Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

ALBERT DÁVID

A jogtudó értelmiség Udvarhelyszéken

a XVI. század végén és a XVII. század elején

A jogászság mint értelmiségi foglalkozás Nyugat- és Közép-Európában a klerikusokra vezethető vissza. A klerikus “az egyház kenyerén élő, liturgikus szolgálatot teljesítő, de századok során mindinkább ‘hivatalnokká’ váló értelmiségi, aki mellesleg a jogászi feladatokat is ellátja” - írja Bónis György a Mohács előtti magyar jogászság történetével foglalkozó munká­jában.¹

Ilyen klerikusok tevékenykedtek a Mohács előtti Magyarországon, beleértve Erdélyt is, a székes- és társaskáptalanok, illetve a királyi apátságok és prépostságok konventjeiben működő kancelláriákon. Ezek a hiteles helyek maradtak egészen a XIX. századig a magánjogi okleveles gyakorlat legfontosabb fórumai. Itáliában ez a munka a közjegyzőkre hárult. A közjegyzők, mint jogtudók, közhitelű okleveleket állítottak ki, amelyeket felhatalmazásuk alapján maguk is hitelesítettek. Ilyen pápai vagy császári, esetleg mindkét felhatalmazással működő közjegy­zőkkel az erdélyi társadalom a pápai küldöttek révén ismerkedett meg. A közjegyzőség intézménye Erdélyben is létezett, de az itáliai állapotoktól eltérően csak az egyházi bíróságok írásos ügyintézéseibe kapcsolódott be. A XVI. század második felétől - amikor a reformáció hatalmas lendületet adott az anyanyelvű írásbeliségnek - ez a joggyakorló intézmény végképp kiszorult az erdélyi írásbeliségből. Erdélyben 1536-ig ismeretes közjegyzői működés, de okleveleiket csak az egyházi bíróságok tekintették közhitelűnek, és az általuk kiállított iratok - még ha világi felek kérésére készültek is - egyedül az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoztak. Mivel a közjegyzői munka nem volt biztos megélhetést nyújtó hivatal, a papi hivatás kiegészítése lehetett (közjegyző-plébános).² Ilyen közjegyző-plébános volt a középkori Udvarhelyszéken a kányádi Behne fia Antal, aki pápai felhatalmazással állított ki oklevelet 1523. május 30-án Homoródszentmártonban, és az ugyancsak pápai felhatalmazással rendelkező Antal derzsi pap, aki 1525-ben Bögözben állított ki oklevelet. Hihetőleg eredetileg klerikus volt a harmadik udvarhelyszéki közjegyző, Bálithffy Gergely fia Tarchyaffalvi Márton, aki pápai, császári, valamint erdélyi egyházmegyei felhatalmazással rendelkező közjegyzőként 1532. június 24-én a Székelyudvarhelyen fogott bírák oklevelét írta.³ Tarcsafalvi Márton később mint deák a világi jogászkodás pályájára lépett.

A XVI. század közepétől a magán okleveles gyakorlat felvirágzása és - a reformáció nyomán - az anyanyelvű írásbeliség fellendülése következtében érthetően megnőtt az kereslet a jogtudó személyek iránt. Bónis György kifejezésével élve ezek a jogászi feladatokat ellátó személyek praktikusok, azaz a gyakorlatban és nem egyetemeken képzett jogászok. Jakó Zsigmond, aki behatóan vizsgálta az erdélyi értelmiség kialakulásának egész kérdéskörét, a praktikus jogászság értelmiségi mivoltára is utal: “...az erdélyi feudális világi értelmiséghez tartozónak tekintjük az intellektuális munkával hivatásszerűen foglalkozó világiak fokozatosan szaporodó csoportjait, bármily szerény legyen is az az értelmiségi munkakör amelyet tagjai betöltenek. Ide számítjuk tehát a világi jogászságon kívül a feudális állam és nagybirtok, illetve az önkor­mány­zatok írásos munkát végző egész ‘hivatalnokságát’...”⁴ Az a több tucatnyi prókátor, literátus és deák, akik csupán Udvarhelyszéken tevékenykedtek a XVI. század végén és a XVII. század elején - Jakó Zsigmond szavaival élve - “az értelmiség alsó határán mozgó, iskolázott egyének.”⁵

Az iskolázottság a jogászi foglakozás gyakorlásának alapfeltétele volt. Az udvarhelyszékiek egyetemjárását ismerve állíthatjuk, hogy az általunk vizsgált évtizedekben itt tevékenykedő “jogászok” egyike sem végzett külföldi akadémiát.⁶ Az udvarhelyszéki jogi pályára lépő ifjak akár a székelyudvarhelyi domonkos zárda, akár a római katolikus-, vagy a református esperesség székhelyén létező iskolák keretében elegendő latin írás, olvasás és beszédkészséget sajátíthattak el ahhoz, hogy erre építve a gyakorlatban megtanulják a jogászkodás műszavait. Az 1593-ban létesült jezsuita kisgimnázium is még csak a grammatikai fokozatnak megfelelő képzést nyújtott. A helyzet javult 1670 után, a székelyudvarhelyi református kollégium beindí­tásával, illetve 1736-tól, a gimnázium poétikai és retorikai osztályokkal való kibővítésével.

A deák-jogászok valamennyien a székely társadalom különböző rétegeiből emelkedtek ki, magukkal hozva kisebb közösségeikből a székely jogrendszer gyakorlati működésének alapvető ismereteit. Állandó tanulással és gyakorlással el tudtak igazodni a különböző jog­források bonyolult világában. Ez nem volt könnyű feladat, mivel az ügyfél érdekeinek meg­felelően egyaránt tudni kellett hivatkozni a Werbőczy által rendszerezett magyar jogszabá­lyokra és az ugyancsak írásba foglalt székely szokásjogra.⁷

A törvénykezési jegyzőkönyvek konvencionális szövegéből természetesen nem vonhatunk le érvényes következtetést a népi jogászság nyelvismeretéről. Mivel az iskoláztatás akkor egyházi keretek között folyt, a deákság műveltsége is teológiai alapvetésű lehetett. Ennek szűrőjén fogja fel ez a világi értelmiség a szellemi életben és a társadalmi gyakorlatban jelentkező új jelenségeket és intellektuálisan feldolgozva azokat, képes továbbítani saját népi környezetének. Akadtak néhányan, akiknek értelmiségi alkotó munkára is futotta erejéből. Közülük a legismertebb Oroszhegyi Mihály Deák. Hosszú élete során faluja értelmiségi mindenese volt: licenciátus, deák, iskolamester, prókátor. Személyéről csak annyit tudunk, amennyit ő maga elárul 1655-ben, Lőcsén kiadott verses históriája végén (A fenyőfának hasznos voltáról és az sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos munkájáról való história). Könnyed rímei, barokkos verselési módja Balassi és Rimay hatását sejtetik. Neve utoljára 1693-ban szerepel, amikor is a székelyszentléleki és fenyédi eklézsiák fogadott prókátora.

A népi jogászság társadalmi helyzetét tekintve, az udvarhelyszéki deákok többnyire a székely társadalom szabad rétegeihez tartoztak. Az 1602-ben Básta György által a császár hűségére esketett Udvarhely- és keresztúrszéki nemesek, lófők és szabad székelyek között 15 deákot találunk. Közülük nemes 1, lófő 7, szabad székely 5, darabont 2. Az 1614-ben készült lustrában a 16 udvarhelyszéki deák közül 9 lófő, 2 gyalog, 1 jobbágy, 3 zsellér, 1 zálogos. Egy valószínűleg az 1620-30-as években készült jegyzék az udvarhelyszéki nincstelenekről és zsellérekről 5 deákot említ. Az 1627-ben, az udvarhelyszéki nemesekről, lófőkről, darabon­tokról, hadi szolgálatra visszaszerzett székelyekről és jobbágyokról készült lustra összesen 31 deák nevét tartalmazza. Közülük 2 nemes, 5 lófő, a többi mind visszaszerzett (recuperati), nevezetesen 13 régi lófő, 3 régi gyalogpuskás, 2 jobbágy, 2 ősjobbágy, 2 taxás, 1 zsellér, 1 vagáns. Bármelyik összeírást vesszük szemügyre kitűnik, hogy elenyészően kevés a nemes állapotú személy a deákok között. A világi vagy egyházi értelmiségi foglalkozás elsősorban a leszegényedő lófőknek vagy a még alacsonyabb szintre süllyedő kategóriáknak kínált meg­élhetési lehetőséget. A klerikus vagy világi értelmiségit bizonyos kiváltságok illették meg, hiszen iskolázásuk vagy a gyakorlatban szerzett tudásuk révén a közösség szempontjából nélkülözhetetlen munkát végeztek. Az olyan deák, aki egyébként nem volt nemes ember, amíg tisztségét betöltötte nemesi kiváltságokat élvezett, de ez az állapot holta után nem hagyomá­nyozódott árváira.

Bár nem tartozik szorosan írásunk tárgyköréhez, arról is szólnunk kell, miként alakult a “parasztdeákság” szerepe a feudalizmus bomlásának időszakában. Évszázadok során - ha nótáriusi tisztséget viselt - a deák vagy literatus kapcsolatban állt a várkapitányi, széki, mező­városi adminisztratív és jogi ügyintézéssel. A falusi elöljáróságok írásbeli teendőit is a deákok végezték, természetesen bizonyos javadalmazásért. Az iskolamestereknek - Oláhfalu és Zetelaka kivételével - tilos volt nótáriusi munkát vállalni. Hogy a szükség erre mégis rávitte őket, az abból is kitűnik, hogy az egyházi hatóságok mindegyre visszatérnek e tiltásra, bizonyára félve attól, hogy az adminisztratív munka elvonja a mesterek figyelmét iskolai szolgálatuktól. A szász székekben a falusi elöljáróságok teendőit az iskolák rektorai végezték. A Habsburg-kori Erdélyben, főleg Mária Terézia és II. József reformjai újabb és egyre bonyolultabb feladatokkal ruházták fel a falu elöljáróságát (katonai, adóügyi, közigazgatási, közegészségügyi feladatok). Ezáltal a falusi elöljáróság - főképpen a bíró - valósággal az államhatalom alkalmazottjává vált. E folyamat következményeként a feudalizmus bomlásának korában megjelenik és fokozatosan általánossá válik a falujegyzői intézmény.⁸

A továbbiakban, ha nem is a teljesség igényével, bemutatom a XVI-XVII. századi Udvar­helyszék területén - az eddig ismert források alapján azonosítható - világi értelmiségieket.⁹