Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Bárth János

Bálint Anna házassága

Havasalji székely életkép a XVIII. század végéről

Bevezető

Az európai történetírásban a XX. század hozta meg azt az igényt, hogy a csaták és a politikai, gazdasági, kulturális események históriája mellett az életmód, a mindennapi élet története is a kutatás tárgya legyen. Magyarországon különösen a történeti szemléletű néprajzkutatók, a történeti néprajz művelői mutattak fogékonyságot a hajdanvolt korok mindennapi életének megismerése, egyben a recens néprajzi jelenségek történeti előképeinek feltárása és bemu­tatása iránt. Erdélyben elsősorban Imreh István könyvei jelzik a francia Annales nyomdokait követő magyar történész-törekvések sikeres megvalósulását.¹⁵

A forrás

Alábbi tanulmányomban egy házassági per rövid elemzésével kísérlem meg a XVIII. század végi székely falusi hétköznapok felvillantását.

A tanulmányozott válóper 1799 nyarán kezdődött, és áthúzódott az 1800-as esztendőre. Iratai a székelyudvarhelyi római katolikus plébánia irattárában három egységre tagolódnak: két vallatási jegyzőkönyvre és egy szentszéki bírósági jegyzőkönyv fogalmazványára.¹⁶ Az iratköteg ítéletet nem tartalmaz. Az első vallatási jegyzőkönyvet főtisztelendő kadicsfalvi Török Ferenc udvarhelyi főesperesnek címezték a vallatással megbízott papok, mivel való­színűleg ő irányította a szentszéki vizsgálatot. A jegyzőkönyv végén Pataki András székelyszenttamási, Hodor Imre lengyelfalvi és Tóth Ferenc farkaslaki plébános neve olvasható. Vallató és jegyzőkönyvíró munkájukat több ütemben és több helyszínen végezték. 1799. augusztus 22-én kezdték a vizsgálódást Oroszhegy község Diafalva néven elkülönült tízesében, Jakab Ferenc esküdt házánál. A 15. tanú után helyszínt változtattak. A 16. tanút az oroszhegyi plébánián hallgatták ki 1799. augusztus 26-án. Ekkor hosszabb szünet következett. A vallatást 1799. november 25-én a szenttamási plébánián folytatták a 17–19. tanú meghallgatásával.¹⁷ A második vallatási jegyzőkönyv az első folytatása, bár kérdéseit tekintve némileg eltér attól. A 20. tanúval kezdődik és a 33. tanúval ér véget. 1800. január 29-én készítette Székelyszentkirály helység plébániáján szentkirályi tanúk meghallgatásával Menyhárd András szentkirályi plébános. A harmadik egység, a hevenyészett fiskális írással papírra vetett szentszéki jegyzőkönyvi fogalmazvány helyet és időpontot nem tartalmaz. Valószínűleg Székelyudvarhelyen készült 1800-ban. Hivatkozik az előző két vallatási jegyzőkönyv vallomásaira. A felperes Bálint Anna és az alperes László József mondanivalóját tartalmazza Csani Mihály és Daróczi Imre udvarhelyi prókátorok megfogalmazásában.

A történet

A szomorkás történet legfontosabb eseményei: az erőltetett házasságkötés és a sikertelen házasságból való menekülés valószínűleg 1798 nyarán történtek. Bizonyos szálak azonban 1797-ig is visszanyúlnak. Bálint Anna oroszhegy-diafalvi leány az udvarhelyszéki földművelő falusi székelység módosabb rétegéből vétetett. Nagyralátó anyja, Bálint Gergelyné kitartóan szorgalmazta, hogy leánya egy székelyszentkirályi módos család sarjához, László Józsefhez menjen feleségül. László József egyik „bátyjáról”, László Andrásról följegyezték a vallatók, hogy társadalmi helyzetét tekintve „agilis”, vagyis nemes anyja révén „félnemes” volt. A leány, mivel a szegényebb diafalvi Sándor Pistát szerette, nem szívlelte vőlegényjelöltjét. Többször kinyilvánította, hogy nem akar feleségül menni hozzá. Anyja azonban ígéretekkel és fenyegetésekkel engedelmességre kényszerítette leányát. Az esküvőt megtartották. A fiatal pár öt hétig egy „bennvalón” lakott Szentkirályon, de valódi házastársi kapcsolat a fiatalasszony makacs tartózkodása és engedetlensége miatt nem jött létre közöttük. A fiatalember veréssel is próbálta magához hajlítani ifjú feleségét, de törekvése nem járt sikerrel. A fiatalasszony megszökött férje házából, és hazament a falujába. Anyja való­színűleg megbánta korábbi magatartását, mert belenyugodott leánya döntésébe. A hoppon maradt és önérzetében megsértett férj valószínűleg panaszt tett feleségére a széki hatóságoknál, mert a szökevény menyecskét két versen, vagyis két alkalommal a széki áristomba is becsukták. Az elszánt fehérnép attól sem riadt vissza, hogy nem kívánt házasságából hite elhagyásával szabaduljon. Célja elérése érdekében a „reformáta religióra adta magát”. Végül felperesként az erdélyi római katolikus püspökség szentszéki bírósága előtt házassági köteléki pert indított. Ennek a pernek az iratai váltak a XX. század végén történeti-néprajzi tanulmányom forrásaivá.

A történet második részéről, a menyecske hazaszökése utáni idők eseményeiről a kép örökre vázlatos marad. Az áristomról, a vallásváltoztatásról és hasonlókról csak a bírósági tényrögzítő jegyzőkönyv rövid prókátori szövege tudósít fölöttébb vázlatosan. A 33 tanú vallomását felsorakoztató vallatási jegyzőkönyvek a nem mindennapi história első részét domborítják ki, a leányélet, az udvarlás, a mátkaság, az esküvő oroszhegyi eseményeit és a rövid házasság szentkirályi megpróbáltatásait elevenítik föl.

Oroszhegy és a Havasalja

A történet színtereként szereplő falvak: Oroszhegy, Székelyszentkirály, Farkaslaka, Szent­lélek Udvarhelyszéknek azon a részén fekszenek, amelyet évszázadokon át Havasalja néven emlegettek.¹⁸ A nagy múltú Havasalja tájnév előfordul a most bemutatandó perben is, amikor a tanúk a házasságot szorgalmazó lányos anyának azt az ígéretét emlegették, hogy olyan köntöst készíttet lányának, amelynek nem lesz párja a havas alatt.

A per főszereplője, Bálint Anna Oroszhegy község Diafalva nevű tízesében élte leányéveit. Mivel az Őrhegy alatt, magasan fekvő tulajdonképpeni Oroszhegy és a valamivel alacsonyabb fekvésű, nyugati irányba elnyúló Diafalva között a XVIII. század végén még beépítetlen terület húzódott, a perben, miként néha más perekben is, Diafalváról úgy beszéltek, mint egy kis faluról. Bár a diafalviakat mindig az oroszhegyiekkel együtt, Oroszhegy néven írták össze a XVII–XVIII. századi összeírások idején, a köznapi beszédben gyakran használták a diafalvi megkülönböztető jelzőt azokra az oroszhegyiekre, akik az elkülönülő Diafalva lakói voltak.

Oroszhegy magas fekvésével függ össze, hogy a per tanúinak megfogalmazása szerint az emberek Diafalvából és Szentkirályról fölmentek Oroszhegybe, Oroszhegyből viszont lementek Szentkirályra.

Oroszhegy és Szentkirály székely népe, miként a legtöbb udvarhelyszéki havasalji falu lakossága, a XVIII. században a római katolikus vallás követője volt. Az oroszhegyiek és a szentkirályiak erkölcsi felfogását, magatartását, értékítéletét a római katolikus vallás tanításaival átitatott faluközösségi hagyományok határozták meg. Mivel a havasalji falvakat, illetve a havasalji falvak Oroszhegy körüli csoportját rengeteg rokoni szál, sűrű társadalmi és gazdasági kapcsolatháló fogta össze, az egyes faluközösségek hagyományvilágában nem a különbözőségek, hanem a hasonlóságok domináltak.

Leghitelesebben anyakönyvi kutatások bizonyíthatnák, hogy a XVII–XVIII. században a hasonló hagyományvilágú havasalji falvak népe között gyakran fordult elő összeházasodás. Ilyen kutatások azonban nem folytak, illetve eredményeik nem állnak rendelkezésünkre. A plébániák irattáraiban őrzött levelek, valamint a széki levéltár peres iratai azonban sejtetni engedik, hogy házassági kapcsolatok szövevénye hálózta be a havasalji falvakat.

Az Oroszhegy környékén fekvő kis falvak lakói, bármelyik faluban éltek is, valószínűleg arcról és névről ismerték a táj többi helységének lakosait. Az oroszhegyiek otthonosan mozogtak Szentkirályon, a szentkirályiak pedig nem éreztek idegenséget Oroszhegyen. Az ülkeiek nevükön szólították a tibódiakat, a tibódiak osztoztak az ülkeiek bánatában és örö­mében.

Az 1799. évi oroszhegyi házassági per is érzékelteti a rokoni szálak sokaságát a havasalji falvak lakói között. Bálint Annát Diafalváról Szentkirályra vitték feleségül, ami nem lehetett ritka eset. Az egyik tanú, akivel a szentléleki búcsúban beszélgetett Anna a legényekről, elmondta, hogy Anna férjhezmenetele után két héttel őt is elhozták Szentkirályra feleségnek. Több tanú is emlegette farkaslaki Bálint Zsigmondot, Anna nagyapját, akit a bánatos lány gyakran meglátogatott. Ilyenkor felkereste Farkaslakán Miklós Györgynét is, aki Diafalváról került a Nyikó mellékére feleségnek. A perben első helyen szólalt meg Ágoston Ferencné Barabás Erzsébet atyhai menyecske, aki Diafalván gyerekeskedett, és jó barátságban volt Annával.