Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

2. Az intertextualitás mint az összehasonlító
stílustörténeti vizsgálatok elméleti alapja

A stílustörténeti összehasonlítás elmélete nyelvelméleti és irodalomelméleti forrásokból táp­lálkozik, illetve azokból vezethető le. Az alkalmazott módszert, az összehasonlítást a stílus elméletéből származtatom, azaz a nyelvelméletből, hiszen minden stílusértelmezés explicit vagy implicit módon nyelvelméleti megalapozású. A szaktudományok egyre nagyobb fokú differenciálódása nemcsak a tudományközi érintkezési felületeknek a növekedését jelentette, de egyfajta integrálódás szükségszerűségét is, hiszen bármilyen irányú részvizsgálat és részeredmény csupán a nagy egészhez való viszonyában kap értelmet.

Irodalom és nyelvészet, irodalomelmélet és nyelvelmélet közötti integrálódás valósul meg a stílusfogalom olyan modern értelmezésében is, amely mind az irodalomelmélet mind pedig a nyelvelmélet irányába átjárható. Mivel vizsgálódásom tárgyát irodalmi szövegek alkotják, célszerűnek látszik a stíluselméleti és irodalomelméleti kapcsolódási pontok elméleti meg­világítása. A következőkben a szaktudományi igényeknek eleget téve a kérdés elméleti hátte­rével foglalkozom, melyből szervesen következik majd az alkalmazott módszer az össze­hasonlítás is, így kísérelve meg létrehozni az elmélet-, tárgy-, fogalomrendszer valamint a gyakorlat egységét.

Az intertextualitás az az integráló fogalom, amely a szövegelméleti megalapozású stílus­elmélet és stílustörténet-elmélet, valamint az irodalomelmélet szempontjából egyaránt kulcs­fontosságú. A fogalmat először irodalomelméleti majd nyelvelméleti (szövegelméleti) szem­pontból közelítem meg, majd a stílustörténeti szempontból annyira jelentős időbeliséggel hozom összefüggésbe, hiszen az intertextuális és idő-fogalom egymást kölcsönösen felté­telezve alkot szoros egységet.

2.1. Intertextualitás és irodalomelmélet

Az intertextualitás fogalma, abban a modern értelemben, ahogyan azt ma is használjuk, Julia Kristevatól és követőitől, a hatvanas évek második felétől származik (Kristeva 1969).

A szövegközi vizsgálatok a 18. század közepétől eredeztethetők, melynek középpontjában az eredetiség kérdése állt, a 19. században, a hisztoricizmus hatására továbbra is élénken virágzott a módszer, s a mai felfogással ellentétben szerző- és műközpontú volt, s a különböző alkotások illetve szerzők egymásra gyakorolt hatását, különböző nemzetközi hatású eszmei-irodalmi irányzatok és stílusok, párhuzamos jelenségek, azonos motívumok az eredetiség és az epigonizmus kérdéseit vizsgálta.

Ferdinand Brunetiere (1849-1906), az összehasonlító módszer egyik atyja az irodalmi változásokról szólva valamennyi kölcsönhatás közül az irodalmi művek irodalmi művekre tett hatását emeli ki (Clayton-Rothstein 1991: 5). Ez a felfogás a hatvanas évekig nem sokat változott, s legfontosabb elméleti kérdései azokra a módszerekre vonatkoztak, melyek alapján megbízhatóan elválasztható az eredetiség az epigonizmustól, az iskolateremtők, az előfutárok és követők viszonya. A 19. századi komparatisztika általában a motívumkutatás, és a társadalmi jelenségek szerzőkre tett hatásainak vizsgálatában ért el számottevő eredményt.

A szövegköziség felfogásában a nagy áttörést az 50-es években virágzó amerikai újkri­ticizmus két képviselője, Walter Jackson Bate és Harold Bloom jelentették, akik szerint “egy vers jelentése csupán egy másik vers lehet”, vagy “a kritika feladata azoknak a rejtett ösvényeknek a felfedezése, amelyek verstől, versig vezetnek”. Értelmezésükben a szövegek közötti kölcsönhatás olyan hangsúlyos szerepet kap, hogy a szövegek közötti összefüggés a szöveg létének feltételévé válik. “Szöveg nem is létezik, csupán a szövegek közötti összefüggés” /Bloom 1973: 94,95/. Harold Bloom, akárcsak Kristeva, alkotócen­tri­kus kritikus volt. Kristeva értelmezésében egy adott szöveg mindig más szövegek metszéspontjában keletkezik s a régi szövegek hatásai mindig semlegesítődnek az újban. Bármely szöveg tehát úgy fogható fel, mint idézetek mozaikja, régebbi szövegek beolvasztása és transzformációja, azaz több szöveg “dialógusa”, (Kristeva 1980), s mint ilyen nyitott a végtelen sokaságú szövegek irányába. Kristeva elméletében az olvasó csupán az író személyében jelenik meg, aki más szövegek olvasása során hozza létre az új szöveget. író és olvasó egyazon személy tehát, de nem a mű címzettje. Kristeva elméletének másik erénye a szemiotikai alapvetés, amely a pragmatikával egyetemben egy teljesen új szemléletmódot jelentett a humántudományokban.

A szemiotikai szemléletre alapozó, immár a befogadó szerepét hangsúlyozó nézőpontok közül a Barthes-ot és a Riffaterrét emelném ki. Barhes intertextualitás fogalmában lényeges annak hangsúlyozása, hogy a szövegköziség nem jelenthet konkrét szövegek illetve szerzők hatását, csupán névtelen gondolatok, kollektív bölcseletek, közhelyek halmazát, ami a befogadói tudatban, mint egyfajta norma- és konvenciórendszer létezik (Barthes 1977: 142-48). Később ezt a tudattartalmat nevezi Jauss (1980 b) és Iser (1980 b) nevével fémjelzett befogadás­esztétika olvasói elváráshorizontnak. Az elváráshorizont-elméletben a történelmi, azaz a diakronikus tényező is szerepet játszik, hiszen a szöveg mindig egy társadalmilag determinált tudattartalmat aktivizál, ennek a tudatnak jelent kihívást.

A recepcióesztétika és az amerikai dekonstrukciós szemlélet hívei számára a szöveg nem létautonóm tárgy, hanem egy olyan artefactum, amelynek létfeltételét az újabb és újabb tudatszubjektumok által létrehozott konkrétizációk biztosítják (Ingarden 1977).

Barthes intertextualitás elméletét egy példával is illusztrálja. Szerinte egy szép nőt csupán más nőkre vonatkozó irodalmi, képzőművészeti, mitológiai idézetekkel lehet jellemezni. A szép­ség tehát kódok végtelenjére tett utalásként konkretizálódhat (Barthes 1974: 167). A kódok hasonló, végtelen körforgása révén válhat mindegyik szöveg potenciálisan egy másik szöveg, vagy végtelen számú szöveg intertextusává.

A konkretizációk, azaz az értelmezések sokasága időbeliséget implikál. A szöveg értelme­zésének, interpretálásának során egy gazdag objektív és szubjektív elemekből álló kultúr­történeti hozadékot integrál a befogadó, mintegy jelentést adva a műnek, s egyben újra is alkotva azt. A szöveg egysége tehát nem az eredetében, hanem a céljában (destination) keresendő (Barthes 1974). Az értelmezést tehát a befogadó világismerete határozza meg alapvető módon, s a szerzői intenciók is csak annyiban létezhetnek a szövegben, amennyiben az olvasó felismeri őket (Jakobson 1960, Widdowson 1992). Az intertextualitás, tágabb értelemben a szemiotika, a pragmatika és a különböző szövegelméletek hatására a korszerű irodalomtörténet is a folyamatszerűséget hangsúlyozza, a határok helyett az átmenetekre tereli a figyelmet, s az irodalom történetét is ennek a felfogásnak megfelelően szövegkontinuumként értelmezi (vö:Szili 1983, Kibédi 1983, Hutchinson 1983).

Az intertextualitás korlátozó funkciójára hívja fel a figyelmet Riffaterre (1980: 625-38). Értelmezésében az intertextualitás lehetővé teszi egy bizonyos mű másik mű részeként való olvasását, egyetlen jelentésegység megvalósulása közben. Az intertextualitásnak tehát értelmezésvezérlő szerepe is van, amely egyszerre korlátozza, válogatja és rendezi az ismert szövegek alapján kialakult tudattartalmakat.