A progresszív rock

III.4. Színház

A rock-színház a Hair című musical bemutatásával vette kezdetét 1968-ban. Igazi nemzetközi vonatkozású darab volt. A szerzők (Galt McDermott, James Rado, Jerome Ragni) ír, lengyel illetve olasz származásúak voltak, a szereplők között találkozhattunk a kelet-európai hangzású Bukowsky névvel, és az a fiatalember, aki felfedezte valamint Broadway-re vitte az előadást sem volt tősgyökeres amerikai: Joseph Pappnak hívták. A Hairrel jellemezhető irányzat később olyan művekben csúcsosodott ki, mint a Jézus Krisztus Szupersztár (Webber), majd inkább a musical műfaj felé mutálódott, nem sokat őrizve meg eredeti gyökereiből.

A rock közegéből indult viszont David Bowie, aki forgatókönyveihez készített maszkokat, vagy Arthur Brown, a The Crazy World of Arthur Brown zenekar frontembere, aki látványos „tűzimádó” szeánszokat rendezett koncertjein, és ő volt az első, aki horror-jellegű előadásokat mutatott be Angliában - és mellesleg írt egy örökzöld slágert Fire címmel.

Az ő nyomdokain haladt az óceán másik oldalán Alice Cooper, aki a színpadon mindent bemutatott, amit a középkor kínzómesterei feltaláltak: lefejezést, kerékbetörést, kígyókkal birkózást, és egyéb ijesztő dolgokat, és erről a szokásáról még a kilencvenes években sem mondott le.

Hasonló bizarr körítést adott zenéjéhez a Black Sabbath együttes, illetve a számtalan nyolcva­nas évekbeli heavy metal csapat is, mint például az Iron Maiden. Persze sokszor a show-nak nem sok köze volt a zenéhez, nem képezett vele egységet, csupán a látványosságot szolgálta.

Nem úgy a The Who együttes concept darabja a Tommy, amelyből film is készült, és amely egy hamis prófétává váló kisfiú történetét mutatta be. A zenei anyag albumon is megjelent, és külön színházi előadásként is bemutatták.

A színházzal kacérkodott a Genesis zenekar énekes-szövegírója Peter Gabriel is. Az első Genesis előadások elképzelhetetlenek voltak színházi kellékek, díszletek, maszkok nélkül, azonban ezek szerves részei voltak a dalszövegben megjelenő történetnek. Peter Gabriel nem csak elénekelte, el is játszotta bonyolult, elvont történeteit. Az 1970-es Tresspass című lemez egyik remekműve a Musical box címet viselő 10 perces dal-mese, amelyben Gabriel egymaga játssza el a szellemfiút és a kislányt is. A színpadon sem fukarkodott a jelmezekkel. Játszott vénséges vénembert, egyiptomi herceget, rókát és római katonát is, ha a történet úgy kívánta. Furcsa, hogy az együttes zenéje ekkor már olyan magas színtű volt, hogy semmi szükség nem volt effajta körítésekre, Gabriel mégis szükségét érezte, hogy elrejtse arcát. Nem is bírta sokáig a megterhelő szerepjátszást, 1975-ben véget vetett a Genesis-színháznak, és kivált a zenekarból. Tovább játszó zenésztársai nem folytatták a színpadi hagyományokat.

De kísérletezett a színház és a rock összeházasításával a Jethro Tull zenekar is. Ők amúgy sem vetették meg a fura jelmezeket, amelyek főleg a humor eszközei voltak. Három concept-albumuknak is szenteltek maradandó színházi előadásokat: ez volt a Thick as a brick (1972), a Passion play (1973) és a Minstrel in the gallery (1975).

A rock színházi jellegű látványosságának helyét aztán átvették a fényshow-k, a kivetítőkön futó filmek, a monumentális díszletek, amelyek között már szinte elvesztek a zenészek. Meg kell még említenünk a Pink Floyd The Wall albuma bemutatásának kapcsán rendezett hatal­mas előadásokat a nyolcvanas évek elején, illetve később Berlinben, ahol a koncerten belül ismét helyet kaptak egyes színházi jelenetek. Ilyen volt, amikor Pink, a főhős szállodai hotel­szobájában dühöngve kidobja a tévét az ablakon, vagy a darabzáró bírósági tárgyaláson meg­jelenő, marionettfiguraként felülről mozgatott szereplők, vagy maga Roger Waters feltűnése náci diktátorként a pulpituson. Mindezen jelenetek hatásosan, bár talán kissé erőltetve és közhelyesen fejezték ki a szerző undorát a huszadik századtól.

Talán nem illik a felsorolt előadók közé (főleg nem a progresszív rock történetébe), de nem maradhat ki a könnyű szintetizátorzenét játszó angol Pet Shop Boys duó próbálkozása sem, akik kissé unalmas muzsikájukhoz meglepően látványos színházat körítettek első világtur­né­juk alkalmával 1991-ben: minden dalhoz külön díszletet és történést adtak hozzá, a produkció megalkotására pedig nem kisebb hírességet kértek fel, mint Jim Jarmush filmrendezőt.

BEFEJEZÉS

Véget ért kalandozásunk a rockzene, és azon belül a progresszív rock világában. Ez a rövidke monográfia nem lehet teljes, hiszen nem említettem meg számos jelentős előadót, amiért a tájékozottabb olvasó joggal emelheti fel a szavát. De nem is az volt a célom, hogy lexikoni nagyságú és alaposságú tájékoztatást adjak a tárgyalt zenei stílus képviselőiről. Másrészt azt gondolom, hogy igazán megismerni csupán pár zenekart lehet, még ha kíváncsiságképpen (és a műfaj rajongójaként talán kötelességből is) persze illik azért minél több zenét begyűjteni, meghallgatni, megismerni. Mint minden gyűjtőszenvedélynek, ennek is megvan az a veszélye, hogy a gyűjtőtevékenység fontosabb lesz, mint maga a zene, ami pedig az előadókkal szemben is tiszteletlenség. Bízom benne azonban, hogy aki ezen írás kapcsán találkozik először a progresszív zene fogalmával, az első lépéseiben hasznos segítségre lel. Aztán sok év elteltével majd megírja a maga „útinaplóját”.

Továbbra is vallom, hogy a progresszív rock az egyetlen olyan könnyűzenei stílus, amely a tömegkultúra termékeinek fogyasztóit elvezetheti a magaskultúra alkotásainak világába. Elvezethet a költészet, a képzőművészet és a filozófia értékeihez, ösztönözhet nyelvtanulásra, sőt zenetanulásra is. Persze ha magát a progresszív rockot sem soroljuk már a tömegkultúra fogalomkörébe, akkor ez a gondolat értelmetlen.

A progresszív rock soha nem lesz már olyan népszerű és közismert, mint a hetvenes években. Több százezer, talán millió hanglemez jelenik meg évente a piacon, követni sem lehet már az ifjúsági zene számtalan stílusát, elágazását (emlékszünk még, hogy az eredeti felfogás szerint mindnek „rock” a legmagasabb gyűjtőneve?), és az átlag zenehallgató csak egy szűk szeletét ismerheti meg a világ zenetermésének. Mégis: a progresszív rock funkciója, feladata nem változott: elvezetni a reklámoktól befolyásolt, sokszor választásra képtelen, ébredő tudatú tinédzsereket és idősebb zenehallgatókat az igényes muzsika, az érzések, a magasabb gondol­kodás világába.

Aggasztónak találom a mai tinédzserzene „programját”, üzenetét. Természetesen mint mindig, most is vannak semleges hatású, csupán szórakoztatás céljából létrehozott zenék és sztárok, mint ahogyan az sem újdonság, hogy a rajongók átveszik az egyes sztárok öltözködését, látszólagos vagy valós értékrendjét. Azonban nem mindegy, hogy az adott előadó vagy együttes mit képvisel.

A korai rock and roll a tinik - szüleikétől joggal különbözni akaró - saját kultúrájának, vágyai­nak elismerését és a lázadást hirdette, a hippik nemet mondtak a pénz világára, és célul tűzték ki egy békeszerető, természethez visszatalált társadalom megvalósítását, a punkok pedig jogosan követelték, hogy a rock újra találja meg a közvetlen utat közönségéhez.

Ezzel szemben a mai hard rock és heavy metal zene számosszor hirdeti az erőszak, a szentség­telenség, az „állat-ember” kultuszát, a hip-hop képviselői pedig nem ritkán bűnözői életfor­mát, tevékenységet és külsőségeket hirdetnek, még ha mindez csak az imázs szintjén jelenik is meg. (Bár nem szokatlan az sem, hogy egyes előadók elismerten különböző bűnbandák vezetői, és a börtönt is megjárták/járják, mint például 2 Pac, DMX, 50 Cent). A fiatal rajongók pedig nem tudván különbséget tenni az előadó sikeréért felelős imázs és a valóság között, sokszor követik ezen viselkedésmintákat és értékrendeket.

Egy ilyen világban találhatja meg a progresszív rock igazi küldetését.