Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

Hosszabb költemények

1. A SZELEK VERSENYE

Engem az ihlet dalra tüzelt, amidőn a szelek közt
Vad versengés tört ki Aeolus hűs odujában.
Jöjj hát, szőke Apolló, s Múzsáid seregének
Élén adj példát te, ki büszkén téped a lantot.
Jöjj s te magad lendítsd a magasba a zsenge igyekvőt,
Jöjj s te ügyelj habozó sajkámra a tengerek árján,
Mert noha csónakom útja sekély vizeken vezet által,
Gyakran csap fel a hullám itt is, part közelében,
Míg a vihar tombol, s fenyegetve süvölt a veszett szél.
Egykor a gyors szelek egymással hevesen vetekedtek,
Hogy közülük melyiküknek rettentőbb a hatalma.
Meghallván e vitát, Aeolus sebesen besiet tág
Barlangjába, ahol láncokkal fékezi őket
S börtönüket tüstént szigorítja, ha ellene kelnek.
Majd, hogy a pört eldöntse közöttük, zord palotája
Messze magasló trónszékébe telepszik azonnal:
Tyros bíbora vállán, kormánypálca kezében,
S így szól ekkor a háborgókhoz bölcs nyugalommal:
“Halljam hát, mi e fékeveszett vita célja valóban,
Tudnom kell, bár én egyik pártjára sem állok,
S az, ki királynak igaz, mint bírátok se lehet más.”
Ennyit mondott csak, s a vad Eurus kezdte beszédét,
Az, ki, akár a nap, ott születik keleten, piros égen:
“Ó balgák! Soha el nem nyerhetitek ti a pálmát!
Megmérkőzni velem? Mikor engem urának elismer
Víz s levegő? Mikor én a sötét felhőket elűzöm
S hajtom odáig, ahol lezuhan Phoebus szekerével,
Messze Hibéria földjéig kergetve a tengert.
Száguldok, s a nagy ég beborul, hűsítve a színes
Hindút is, kit a fölvert Ganges habjai mosnak,
Majd nyugatig zavarom nagy erővel a fellegek árját,
S reszket a hullám nyugtalanul, de a bérc se kevésbé,
(Megfagy a hó menten s jégpáncél símul a vízre,
Zúzmara hull s betakarja a dermedt földet egészen)
S hogyha hajóra találok, amint vergődik a habban,
Tornyosul, árad a fölvert tenger máris az égig.
S sziklákkal marakodva, a partokig űzi a szélvész.
Ámde a nap lehanyatlik előbb, mintsem hogy eléggé
S méltóképp ecsetelhetném szavaimmal erőmet.”
Itt befejezte beszédét, s Auster tört ki azonnal,
Homloka felhős, más neve Notos s Líbia szülte.
Harciasan szól: “Hasztalanul versengtek erőmmel,
Testvérek, hiszen én az egész eget elködösítem,
S oly sűrű e gomolygás, hogy csillag se süt által
Éji sötétjén, s mindent ellep a pára komorlón.
Elfeketítem a nap ragyogását, s mintha szurokból
Lenne a hold, vakon úszik. S látjátok ti is arcom
Ködbe merülve, e mell csupa harmat s nyirkos a szárnyam,
Éj borul egyre fölém, vizesen csüng rajtam e köntös,
S hajzatom ontja örökké, mint a csatorna, a záport.
És ha a lógó fellegeket megrázom, az orkán
Feldübörög, s belezendül az égbolt, majd az eső hull,
Ömlik a földre, de még a folyók is zúgva dagadnak
S medreiket szétvetve, mohón elözönlik a partot.
Tombol az ár a mezőkön, a templomokat lesodorja,
Omlanak össze a házak, az erdők fái recsegnek,
Pusztul az ember, az állat, a földeken úszik a termés,
Szállnak a felhők, s hömpölyög egyre a víz, a sok árok
Megtelik undok iszappal, erőtlenül eldül a búza,
S rontva, csobogva zuhognak a vad patakok le a hegyről.
Kárbaveszett a paraszt munkája, a föld nyöszörögve
Tér ki az ár robogása elől s reszketve utat nyit,
Nőnek a zord felhők, s visszhangzik a csillagos égbolt.
Borzalom űzi a népet, az elmék megzavarodnak,
S félve, remegve sereglenek össze, hogy itt az utolsó
Nap, s a világra az ősi Káosz kora sújt le haraggal.
Rálehelek bőszen, s borzongva viharzik a tenger,
És ha föléborulok, feketén széttárva a szárnyam,
Fellegekig csap fel tüstént dübörögve a hullám,
Harsog az örvény s elnyeli máris a gyönge hajókat.
Zeng az egész part, úgy tajtékzik a rettenetes víz,
S oly nagy a köd, hogy a csillagok is mind sorra kihunynak.
Nő a homály, a tüzes villámok fénye kialszik.
Ömlik a zápor s összemosódik a lenti habokkal.
Förgeteget szítok s leigázom Líbia földjét,
(Ősi tanyám ez a táj, nincsen számomra különb hely)
S végigszántva homokját, oly felhőt kavarok fel,
Hogy magasan szálló por zúdul a csillagos égig.
S hozzá néhány fegyveres embert és hadi mént is
Elragadok s a nehéz fatetőket az űrbe röpítem
S pörgetem így a hiába futókat, amíg beleunva
Fordul a szél gyorsan, s ők messzi vidékre zuhannak.
S mint a pehely, vagy a szalma, keringenek ott a magasban
Kard, lobogó tarajú sisakok, puzdrák s a nehéz pajzs.
Szárnyam a parthus röpke nyilánál is sebesebben
Siklik a légben, akárhogyan is pendítse meg íjját,
Mint Jupiternek mennyköve, vagy baleári parittya,
S mint zuhanó csillag, száguldok a térben örökké.
Nincs elegendő szó kifejezni titáni hatalmam,
Ámde a tett, s ne a szó döntsön köztünk e vitában.”
Így szólt s úgy nekibuzdult, hogy folytatni akarta,
Ám a király megvonta a szót s Zephirusra parancsolt,
Álljon elő most ő, kinek alkonyi ég a hazája.
S ez belekezdett: “Keljen a nap nyugaton fel ezentúl,
S oltsa ki lángbaborult szekerét keleten heves örvény,
Visszafelé zúduljon a Nílus, az Ister azonképp,
Rőt lángját ne lövellje az Etna, ragyogjon az Orcus,
Hő perzselje a szarmata népet, a dél garamantját
Hó dermessze; eként alakuljon az ősi világrend!
Fürge hajóra ne szálljon a brit, de a Göncöl a vízen
Járja be útját, száradjon ki fenékig a tenger,
S zátonyokon tutajok surranjanak át, ha velem ti
Esztelenül mérkőzni akartok. A pálma enyém lesz,
Nem kétséges előttem. A tengert is leigázom,
Tornyosuló hullámba merítem a büszke hajókat;
S van jogom ahhoz, hogy felhőket az égre terelve,
Pusztító zivatart zúdítsak a földre dühömben.
Ámde Zephir nevet én nem ezért kaptam! Ki ne tudná?
Lét fakad ott zsendülve, amerre belengem a tájat.
Általam éled a rét, a mezőt vígan telehintem
Tarka virággal, s zölddel a rónán szerte a pázsit,
Lombosodik fa, bokor, legelőknek zöld füve sarjad,
Nektártól csöpögő szárnyam ha kitárom a rózsás,
Szép tavasz első napjaiban, s minden csupa illat.
Olvad a dermedt jégtakaró a szelíd fuvalomtól,
Enyhül a föld fagya, múlik a tél, s kivirulnak a lankák,
Tarka virágdíszt öltve megint mosolyognak a kertek,
Feslik a rügy, lágy zöldje kibomlik, a fák leveleznek,
Szerte vajúdik a föld, fölkúszik a szilre a szőlő,
Ujjong, zsong a határ, nyoma sincs már régen a hónak,
Újra susognak a rengeteg erdők, selymes a dombhát,
Drága ruhában kelleti báját újra az évszak!
Illatozó ibolyák bújnak meg a lágy berek alján,
Nyílik a rózsa megint, kivirít s buja szirma piroslik,
Ring a fehér liliom, csupa fűszer az illatos ánizs,
Itt a kecses nárcisz pompázik, amott meg a jácint,
Kint a mezőn a kakukfű, ott a fahéj meg a sáfrány,
S szűzi fagyal veti árnyékát a sötét violára.
S végre, midőn kivirágzik a part, gyülekeznek a méhek,
Rajba verődve a dús kertekben gyűjtik a mézet,
S lágy zizegésük az embert mély álomba meríti.
Bárhova lépsz, a tavasz ragyogása fogad mosolyogva,
Enyhe ligetben a gyep puha szőnyege tárul elébed,
Kertek ölén sárgán lobog és rádbókol a sáfrány,
Hívnak a lágy, susogó ligetek, kivirult az egész föld,
S jólesik elheveredve a fák árnyában, az álom,
Hol madarak dala száll csicseregve a szűzi magasban.
Majd meg a hattyúk éneke csendül a tó közepéről,
S halk csobogással kúsznak előre a völgyek öléből
Szerte a hűs patakok, kiömölve a zsenge mezőkre,
Így hozom én a tavaszt évente, varázsom a földet
Így díszíti virággal, a holt rög is általam éled;
Nos hát nincs vita itt, a király pálmája megillet!”
Szólt Zephirus büszkén, s valamennyi dühöngve felelt rá,
Ám Boreas, akinek hajléka az északi tájék,
Túlbömbölte komor hangjával a többieket mind:
“Nincs-e erőm nekem is? S nem a zord Astraeus-e nemzőm?
Tiltja-e bárki, hogy én is szóljak végre magamról?
Vagy, ti vakok, nem látjátok, mily ostobaság volt
Megmérkőzni velem, mikor én lehetek csak a győztes?
Kár hadakoznotok ily önhitten s ennyi eséllyel!
Mert ha ti nagynehezen pár felhőt összetereltek,
Mozdulok én, s a világ végére röpül valamennyi.
Irgalmatlan erő, dühös őrjöngés, zabolátlan
Indulat és a harag kitörése vezérel örökké,
S csapkod a villám esztelenül, ha lesújtok a földre.
És valahányszor a barlangból kitörök szabadon, fönt
Tisztul az ég tüstént, szakadoznak előttem a felhők,
Foszlik a pára, a köd, s ragyogó fény árad a napból;
Ám ha utamba esik roppant tükrével a tenger
S oly nyugodalmas, akár a mocsár, vagy az álmodozó tó,
S méla merengéssel terül el, mozdulni se kíván,
Rettenetes hullám csap föl tüstént a magasba,
S felkavarodva azonnal reng, tajtékzik a tenger,
Majd nekilódul a partnak s földübörögnek a sziklák.
Mint Atlas, ki az égboltot hordozza a vállán,
S két ormával a Parnasszus, vagy Erix, vagy a Taurus,
Mint Othrys, vagy az Etna, a fényes Olympos, az Athos,
Oly magasan csapdos föl az ár e dühödt zivatarban.
Megzavarodnak a szörnyek a tenger ölén s menekülnek,
Csattog a hegyfok, a szirt, s a morajlást úgy veri vissza
Szerte a táj, hogy az ég belerendül, azonban a szélvész
Erre se nyugszik, s hajtja az örvényt oly vad erővel,
Hogy lemerülnek a tenger alá s eltűnnek a bércek.
Pezsdül a hab s elözönli a földet, amerre kiárad.
Nyögnek az ormok, a sziklák, majd megnyílik a mélység,
Mely a sötét iszapot gyomrából messze okádja.
S megtörténik az is, hogy a forgó ár a hajókat
Elnyeli hirtelen és harsogva csap össze fölöttük,
Vagy nekivágja a szirteknek s széttördeli őket.
S lendül a hullám egyre tovább, a magasba szökik fel,
Ring a hajó nyikorogva, a víz tobzódva dobálja,
Fönt a komor felhőket eléri az ingatag árboc,
Lent a meder sziklás fenekét súrolja az alja,
Vagy beletúr recsegő orrával a szürke homokba.
Így merül el, mély örvényt vájva, a gyenge hajó, s csak
Széttört roncsai hányódnak még szerte a vízen.
Csonka vitorlák, megpattant evezők, s a hajósok,
Bukdácsolnak, amíg rájuk nem törnek a fókák.
Fent a jeges szél tombol, lent a habokban a hőség,
Elkeverődik az Adria árja s az Égei-tenger,
Míg az ióni a tyrrhén hullámokba özönlik.
Akkora már a vihar, hogy a tengeri állatok ádáz
Száguldása elől szanaszét surrannak ijedten,
Bújnak a fókák s elrejtőznek a mély üregekben.
Mert a vad őrjöngés nem hagyja aludni sem őket.
Nem szökken fel a pajzán delfin a légbe ilyenkor,
Megrémülnek az istenek is viharom robajától,
Protheus elfeled ölteni új alakot zavarában,
S Aegeon se szorítja halálra a szörnyeket, úgy fél,
Bár e gigásznak száz rettentő karja van éppen.
Még Nereus maga is reszketve bukik le a mélybe,
Phorkys a gorgókkal menekül s döbbenve figyel fel,
Reszket az anyja Palaemonnak, míg ő maga elhűl,
Triton is elnyargal, míg tombol a tengeri orkán,
Kürtje se harsan, amint tovasiklik, a Nereidák meg
Anyjuk ölére lapulva siratják rémületükben
Feldúlt otthonukat s nem csillapodik zokogásuk.
Thetis is aggódik, hogy a förgeteg egyre vadabb lesz,
S majd beleőrül a vén Oceán maga is, pedig őrá
Meghódolva tekint föl e szörnyetegek hada folyvást,
S minden tengeri isten tiszteli bősz szigonyáért.
Ő se emelkedik arcával ki a szürke habokból
S nem meri gyors kocsiján berobogni egész birodalmát,
Akkora hullámok táncolnak üvöltve körötte.
Azt, hogy a tengereken ki vagyok, föltártam eléggé,
Tudja meg itt mindenki tehát, hogy a földet is épp ily
Rettenetes hatalommal dúlom föl, ha lesújtok,
Mert legelőször a drága vetést tépem ki tövestől,
Szétszórom haragomban a termést s messze röpítem.
Fájlalhatja soká a paraszt, hogy mindene elvész!
S hasztalanul gondozta a szőlőt, nincs azon ép szem,
Mert ha maradna, jeges zivatarral mind leszakítom,
S hullik az ólmos eső, s megcsípi a dér a gyümölcsöt.
Szárnyaim is jegesek, s ha legyintek, a fagy szele árad,
Jég a szakállam, s hó merevíti keményre gunyámat,
Zúzmara hajzatom éke, darától csillog az arcom.
S megtehetem, hogy porfelhőt kavarok fel az égig,
Megtehetem, hogy az erdőket letarolva kiirtom,
S megtehetem, hogy a várakat is szétrombolom olykor.
Sőt, megesik, hogy vasdarabot s köveket ragadok fel
S oly nagy erővel sodrom a végtelen űrbe magammal,
Hogy felakadnak a felhők közt, de a szél rohamában
Lángot vetve zuhannak alá s röptükben elégnek.
Majd amikor beköszönt a kemény tél, s vége az ősznek,
Szárnyaimat megrázom, s máris hózivatar kél,
Dermed a föld, s a rögök csonttá merevednek a fagyban.
Hullik a jég s házak tetején kopog egyre vadabbul,
Messze fehérlik a bérc, bukdácsol a nyáj is a völgyben,
Míg odavész, mert süpped a hó, s nincs útja semerre.
Hasztalanul fut a szarvas, a vadkan erős agyarának
Sincs foganatja, a medvét sem melegíti a bunda.
Jég köti gúzsba a téli folyókat, a fürge habokra
Jégpáncél nehezül s megakasztja a víz rohanását.
És hol előbb bárkák, tutajok sodródtak az árban,
Most kocsik és lassan döcögő szekerek menetelnek.
Még a vas is szétmállik, olyan szörnyű a kemény fagy.
Néha az erdőket se kiméli szeszélyem, a fákat
Úgy megtépázom, hogy utána sután meredeznek
S díszes lombkoronájukat árván, nyögve siratják.
Zörren az ág a berekben, a törzs behasad s lehanyatlik,
Rettenetes zúgás, recsegés veri föl nyugodalmát,
Megszakad annyi gyökér, s a csupasz fák rendre kidőlnek.
Roppan a tölgy s dőltében a szilfát is leteríti.
Pusztul a cser s az erős kőris, mely dárda lehetne,
Nem marad épen a mirtusz, bár maga Vénusz az őre,
Mind kiszakítom a bükköt, a gyertyánt és a fenyőfát,
Dőlnek a hársfák, s nem menekülhet a gyenge juhar sem,
Itt mogyoróbokrot tarolok s ott delphosi repkényt,
Ritkul a fenyves, a tengert már nem járja hajóként;
Roskad a fűzfa, a halvány puszpáng szálldos a szélben,
Hull a platánfa, a meddő, szálas nyárfa, elömlik,
Herkules éke, de földre terítem a gyenge borókát,
Majd az olajfát s égert, mely jó lenne hajónak,
Sárba zuhannak a cédrusok és meginognak a gyászos
Ciprusok is, pálmák meg a lándzsának kitűnő som,
Reszket az ártalmas tiszafa, s nem lesz a fenyőből
Büszke hajó, mert pusztulnak recsegőn a nagy erdők,
S megzavarodva e zajban, az erdő tétova vadja
Mind menekül, futkos s hegyi barlangokba igyekszik.
Ott sincs nyugtuk, a szél megrázza, cibálja a bércet,
Megmozdulnak a sziklák és lezuhannak a lejtőn
S hulltukban sok fát lesodornak vad robogással.
Mint amikor várak bástyái leomlanak, úgy zeng
Tompa morajjal a nagy mélység, dübörögve sokáig.
Eldicsekedjem-e azzal is én, hogy mily riadalmat
Keltettem Pallasnak népe körében, amint rőt
Szárnyammal fölkapva Erechteus remegő, szűz
Lányát vittem a végtelen égbe ragadva magammal.
S végre letettem az odrysi parton örök diadallal?
S így ha a föld repedésein át a sötét szakadékok
Mélyeit is beözönlöm az orkán bősz erejével,
Retteg az emberi fajzat, a kő, a talaj belerendül,
Meghasad aztán, s tornyaival beleomlik a város.
Csúszik a roppant hegy s leszakad, maga Orcus is elhűl,
Ő, ki az árnyak békétlen fejedelme, nejével
Reszket, amint a világosság, behatolva honába,
Fölzaklatja a félénk szellemeket sugarával.
Nyugton az ég se maradhat, mert belerontok az űrbe,
Vad szeleket lehelek, s földúlva üvölt az egész föld,
Oly szörnyű jeges örvényt ver föl a szárnyam a légben.
Tudjátok ti is ezt, megmérkőztünk mi gyakorta.
Küzdöttem veletek, s döngött riadozva a mennybolt,
Lobbant szerte a láng, feketén szikráztak a felhők,
Szállt a sötét égen s lecsapott pusztítva a villám,
Megremegett a világ, borzadva vacogtak a népek,
S félt az egész természet a földrengés morajától.
Elmenekült a vadállat az erdőkből, s a magasból
Dőltek a csúcsok alá, pusztított szerte a tűzvész,
Akkora volt a vihar, hogy a földnek sarka kibillent,
S borzalmas morajára az űr maga is belerendült.
Sőt még engem is elfog a félsz, s most is vacogok, hogy
Oly nagy erővel dúltam föl haragomban a földet.
Mit szaporítsam a szót, úgy vélem elég a beszédből,
Úgyse tudom bemutatni erőmet gyenge szavakkal,
S már a nap is lehanyatlik, a mélybe rohan kocsijával.
Azt hiszem én, nem kétséges, hogy a pálma enyém lesz,
S győzni fogok! Nos, rajta, királyunk, dönts a vitában!”
Ennyit mondott, s harsány lárma fogadta e szókat,
Csörgő láncaikat rázták, s zengett a magas hegy,
Mind morgott dühösen s követelte magának a pálmát,
S éktelenül lármázva, zajongva, vadul civakodtak.
Hogyha kezük nem volna keményen hátrakötözve,
S szárnyaikat sem fékezné meg durva acéllánc,
Elmérgedne a szóharc, s vad csata törne ki köztük.
Látva magas trónszékéből a király a dühöngést,
Durva szavakra fakad s tüstént így inti le őket:
“Hát már színem előtt mertek marakodni? Mi történt?
Meghibbantatok, ó, vakok? Itt lázongtok előttem?
Honnan e bátorság? Ily bűnre hogyan vetemedtek?
Vagy kiveszett szivetekből minden tisztelet, érzés?
Csend legyen itt!” Így fedte meg őket a zord Aeolus, s lám
Megrettentek azok, pisszenni se mertek azontúl,
Elfojtották háborodott dühüket nagy erővel
És a királyra figyeltek alázatos arccal a mélyből,
S bár látszatra szelíden ügyeltek a zsarnoki szóra,
Durva szivükben az ősi harag s a vad indulat izzott.
Rácsaikon túl így marakodnak a tigrisek is, míg
Rájuk nem ver az őr, hogy hagyják abba azonnal,
Fékeveszett vadságuk mégsem csillapodik le,
Méltatlankodnak némán, de korántse szelídek,
S arra is oktalanok lévén, hogy féljenek olykor,
Mégis a félelem és a vad ösztön küzd a szivükben.
Így miután a király elnyomta dühük kitörését,
Szólt s Boreasnak, a szittyának, nyújtotta a pálmát,
S megtiltotta legott, hogy ekép versengeni merjen
Bármelyik is közülük s meghúzta keményen a láncot,
Börtönüket szigorítva a béklyókat szorosabbra
Fogta, s a roppant barlangból rögtön nekiindult
S ment föl a Vulkán-építette magas palotába.
Ujjongott Boreas, dícsérve a bölcs fejedelmet,
Győztese lett a vitának, örült s vad képe sugárzott.
Eurus azonban méltatlankodik így megalázva,
Búsul a lágy Zephir is, méltán fájlalja bukását,
S Auster, a nyirkos, gyakran sóhajt fel szomorúan.