MÁTYÁS MAGYAR KIRÁLY VÁLASZA
ANTONIO CONSTANZI OLASZ KÖLTŐNEK
Jól tudom én, Constanzi, nem éppen a múzsai ihlet
ösztönzött, hogy atyám s engem az égig emelj,
s elhordd jóhírem verseddel Itália-szerte:
szentséges hitemért hogy hadakat viselek;
s hogy mellém tömörült az egész pannon fiatalság,
és az urak zöme is zászlaimat követi.
Színigazat mondott a beszéd: ismét cihelődünk,
s nem valamely könnyű tréfa agyalta ki ezt.
Bár én mind az egész évben táborban időztem,
s tettem lantodnak zengeni érdemeset.
Hisz még csak gyülekeztünk lassan a mély Duna mellett,
s elmélkedtem csak még haditerveimen,
lám, Ali bég, roppant büszkén erejére, a Száván
átúsztat, s a Szerém-földre orozva lecsap.
Úgy gondolta: vitézi dicsőségét gyarapítja,
hogyha szemem láttán égeti, dúlja hazám.
Már győztesként vitte a zsákmányt, már sietett a
nemrég-járt vizen át visszafelé szaporán,
ám ekkor, noha éji sötétség hullt a terepre,
megsejtette, hogy ott rejtekezik seregem.
Harcra vezette hadát tüstént, csatarendbe terelve,
kürtök, durva dobok hangja rivallt, dübögött.
Egymásnak zúdult a dühös két fél kopiákkal:
pusztul minden, a föld vériszaposra puhul.
Háromszor fordult a szerencse: előre a félhold
háromszor tört, és annyiszor is menekült.
Majd miután a kelő nap az érc-vértekre sugárzott,
végképp megbomlott, s visszavonult a pogány.
Sok vérzett el a parton, még több fúlt a folyóba,
egy részük szomorú láncot emelt a kezén.
Ő, Ali megsebesülten túloldalt kievickélt,
mindent elvettünk tőle, mit összerabolt.
Mégse maradt békén a bolond, noha jól kiporoltuk,
szégyene, hogy felsült, harcra tüzelte megint.
Átkel hát ismét újjá-tákolt seregével,
s ismét visszaszökik csúf vereségek után.
Ekkor - mert úgy tűnt, csak enyéim védeni: önzés,
és ki nem aknázni jobban a pillanatot -,
bátor kedvvel az ellenség mezejére nyomultam:
Gyász követett, Iszonyat vitte előttem a hírt.
Mysia kincsei már a mieink, Mulciber és Mars
tűzzel-vassal ront, rombol, amerre megyünk.
Bősz Ali nincs sehol, és a török had sincs: e süvöltő
nyíllal, dárdával győzni-szokott lovasok.
Majd, hogy - bár mi akartuk -, nem volt mód a csatára,
zablát rántva hazánk földje felé ügetünk.
Ám, mivel ekkor még zöldült a mezőkön a fű, és
nem gátolta a tél mérge a hadviselést,
úgy látszott: jó lesz megpróbálnunk a szerencsét,
mert aki nem habozik, hű marad ahhoz az Ég.
Rég Illyria, - Bosznia most, így hívja a népe,
meddő felszín alatt benne tömérdek ezüst.
Nincsenek itt viruló rétek téres kerülettel,
nincs magokat szorozó, bőerejű televény,
csak zord sziklák és egekig nyúló, köves ormok,
s fönt a gerinc magasán erre meg arra erőd.
Ezt a lebírhatlan tájat, mellyel csak a villám
küzdhet meg - hinnők -, ámde az is nehezen,
kímélet nélkül leigázta a zsarnok e nyáron,
karddal vétetvén volt fejedelme fejét.
Megrohanom: nos, a főváros tüstént az enyém lesz,
aztán szétküldöm többfele jó seregem.
Fellegvár trónolt az imént elesett falakon túl,
őrei s fészke miatt nem közelítheti láb.
Dörgő ágyúim bástyáira szegzem, azonban
meg nem félemlik tőle a benti pogány.
Mondjam-e el, mily gyakran zúdult hózivatarként
tornyai ormáról dárda-eső közibénk?
Vagy hogy az éji sötétben hányszor tört ki a várnép,
s őrhelyeinkben mily jókora kárt okozott.
Nem gátolta az északi szél rémes sziszegése,
és a zimankós tél kedvet ölő fagya sem.
Végül a sok-sok kín s az ivóvíz fogyta legyűrte
mégis a sziklakemény, marcona férfiakat.
És ama drága napon, melyen egykor a Szűz a világra
hozta az üdvöt, a vár népe megadta magát.
Kétszeres ünnepet ültünk fölzajgó örömünkben:
második üdvünk is megszületett ma nekünk.
Mindezeken túl aztán újra hazánkba siettünk,
ám nem szándékszunk tétlenül ülni soká.
Majd ha a lenge zefír széttörte a jégtakarókat,
s elhintette a lágy földön a friss füveket,
sátoraink ismét a virító réteken állnak,
s tán valahonnét majd támogatónk is akad.
Most még - hisz te tudod - nincs nemzet a földön olyan, kit
árva ügyünk mellé vonna a lelkesedés.
Gallia alszik. Ibéria? Nem fontos neki Krisztus.
Anglia pártharcban veszti sovány erejét.
Elvetemült Germánia meg csak ülésezik egyre,
ad-vesz Itália, és pénzügyeket bonyolít.
Senkit sem bánt gondunk, legföljebb ha Velencét,
őt szerződéses jog köti össze velünk.
Hallottuk, hogy igen komolyan gyürkőzik a harcra,
karcsú gályáit rengeti máris a hab.
Mennyire más a mi sorsunk, mint azoké: mi közömbös
lenni nem óhajtunk, s persze nem is lehetünk.
Sokkal szomszédabb annál a gyalázatos oszmán,
semhogy hosszabban hagyna nyugalmi időt.
Úgy döntöttem ezért, hogy folyton zaklatom én is,
csak ne emeljen a Sors gátat e tervem elé.
Erre tanít fennkölt példája magasztos atyámnak,
erre, amely hitemért éget, a szent szerelem.
Így esküdt föl a rómaiak vesztére a hős Pún,
s hogy Tróján bosszút áll, nagy Achilles is így.
És amit elkezdtem, mindaddig nem hagyom abba,
mígnem a tengeren átűzöm a vad törököt.
Bár nemcsak népünk hulltát kívánja, az összes
Krisztus-hívőkét szerte a föld kerekén.
Mindenképp próbálja betörni Nyugat derekát: ha
ez sikerül valahogy, már az övé a világ.
És a Kelet Rómája után, úgy véli, bizonnyal
talpa alá veti majd végre a másikat is.
Fegyverrel, tűzvésszel igyekszik ezért lerohanni,
úgy, ahogy egykor a gall, máskor a géta hadak.
Talpra tehát, daliás latinok, ne romoljon a régi
nagyság éppen most s épp ti miattatok el.
Egykor a nap keleten, nyugaton, mindenfele, mindig
ott járt őseitek tág birodalma felett.
S nyilván nem felelős jobban más nép a világért,
mint amelyik hajdan már a világ ura volt.
Hát nem szégyen-e az, hogy nyelvetek anyja, Göröghon
barbár ejtéssel tördösi szép szavait?
Hogy Rómátok tisztes nőtestvére vagy inkább
lánya, ki úrnő volt, annyi sok éve cseléd?
Ám ha a régi dicsőség nem hat rátok, az ádáz
ellenség közelét tán komolyan veszitek.
Gallia alszik? Ibéria is? Csöppet se csodáljuk:
közvetlen vész nem döngeti még kapujuk.
S hogy mernénk álmodni az angol támogatásról?
Messzire vannak, sőt tenger is áll közibénk.
Még soha nem pártolt Germánia minket, azonban
mindig készséggel szegte meg esküszavát.
Benneteket mellénk állít azonos veszedelmünk
és a szivünk mélyén gyúlt viszonos szeretet.
Nem kétséges: Itália több maga, mint azok együtt:
oly sok benne a nép, s annyi derék ura van.
Ott a civódó Génua hős ivadékai, ott a
toszkán föld szabad és nagyhirü városai,
ott a velenceiek - vetekednek a rómaiakkal -,
tőlük futnak szét mindenüvé a hajók,
ott él ősi Tarentum kormányzó fejedelme,
sarja nagy Alfonznak, büszke királyi utód.
Ott van atyánk, Pius is, nincs nála nagyobb hatalom,
jobb főpap: Róma és a világ eleje.
Ott, aki békességben trónol, Ferrara, rajtad,
és aki kardot fog, Mantua érdekedért.
És még sok-sok más kitünőség, ámde az összes
közt legjobb nevüek mégis a Sforza-fiak.
S pénz is akad Latiumban, másutt nincs sehol ennyi:
még együtt sem ilyen gazdag az emberi nem.
Rontsunk hát a szorongó ellenségre serényen:
meghálálja, tudom, bőven a Föld meg az Ég.
Túl örök élet vár ránk s boldogság, sose muló,
itt lent megbecsülés, dús evilági javak.
Persze, akárhogy lesz: kicsi vagy nagy támogatás, mi
nem hagyjuk cserben drága hazánk s a hitünk.
Dostları ilə paylaş: |
