Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

“Kártyaklubok eldorádója”

A kávéházi hangulat sajátos tulajdonsága, hogy kezdettől fogva több, mint a kávé elfogyasz­tásának színhelye: a játék otthona is. A kikapcsolódás, a gondűzés helye, ahol a kor embere megszabadulhatott mindennapi problémáitól. A vendégek többféle játékot kedveltek,³⁸ ám a legnagyobb népszerűség főként a biliárdot és a kártyajátékokat övezte. Az inkább ügyességet mint szerencsét igénylő biliárd, jogszabály által előírt tartozéka volt a kávéháznak. Pénzben ritkán játszották, így semmiféle rendbontással nem járt - kolozsvári viszonylatban csak szórvá­nyos adatokkal rendelkezünk e játékról. Ezzel szemben a különböző kártyajátékok, melyek nem szükségeltettek különösebb tárgyi feltételeket, praktikus módját jelentették a kávéházi idő­töltésnek. Megjegyezzük, hogy a profi kártyások nyilván nem időtöltés, hanem szenve­déllyel egybefonódó pénzkeresés céljából játszottak, alkalmas helyszíneket keresve. A nem hazárd játékváltozatok (pl. márjás, kaláber) nem ütköztek a törvény szigorába, ellentétben a jelentős anyagi tétekkel járó kemény zsugákkal (ferbli, makaó, nasi vasi). Úgy tűnik, ez utóbbiakat kedvelők tábora jóval népesebb volt, számukra a “háborús erkölcsiséget” figyelmen kívül hagyva, több kolozsvári kávéház kényelmes helyszínt biztosított. A szórakozással egybekötött pénzszerzés ezen módja a hatósági razziák állandó célpontja volt, felszámolása fiaskónak bizonyult. A világháború negyedik évében közszájon forgó vélekedés szerint, a város a kincses titulus helyett méltán viselhetné a “kártyás Kolozsvár” elnevezést. A közvéleményt képviselő sajtó, elsősorban a rendőrség “szemethunyásának” tulajdonította a hazárdjáték mértéktelen elterjedését, különösen a Royal, a Bristol, a Berlini, a Wesselényi, és a New York (!) kávéházakban.

Az ún. kártyabarlangokban többnyire éjszaka folyt a kékhasú bankókért a küzdelem, záróra után leengedett rolók mögött. A Bristol kártyásai egyik alkalommal “visszavonulásra kész­tették a rendőrséget.”³⁹ Hogy milyen eszközökkel, azt nem tudjuk. A kártyajáték megszállottjai változatos foglalkozásúak köréből kerültek ki, a helyi sajtó szerint elsősorban katonatisztek, hadiszállítók, újgazdag vállalkozók hazardíroztak a legtöbbet. Más forrásokból viszont tudjuk, hogy - ugyan kisebb tétekben - egyetemisták, újságírók, művészek is gyakran játszottak pénzben, de őket bizonyos megfontolásból a lapok nem kezdték ki.

Előfordult, hogy a lebukott kártyázók ügye, összeköttetéseiknek köszönhetően nem került nyilvánosság elé, sőt hatósági eljárás sem indult ellenük. Ferblizés közben rajtakapott városatya esetében például azt állapították meg, hogy csak kalábert játszott, így az eljárást megszün­tették.⁴⁰ Máskor, a tilosban járó társaság tagjai rögtön kifizették, a számukra jelentéktelen össze­gű bírságot, s ezzel elsimult az ügy. A Wesselényi kávéházban “megtelepedett kártya­barlang” leleplezését egy élelmes újságíró nyomozta ki, a rendőrség, bizonyos okok miatt nem hozta nyilvánosságra az esetet.⁴¹ A rendőrség számtalan módszert kipróbált, (pl. rajtaütés, informátorok bevetése, álruhás kávéházi látogatások) de a hazárdjátékot nem sikerült megszűntetni. Olyan eset is előfordult, hogy egy élelmes partner meglépett a bankkal, de utóbb a rendőrség nyomására visszaszolgáltatta “jogos tulajdonosainak”. A hatóság ezáltal, magát a törvénytelen játékot legitimizálta. A város elöljárósága egy megnyugtató középutat választva igyekezett úrrá lenni a helyzeten. 1917-ben tanácsi rendelet vezette be a nyilvános mulató­helyeken és kávéházakban űzött szerencsejátékok “vigalmi adóját”. A résztvevők, a játék megkezdése előtt adójegyet kaptak, melyet az ellenőrzések alkalmával felmutattak. Így a város pénzbevételhez jutott, és az “úri kártyások” helyzete is kényelmesebbé vált.⁴²

A gyengébbik nem - mint kávéházi szolgáltató

A vendégek szórakoztatásában sajátos színfoltot jelentettek a női zenekarok. Nincs tudo­másunk arról, hogy a kolozsvári kávéházak bármelyike állandó női zenekarral rendelkezett volna, viszont egy fővárosi zenész hölgyekből álló csoport rendszeresen “turnézott” vidéken. Vezetőjét, egy bizonyos Neszmélyi Bözsike úrileányt Erdély kisebb-nagyobb városaiban rendre megtalálják harctéri szolgálatot teljesítő, kitartó hódolója levelei. éppen Kolozsvárra küldött bókjai mellett, Molnár Károly főhadnagy abban reménykedik, hogy “édes Bözsike, a mulatás közben” nem feledkezik meg róla. Több mint egy év multán, (1917 nyarán) újra Kolozsvárra, a Grand kávéházba érkezik tábori levelezőlapja. A hős udvarló, egy nemrégiben kapott levélre hivatkozva nyugtázza kedvese tartósan jó életvitelét, és implicite a kávéházi hangulatot: “(...) tehát újból a régi helyen szól a zene, folyik a pezsgő, no meg a tánc.”⁴³ Egy női zenekar kolozsvári fellépése kuriózumnak számított, a heteken át tartó fellépéseket büszkén hirdeti a Gyárfás-féle Grand kávéház reklámja. A zenekar tagjait általában a zongoramester szerződ­tette, napi 1-4 k. fizetéssel (1916), viszont mellékkeresetük a 8 koronát is elérhette - értesít a Zongorások Közlönye. Ez utóbbi jövedelem ellenében nyújtott szolgáltatások jellege felől nincsenek adataink, azonban tény, hogy a “muzsikus nőket” is féltették a prostitúciótól. Emiatt a zenekar jelenlétét, a karmester nevét és címét tudatni kellett a rendőrfőkapitánnyal.

A tiltott szerelem - mint üzleti tevékenység - szolgáltatói, többnyire a kasszírnő, illetve a pincérlány szerepkört is ellátták. A források jól elkülönítik a tipikus bordélyházak (pl. a Búza, a Lépcső, a Forduló utcákban) női alkalmazottainak helyzetét, a kávéházakban dolgozó kiszolgálónőkétől. A többé-kevésbé álcázott nyilvánosházakban a “mama” alkalmazta és fizette a - többnyire vidéki - lányokat, akik a felemelkedés egyetlen alternatívájaként élték meg ezt az életformát. A tízes évek elején, de főként a háború éveiben megjelenő női kiszolgáló személy­zet ugyancsak kapcsolatba hozható az üzletszerű kéjelgés jelenségének terebélyesedésével. Az alacsonyabb rendű kávéházakban dolgozó pincérlányok, gyenge fizetésük miatt “időközben” prostituálódtak el. A főtéri, elitebb helyeken a kasszírnők havi 40-60 k fizetést, szállást és teljes ellátást kaptak, míg a “zugkávéházak” női alkalmazottai 60-90 koronát ellátás, szállás nélkül.⁴⁴ Az eredendően tisztességes felírónők minimális fizetést kaptak, “így kénytelenek prostitúció útján keresni a maguk boldogulását” - magyaráz az Ujság, példaként említve Udvari Mariska hírhedt lokálját. A Radák utcai lebujok is folyamatosan a sajtó reflektorfényében álltak: “előttük elsétálva bárki meggyőződhetett arról, hogy fényes nappal, függöny nélküli ablakok mögül cicomás, ízléstelenül rikítóan öltözött nők néznek ki, hárman-négyen nevetgélnek a járókelőkre, (...) valósággal behúzzák az arra járó katonákat.”⁴⁵ Ez a látvány a központi helyeken is előfordult, bár Kelemen Lajos árnyaltabban fogalmaz: “Belvárosi kávéházakban az ablakoknál cigarettázó nők füstölnek, valósággal tüntet némelyik a könnyelműségével.”⁴⁶

Az általánossá vált jelenség a férfi kiszolgálókat hátrányosan érintette, elégedetlenségük orszá­gos sajtóorgánumuk hasábjain nyilvánosságot is nyert: “A mostani pincérnői pályára kúszott nőkkel nem fogunk megbékülni, hanem azok állandósítása ellen küzdeni fogunk minden erőnkkel” - jelenti ki az egyik tiltakozó cikk szerzője.⁴⁷

Akár a hazárdjáték esetében, a kávéházként működő kvázi-szerelemtanyák felszámolását, megnyugtató felszámolását illetően is a hatóság kevés eredményt tudott felmutatni. Az egyre szélesedő skálájú szolgáltatásokat igénylő réteg a háború idején tovább bővült, akárcsak a - munkahelyként - erre szorulóké. A pénz pedig gurult, talán jobban, mint bármikor...