Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

SZIDALMAZZA A HOLDAT, MIVEL ANYJÁT ELRAGADTA

Isteni lángok, kik kormányozzátok a földet
   S tarkálltok Jupiter fényes, arany mezején,
Mind, ki szabott pályán önnön bolygása szerint fut
   S mind, ki a boltozaton égre szögezve ragyog,
Szellemek által gyúlt, ti örök, lélekteli lángok,
   Kiknek járta nyomán fonja a sors fonalát:
Tévedtem - s ha a bűnt megvalljuk, jár a bocsánat,
   Úgy jusson majdan részetekül nyugalom;
Egyre igaz csak a vád, s átkoztalak én titeket mind,
   Egynek a vétke miatt mind elitéltelek én.
Úgy véltem, hogy a bűn, bár egy felel érte, közös bűn,
   Gyásztól elvakitott ész nem itél jogosan.
Ámde a számok most kimutatták rajtakapottan:
   kínom kútfeje csak Cynthia volt egyedül,
Merre szaladsz, te szemérmetlen, mit bújod a felhőt?
   Épp hiu rejtekezés jelzi a vétkeseket.
Már tudom én: a sötét éjben te, diánai fáklya,
   Szórtad, vesztemre, újdonatúj sugarad,
Mert amikor bátyád nap-lángjaihoz közeledtél,
   Akkor sorvadt el lassu halálban anyám.
És, mint téged a fény, úgy hagyta el akkor az élet,
   Ám, jaj, sorsodnál sorsa bizony keserűbb.
Ime, te fényeskedsz, lángszarvaid újra kinőttek,
   Míg örök éjszaka ül, dermed az ő szemein.
Bárki szerencsehozó csillagnak mondana téged,
   Meggyőzném hogy e szó puszta, üres fecsegés,
Mert hisz a nedvesség s a hideg teszi főleg erődet,
   Hát mi jogon lennél üdvöt adó hatalom?
Nedvesség s a hideg kínozza a testet a kórral,
   Nedvesség s a hideg hoz születőre halált.
Nem kétes, hogy a legnyomorultabb vagy te az égen,
   Ezt bizonyítja a rang, mely neked ott kijutott.
Nem volnál hitvány, nem az aljba taszítna az éter,
   Ámde csak így méltó érdemeidhez a hely.
Tudjuk, a híg elemek rendjében a föld az utolsó,
   Épp igy a csillagrend fényei közt te vagy az.
Innen van, hogy a többi világ gyönyörü dalokat zeng,
   Míg te keservesen és fülhasitón nyöszörögsz:
És ha egyéb, csillag küld bármi gonosz nyavalyát ránk,
   Nem jut a földre hatás, csak birodalmadon át.
Mások ajándékát fogadod - s van is ebben igazság -
   Hogy vele fényleni tudj; fénylik a többi maga.
Innen van, hogy nincs az a hő, amitől kihevülnél,
   Mint a tükörből is visszaverődik a láng.
Vedd hozzá, hogy a többi csak egy arccal ragyog ott fenn,
   Míg te utat s normát újra meg újra cserélsz.
Olykor későn kelsz, olykor telefényled az éjjelt,
   Majd meg a nap közepén fátylasan égre suhansz.
Csábit a Sarkcsillag, majd földi hegyekre ereszkedsz
   És magas észak után délre le, délfele törsz.
Mára nagyobb vagy, s lám holnap, zsugorodva, korongod
   Hirtelen eltűnik, majd kereken kiragyog.
Izzol, akárcsak a hó, majd sápadoz arcod, a sárga,
   S újra cseréled a színt: bíbor akárcsak a vér.
Képednek közepén ólomszínü kör feketéllik,
   Mocskos melled eképp hirdeti bélyegedet.
Nem hánytorgatom én, hogy szüntelen, újra csak elfogysz,
   El kell tűrnöd, amit sorsod örökre kimért.
Ám amikor bátyád szekerének elébe tolakszol,
   Mondjam-e: hálás vagy, mondjam-e: jószivü vagy?
Mindent változtatsz s magad óránként kicserélődsz,
   Így bizonyítva be, hogy semmisem állhatatos.
Mozgásodra mozog könnyen lebegő levegőnk fenn,
   Hogyha szelek szántják, vagy ha esőkkel esős.
Mozgásodra figyelmez a föl-lefutó habu tenger,
   Hogyha dagad s ha vizét hörpöli visszafelé.
Bármi veszély, válság fenyeget s fordítja világunk,
   Mindez tőled függ, mind a te csalfa müved.
Éppen ötöd-holdnál született a gigász-sereg, éppen
   Ekkor a bús Orcus, ekkor a fúria-had.
Minden bűn oka vagy, temiattad rothad a hulla
   Kint a szabadban, ahol nem födi semmi a húst.
Meddőn perzseli el rozsdád a vetést a mezőkön,
   Korhad, redvesedik - mert te kivánod - a fa.
Fényednél lepihen fáradtan a földre a vándor.
   S fölkél harmatosan, zsibbad a teste, merev.
Téged hív, ha vajúdik a nő: könnyítsed a terhét,
   S hányszor pusztul el és magzata is vele hal.
Cinkosa hányszor vagy Marsnak, vele háborukat szítsz,
   Asszony létedre mennyi csatára tüzelsz.
S hogyha elundokodik levegőnk, te vagy abban a bűnös,
   Pusztul a nép szanaszét, pusztul a pestis alatt.
Elhiszem én: nagyon is jogosan mondták ama régi
   Tisztes atyák rólad, hogy nyilad öldökölő.
Elhulltak Niobé ártatlan lányai ettől
   S fölséges Jupiter kedvese, Laodamia.
S jaj, a halálnál is szomorúbb sokkalta a téboly,
   Mely, ha te ösztönződ, űzi az embereket.
Nincs az a bájital és a kehelyben nincs az a méreg,
   Mely nálad jobban gyötri, csigázza az észt.
Mert tesz-e rosszabbat Bellona vad ostora ennél?
   S kígyófürtü, sötét arcu Megaera tesz-e?
Ártasz szüntelenül, de a legtöbbet, mikor elbújsz,
   Mert ami értékes, akkor a tolvajoké.
Akkor a tenger apálya vadul kavarogva habot hány
   örvénylő szeleken szállnak a bősz viharok,
Akkor a fejbe az agy meg az érbe a vér beleszárad,
   Félig üres kagylók úsznak a víz tetején.
Tikkad a zsenge bokor, kiapadt velejében a lágy nedv,
   Sürgő munka után nem fut a hangya se már,
Ámde az emberi fajnak az újhold végzetes, ekkor
   Metszheti el Lachesis élete vasfonalát.
Eltűnsz és a beteg betegebb lesz; s nem tud az orvos
   Mesterségében bízni, miként azelőtt.
Azt mondják, hogy az arcodat újra meg újra cseréled?
   Három alakban jársz - tévedek-é, ha hiszem?
Most odalent élsz, Persephoné, s ahogy írja a törvény,
   Egyenlően időz véled urad meg anyád.
Nem rabló ragadott el (csak hazudoznak a költők),
   Hagyta rabolni magát az, ki maradni akar.
Majd meg a csöndes Olympost méri diánai lépted,
   Ám tisztességes még odafent se maradsz.
Mert ki is állítná, hogy szűz vagy, erényeid épek,
   Hisz temiattad alél, szunnyadoz Endymion.
S lámcsak, a harmatot is megszülted a nagy levegőből,
   S pásztori istenhez hószinü gyapju csatolt.
Majd nimfákkal jársz puzdrásan a bérci bozótban,
   S nem fut sértetlen szirtjeiden soha vad.
Öld a gonosz tigrist és öld a kegyetlen oroszlánt,
   Így lesz az embernek biztos a sűrü vadon.
Joggal tűzted a nyílra veszett Oriont, hisz erővel
   Becsteleníteni tört arra, ki ellene állt.
Ám mit tett a szegény Actaeon, hogy vad-alakban,
   Szarvasként tépték szét a saját ebei?
Egy példát hoztam (bár mennyi, de mennyi akad még),
   Melyből jól kitünik: rosszakarat vezetett.
Felforgatni tanítod a szent természeti törvényt,
   Tőled a bűvös igék, tőled a bájitalok.
Circe varázslónő temiattad tette, amit tett,
   S Médea elkövetett bűneiért te felelsz.
Ám örülök, ha saját csapdádba zuhansz te is olykor
   S véres tetteidért, bűvös igékre, pirulsz.
Bár tudnám ama bűvös igét, mi ledobna a mennyről,
   Bármily bűnhődést szánsz is utána nekem.
Bár már rogyna a földre kifordult tengelyü gömböd,
   Sújtana ökröket és lökne hanyatt szekeret.
S nem használna neked, bár zengne a harsona ezre,
   S dörgő ércdobokat verne szünetlen a nép.
Merre visz indulatom? Jaj, mit teszek? Adsz-e kegyelmet,
   Nagyszerü istennő, sértegető szavamért?
Légy kegyes és ne borítsd soha árnyékoddal a földet,
   Gyötrő fájdalmam szólt az imént, de nem én.
Mert leigázza a bú és készteti még az erőst is,
   Hogy kegyelettelenül sértse az isteneket.
Tőle az elfeketült lélek nem látja, mi illik,
   S édes bár a szülő, általa mostoha lesz.