Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

A legszenvedélyesebb és legküzdelmesebb szerelemben is találkoznak pillanatok, mikor az ember azt hiszi, hogy már nem szeret; olyan ez, mint az édesvizü forrás a tengerben. Az ember jóformán már nem is talál élvezetet benne, hogy a kedvesére gondoljon és bármennyire lesujtsa is a szigoruság, melyet részéről tapasztal, még inkább azért érzi magát szerencsét­lennek, mert semmi iránt se tud érdeklődni a világon. A legszomorubb és legcsüggedtebb fásultság váltja fel azt az állapotot, mely bár kétségkivül izgalmas volt, de uj, megragadó, érdekes szinben láttatta az egész természetet.

Mindez azért van, mert a szeretett nőnél tett legutóbbi látogatása ugyanabba a helyzetbe juttatta az embert, amelyben képzelme egy más alkalommal már lekaszálta az összes érzéseket. Például a nő, miután egy ideig hüvös volt hozzá, kissé kevésbbé bánik rosszul vele és - talán a nélkül, hogy sejtelme volna róla - pontosan ugyanazokkal a külső jelekkel ugyan­oly foku reményt ébreszt benne, mint valami megelőző alkalommal. A képzelem beleütközik az emlékezetbe és ennek szomoru figyelmeztetésébe és a kristalizáczió³⁴, rögtön megakad.

TIZENHATODIK FEJEZET.

1822. február 25-én, Perpignan mellett egy kis kikötőben, melynek nem tudom a nevét.³⁵

Ma este tapasztaltam, hogy a zene, ha tökéletes, teljesen ugyanazt a benyomást ébreszti a szivben, mint amelyet annak a jelenlétében érez, akit szeret, vagyis a legnagyobb boldogságot nyujtja, mely a földön elérhető.

Ha minden ember igy lenne vele, semmi a világon nem hajlamositana jobban a szerelemre.

De hát már a mult évben Nápolyban észrevettem, hogy a tökéletes zene, épp ugy, mint a tökéletes némajáték³⁶, arra gondoltat, ami álmaim aktuális tárgya és kitünő ötleteket sugal­maz. Nápolyban arra nézve történt ez velem, hogy mikép kellene a görögöket felfegy­verezni.

Ma este pedig nem tudom elleplezni magam előtt, hogy reám szakadt a szerencsétlenség of being too great an admirer of mylady L.

És lehet, hogy a tökéletes zene, melyben ma - ámbár minden este megyek az operába - két-három hónapi nélkülözés után részem volt, egyszerüen csak a régóta ismert hatást tette reám, vagyis, hogy élénken arra irányitotta gondolataimat, ami különben is foglalkoztat.

- Egy héttel utóbb, márczius 4-én.

A fentebbi megfigyelést nem merem se kitörölni, se helybenhagyni. Annyi bizonyos, hogy mikor leirtam, a szivemből olvastam ki. Ha ma kételkedem benne, ez talán azért történik, mert már nem emlékszem reá, amit akkor láttam.

A zene és a velejáró álmodozás megszokása hajlamosit a szerelemre. Valamely gyengéd és szomoru ária, feltéve, hogy nem tulságosan drámai és nem kényszeriti a képzelmet, hogy a cselekvénynyel foglalkozzon, hanem tisztán csak a szerelmi álmodozásra ösztönöz: gyönyö­rü­ség a gyengéd és boldogtalan lelkeknek. Igy például az elnyujtott clarinette-szólam a Bianca e Faliero quartettjének elején és Camporesi elbeszélése a quartett közepén.

A szerelmes, ki jól van azzal, kit szeret, elragadtatással élvezi Rossini Armida e Rinaldojának hires kettesét, mely oly találóan festi a boldog szerelem apró kétségeit és azokat a gyönyör­teljes pillanatokat, melyek a kibéküléseket követik. A duett közepén levő zenekari részlet, mikor Rinaldo menekülni akar, és amely oly csodálatosan tükrözi a szenvedélyek csatáját, szinte physikai hatással van a szivére, mintha valóságosan hozzányulna valaki. Nem merem elmondani, mit érzek e tekintetben: az északi emberek bolondnak tartanának.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
A szépség trónvesztése a szerelem következtében.

Albéric belép egy páholyba és ott talál egy nőt, ki szebb, mint a kedvese (engedelmet kérek, hogy mathematikai nyelven beszélhessek), vagyis kinek vonásai két egységnyi helyett három egységnyi boldogságot igérnek (fölteszem, hogy a tökéletes szépség olyan boldogságot ad, melyet a négyes szám fejez ki).

Csodálatos-e, hogy többre tartja kedvesének vonásait, melyek száz egységnyi boldogsággal kecsegtetik? Még az arcz kis éktelenségei is, például egy himlőhólyagnak a nyoma, elérzé­kenyedést keltenek a szerelmes emberben és mély álmodozásba ringatják, ha egy más asszonyon pillantja meg azokat; hát még ha a kedvesén! Mert hát ez a kis himlőhely tanuja volt ezer érzésének, ez érzések legnagyobbrészt gyönyörüségesek, egytől-egyig jelentősek voltak és bármilyenek, hihetetlen elevenséggel ujulnak meg e jel láttára, még akkor is, ha valamely más nő arczán pillantja meg azt.

Ha az ember ekképpen odajut, hogy a rutság-nak adja az elsőbbséget és azt szereti: ennek az a jelentése, hogy ebben az esetben a rutság a szépség.³⁷ Valaki szenvedélyesen szeretett egy nagyon sovány és himlőhelyes nőt, kit a halál elragadott tőle. Három évvel utóbb Rómában megismerkedett két nővel, akik közül az egyik szép volt, mint a nap, a másik: sovány, himlő­helyes, következésképen, engedelemmel szólva, meglehetősen csunya; egy hét mulva, melyet arra forditott, hogy emlékei segitségével eltüntesse maga elől e rutságot, már szerelmes volt a csunya nőbe, ki, menthető kaczérságból, még azzal is segitette a dolgot, hogy nem mulasztotta el kissé forralni a vérét, ami ilyenkor nagyon hasznos müvelet.³⁸ Valaki találkozik egy nővel és visszahökken a csunya voltától; csakhamar, ha a nőnek nincsenek igényei, viselkedése feledteti vele az arcz előnytelen vonásait: kedvesnek találja és el tudja képzelni, hogy lehetsé­ges szeretni; egy hét mulva reményei vannak; egy hét mulva a nő megvonja tőle a felbátori­tást; még egy hét és őrülten szerelmes bele.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

Hasonlót lehet megfigyelni a szinházban azokkal szemben, kiket a közönség bálványoz: a nézők már nem látják meg, hogy valójában mi szép és mi csunya rajtuk. Lekain jelentékeny rutsága ellenére is, tömérdek szenvedélyt lobbantott fel. Garrick szintén. Mindegyikük több okból, de legfőként azért, mert vonásaiknak és viselkedésüknek már nem a valóságos, hanem azt a szépségét látták, melyet a képzelem, hálából az élvezetekért, melyeket nyujtottak és ezek emlékének a hatása alatt, már régóta szokásszerüen nekik tulajdonitott. Ugyanilyen példa, hogy a komikusnak csak ki kell lépnie a szinpadra és már nevetnek.

Egy fiatal leány, kit életében először vittek el a Français-ba, az első jelenetben könnyen érez­hetett idegenkedést Lekainnel szemben; de ez csakhamar könnyekre inditotta vagy meg­remeg­­tette és miként lehetne ellenállani Tankréd vagy Orosmane szerepének?³⁹ Ha a rutság esetleg még kissé látható maradt előtte, a közönség elragadtatása és az az ideges hatás, amit ez egy fiatal szivre tesz⁴⁰, hamarosan elfedezte a szeme elől. A rutságból már csak a neve maradt, sőt még az se, mert akárhányszor lehetett hallani, hogy nők, kik lelkesedtek Lekain-ért, igy kiáltottak föl: „Mily szép!”

Ne felejtsük el, hogy a szépség a jellemnek, vagy más szóval, a belső tulajdonságoknak megfelelő kifejezés és hogy következésképpen ment minden szenvedélytől. Már pedig nekünk éppen a szenvedély kell; a szépség csak valószinüségekkel szolgál egy nő felől és pedig olyan valószinüségekkel, melyek akkorra vonatkoznak, amikor megőrzi a hidegvérét; a himlőhelyes arczu kedves pillantása azonban elbájoló valóság, mely semmivé teszi az összes lehetséges valószinüségeket.