetetlenné teszi az életet és ezt kell eszünkbe juttatnunk, ha valamelyiknek megcsodáljuk festői fekvését. A legfenköltebb és legnemesebb indulatok megbénulnak a czivilizáczió legalantasabb termékeivel való érintkezéstől. És hogy teljesen rémesekké tegyék magukat, e nyárspolgárok egyébről se beszélnek, mint a nagy­városok romlottságáról.¹⁰⁰

A csak azért is nem fér meg a szenvedély-szerelemmel, de egyezik a női kevélységgel: „Ha türöm, hogy kedvesem kénye-kedve szerint bánjon velem, le fog nézni és akkor nem szerethet többé”; vagy pedig előáll a féltékenység teljes dühöngésével.

A féltékenység a halálát kivánja annak, akitől fél. A hiuság tövisétől szurkált férfi, távolról se ezt, hanem azt akarja, hogy ellenfele éljen és mindenek felett tanuja legyen a diadalának.

Az ilyen ember bosszankodva fogadná, ha vetélytársa lemondana a küzdelemről, mert lehet, hogy az elég elbizakodott és azt mondja magában: ha folytattam volna a harczot, enyém lett volna a győzelem.

A csak azért is esetében az ember csöppet se azzal törődik, ami szemmel láthatólag a czél, hanem egyedül csak a győzelemről van szó. Igen jól lehet ezt észlelni az operai leányok szerelmeiben. Távolitsák el a vetélytársnőt és az állitólagos szenvedély, mely az ablakon át való levetést emlegette, nyomban véget ér.

A csak azért is-szerelem egy pillanat alatt épp az ellenkezőjévé válik a szenvedély-szerelem­nek. Elég, hogy valami megdönthetetlen cselekedetből kifolyólag az ellenfél elálljon a harcztól. Azonban nem minden habozás nélkül állitom fel e tételt. Csak egy példát tudok reá és ez is enged még kétségeket. Ime az eset, itéljen az olvasó. Dona Diana fiatal, huszonhárom éves teremtés, Sevilla egyik leggazdagabb és legbüszkébb polgárának a leánya. Kétségtelenül szép nő, de szépségében van valami éles vonás, e mellett roppant eszes és még nagyobb mértékben büszke. Szenvedélyesen, legalább látszatra ekként, szeretett egy fiatal tisztet, kiről azonban családja hallani se akart. A tiszt Morilloval elment Amerikába; de élénk levelezést folytatott a leánynyal. Egy napon, ahogy Dona Diana anyjánál nagy társaság volt együtt, valami ostoba elmondta, hogy e szeretetreméltó fiatalember meghalt. Minden szem Dona Diana felé fordult, ő csak annyit mondott: Kár érte! Ily fiatalon! Épp aznap olvastuk az öreg Massinger egy tragikus végződésü darabját, melyben a hősnő ugyanilyen látszólagos nyuga­lommal fogadta kedvese halálának a hirét. Láttam, hogy anyja, minden gyülölete és kevély­sége mellett is, megremeg; az apa kiment a teremből, hogy ne mutassa örömét. Ezalatt, mig az elnémult nézők szemrehányó tekintettel méregették az ostoba hirmondót, Dona Diana, aki egyedül maradt nyugodt, tovább beszélgetett, mintha mi sem történt volna. Anyja, aki meg volt rémülve, meghagyta szobaleányának, hogy ügyeljen reá, de semmi változást se lehetett rajta észrevenni.

Két évvel utóbb egy nagyon szép fiatalember kezdett udvarolni neki. Ismét, és ugyanabból az okból, mint azelőtt, nevezetesen, hogy nem volt nemes ember, Dona Diana szülői hevesen ellenezték a házasságot; ő azonban kijelentette, hogy férjhez megy hozzá. A leány és apja között megindult a csak azért is vetélkedése. A fiatalembernek nem volt szabad lábát betennie a házba. Dona Dianát többé nem vitték kirándulásokra, sőt jóformán a templomba se; a leg­na­gyobb gonddal ügyeltek reá, hogy ne találkozhasson szerelmesével. Ez álruhába öltözködött és csak ily módon sikerült neki, hogy nagy időközökben lopva láthassa. Dona Diana egyre makacsabb lett és egymásután kosarazta ki a legfényesebb kérőket, köztük egy olyat is, aki előkelő rangot és nagy szereplést biztositott volna neki VII. Ferdinánd udvarában. Az egész város beszélt a két szerelmes balsorsáról és hősies állhatatosságáról. Végre közeledett Dona Diana nagykorusága és ő értésére adta szüleinek, hogy élni fog önrendelkezési jogával. A család, már-már kényszerülve lévén, hogy feladja a küzdelmet, megkezdte a házassági tárgyalásokat és mikor már félig rendben voltak, a két család egy hivatalos összejövetelén a fiatalember, hat évi állhatatosság után kijelentette, hogy nem veszi el Dona Dianát.¹⁰¹

Egy negyedórával később nyoma se volt a dolognak. Dona Diana már megvigasztalódott. Csak daczból szeretett? Vagy pedig nagy lélek, ki méltóságán alul levőnek tartja, hogy fájdal­mát közszemlére bocsássa a világnak?

A szenvedély-szerelem gyakran csak ugy jut el az ugynevezett boldogsághoz, hogy valami csak azért is megszületését idézi elő. Ilyenkor látszólag elér mindent, amit kivánhat, panaszai nevetségesek lennének és eszteleneknek tünnének fel; nem vallhatja meg szerencsétlenségét, holott e szerencsétlenséget folyton érzi és ellenőrizheti; bizonyitékai, hogy ugy mondjam, át vannak szőve a leghizelgőbb körülményekkel és a legalkalmasabbakkal arra nézve, hogy mámoritó illuziókat keltsenek. E szerencsétlenség a leggyöngédebb pillanatokban emeli fel a fejét, mintegy hogy kigunyolja a szerelmest és egyszerre éreztesse vele a boldogságot is, hogy a bájos és érzéketlen teremtés, kit karjai közé szorit, szereti, meg azt is, hogy e boldogságban sohasem lesz része. A féltékenység után talán ez a legkegyetlenebb gyötrődés.

Egy nagy városban¹⁰² még ma is emlékeznek egy nyájas és gyöngéd emberre, kit az e fajta düh odáig ragadott, hogy megölte kedvesét, ki csak nővérével szemben való daczból szerette. A férfi reábirta, hogy egy este kettesben csónakázni menjen vele a tengerre egy csinos csónakban, melyet ő maga szerelt fel. Ahogy kiértek a nyilt tengerre, megnyomott egy rugót, a csónak ketté vált és eltünt a mélységben.

Ismertem egy hatvan éves embert, aki fejébe vette, hogy kitartja London egyik legszeszé­lyesebb, legféktelenebb, legszeretetreméltóbb, legcsodálatosabb szinésznőjét: Miss Cornel-t. „És azt hiszi, hogy hü marad önhöz?” - kérdezték tőle. „A legkevésbbé sem; de szeretni fog, talán az őrületig.”

És egy teljes esztendőn át szerette és sokszor majdnem az eszét vesztette bele; és három hónapig mi okot se adott neki a panaszra. A férfi tudniillik sok tekintetben bántó, csak azért is harczot inditott meg kedvese és leánya között.

A csak azért is főként a kedvtelés-szerelemben diadalmaskodik, melynek ő dönti el a sorsát. Ezzel a próbával lehet legjobban megkülönböztetni a kedvtelés-szerelmet a szenvedély-szerelemtől. Régi hadi elv, melyre az ezredhez bevonuló fiatal embereket ki szokták oktatni, hogy ha oly házba szállásolják be őket, hol két nővér van és azt akarják, hogy az egyiknek elnyerjék a szerelmét, a másiknak kell udvarolni. A legtöbb fiatal és szerelemre hajlandó spanyol nőnél, hogy az ember megszerettesse magát, elég, ha jóhiszemüen és szerényen kimu­tatja, hogy semmiféle érzelmet se táplál szivében a ház urnője iránt. A szeretetreméltó Lassale tábornoktól kaptam ezt a hasznos felvilágositást. Ez a legveszedelmesebb mód nekilovagolni a szenvedély-szerelemnek.

Azok után, melyeket a szerelem kötött meg, azok a legboldogabb házasságok, melyeket a csak azért is kapcsol össze. Sok férj biztositja hosszu évekre felesége szerelmét azzal, hogy két hónappal az esküvő után szeretőt választ magának.¹⁰³ A feleség ily módon megszokja, hogy folyton csak férjére gondoljon és e megszokás, a családi kötelékek folytán, legyőzhe­tet­lenné válik.

Hogy XV. Lajos századában és udvarában egy nagyuri hölgy (De Choiseul asszony) bálvá­nyozta a férjét,¹⁰⁴ azért történt, mert ez láthatólag élénk érdeklődéssel viseltetett felesége nővére: Grammont herczegnő iránt.

A legelhanyagoltabb szerető is, mihelyt észrevesszük, hogy egy más férfit előnyben részesit, elveszi nyugalmunkat és a szenvedély összes tüneteit felkelti szivünkben.

Az olasz bátorsága dühroham, a németé egy pillanatnyi részegség, a spanyolé kevélység. Az olyan nemzetnél, hol a bátorság gyakran csak hiusági vetélkedés ugyanannak a századnak a katonái, vagy ugyanannak a hadosztálynak az ezredei között: csatavesztés után, amikor már nincs mire támaszkodni, lehetetlen feltartóztatni a sereget. Előre látni a veszélyt és annak elháritására törekedni vajmi nevetséges lenne a hiu megszaladók előtt.

„Csak fel kell ütni valamely, az észak-amerikai vadakról szóló utleirást, mondja az egyik legszeretetreméltóbb franczia bölcselő,¹⁰⁵ és megtudhatjuk, hogy a hadi foglyok rendes sorsa nem csak az, hogy megsütik és megeszik, hanem hogy előbb még odakötözik őket a lángoló máglya mellett egy czölöphöz, hogy órákon át szenvedjék mindazt, ami szörnyü és válogatott kegyetlenséget a düh ki tud eszelni. El kell olvasni, hogy mit mesélnek e rettenetes jelenetek­ről az utazók, kik tanui voltak a körülállók kannibáli örvendezésének és főleg a nők és gyermekek dühének és a borzalmas élvezetnek, melylyel versenyeztek a kegyetlenségben. Látni kell a fogoly hősi szilárdságát, rendithetetlen hidegvérét, ahogy nemcsak a fájdalomnak nem árulja el a legkisebb jelét se, de a legfenhéjázóbb kevélységgel, a legkeserübb gunynyal, a legsértőbb csufolódással izgatja és forralja hóhérait, dicsekszik a hadi tetteivel, felsorolja a nézők rokonait és barátait, kiket megölt, részletezi a kinzásokat, melyeket elszenvedtetett velök és gyávasággal, hitványsággal, a megkinzásban való tudatlansággal vádolja az összes körülötte állókat, mignem darabokra szaggatva és dühtől részeg ellenségeitől saját szeme­láttára elevenen felfalatva utolsó hörgésével és utolsó átkával kileheli életét.¹⁰⁶ Mindez hihetetlennek hangzik a polgárosult népeknél, mesének tünik fel legrettenhetetlenebb gránátos kapitányaink előtt is és kételkedés tárgya lesz az utókor szemében.”

E physiologiai jelenség a fogoly lelkének egy sajátos állapotából ered, mely csak azért is-harczot indit meg közte és hóhérai között, hiusági fogadást, hogy ki birja jobban.

Derék katonaorvosaink gyakran megfigyelték, hogy sebesültek, kik, ha elméjük nyugodt és érzékeik épek, csak hangos orditozással viseltek volna el bizonyos mütéteket, ezzel ellentét­ben a legnagyobb nyugalomról és lelki erőről tesznek tanuságot, ha bizonyos előkészitésen mentek át. Becsületbeli érzékenységüknél kell őket megfogni, először kiméletesen, aztán ingerlő leczáfolással azt kell nekik mondani, hogy nem képesek kiabálás nélkül elviselni a mütétet.