Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Balogh Béla

Székely diákok a máramarosszigeti

Református Líceumban
(1682–1850)

Történeti irodalmunk bizonyított megállapítása, hogy az erdélyi, főként református kollégiumok diákságának jelentős hányada Háromszék, Maros- és Udvarhelyszék települé­seiről származott.¹ A marosvásárhelyi² és udvarhelyi iskolák esetében ez nagyon is érthető, hisz mindkettő „székely belterületen” működött. A nagyenyedi és részben a kolozsvári kollé­giumok viszonylagos közelsége is természetes magyarázattal szolgál a jelenség megértéséhez. Jakó Zsigmond utat nyitó elemzésében a Szászvároson, Zilahon, Nagybányán és Szatmár­németiben működött protestáns iskolákban is jelentős számú székely származású diákkal számol.³ A jelzett munka megírása idején a máramarosszigeti Református Líceum még az érdeklődésen kívül esett. E mellőzés okai főként a források ismeretlenségében keresendők.

Jelen közleményemmel mindenekelőtt a székely társadalom történetének avatott kutatója, Imreh István volt egyetemi tanárom iránti tiszteletem szeretném leróni. Egyben remélni vélem, hogy alábbi megállapításaimat művelődés- és iskolatörténészeink is sikerrel haszno­sítják.

A máramarosszigeti protestáns iskolára vonatkozó biztos adatokkal 1540-től kezdve rendelkezünk.⁴ Mintegy száz éven keresztül ez az iskola csupán grammatikai, avagy alsóbb gimnáziumi jellegű volt. Fejlődésének következő időszaka az erdélyi protestáns fejedelmek uralkodásának idejére esett. 1640-től Bethlen István – az országépítő Bethlen Gábor testvére – mint örökös máramarosi főispán és egyben az itteni sókamara haszonélvezője, a tanulók részére alumniumokat rendelt: pénzt az aknákról és gabonajövedelmet a malmoktól biztosított a most már humanitáris fokozatot elért iskolának. A következő évtizedben és mindenekelőtt Apafi Mihály gondoskodása révén, anyagiakban további gyarapodás történt. Egy 1671-ben kibocsátott oklevélben a fejedelem elrendeli: „Rectorem scholae Sziget lapides, studiosus eiusdem scholae 200 lapides salis quotannis obvenient.”⁵

Az iskola rektorai még főként a kolozsvári református kollégiumban végzett növendékek közül kerültek ki, de a pedagógiai szeminárium felállításával a XVII. század utolsó évtizedeiben a szigeti iskola volt nagydiákjai közül sokan már Máramaros, Ugocsa és helyenként Szatmár megye triviális iskoláiban mint tanítók helyezkedtek el. A szigeti református schola rangja és jelentősége a következő évszázadban is gyarapodott. 1700-ban átkerült a vármegye pártfogásába: a teológia, filozófia, matematika és a görög nyelv oktatá­sának bevezetésével teológiai szemináriummá, azaz felsőfokú tanintézetté vált. Történt ez abban az időben, amikor a korábbi nagynevű nagybányai Schola Rivulina és a szatmári református iskola az ellenreformációt támogató császárpárti intézkedések következtében gyakorlatilag megszűnt létezni.⁶

A Helytartótanács parancsára 1752-től a szigeti iskola is elvesztette a megye pártfogását és ekkor a máramarosi egyházmegye felügyelete alá került. Több erdélyi protestáns főúri család újabb adományai segítségével anyagiakban is sokat gyarapodott. 1797-ben ez tette lehetővé az intézet teljes átszervezését, egy filozófiai tanszék felállítását és a főiskolai jelleg új keretek közötti biztosítását. Az iskola szükségleteire 1802-ben új egyemeletes épületet emeltek. Évente átlagosan 24 diák pénzsegélyben részesült és ezenfelül 60–80 diák részére ingyenes kenyeret biztosítottak.⁷

A líceumi rangra emelkedett szigeti iskola életében az újabb változást az 1836 és 1838 között létesített jogi, illetve teológiai katedrák alapítása jelentette. Az elsőt a későbbi mikszáthi hős, gróf Buttler János alapítványa, a második újjászervezést a tiszafüredi kötődésű Nánási család adománya tette lehetővé.⁸ Az 1837–38-as tanévben a szigeti líceum keretében megindult a rendszeres jogászképzés.

Az iskolaszerkezet újabb módosítására az 1845–46-os tanév kezdetén került sor. Ettől az évtől a teológusképzés megszűnt. Ugyanakkor tervbe vették a gimnáziumi oktatással párhuzamosan futó polgári iskolatípus kialakítását⁹, de ennek gyakorlatba ültetése az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az ezt követő évek „Entwurf de Organisations der Gymnasien und Realschulen in Österreich” rendelkezései miatt nem történt meg. A megszorító előírások miatt az utolsó felsőfokú vizsgákra az 1850–51-es tanévben került sor. Anyagi fedezet hiányában az 1855–56-os tanévben már csupán a négy gimnáziumi osztály nyitotta meg kapuit. Ez volt a mélypont, de az újabb emelkedés kiindulópontja is. 1855 novemberében a szigeti iskola elnyerte a nyilvánossági jogot. Újabb alapítványok révén anyagilag is megerő­södött, tanári kara az igényeknek megfelelően kiegészült. Az 1859–60-as tanévtől kezdve az intézet egy-egy osztállyal bővült, az 1863–64-es tanévben az első érettségi vizsgát is megtartották. 1869-ben a jogi tanfolyam újraindulásával az intézet ismét főiskolai státust nyert.

Visszaállt tehát az a szint, amelyet a szigeti iskola a XVIII. és XIX. század fordulóján már biztosított magának. A múltba tekintő sóvárgást a jövőbe vetett bizalom váltotta fel. Büszkeséggel vették számba azt a korszakot, amikor az iskolaszervező Hari Péter mellett a szigeti alma maternek olyan kiváló oktatói voltak, mint Nánási Mihály, aki már 1797-ben Immanuel Kant alapján oktatta a filozófiát, vagy az a Szilágyi János, aki az iskola költségén a pesti, majd bécsi egyetemeken szerzett diplomát, és aki Kant és Krug tanai alapján megírta és Szigeten kiadta az első magyar Jus naturaét. Ezen nemzedék kiválóságai mellett Pataki János úgy vonult be az emlékezetbe, mint aki a sárospataki Kövivel párhuzamosan a jogtu­dományok előadásánál a latint elsőként cserélte fel a magyar nyelvvel.¹⁰ Az 1845 óta Szigeten oktató, majd a forradalom leverését követő időszaktól negyven éven át az igazgatói tisztet betöltő Szilágyi István (Arany János költészetének elindítója és későbbi Iza-parti barátja) ezen elődök példáján szervezte és vezette a gondjaira bízott intézet fejlődését, és teremtette meg azt a tudományos kutatóbázist, amely könyvtára, okmánytára, régiség- és természetrajzi gyűjteményein keresztül országszerte hivatkozási ponttá emelte Máramarosszigetet.¹¹

Az szóban forgó szigeti iskola „öreg deákjai”-ról 1682-től, míg a kezdő és gimnaziális osztályok tanulóiról az 1750-es évektől kezdve maradt fenn nyilvántartás.¹² A tógátusok névjegyzékének gerincét bő évszázadokon át a fogadalomtételük nyilvántartása képezi. A nevük aláírásával hitelesített szövegben 1825-ig az iskola felső fokozatára került fiatalok születési vagy lakhelye még nem szerepel. Azonban a Jakó Zsigmond fennebb idézett művében körvonalazott munkamódszert elfogadva, 1740-ig bezáróan a keresztnevet követő helynévből képzett tulajdonnév alapján az ifjú eredetére következtethetünk. Az ezt követő két évtizedből eredő névsorok hasonló módon képzett személynevei már csupán utalnak arra, hogy az adott nevet viselők ősei a névben megjelölt vidékről származtak el. Esetünkben azonban az 1751-től vezetett kezdő és gimnaziális fokozatú diákok jegyzékében már a tanulók szüleinek (hozzátartozóinak) lakhelyét is feltüntetik. Ez utóbbi adatok aztán a közülük felnőtt „öreg deákok” esetében is biztos eredet bizonyítékául szolgálnak. Az 1827 és 1850 közötti bő három évtized tógátusainak a névsora a szigeti líceum esetében is tartalmazza a diák születési (vagy hovatartozási) adatait. Az eredet meghatározása tehát többé nem okoz nehézségeket.

Az iskola subscribált diákjainak jegyzéke 1682 és 1850 között összesen 1851 nevet tartalmaz. Ebből a számból le kell vonnunk 54-et, mely a kétszer vagy háromszor beiratkozott diákok számát jelenti. A fennmaradó 1797 diák közül 341 személy esetében az eredet kérdése bizonytalan. Felfelé kerekítve ez közel 19%-ot jelent. Az azonosított 1456 „öreg deák” összesen 374 helységből eredeztethető. Közülük 432 személy (bő 24%) a történelmi Máramaros megye összesen 30 településéről származott. Ezen belül nyilvánvaló, hogy a máramarosiak legtöbbje, szám szerint 385 nagydiák az öt koronavárosból (Hosszúmező, Huszt, Sziget, Técső és Visk) való. Ez a magas arány érthető, hisz nyilvánvaló, hogy a szigeti iskola is mindenekelőtt a szűkebb környezetéből származó fiatalok számára létesült.

Ha azonban az adatokat tovább vallatjuk, szerfölött érdekes következtetésekre jutunk. Mindenekelőtt azt tapasztaljuk, hogy a Szigeten subscribált diákok sorában időközönként a távoli Háromszék és a még távolabbi baranyai, győri, veszprémi, zalai és Fehér megyei tájak szülöttei mellett a felvidéki Abaúj, Borsod, Szepes és Zemplén megyei, valamint a közép- és dél-erdélyi Brassó, Fogaras, Gyulafehérvár és a Küküllők menti vidékekről is kerültek fiatalok a szigeti alma materbe.

A közleményem címében megjelölt szűkítés okán a távolibb vidékekre vonatkozó adatok elemzésétől most eltekintünk, és a következőkben a három zömében protestáns székely szék­ből származó diákok felé fordulva ezek tömeges jelenlétét kell rögzítenünk. Háromszék, Udvarhelyszék és Marosszék 56 helységéből összesen 118 tógátus tanult megadott idő­szakban Máramarosszigeten. Ez az azonosított nagydiák-létszám 6,57%-át jelenti. Közülük 80 személy az 1740-es évet megelőző időszakban volt az Iza-parti város öregdiákja. Ha figye­lembe vesszük, hogy 1740-ig összesen 329 subscribált diák neve ismeretes, úgy megálla­pítható, hogy az 1682 és 1740 közötti évekből ismert szigeti diákok 24,31%-a székelyföldi származású volt.

Főként ez utóbbi érték rendkívül magas. Még abszolút vonatkozásban is. De mód van rá, hogy a Szigethez viszonylag közel fekvő két neves iskola, a nagybányai Schola Rivulina és a Szatmári Református Kollégium számadataival is összehasonlítást végezzünk. A bányaváros protestáns iskolájában 1740-ig 59 székelyföldi településről 171 tógátus diák tanult, ami az azonosított 912-es összlétszám 18,75 százalékának felel meg.¹³ A Szamos-parti református iskolában az 1610 és 1737 közötti időszakra vonatkozóan Bura László 108 székely diákkal számol, ami a nyilvántartott 3167 diák 3,41 százalékát jelenti.¹⁴ Az összehasonlítás mindkét esetben Máramarosszigetnek kedvez. Az okokat hosszan sorolhatnók, de a leglényegesebb ezek közül Máramaros vármegye XVII. századi viszonylagos függetlenségében gyökerezik. Az ellenreformáció időszakában valóságos mentsvár szerepet betöltő Máramaros a XVIII. század folyamán is, a szigeti iskola töretlen fejlődése révén, az erdélyi, szamosháti és Felső-Tisza-vidéki fiatalok számára a továbbtanulás lehetőségét biztosította.

A Máramarosszigeten megfordult székelyföldi „öreg deákok” egy bizonyos hányada még mint kisdiák érkezett az Iza-parti iskolába. Az 1751 és 1850 közötti évszázad alatt a rendel­kezésünkre álló nyilvántartások alapján összesen 2933 kezdő, gimnaziális, illetve humanista fokozatú tanulót sikerült azonosítani. Ezek közül 45 személy székely eredetű volt, akik 29 településről érkeztek a szigeti iskolába. Közülük két-két tanuló kezdő, conjugista és gramma­tikai fokozatú volt, hárman conjugisták, tízen syntaxisták, heten rhetorok, hatan pedig poesis­ták voltak, míg 13 esetben, adathiány miatt, a tanulók fokozatát nem lehet meghatározni.

A legtöbb székelyföldi diák, mind a tógátusok, mind pedig a kezdő, illetve gimnaziális fokozatúak esetében is, Háromszék területéről érkezett Szigetre. A növekvő helytörténeti ér­deklődés okán úgy vélem, nem érdektelen annak ismerete sem, hogy egy-egy településről hányan és melyik év(ek)ben iratkoztak a máramarosszigeti iskolába. A továbbiakban minden település megnevezését követő évszám egy-egy tógátust jelez, míg a zárójelben szereplő négytagú szám a kisiskolás, gimnazista vagy humanista fokozatú diák beiratkozásának évét jelöli. Egyazon évszám ismétlése azt is jelzi, hogy a megadott évben ugyanazon településről két vagy több diák érkezett a máramarosszigeti alma materbe.

Háromszék: Ajta: 1718, 1732, 1743 és 1750; Albis: (1760, 1760, 1761) és 1763; Aldoboly: (1780); Angyalos: 1698, 1725, 1730 és (1764); Árkos: (1793), 1798 és (1801); Barátos: (1798); Bikfalva: 1709; Bodok: 1716; Bodos: 1721; Bölön: 1691; Csernáton: 1709, 1713, 1713, 1730, 1750 és 1759; Dálnok: 1714, (1781, 1790 és 1791); Egerpataka: 1714; Étfalva: 1683 és 1754; Fotos: (1766 és 1771); Gidófalva: 1695, 1712, (1771) és 1772; Illyefalva: 1823; Kálnok: 1741; Kézdivásárhely: 1707 és 1708; Komolló: 1736; Kovászna: 1684 és 1746; Köpec: 1717; Kőrispatak: 1740; Kőrös: 1717, 1723, 1740, 1750, (1801) és 1806; Lécfalva: 1718 és 1725: Lisznyó: 1748 és 1748; Maksa: 1718, 1729, 1740, 1753 és 1754; Martonfalva: (1789) és 1798; Nagybacon: (1797) és 1798; Páké:1729, (1759, 1761, 1761), 1762, (1779), 1827 és 1827; Páva: 1680 és 1732; Réty: 1722; Sepsiszentgyörgy: 1683, 1760, (1762) és 1768; Torja: 1713, 1720, 1735, 1746 és 1750; Uzon: 1700, 1702 és 1719; Zabola: 1684, 1697, (1771), 1772 és (1779); Zágon: 1711, 1732, 1772 és (1773); Zalán: 1707 és (1771).

Marosszék: Bánd: 1694; Bergenye: 1697; Bölkény: 1685; Csávás: 1711 és 1739; Erdőcsinád: (1765); Ernye: 1711; Felfalu: (1769); Fintaháza: 1729, (1824) és 1824; Ilencfalva: (1823) és 1824; Káposztásszentmiklós: (1824); Köszvényesremete: (1772); Mája: 1829; Makfalva: 1684, (1764 előtt és 1764 előtt); Marosvásárhely: (1827); (Nyárád) Szereda: 1739, 1789 és 1823; Vaja: 1709.

Udvarhelyszék: Agyagfalva: 1700; Bibarcfalva: 1717 és 1744; Dálya: 1685; Füle: 1718 és (1772); Galambfalva: 1759; Küsmöd: (1760); Martonos: (1773, 1774 és 1774); Petek: 1723, (1761, 1780 és 1780); Sófalva: (1799 és 1799); Szentkirály: (1799) és 1799; Telekfalva: 1706 és Udvarhely: 1719.

Biztosan székelyföldi, de a széket nem lehet eldönteni, mert a bejegyzett helynév több szék területen is előfordul: Bacon: 1707, 1709, 1717, 1719 és 1719; Vásárhely: 1684, 1707, 1720, 1729, 1740, 1744 és 1759. Nevük után biztosan székelyek, de a település neve ismeretlen: Baló: 1711 és 1723; Boda: 1692; Damakos: 1756 és Magyarosi: 1735.

A fenti adatok értelmezését illetően jeleznem kell, hogy a kezdő és gimnaziális fokozatú tanulók egy része a tógátusok között is fellelhető. A két különböző korosztály számadatait ezért nem ajánlatos összeadni. Másrészt a helyazonosításnál alkalmazott módszer is helyen­ként rejthet magában pontatlanságokat. De ettől eltekintve a közölt adatok összességükben is csupán a számba vehető minimális nagyságrendet jelentik. Elég csupán arra gondolni, hogy a diákok közül nagyon sokan az „ismeretlen eredetűek” közé kerültek.

A nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi és szatmári diáknévjegyzékkel történt összevetés, de főként az itteni diákneveket követő, legtöbbször utólagos bejegyzések alapján biztosan megállapítható, hogy a Szigeten is megfordult székely nagydiákok közül korábban öten Marosvásárhelyen tanultak, míg három-három tógátus Enyedről, illetve Kolozsvárról jött Máramarosba. Megállapítható továbbá, hogy az 1740-ig jegyzékünkben szereplő székelyföldi diákok közül 25 a kolozsvári kollégiumban is megfordult. Tízen Szigetről Nagyenyedre mentek, öten a marosvásárhelyi kollégium falai között folytatták tanulmányaikat. Heten falusi iskolák oktatói lettek, hárman egyéb világi pályán helyezkedtek el. Egy-egy diák Debrecenbe, Szatmárra és Sárospatakra, egy „csupán” Magyarországra távozott, egy székely diákot vétségei miatt kicsaptak, ketten Szigeten meghaltak, 23-nak pedig a további sorsa ismeretlen.

Jelezni kívánom, hogy a szigeti diákok névsorának a debreceni és sárospataki hasonló jegyzékekkel történő összevetése még folyamatban van, mint ahogy az udvarhelyi, zilahi és más neves iskolák hasonjellegű nyilvántartását is szándékomban van a szigetivel össze­hasonlítani. Ezen munkálatok elvégzése után az eredmény a mostaninál itt-ott árnyaltabb lesz. Ez azonban a lényeges mutatókon sokat már nem változtathat. Ez a lényeg pedig úgy fogalmazható meg, hogy a székelyföldi diákok kirajzásának pontos számbavételénél az egykori máramarosszigeti Református Líceummal is számolnunk kell.