Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

Töredékek
a szerelem divánja cimü arab gyüjteményből.

Összeállitotta Ebn-Abi-Haglat.
(A királyi könyvtár 1901. és 1462. sz. kézirata.)

Mohammed, Djaafar Elahuazadi fia beszéli, hogy Djamilt, mikor betegen feküdt a kórságtól, melytől meg is halt, meglátogatta Elabas, Sohail fia és akként találta, hogy már ki akarta adni a lelkét. „Oh! Sohail fia, - szólt hozzá Djamil, - mit gondolsz az oly emberről, ki soha bort nem ivott, tilos hasznot nem szerzett, igazságtalanul semmi élő lényt, kinek megölését Isten tiltja, meg nem ölt és aki azt vallja, hogy Istenen kivül nincs más isten és Mohammed az ő prófétája? - Azt gondolom, - felelt Ben Sohail, - hogy az ilyen ember üdvözöl és bejut a paradi­csomba. De ki az az ember, akiről beszélsz? - Én vagyok, - felelt Djamil. - Nem gondoltam volna, hogy az izlamot vallod, - szólt erre Ben Sohail, - de meg különben is husz éve már, hogy Bothainát szereted és verseidben ünnepeled. - Ime, a másvilág első napját és e világbeli életem utolsó napját élem, - felelt Djamil, - és mesterünk, Mohammed kegyelme ne legyen velem a végitéletkor, ha valaha is bünös módon érintettem Bothainát.”

Djamil és kedvese: Bothaina mindketten a Beni-Azra törzshöz tartoztak, mely az összes arab törzsek között nagyhirü a szerelméről. A mód, ahogy szeretnek, közmondásossá vált és Isten nem teremtett másokat, kik a szerelemben oly odaadók lennének, mint ők.

Sahid, Agba fia egyizben megkérdezte egy arabtól: „Melyik törzsből vagy? - Abból, melynek fiai meghalnak, ha szeretnek. - Tehát Azra-törzsbeli vagy? - A Caaba urára mondom, hogy ugy van! - felelt az arab. De hát mi az oka, hogy ti ugy szerettek? - kérdezte tovább Sahid. - Az, hogy asszonyaink szépek és ifjaink szüziesek”, - felelt az arab.

Egy izben valaki megkérdezte Aroua-Ben-Hezam-tól¹⁶⁹: „Igaz-e, amit mondanak, hogy az összes emberek között a szerelemben ti vagytok a leggyengédebb szivüek? - Istenemre, ugy van, igaz, - felelt Aroua - és én magam is harmincz fiatalembert ismertem törzsem tagjai között, kiket a halál elragadott és akiknek nem volt más betegségük, mint csak a szerelem.”

Egy Benou-Fazarat-törzsbeli arab egy izben igy szólt egy Benou-Azra-törzsbeli arabhoz: „Ti azt hiszitek, hogy szerelemből halni szép és nemes halál, holott ez ostobaság és nyilvánvaló gyöngeség és azok, kiket nagyszivü embereknek tartatok, voltaképen esztelen és elpuhult teremtések. - Nem beszélnél igy, - felelt az Azra-törzsbeli arab, - ha láttad volna asszonyaink hosszu pilláktól elfátyolozott nagy fekete szemeit, melyekből nyilakat lövelnek, ha láttad volna, hogy mosolyognak és sötét ajkaik között fogaik hogyan ragyognak!”

Abou-el-Hassan Ali, Abdalla fia Elzagouni beszéli a következőket: „Egy muzulmán az őrülésig szeretett egy keresztény leányt. A körülmények ugy fordultak, hogy egy barátjával, ki be volt avatva szerelmébe, nagy utat kellett tennie idegen országban. Miközben hosszura nyult ügyei ott tartóztatták, halálos betegségbe esett és ekkor igy szólt barátjához: „Végórám elérkezett, soha többé e világban nem látom, akit szeretek és félek, hogy ha mint muzulmán halok meg, a másvilágon se találkozhatom vele.” Kikeresztelkedett és meghalt. Barátja elment a fiatal keresztény leányhoz, kit betegen talált. A leány igy szólt: „Ezen a világon sohasem látom többé szerelmesemet; de a másvilágon találkozni akarok vele, ezért tehát vallom, hogy Istenen kivül nincs más isten, és Mohammed az ő prófétája.” Ezt mondván, meghalt és Isten kegyelme legyen vele.”*

Eltemini beszéli, hogy a taglebi arabok törzsében élt egy nagyon gazdag keresztény leány, ki egy fiatal muzulmánt szeretett. Felajánlotta neki vagyonát és minden ékességét, de igy se birta elérni, hogy megszerettesse magát vele. Mikor már elvesztette minden reményét, száz dinárt adott egy müvésznek, hogy készitse el annak a fiatalembernek a képmását, kit szeretett. A müvész elkészitette a képmást és a fiatal leány, miután megkapta tőle, odaállitotta egy helyre, ahol mindennap felkereste. Mindig először is megölelte a képmást, aztán leült melléje és a többi időt sirással töltötte. Amikor az est leszállt, köszöntötte a képmást és eltávozott. Ez hosszu ideig igy ment. A fiatalember meghalt, a leány látni akarta, hogy legalább holtan megölelje, amit elvégezvén, visszatért a képmáshoz, köszöntötte, mint rendesen szokta: meg­ölelte és lefeküdt melléje. Reggelre holtan találták, kinyujtott karral néhány sorra mutatva, melyet halála előtt irt volt.*

A yameni Oueddah szépségének nagy hire volt az araboknál. - Ő és Om-el-Bonain, Abdel-Aziznak, Merouan fiának a leánya már gyermekkorukban annyira szerették egymást, hogy egy pillanatig se tudtak ellenni egymás nélkül. - Mikor Om-el-Bonain Oualid-Ben-Abd-el-Maleknek lett a felesége, Oueddah megőrült a fájdalomtól. - Miután már hosszu ideig szenvedett és járt elborult elmével, elment Syriába és nap-nap után ott ólálkodott Oualid-nak, Malek fiának háza körül, a nélkül, hogy sikerült volna elérnie czélját. - Végre találkozott egy fiatal leánynyal, kit állhatatos igyekezete pártjára téritett. Mikor már azt hitte, hogy bizhat benne, megkérdezte tőle, ismeri-e Om-el-Bonain-t? - Hogyne, hiszen az urnőm, - felelt a leány. - Nos hát, - folytatta Oueddah, - urnőd az én unokanővérem és ha hirt viszel neki rólam, bizonyosan meg fogod örvendeztetni. - Szivesen megteszem, - szólt a leány. És rögtön Om-el-Bonainhoz sietett, hogy hirt adjon neki Oueddahról. „Vigyázz, hogy mit beszélsz! - kiáltott fel Om-el-Bonain. - Mit? Oueddah él? - Igen, - felelt a leány. - Menj vissza hozzá, - szólt Om-el-Bonain - és mondd meg neki, hogy ne távozzék, amig üzenetet nem kap tőlem.” És intézkedett, hogy Oueddah-t belopja magához, ami megtörténvén, elbujtatta egy ládába. Innen csak akkor bocsátotta ki, mikor biztonságban hihette magát és mihelyt valaki jött és megpillanthatta volna, visszabujtatta a ládába.

Történt egy napon, hogy egy gyöngyszemet hoztak Oualidnak és ő igy szólt egyik szolgá­jához: „Fogd e gyöngyöt és vidd Om-el-Bonain-nak.” A szolga átvette a gyöngyöt és elvitte Om-el-Bonain-nak. Minthogy nem jelentette be magát, épp oly pillanatban lépett be Om-el-Bonain-hoz, mikor ez Oueddeah társaságában volt és körülnézhetett a helyiségben a nélkül, hogy Om-el-Bonain vigyázhatott volna. Oualid szolgája átadta a gyöngyöt és valami ajándékot kért a drágaságért, melyet hozott. Om-el-Bonain kereken megtagadta, sőt még meg is korholta. A szolga felharagudva távozott és Oualid-hoz sietve, elmondta, mit látott és leirta a ládát, melybe Oueddah bebujt. „Hazudsz, kutyaszülte rabszolga! Hazudsz! - kiáltott Oualid. És berohant egyenesen Om-el-Bonain-hoz. A helyiségben több láda volt; Oualid leült az egyikre, éppen arra, melyben Oueddah rejtőzött és amelyet a rabszolga leirt volt neki. „Add nekem ládádat, - szólt Oualid. - Mind a tiéd, épp ugy, mint magam is, - felelt Om-el-Bonain. - Nos hát, - folytatta Oualid, - ezt akarom, amelyen ülök. - Abban asszonynak szükséges holmik vannak, - felel Om-el-Bonain. - Nem a holmikat, a ládát akarom, - szólt Oualid. - A tiéd, - felelt az asszony. Oualid rögtön elvitette a ládát és előszólitott két rabszolgát, kiknek megparancsolta, hogy ássanak gödröt, oly mélyet, amig vizre akadnak. Azután reáhajolt a ládára és igy kiáltott: „Valamit mondtak nekem rólad. Ha igaz, tünjön el minden nyomod és legyen eltemetve az emlékezeted. Ha pedig nem igaz: mi rosszat se cselekszem, ha egy ládát a földbe sülyesztek; csak száraz fadarabot temetek el.” Erre a gödörbe lökette a ládát és reá­hányatta mind a kiásott követ, meg földet. Ettől fogva Om-el-Bonain folyton odajárt és ott sirdogált, mignem egy nap, arczczal a föld felé, élettelenül találták e helyen.”¹⁷⁰