Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

14.1. Genetikus és tipológiai kapcsolatok

Egyazon stílus, jelen esetben a szecesszió két irodalomban való megjelenési formáit, sajá­tosságait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a tipológiai azonosságok (azaz a nem kontaktus révén, csupán alkotás-lélektani analógiákkal, hasonló jelenségek) óhatatlanul interferálnak ge­netikus, konkrét érintkezésen alapuló hasonlóságokkal. Genetikai és tipológiai egyezések interferálásáról Durišin így ír: “Nincs olyan tipológiai kongruencia - főleg ha az európai irodalomról van szó -, amelynek esetében teljes bizonyossággal kizárhatnánk valamely köz­vetlen vagy közvetett kontaktus esetleges hatását; másfelől viszont minden genetikus eredetű kongruencia egyszersmind tipológiai is, mert feltételezi, hogy az a talaj, amelyben az importált újítás gyökeret ereszt, bizonyos módon már elő volt készítve” (1977: 41).

A XX. század elején az angol irodalom legalaposabb magyar ismerője és népszerűsítője Babits Mihály, akinek tollán gyakran születnek újjá az angol viktoriánus-versek, így sok Wilde- és Swinburne-költemény is. Babits az angol dekadensek közül Oscar Wilde költészetével ismerkedett meg legkorábban, akinek verseit már szekszárdi korszakában fordította (Gál 1942: 44), s főleg első két verseskötetében (1904-1915) érezhetők angol impulzusok. Babits Wilde-fordításokat 1916-ban publikált először, másodízben pedig a Pávatollak című fordításkötetében, amelyről Tóth Árpád így írt a Nyugat hasábjain: “Babits fordítás-kötetének két legszebb darabja Tennyson Lótuszevőinek s a Wilde Charmides magyar megszólaltatása.... A mézzel folyó tennysoni költészetnek s a drágakövekkel csillogó wilde-i művészetnek tökéletes közlői ezek a fordítások, noha bennük bánt legszabadabban a fordítói eszközökkel Babits. [A Charmides] csupa rengés és csupa kedv és íz. Szebb magyar átültetése nem képzelhető el ennek a versnek. Az eredetit nem követi nyomról-nyomra, de csak apró változtatásai vannak, éppen ezzel válik az eredetivel egyenrangúvá. Az eredeti vesszői helyett pontok jelennek meg, rövid mondatok: mozgalmasság. Érdekes tulajdonsága, hogy egy-egy elhanyagolt jelzőt pedánsan észbe tart s utóbb felhasználja. S mindezenközben a Babits különös, olvatagzenéjű nyelvét halljuk, édesen áramló szeszélyes fordulatait, melyektől az eredetinek itt-ott mereven ható sorai is átlelkesülnek.” (Nyugat 1920 zii. 212. l.). Kárpáti Aurél Babits “átköltő művészetét” emlegeti (Kárpáti: Babits életműve é. sz. 64), s valóban kivételes tehetsége miatt - Babits sajátos rugalmassággal értelmezi a fordítást, s a nyomok inkább a költemények atmoszférájában, formai sajátosságaiban érhetők tetten. Pávatollak című kötetének bevezetőjében így határozza meg az eredeti művekhez való viszonyát: “Pávatollakkal ékeskedem... Ez a legújabb verseskönyvem: csupa idegen vers. Mégis az én könyvem ez így együtt: Babits-könyv, semmi más. Nem “reprezentál” ez semmit, semmiféle “idegen költészetet.” Legfeljebb magam inaséveit. [...] Egy részét csak azért merem műfor­dításnak nevezni, mert eredetinek nem merem. Mikor Dantét vagy Shakespeare-t fordítottam, a műfordítás minden igényeit ki akartam elégíteni. De ezeket a verseket magamnak csináltam. Tanultam rajtuk. Próbálgattam: ez a hang, az a hang, hogy hangzik magyarul” (Babits: Pávatollak 5). Ez a vallomás és a lefordított, átköltött versek igényes bizonyítékai annak, hogy egyik irodalom hogyan hathat termékenyí­tő­leg egy másikra, hiszen bármely irodalom műfordítás-művészete a nemzeti irodalom szerves része, s nem kezelhető másodrangú költői produktumként. A teremtő, alkotó átvételéről, két irodalom műfordítások révén történő érintkezéséről elméletibb megfogalmazásban Durišin Babitshoz hasonlóképpen vélekedik: “Egyébként az a tény, hogy idegen impulzusokat és művészi értékeket recipiál alkotó módon egy író, ha szükségszerűen az egyéni invenció hiányának a jele, hanem ellenkezőleg: lehet éppen a saját művészi erő bizonyítéka. Az írónak azt a képességét mutatja, hogy különféle produktív impulzusokat tud szervesen felhasználni, a műalkotás szempontjából pedig a sokrétűség, a differenciáltság és a gazdagság egyik ismertető jegye lehet [...] Egy nagy tehetség számára van mit hozzátennie a kívülről elsajátítotthoz” (Durišin 1977: 38). A fentebbiekből az is következik, hogy más irodalmak alkotásainak befogadásához egyfajta lélektani hasonlóságnak is lennie kell. Babits és az angol viktoriánusok között ilyenféle kapcsolat is létezett, ami a közös formakultuszban és intellektualizmusban gyökeredzett. Mindezekről Szerb Antal Babits-tanulmányában így ír: “Irodalmi hatás nincsen bizonyos belső analógia nélkül: hiszen a hatás legszebb esete az, amikor az egyik költő ráeszmélteti eddig öntudatlanul rejlő képességeire, érzéseire, ritmusaira és amikor példája felbátorítja, hogy napvilágra engedje az új ritmusokat” (Szerb 1929: 124).

Babitsra azonban nemcsak Wilde, de Swinburne is nagy hatással volt. E hatásnak nyomait Szerb Antal mutatta ki filológiai pontossággal (Széphalom 1927) de Szabó Lőrinc is az elsők között volt, aki a Babits Emlékkönyvbe nagyon árnyaltan fogalmazva Babits költészetét Swinburne-nal hozza összefüggésbe:

“A fiatal költő szükségképpen utánoz: Babits már ekkor is valahogy inkább kipróbált. Tennysont, Swinburne-t, Browingot, a preraffaelitákat próbálta ki; hangnemeket, nyelvi lehetőségeket, helyezkedéseket, új témaköröket, új zenéket. Ismerem a mestereit: A zseniális társ önbizalmával vizsgálta őket, s kitüntette azt, akitől tanult. A termékenyítő hatás, az az új , idegen modern elem, amire szüksége volt s amit meg akart mutatni, hogy túljusson rajta, felszívódott és eltűnt a babitsi vérképletben. S ezekben a sugallt verseiben nem egyszer jobb, mint az idegen költők. [...] Ha Babits angolnak születik, Swinburne többet tanulhatott volna tőle, mint amennyit adott neki” (Babits Emlékkönyv 13).

Dolgozatomnak nem volt kitűzött célja az irodalmi kontaktusokon alapuló (pl. műfordítások révén megvalósuló) genetikus kölcsönhatások, egyezések és analógiák vizsgálata szecessziós stílusjelenségek szempontjából. Az ilyenfajta megközelítés fordításelméleti megalapo­zottságot és egy sokkal kisebb korpuszon végzett rendkívül aprólékos filológiai gyűjtőmunkát igényelt volna. Azzal, amit Babits fordításművészetéről ebben az utolsó fejezetben el­mond­tam, csupán érzékeltetni szerettem volna azt, hogy mennyire komplex lehet az összehasonlító stílusvizsgálat, s hogy a tiológiai kapcsolatok csupán módszertanilag különíthetők el a genetikaiaktól. Nyilvánvaló, hogy Babits példája a genetikai és tipológiai kapcsolat össze­fonódására szintén kiragadott volt, hiszen vizsgálható lenne ilyen vonatkozásban Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és a többi nyugatos fordító tevékenységének a sze­cessziós stílus szempontjából releváns vetülete is. Valamennyi újabb dolgozat témája lehetne.

A szecessziós stílus, vagy bármely stílus kutatása tehát nemzeti, s még inkább nemzetközi vonatkozásban számos diszciplínára kiterjedő komplex vizsgálódást feltételez. Dolgozatom néhány fő fejezetében egy-egy ilyen területre tekintettem ki, s végig azt éreztem, hogy minden vonatkozásban mennyire kimeríthetetlenek az egyes területek. A szecessziós stílusvonások példái még további anyaggal gazdagíthatók, amellyel a stílusról kialakított általános kép árnyalható lenne a jövőben is. A részmunkák révén közelíthetjük meg az “ideális” szecessziós stílust, mint szövegek feletti, elvonatkoztatott szuperstruktúrát, amelynek minél tökéletesebb leírására törekszik a szaktudomány. Dolgozatom ennek a folyamatnak egy kis alkotóeleme kíván lenni.