Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET. (I.)
Czivakodó szerelem.

Ennek két válfaja van.

1. Mikor a czivakodó szeret.

2. Mikor nem szeret.

Ha két szerelmes közül az egyik olyan előnyök tekintetében, melyeket mindketten becsülnek, sokkal magasabban áll, mint a másik, ez utóbbinak elhal a szerelme, mert a lenézésből való félelem előbb vagy utóbb félbeszakitja a kristalizácziót.

A középszerüek szemében semmi se oly ellenszenves, mint az elmebeli felsőbbrendüség; a mai társaságban ez a gyülölet forrása; és ha nem származnak belőle ádáz gyülölségek, ez tisztán csak azért van, mert az emberek, kiket elválaszt, nem kénytelenek együtt élni. Mi lesz azonban a szerelemmel, melyben, különösen a felsőbbrendü ember részéről, minden csupa természetesség lévén, a felsőbbrendüséget nem álczázza semmiféle társadalmi óvintézkedés?

A szenvedély megélhetése ahhoz a feltételhez van kötve, hogy az alsóbbrendü félnek szabad­ságában legyen rosszul bánni a másikkal, mert különben ez még az ablakot se csukhatja be anélkül, hogy amaz sértve érezze magát.

Ami a felsőbbrendü embert illeti, ő álhitben ringatja magát és a szerelem, melyet érez, nem csak hogy nem forog veszedelemben, de szinte minden gyengeségnek, abban, akit szeretünk, az a következménye, hogy még kedvesebbé válik előttünk.

Közvetlen a szenvedély-szerelem után és ennek viszonzásaképen, következik egyenlő fajtáju emberek között a tartamra nézve annak a czivakodó szerelemnek a helye, melyben a cziva­kodó nem szeret. Erre nézve például szolgálhatnak azok az anekdoták, melyek Berri herczeg­nőről szólnak. (Duclos emlékiratai.)

A hideg és az élet prózai és önző szükségleteiből fakadó megszokásokban való részesedés és a sirig tartó elválaszthatatlan társulás folytán ez a fajtáju szerelem tovább tarthat még magánál a szenvedély-szerelemnél is. Azonban ez már nem szerelem, hanem a szerelemtől előidézett megszokás, melyben e szenvedélyből csak az emlékek és a physikai gyönyör maradtak meg. E megszokás szükségszerüen kevésbbé nemes lelkeket tételez fel. Minden nap előáll valami kis dráma, „Meg fog-e korholni?” ami foglalkoztatja a képzelődést, épp ugy, mint ahogy a szenvedély-szerelemben minden nap szükség volt a gyöngédség valamely uj bizonyságára. Ide vonatkozólag tanulságosak a d’Houdetot asszonyról és Saint-Lambert-ről szóló anekdoták.¹⁰⁷

Lehetséges, hogy a büszkeség megtagadja az ilyenfajta kötelékhez való alkalmazkodást; ez esetben, néhány havi vihar után, a büszkeség megöli a szerelmet. Megtörténik azonban, hogy e nemes szenvedély sokáig küzd, mielőtt kimul. A boldog szerelem apró czivódásai sokáig tévhitben tartják a szivet, mely még szeret és amely látja, hogy méltatlanul bánnak vele. Továbbá egy-egy gyöngéd kibékülés is elviselhetőbbé teszi az átmenetet. Az ember valami titkos bánat, anyagi veszteség ürügyével mentegeti azt, kit nagyon szeretett és végül bele­szokik, hogy czivódjanak vele. Mert csakugyan, eltekintve a szenvedély-szerelemtől, a játéktól, a hatalom birtoklásától,¹⁰⁸ hol van még érzés, mely annyira kiterjedne minden napra és annyira élénk lenne, mint ezeké? Ha a czivódó meghal, gyakori eset, hogy áldozata, ki tuléli, soha meg nem vigasztalódik. Sok polgári házasságban ez az összetartó kötelék; a korholt egész nap azt hallja, akit legjobban szeret.

Van a czivakodó szerelemnek egy ál-fajtája is. Egy roppant eszes nő leveléből vettem a 33-ik fejezetet:

„Mindig valami kis elcsillapitásra váró kétség, - ime, a minden pillanatban megujuló szomjuság, mely a boldog szerelmet élteti... Minthogy sohasem szünik meg félni, gyönyörei sohasem válhatnak meguntakká”.

A zsémbes vagy neveletlen, vagy kiváltképen erőszakos természetü embereknél e kis lecsilla­pitásra váró kétség és e könnyed félelem pörlekedő kitörésben nyilvánul.

Ha az imádott teremtésben nincs meg az a finom érzékenység, mely a gondos nevelés gyümölcse: megeshetik, hogy az ilyenfajta szerelemben több élénkséget, következéskép több kellemességet talál, sőt, minden kényes izlés mellett is, ha az ember látja, hogy a dühöngő elsősorban maga felindulásainak az áldozata, vajmi nehéz, hogy ne csak még jobban szeresse. Lord Mortimer legfőképp azt sajnálja, hogy kedvese már nem hajigálhatja fejéhez a gyertya­tartókat. Mert csakugyan, ha a büszkeség megbocsátja és megcsodálja az ilyen dolgokat, el kell ismerni, hogy keményen hadakoznak az unalom, a boldog emberek e nagy ellensége ellen.

Saint-Simon, az egyetlen történetiró, kivel Francziaország dicsekedhet, beszéli (V. köt. 43. 1.):

„Számos apróbb lobbotvetés után Berri herczegnő egész egyszerüen beleszeretett de Riom-ba, a d’Aydie-család ifjabb sarjába, de Biron asszony egyik nővérének a fiába. Nem volt se külseje, se belseje; tömzsi, alacsony, pufókképü és sápadt fiu volt, aki a sok pattanástól olyan­nak látszott, mint valami kelés; szép fogai voltak és álmában se képzelte, hogy oly szenve­délyt fog kelteni, mely egy szempillantás alatt féktelenné hatalmasodik és amely, habár nem letérések és megtántorodások nélkül, hosszan megmaradt; semmi érdemessel se dicsekedhe­tett, de volt egy csomó fivére és nővére, kiket szintén nem tüntetett ki semmi. De Pons asszony, Berri herczegnő udvarhölgye és a férje rokonságban álltak vele és ugyanarról a vidékről valók voltak, mint ő; a fiatalembert, ki mint hadnagy szolgált a dragonyosoknál, felhozatták, hogy megpróbáljanak valamit csinálni belőle. Alig hogy megjött, a herczegnőnek reáesett a tekintete és ur lett a Luxembourg-palotában.

„De Lauzin ur, kinek másodunokaöcscse volt, titokban örült a dolognak; el volt ragadtatva és mintha saját magát látta volna feltámadni a Luxembourg-palotában, ahogy Mademoiselle idejében volt; a fiatalembert ellátta tanácsaival és Riom, ki szelid és természettől fogva udvarias és tisztességtudó, jó és becsületes fiu volt, hallgatott reá: de csakhamar tudatára jött, hogy bájai, melyek senki mást se hódithattak volna meg, mint csak ezt az érthetetlen izlésü herczegnőt, mily hatalmat biztositanak neki. Minthogy ezt senki mással se éreztette, minden­kivel megszerettette magát, herczegnőjével azonban ugy bánt, mint de Lauzin ur annak idején Mademoiselle-lel. Csakhamar a legfinomabb csipkében, a legdiszesebb, ezüsttel, bojtokkal, drágakövekkel tele ruhákban járt; kéretgette magát, kedvét lelte benne, hogy a herczegnőt féltékennyé tegye és ő maga is adta a féltékenyt; gyakran sirásra gerjesztette a herczegnőt és lassanként hozzászoktatta, hogy mindenben, még a legközömbösebb dolgokban is az ő engedelme szerint cselekedjék. Sokszor, amikor már éppen indulóban volt az Operába, otthon marasztotta, máskor meg kedve ellenére is el kellett mennie; kényszeritette, hogy jól bánjon egy csomó nővel, kiket nem szeretett és akikre féltékeny volt, és rosszul oly emberekkel, akiket kedvelt, de akikre ő féltékenykedett. Még az öltözködésben se engedte, hogy a saját tetszését kövesse; gyakran megtette, hogy máskép fésültette a haját vagy pedig, mikor már egészen kész volt az öltözködéssel, más ruhát öltetett fel vele; oly sokszor és néha annyira nyilvánosan müvelte ezt, hogy a herczegnő megszokta esténként kikérni a parancsait, milyen ruhát és milyen napirendet állapit meg másnapra, amikor is aztán ujból merőben másként rendelkezett és a herczegnő sirhatott, amennyit akart; végre is odáig jutott, hogy szolgákat szalasztott át hozzá, mert majdnem a tőszomszédságában lakott a Luxembourg-palotának; mialatt öltözködött, e követjárást többször is megismételte, hogy milyen szalagot, miféle ruhát vegyen fel, miként fésültesse magát és Riom majdnem mindig olyasmit diktált reá, amit nem szeretett. Ha a herczegnő néha megmerészelte, hogy engedelme nélkül határozzon, ugy bánt vele, mint valami cseléddel és a sirás napokig is eltartott.

„E büszke herczegnő, ki abban lelte örömét, hogy a legmértéktelenebb gőggel viselkedjék, odáig alacsonyodott, hogy titkos lakomákat rendezett vele és más jelentéktelen népséggel, ő, ki csak vérbeli herczegeknek engedte meg, hogy leüljenek az asztalához. A jezsuita Riglet, kit gyermekkora óta ismert és aki bejáratos volt hozzá, részt vehetett e titkos lakomákon és se ő nem szégyelte, se a herczegnő nem restelte. Az intézkedés de Mouchy asszonyra volt bizva; ő és Riom hivták meg a vendégeket és határozták meg a napot. Ha a szerelmesek összezör­dültek, ez a hölgy békitette ki őket és ez az élet egész nyiltan folyt a Luxembourg-palotában, hol mindenki Riomhoz fordult, aki viszont ügyelt, hogy mindenkivel jóban legyen és minden­kinek megadta a tiszteletet, melyet, nyiltan, csak a herczegnőtől tagadott meg. Mindenek hallatára olyan letorkoló válaszokat adott neki, hogy a herczegnő, ki nem tudta elfojtani iránta való szenvedélyének megnyilatkozásait, lesütötte a szemét és elpirult.”

Riom nagyszerüen bevált gyógyszer volt a herczegnőnek az unalom ellen.

Egy hires asszony egyizben hirtelen a következő szavakkal fordult Bonaparte tábornokhoz, ki akkor még csak dicsőséges fiatal hős volt és büntelen a szabadsággal szemben: „Tábornok, önnek egy nő csak vagy a felesége, vagy a nővére lehet.” A hős nem értette meg a bókot; jókora méltatlanságokkal fizetett meg érte. Az e fajta nők azt szeretik, hogy a szeretőjük lenézze őket; csak akkor tetszik nekik, ha kegyetlen hozzájuk.