Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

Erdélyi Tudományos Füzetek

232



AJTAY-HORVÁTH MAGDA

A SZECESSZIÓ STÍLUSJEGYEI
A SZÁZADFORDULÓ MAGYAR
ÉS ANGOL IRODALMÁBAN




Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása
Kolozsvár, 2001


ISBN 973-8231-09-4

TARTALOM

1. Bevezetés 3

2. Az intertextualitás mint az összehasonlító

stílustörténeti vizsgálatok elméleti alapja 7

2.1. Intertextualitás és irodalomelmélet 7

2.2. Az intertextualitás nyelvelméleti megközelítései 9

2.3. Intertextualitás és történetiség 10

2.4. Intertextualitás és szupertextus 11

2.5. Világirodalom, tipológia, összehasonlítás 12

2.6. Az összevetés módszertani kérdései 12

2.7. Egyéni stílus, stílustendencia 13

2.8. Összegzés 15

3. A századforduló a változások kora 17

3.1. Századforduló és aktualitása 17

3.2. A Monarchia reneszánsza és válsága 18

3.3. A magyarok mint társnemzet 21

3.4. A viktoriánus Anglia: a gyarmati nagyság bűvöletében 22

3.5. A viktoriánus hétköznapok 23

3.6. Ipari civilizáció és politika 24

3.7. A viktoriánus nőszemlélet 25

3.8. Stabilitás és változás 26

4. A szecesszió fogalma és elnevezései 28

5. A szecessziókutatás útjai 33

6. A századforduló témavilága és gyökerei 37

6.1. Dekadencia és elkorcsosulás 37

6.2. A lázadás kettős arca: anarchia és szocializmus 40

6.3. Identitásválság és a nemek válsága 42

6.4. A menekvés belső útjai 45

6.5. A szintézis lehetőségei: Gesamtkunstwerk 47

6.6. A kiútkeresés újabb lehetőségei:
primitív világ, néphagyomány, organikus elemek 49

6.7. A magyar szecesszió nemzetközi kapcsolatai 51

7. Dekadencia és esztéticizmus
a századvégi angol elméleti írásokban 53

7.1. A romantikában gyökeredző új stílus 54

7.2. Walter Pater esztéticizmusa 56

7.3. Oscar Wilde és az Aesthetic Movement 57

7.4. A dekadencia sajtóorgánumai Angliában 58

8. Szemléletmód és stílus 63

8.1. Céltalanság és fölöslegességtudat 64

8.2. Polgár és művész 69

8.3. Pózok és szerepek 72

8.4. A pénz motívuma és a társadalmi megújhodás kísérlete 73

8.5. Nőábrázolás 74

8.6. Férfi- és nő viszonya a szecessziós irodalomban 80

8.7. Szerelem és erotikum 83

8.8. Az utazás mámora 86

9. Szecessziós stílussajátosságok 89

9.1. Látási érzetek 89

9.2. Hallási érzetek 100

9.3. Szaglási-érzetek 102

9.4. Érzetegyüttesek 104

9.5. A díszített művi világ 107

10. A szecessziós természetélmény stílusalakító szerepe 114

10.1. Tavaszélmény 114

10.2. Virágélmény - létélmény 118

10.3. Virágok és csodavirágok 119

10.4. A legnépszerűbb virágfajták 122

10.5. A szecessziós fauna 131

11. Az illúzió változatai 136

11.1. A bűvös kör 136

11.2. Álom az élet 137

11.3. A látszat mint lényeg 140

11.4. A köd 141

11.5. Fátyol - függöny 143

11.6. Alkohol, ópium, halál 145

12. A kultúrélmény az irodalmi művekben 151

12.1. A sokarcú kultúrvilág 151

12.2. A zene, mint élményforrás 154

12.3. A táncművészet 159

12.4. A festészet mint irodalmi téma 161

12.5. A városok igézete 162

12.6. Lakásbelsők és a polgári élet más tipikus helyszínei 164

12.7. A szalon és a színház 167

12.8. A divat mint a korízlés kifejezése 172

13. Meseszerű és groteszk 174

13.1. Morbiditás és elidegenedés 174

13.2. Halál és morbiditás 178

13.3. Átesztétizált halálkultusz 181

14. Következtetések 182

14.1. Genetikus és tipológiai kapcsolatok 184

Irodalom 186

A felhasznált szépirodalmi művek jegyzéke 198

1. Bevezetés

Dolgozatom célja a szecesszió stílusjegyeinek vizsgálata a 19. század második felében, valamint a századfordulón keletkezett eredeti angol nyelvű és magyar nyelvű irodalmi szöve­gekben. A párhuzamos vizsgálat során az alkalmazott módszerem az összevetés, mely a ha­sonló illetve eltérő szövegsajátosságokra derít fényt, s közvetve egy szövegek és nemzeti iro­dalmak feletti szupertextus, illetve stílustipológia kialakításához vezet.

Vizsgálódásom a stilisztika interdiszciplináris volta miatt is rendkívül sokrétű elméleti, stílustörténeti, nyelvészeti, irodalom- és művészettörténeti tájékozódást feltételez, s tulajdon­képpen az összehasonlító stilisztika, vagy - amennyiben diakróniát a szinkron metszetek egy­más­utánja, illetve a közöttük megvalósuló különbségek adják - az összehasonlító stílustör­ténet körébe sorolható.

Korunkban a tudományokat és a művészeteket az integrálódás irányába mutató tendenciák, a szintézisteremtés igénye hatja át. Minél fejlettebb egy diszciplína, annál nagyobb területen érintkezik más tudományterületekkel, s az interdiszciplináris metszéspontok vidékén akár új tudományágak is önállósulhatnak.

Egy stílusirányzathoz tartozó eltérő és hasonló sajátosságok összevetése és párhuzamba állítása két nemzeti irodalomból vett példák alapján számos diszciplínát érintő tevékenység. Dolgozatom fő fejezetei ezekre a területekre utalnak.

A szaktudományi igényeknek eleget téve mindenekelőtt irodalomelméleti és nyelvelméleti (szövegelméleti) szempontból közelítem meg az intertextualitást, amely minden­nemű összevető, általánosító jellegű szövegvizsgálat alapját jelenti. Szükségsze­rűnek bizonyul továbbá a stílus fogalmának és a dinamikus stílustendenciának érintőleges tisztázása, ami a stilisztika időtlen kategóriával leírt szinkron metszetek egymáshoz való viszonyítása során (intertextualitás) ragadható meg. Az elmondottakból következik, hogy a leíró stilisztika kategóriáit használom fel egy időben korlátozott jelenség - a szecessziós stílussajátosságok leírására.

A stílus azonban, bármilyen stílusról is legyen szó, az emberteremtette világ valamennyi területét átfogja, így tehát a szépírói stílus sem vizsgálható elszigetelten, a társművészetek és tárgyi világ analógiái nélkül, tágabb értelemben tehát a történelmi: gazdasági, társadalmi, kulturális kontextusok nélkül. Dolgozatom két fejezete a fentebbi területek szempontomból releváns jellemzőit összegezi angol és magyar vonatkozásban.

A stílust azonban - véleményem szerint - egy átfogóbb szemléletmód vezérli, s ezért módszertanilag a kettőt nem választottam el szorosan egymástól.

Magyar példáim száma jóval meghaladja az angolét. Ennek oka az, hogy a sajátosan angol szecessziós művészek - a dekadensek, azaz az Aesthetic Movement képviselői - bár jelentőségük nem elhanyagolható, de számszerűen kis csoportját alkották a századvégi angol irodalomnak, s tevékenységük időben is meglehetősen korlátozott. Az esztétikai irány, élén Oscar Wilde-dal, csupán egyik csoportosulás a hangosabb, öntömjénező optimista hangok: Henley irodalmi diktátorsága, Kipling imperialista szellemisége és a kelta eszmék mozgalommá izmosodó irodalma mellett (Biró 1941, Daiches 1969).

Az angol irodalomban a 19. század és a századforduló vezető műfaja a Dickens, Thackeray, George Eliot, Brontë testvérek, Hardy, Reade, Disraeli, Lytton, Moore, Kipling képviselte realista, pszichologizáló, moralista, szatirikus és naturalista regény, ellentétben a magyarral, ahol a századforduló s még inkább a századelő világszínvonalon képviselt műfaja a líra. Sajátosan magyar jelenség a próza lirizálódása, amelynek analógiája feltehetőleg csak az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó gyarmati félgyarmati gazdasági és társadalmi viszo­nyok között fejlődő népek irodalmában található meg, de nincs jelen a legnagyobb impe­rialista világbirodalom irodalmában.

Vizsgálódásom kiindulópontját képező hipotézisem az volt, hogy a 19. század második fele Angliában és az Osztrák-Magyar Monarchiában is olyan hasonlóságokat mutat, néhány nagyon lényeges különbséggel természetesen, amely leképezve a stílus szintjén is megra­gadható. Olvasmányélményeim ezt a feltételezett képet nagy mértékben árnyalták. A magyar szecessziós írásművészet és az Aesthetic Movement írásművészete közötti lényeges különb­ségekre vezethető vissza a dolgozatnak az a módszertani jellemzője, hogy a vizsgált stílus meg­értése szempontjából fontosnak tartott jelenségek bemutatásakor nem írtam párhuzamos fejezeteket, mert túlságosan mesterkéltnek éreztem volna ezt az eljárást. Külön fejezetet szen­telek az angol dekadencia elméleti írásainak, amit magyar vonatkozásban nem teszek meg, csupán a szecesszió fogalmát felvázoló fejezetben impliciten utalok rá. Ennek egyik oka az, hogy olyan körülmények között, amikor az Aesthetic Movement csupán egy - és nem is hangadó - a számos más, e korban ható irodalmi törekvések kánonában, az elméleti, önmeg­fogalmazó írásoknak nagyon fontos szerepük volt. Másrészt azonban a jelenséget magya­rázhatjuk a magyarnál összehasonlíthatatlanul nagyobb múlttal rendelkező angol esszé­irodalom hagyományaival is.

Célszerűnek bizonyul a továbbiakban egy-két gondolat előzetes megfogalmazása, amely a dolgozat részleteinek integrálásához nyújt segítséget.

Az angol dekadencia képviselői zömmel lírikusok, s egy-két kivételtől eltekintve nem hoztak létre esztétikai értelemben élvonalba tartozó irodalmat.

A stílust tisztán képviselő magyar írók sem tartoznak az eredeti hangok közé (pl. Turcsányi Elek), de az angol példákkal ellentétben elmondható, hogy az esztétizáló modernség, s ezen belül a szecesszió szinte valamennyi századfordulós íróra és költőre jellemző volt, eltérés csupán minőségben, intenzitásban, a stílushatás egy-egy alkotói pályán belüli hatásának időtartamában érzékelhető.

A magyar irodalom élvonalbéli képviselőinél, a Nyugat stílusforradalmát megvalósító, stílusteremtő innovativitással jellemezhető művészeinél (Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád) is kimutatható akár egy szecessziós korszak, akár a szecessziós stílusjegyek egyéni felhasználásának változatai. A szecessziót - és általában az esztétizáló modernséget - részben e stílusforradalom előzményeként, részben részeként is tekinthetjük. Babits a szecesszió letisztultabb, intellektuálisabb változatát hozza létre (Jenei 1995), Ady pedig a szimbo­lizmussal egybefonódó variánsát. Ady szecessziójával csak érintőlegesen foglalkozom, Ba­bitstól azonban már jóval gazdagabb példaanyagot mutatok be. Ennek magyarázata az, hogy Babits fordításművészete révén és a Nyugat főszerkesztőjeként kiemelt szerepet játszott az angol irodalom magyarországi népszerűsítésében, azaz angol és magyar irodalom közötti genetikai kapcsolat a századfordulón jórészben az ő munkásságának köszönhető. Minderről részletesebben az utolsó fejezetben szólok. Megjegyzem továbbá, hogy egyáltalán nem merítek példaanyagot a Nyugat stílusújító generációjának más képviselői: Kosztolányi, Kaff­ka, Tóth Árpád lírájából sem. Ennek több oka is van. Egyrészt az élvonalbéli nyugatos költők és írók nyelvéről számos tanulmányt és monográfiát írtak már, másrészt pedig az igazi nagy tehetségek annyira sajátosan eredeti hangjukhoz idomították a szecessziót, hogy szinte külön-külön fejezetet képviselnek a magyar szépírói stílus történetében.

A kisebb tehetségű írók a szecessziós stílusjegyeket markánsabban képviselik. Úgy vélem, a Nyugat stílusforradalma méltánytalanul nyomta el a dolgozatomban idézett ma már kevésbé népszerű műveket. Ha a nagy Nyugat nemzedék stílusforradalma nem következett volna be, úgy valószínű most Justh Zsigmond, Bródy Sándor, Lovik Károly, Szini Gyula prózáját, Komjáthy Jenő, Reviczky Gyula, Kiss József, Czóbel Minka, Balázs Béla költészetét taníta­nánk a középiskolákban és egyetemeken.

Az angol és magyar irodalomból vett példák tanulmányozásakor világossá vált az is, hogy az azonosságok nem csak tipológiai egyezésekkel magyarázhatók, hanem érintkezésen alapuló, filológiailag kimutatható motívumok vándorlásával is számolnunk kell. Ennek a jelenségnek a magyarázata a nyugatosok élénk műfordítói tevékenységében keresendő.

Dolgozatomban a Poe jelenséget, noha költői tevékenysége nem tehető az általában vizsgált stílus hatásának idejére, hiszen a 1809-1849 között élt, nem kerülhettem meg több okból sem. Számos vélemény szerint - s én osztom ezt a nézetet - a szimbolizmus ősatyjának bizonyos vonatkozásban nem Baudelaire-t, Mallarmé-t, Valéry-t kell tekintenünk, hanem Poe-t (Regan 1967, Bandy 1967, Walder 1976, Buranelli 1977). Nem szolgai utánzásról van szó, hiszen a francia szimbolisták stílusteremtő tehetségéhez nem fér kétség, de Poe szépség és halál­kultusza, verseinek zeneisége, novelláinak morbiditása mindenképpen termékeny ösztönzést jelentett a franciák számára, akik 1865-ben, Baudelaire fordításában találkozhattak Poe írás­művészetével Baudelaire számára különben Poe valódi sokkot jelentett, írásai reveláció­szerűek voltak. Halász Gábor éppen az angolokat - többek között Poe-t is nagy előszeretettel fordító Babits kapcsán mondja, hogy “minden nagy fordító a maga számára hódít, midőn idegen kincsekhez nyúl” (idézi Gál 1942: 37). A század elején Magyarországon is nagy Poe kultusznak lehetünk tanúi, 1909-ben a Poe centenárium tiszteletére Elek Artúr megjelenteti például Edgar Allan Poe-ról szóló kismonográfiáját, amely egyetlen könyvterjedelmű iroda­lomtörténeti munkája, s melyet számos, a tollából származó kisebb tanulmány előz meg a Nyugat hasábjain. A monográfia éppen azokkal a munkákkal foglalkozik részletesen, amelyek alkotás-lélektanilag, alkotói módszer és stílust tekintetében Elek Artúr írásművészetéhez a legközelebb áll (Birnbaum 1969). 1913-ban Kosztolányi a Nyugatban közzéteszi Poe Hallójának új fordítását, melynek koncepciójával Elek Artúr polemizál szintén a Nyugat hasábjain.

Fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy az idézett példaanyagom huszonegy magyar író ötvenöt kötetéből, illetve nyolc angol írótól származik. A szerzők névjegyzékét, a kötetekre vonatkozó adatokat a dolgozat végén közlöm. A kiemelt példaanyag legtöbbször tágabb szövegkörnyezetében - kontextusában - szerepel, tehát egy szinesztéziát vagy metaforát gyakran azzal a mondattal vagy bekezdéssel együtt idézek, amelyben előfordul. Így - egyrészt a dolgozat olvasmányosabb és élvezhetőbb, másrészt pedig a részek mindig csupán az egész összefüggésében nyernek funkciót és jelentést, s ez a stílusjelenségek esetében sincs másképp. E gondolathoz kapcsolódik a dolgozat fontos elvi tanulsága, amit tanári munkámban is már néhány éve követni próbálok, hogy tudniillik a legátfogóbb értelemben elmélet és gyakorlat, irodalomelmélet és nyelvelmélet, valamint a szinkrónia és diakrónia nézőpontjai között szerves az összefonódás, s az atomizáló vizsgálódások eredményei is csupán a globális össze­függések viszonyában értelmezhetők.

A dolgozatom elméleti, módszertani fejezettel kezdődik, majd azokat a tágabb társadalmi, gazsági kontextusokat vizsgálom angol és magyar vonatkozásban, amelyek a szecessziós szemléletmódot és stílust létrehozták. A szecesszió fogalmának és elnevezéseinek bemutatását a kérdés kutatásának története követi. A századforduló témavilága és gyökerei című fejezet egy tágabb kultúrtörténeti kitekintést ad, amelyben a kor új tudományos elméleteinek és a nyugat-európai dekadens eszméknek az összefüggéseit vizsgálom.

A szecessziós stílussajátosságokat a szemléletmódból vezetem le, ezért szentelek külön fejezetet annak bemutatására, hogy hogyan értelmezi a szecessziós stílusban megszólaló vagy bemutatott ember önmagát és közvetlen környezetét. A szemléletmódot és létértelmezést egyik legfontosabb stílusalakító tényezőnek tartom.

A díszítettséget, a szecessziós stílus legfontosabb stílussajátosságát, az érzéki érzetek, a természetélmény, az illúzió különböző formái, a kultúrélmény, a groteszk és a stilizáció témakörei szerint rendszerezve mutatom be. Végezetül az angol és magyar irodalmi sze­cesszió stílusban és tartalomban megragadható hasonlóságait és különbözőségeit összegezem.