Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

Gyalakuti Lázár János 1750-ben egy földrajzkönyv fordítása kapcsán nyilatkozza az alábbiakat “tsak a’ Magam Fiam’ hasznára nézve tselekedtem; de az-után kedves Jóakaróim­tól meg-győzettetve, az Erdélyi minden Tanúlóknak lehető szolgálatra közönségessé tettem.”⁴

De nem csak a haza fiai, hanem az akkori társadalom által más sorsra szánt haza leányai között is voltak olyanok, akik kivették ebből részüket. Több, olyan nemes asszony is akadt, akiknek ha csak annyit köszönhetne a magyar irodalomtörténet, hogy vállalták egy-egy kiadvány abban az időben sem csekély költségeit (“mind magok az eféle Könyveknek olvasásában gyönyör­ködvén mind más Keresztyén Felebarátaiknak használni kívánván önként és örömest ajánlók magok költségeket az említett Könyvnek kinyomtattatására” - írta Tordai Sámuel 1777-ben⁵), akkor is nyert ügyről számolhatnánk be. De akadtak köztük bőven olyanok, akik buzdítottak is az ilyen jellegű munkákra (Sófalvi József 1776-ban írja pártfogóihoz Sulzer munkájának fordításakor: “erős reménységgel vagyok az iránt, hogy jó indulatomat szokott kegyességek szerént kedvesen fogadják, és ez által a’ köz jóra tzélozó szándékomat nagyobbaknak próbálására serkengetik”.⁶), talán kényszerítettek is az alkotásra. (Hadadí Wesselényi Annának édesanyja parancsolja “e jeles Könyvetskének Német Nyelvből, Magyarra-való fordítását..., hogy az által azt magam-is jobban megtanúlnám, másoknak-is vélle használhatnék.”⁷)

Nem volt ritka az sem, hogy ők maguk fogtak tollat a kezükbe, hogy gondjaikat megosszák a halandókkal. Így terjedtek az eszmék, a néha igen csak nagy társadalmi viharokat kavaró - nem egyszer fejeket is porba hullattató - szellemi áramlatok, egyházi és világi körökben egyaránt. Így váltak ismertté az antik szerzők rangos művei, így kerülhetett közelebb az istenadta pórnép (s talán nem csak az) az Úrhoz. Így születtek meg a bibliafordítások. Így terjedtek a természet­tudományos ismeretek, így teremtődhettek meg egy-egy tudományág szakmai műszavai. Így zárkózhattunk fel már akkor is Európához, amikor az még nem is jelentett kérdést.

“Nyelvünk fejlődése tehát e korszakban egyoldalú volt, mint egész nemesi műveltségűnk. Bár megtartotta és tovább fejlesztette kiváló tulajdonságait, és megőrizte a további fejlődésnek minden rugalmas lehetőségét, több tekintetben elmaradt a nyugati szellemi élet követelmé­nyeitől, elprovincializálódott, mint maga a magyar szellemi és társas élet. Jelentékeny erő­feszítésre volt tehát szükség, hogy a korszerű műveltség minden ágának-bogának megfelelő, az egyetemes nemzeti nyelv szerepéhez méltó színvonalra emelkedjék és a nemzeti műveltség kizárólagos kifejezőjévé válhassék,”⁸

Az ide vonatkozó vallomások szövegeit nagy részben a könyvekhez írt előszavakban, ajánlásokban, a “kegyes olvasóhoz” intézett elöljáró beszédekben találhatjuk meg inkább, mintsem magukban a művekben. Ezekben találkozunk ugyanis a szerzők indoklásainak, érveléseinek felsorakoztatásával, mintegy igazolva önmagukat, hogy miért írnak magyar nyelven. Természetesen ettől eltérések is vannak abban az esetben, amikor az egész mű szellemét áthatja a magyar nyelv és nemzet melletti tanúságtétel. A vallomások lehet, hogy csak pár soros, de határozott megfogalmazásban fordulnak elő, (egyházi és világi alkotások, irodalmi és “szakkönyvek”, eredeti művek és fordítások, kimondottan nyelvészeti problé­mákkal foglalkozók, de azokat csak mellékesen érintőek is. Próza és vers. Helyet kapott egy pár korabeli értékelés is, amely a személyre szóló dicséreteken túl a vállalkozás merészségét, bátorságát, újszerűségét emelte ki:

“Egy Magyar sem mert bele kapni sokba,

Mit te kezdettél, Te valál az első,
Illy nehézségben ki utat nyitottál,
‘S meg nem ijedtél.”

- írta Váradi Balassi Pál növendék orvos, Rácz Sámuelről 1794-ben.⁹ A követendő példa pedig egyre több lett.

Az ajánló levelekben, dedikációkban többnyire a pártfogó felé kinyilvánított köszönet, s a hálaadás jelentkezik, nem ritkán a kor szelleméhez alkalmazkodóan, túldicsérve a patrónusok érdemeit, habár néha őszinte értékítéletekkel is találkozunk. A magyarázkodás a legtöbb esetben a mecénás neve invokálásának erejéig terjed (“Isten ez által is akarta a’ Kegyelmetek Tekintetes szép hírét, nevét ‘s betsületit... terjeszteni”). Néha nem is minden öncél nélkül. Gyakori, hogy a szerző a nemesi származású, magas társadalmi rangot betöltő személy neve mögé, mint egy védőpajzs mögé szeretett volna elbújni az őt érő esetleges támadások, “crisis”-ek, ítéletek elől. Az elöljáró beszédben, a kegyes vagy érdemes olvasóhoz intézett szövegben, a bevezetésben került sor a vállalt munka - legyen az eredeti alkotás vagy műfor­dítás - szükségének, fontosságának, kivitelezési, megvalósítási módjának felvázolására. Terjedelmük jóval hosszabb az előzőeknél. Ezekben kerül sor történeti visszatekintésekre, akár a bibliai időkig, hiszen nagyon sokan az általuk követett erkölcsi normák mércéjét az apostolok, szentek által felállított mércéhez szabják. Itt találunk bibliográfiai adatokat hasonló művekkel kapcsolatosan az ókori alkotóktól a saját, vagy közel korabeliekig. Ezekben szabnak elméleti vonatkozású irányvonalat az éppen felkarolt tárgynak. Ez nem mentes néha az ideológiai vetülettől sem, ekkor még folynak ugyanis a meghirdetett tolerancia elve mellett a vallási viták.

A vallomások kulcsszavai:

az anyanyelv (“Hazai anyai Nyelvünk”¹⁰, “született nyelvünk”¹¹, “haza Nyelvünk”¹², “honnyai nyelvünk”¹³, “Hazánk nyelve”, “Hazai szép Nyelvünk”, “nemzeti Nyelvünk”¹⁴,

a haza (“Haza dolga”, “Haza haszna”, “Haza Köz-tzélja”, “Haza Köz java”, “Nemes Haza fő czélja”, “Nemes Haza kívánsága”,),

a nemzet (“Nemzet dicsősséggel tündöklő Napja”, “szenvedő Nemzetűnk veszedelme”, “Lássa az egész Nemzet”, “Nemzetűnk díszére s bóldogságára”, “a Magyar Nemzet’ bóldogúlása”).

A haza, az anyanyelv, és a nemzet felemelkedésének különböző járható útjai körül zajlik a vita a szerzők írásaiban, akik mindannyian egyként, a nemzeti felemelkedés elkötelezett híveként jelentkeznek. Állásfoglalásaikat nem annyira társadalmi helyzetük vagy rangjuk, mint inkább vallási hovatartozásuk, tudományos felkészültségük, szélesebb vagy szűkebb szellemi látókörük, baráti vagy társasági körük befolyásolja. Számunkra nagyon jelentős az, hogy a mindenkori magyar kultúrát egységesnek tekintették és politikai körülményektől függetlenül, tettüket “a két Magyar Haza”, “mindkét Magyar Haza”, a “Magyar Hazáknak”, “Magyar és Erdély Országi két Hazák” hasznára, az egész nemzet hasznára követték el. Elemzett korszakunkban magának a nemzet kifejezésnek használata is a társadalmilag értelmezettől a politikailag értelmezettig egyre erőteljesebben nyilvánul meg. Ha a nemzetség és a nemzet fogalma helyenként még összemosódik is, azt inkább kifejezésbeli, mintsem értelmezésbeli hibának véljük, ugyanis használata egyre határozottabban és tudatosabban az utóbbit fedi le.

Azok, akik a magyar felvilágosodás történetét tanulmányozták, jogosan állapították meg, hogy “a magyar felvilágosodás egyik alapvető sajátossága, hogy a nemzeti nyelvért és irodalomért vívott harc szorosan összefonódik benne.”¹⁵ Így némileg a magyar nemzeti irodalom szüle­tésének is tanúi lehetünk szövegrészleteink elemzése során. “A nyelv ügye egyébként - írja Fábián Pál, A magyar nyelvművelés története című egyetemi jegyzetében - kezdettől fogva a feudalizmus elleni harc egyik formája volt, a nemzetté levés előfeltételéért, az egységes nyelvért folyt. A megújított nyelvért vívott harcban a magyar polgári fejlődés alapvető kérdései tükröződtek, és nem véletlen, hogy az ország akkori szellemi közvéleménye a legélénkebb figyelemmel kísérte. A nyelvújítás körüli harc egész nyíltan, mint a “haladók” és a “maradiak” közötti küzdelem zajlott. Ezen túl az egész nyelvkérdés, s benne a nyelvújítás erős politikai töltést kapott attól is, hogy a nemzeti függetlenség, önállóság szimbóluma, kifejezője lett. Ez már a II. József féle elnémetesítő politika idején megmutatkozott, azokban a harcokban, amelyeket a megyék és az országgyűlés a nemzeti nyelv használatáért vívtak: A nyelv gondozása, fejlesztése később is az osztrák elnyomás elleni küzdelemnek, a magyarság fennmaradásának fontos fegyvere maradt.”¹⁶

Vizsgált korszakunk szerzői akkor is eredeti alkotóknak számítanak, amikor csak fordítanak, ugyanis kevés azoknak a száma, akik a szó szerinti fordításhoz ragaszkodnak. Az “originált” és nyelvünkre átültetett hasonmását egyenrangúnak - vagy még többnek - tekintették. (Tsernátoni W. Sámuel szerint “a’ jó Fordító szabadságot vehet magának, hogy bizonyos gondolatokat oda ragaszszon; a bádgyattabbakat az Horatzius szava szerént onnan ki-hadja; erősittse a képzéseket, elevenebb és tündöklőbb ki-fejezésekkel éllyen, úgy hogy ilyen módon felyűl-is haladhattya sokszor az eredeti Irót.”¹⁷) Legtöbbje értelem szerint fordít. Ha nem talál megfelelő szót, akkor körülírja a fogalmat, a magyar ízléshez idomítja, magyarosítja, “magyar rámára tekeri” a fogalmat és ezt tudatosan, jól meghatározott céllal cselekszi. Szintén Sófalvi írja “a mi kevésben el-távoztam a Német nyomtatástól, ... és a hol szükségesnek láttam, világosításnak okáért némelly jegyzéseket tévén a leveleknek allyára, azt nem tartom szükségesnek bővőn le-irní. Ha ez a’ Munka az eredeti nyelven nyert közönséges kedvességét az én általam készíttetett Magyar öltözetben el nem veszti, ez nagy örömömre fog szolgálni.”¹⁸

A munkákat kiegészítik, a magyar igényekhez szabják és kezdetekben az összehasonlítás kedvéért az eredeti kifejezéseket, szövegeket is mellékelik. (Szőnyi Benjámin: “helyesebbnek ítéltem az Autoroknak szavait, a’ Túdósoknak nyelvén elő-hozni; hogy ha mi homályosság találtatnék a’ magyarúl meg-írottakban, a’ Deák citatiókból elő-hozásokból világosíttassék.”) Ez főleg református vitairatokban figyelhető meg: (“Hogy peníg valaki reám, azt ne fogja, hogy a töllem elö hordott régi Atyák vagy Pápás Irók tanubízonyságát a Magyarrá való fordításban el-tekerem, a minémü nyelvel Irásokban éltenek, azt ellenében a fordításnak le-tészem, hogy a’ ki olvassa, mindeniket lássa.”¹⁹ Fény derül a fordítási módszerekre tehát, az e körüli vitákra. Hasznuk nagy, hiszen mindannyi egy-egy kísérlete, egy-egy erőpróbája a különböző tudományágak nemzeti nyelvünkön történő megnyilatkozásának. Amint Rájnis József írta 1781-ben: “Kezdünk mi mozogni, Anya-nyelvünkön írunk, fáradunk; de mikor fogunk oda menni, hogy benne a’ tudományoknak minden szükséges erein evezhessünk?” - vagy tovább folytatva szavait, felmerül a kérdés, mely általános: