Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

Akkor már a magas hegyek alján állt a hajóhad:
nagy munkával, az Adria tükréről fölemelve
úsztatták föl az Athesisen, küszködve az árral.
Mind, aki látta avagy hallotta e dolgot: a téboly
szállta meg, azt hiszi; nem vállalja egy ács sem a munkát,
azt gondolva, a fáradsága hiábavaló lesz;
lassan nő a bizalmatlanság, szót se fogadnak
már neki, ellensége kacagja, barátai szánják,
háborgást, gonosz áskálódást szít az irígység.
Ám Marcellus nem rendül meg a balga beszédtől,
és nem tartja hazája javánál többre a pletykát;
tüstént ő maga gyürkőzik neki, kétfoku fejszét
markol, s héraklészi utat vág: dőlnek az erdők,
megcsupaszodnak a hegyhátak, s ami onnan aláhull,
szurdokokat, szakadék-völgyet betemetnek a szálfák.
Más lesz az arca a helynek, mindenféle vadállat
szerteszalad, keresik háló-kuckójuk a faunok,
ámulnak, nem lelve a zsombékjukra, a nimfák;
mint amikor Xerxész tengert taposott Abüdosznál
száraz lábbal, s indulatától esztelenül tört
át az Athosz szirtjén: hol előbb csak medve s oroszlán
kószált, új vizeken szárnyaltak a furcsa vitorlák;
mint amikor pún állatait Latiumba vezette
Libya zord ura, Alpokon át vágatva vad ösvényt,
s máglyáktól porladtak a szirtek, a tűzpuhitotta
kősziklák az ecet hidegétől széthasadoztak, -
bár méltatlankodva, a bércek tűrni tanulják
végül az emberkéz nyomait, s a hajókat a hosszú
lejtőkön, meredélyeken át gép tolja előre;
mert van-e hely, hova nem hatol el fortéllyal az ember?
Négyszögü talpfákon tolják a hajót a magasba,
hengereken gördül lefelé olajozva az alja:
s bár a vitorlarepítő tenger látta csak eddig
siklani, most dombon-zsombékon röpköd a gálya.
Ámul az ég, természet-anyánk ijedezve sikoltja:
vége a dolgok rendjének, villámokat esdve,
hogy súlyával az Ossza ne nyomja a Pélion ormát,
és a magasztos Olümposzról felnyúlva ne nyalja
száz kígyóval a csillagokat most újra Tüphóeusz.
Félelmét oszlatja a mindenek atyja: a Párkák
is tanusíthatják, nem az ég ellen hadakoznak
most, egymással küzdenek ily furfanggal a földi
népek, e nagy munkára a balsors készteti őket.
Fölvonszolni nehéz volt mind a hajókat a csúcsra,
még nehezebben szállt le a bércekről a hajóhad,
görgőn csúszva, a tóra. Kötél tartotta temérdek
mindegyiket, hogy előre ne bukjon szörnyü robajjal;
mégis egy elszabadult, s a csomókat szerteszakítva
- nem tarthatta ezer kéz vissza - rohant le a lejtőn;
s akkora örvényt keltve zuhant a fehérhabu vízbe,
mintha az ég közepéből fényhordó kocsijával
gyeplőjét eleresztve Apollo hullna a mélybe
napnyugaton, szétverve az istennő sima tükrét:
míg kocsirúdja a sűrű parti homokba merülne,
tajtékjukkal a hullámok telehintik az Atlast:
éppúgy tárja ki nagy torkát tátongva a Garda
tó, sose látott algákat mutogat; magasabbra
szörnyü Charybdis sem veti habját Tauromenosnál,
így nem verdes a szkítha vizen Nereus sem a légbe,
hogyha a két Symplegas-szirt fölváltva csap össze.
Áznak a lombkoronák, az ütéstől rengnek a partok,
és az iszap felszáll, kavarogva a híg mocsarakban;
rémülten menekülnek a Naïsok apjuk ölébe,
és eszméletlen halakat táncoltat az örvény.
Ám a hajó (csoda hallani!) sértetlen marad: őre
én voltam, s hogy a többit is óvjam eféle veszélytől,
elmagyaráztam a baj megelőzésének a módját.
Éppen olajfáinktól zöldellt fent a hegyoldal,
- kedves fám ez, lombja borítja a szürke Hymettust
és a verőfényes legelőjü taburnusi tájat, -
én alakot váltván - a kilétem föl ne fedezzék -
megtanitottam e fákra tekerni erős kötelük jól,
és hogy a dörzsölt kéregtől a fa lángra ne gyúljon,
szüntelenül locsolással védjék, azt is elértem.
Mindmáig, hogy az emlékét feledés ne borítsa,
őrzik a ráncos törzsek a roppant sebhelyeket még.
Így hát végül vízre bocsátották a hajókat.
Azt hiszi: még nincs mind a tavon, s hogy félbeszakítsa
fáradozásaikat, szárazföldön, meg a Garda
tükrén is támad, bár hasztalanul, Picininus;
mert Marcellus látva előre, mi lesz, kikötőjét
bástyás töltéssel megerősítette; a hosszú
szárnyak szembelevő két végét lánc köti össze.
Bent a hajósnép felkészíti hajóit a harcra,
és az erődítményeket őrség őrzi vigyázón;
olykor a görbe hajitógép gyilkos nyilakat szór,
máskor kénporból kicsiholt villám tüze röpköd.
Dárdadobásnál nem mer az ellenség közelebbre
menni, hajói az összecsapáskor visszavonulnak,
s bár a tavat nem, az ömlő vér megfesti a földet,
mert a szilárd hegyeken zordabbul tombol Enyo.
Marcellus sejtette, hogy ellensége amonnan
jön, s megszállta erős csapatokkal a bérci tetőket;
nékik a hely kedvez, de a nagy létszám amazoknak.
Kürtöket elfojtó, csillagsértő csatazajt csap
innen a felmászók hada, onnan a visszaverőké;
csak feltartóztatja, de nem kezd harcot azonnal
Marcellus, nem akarja bevetni egész seregét még.
Majd amikor már visszavonulni kivánsz, Picininus,
gyors lovasokkal tör hátráló osztagaidra
sértetlen fedezékből, s újabb jelre a szomszéd
várak is ontják friss, gyalogos csapatok sokaságát.
Megfordulnak az insuberek, de levágva hevernek
nagy halmokban már elesettjeik, és dagadozva
folynak a vérpatakok mély völgymedrükben a tóba.
Elhagyván a balul megjárt hegyeket Picininus
űzötten nyílt térre siet, hol Mantua földje
Veronát hosszanti határaival bekeríti;
Marcellus meg csaknem egész seregét elereszti
ekkor a városban, meg a tisztjeit, óvni a bajtól;
ő maga víg evezőseivel felszáll a naszádra,
s gyorsan körbeszaladva a tó partján, a kanyargós
öblök városait győztesként mind leigázza:
így kap támogatást Paris, ennivalót a lakosság.
Közben, alig ragyogott fel a szép kikelet, Picininus
úgy döntött: az idő alkalmas terveihez már,
és mit egyetlen kor sem látott háboruzáskor:
át mert kelni az Athesisen váratlan a haddal,
bár a folyó közepén a velencei gályaraj úszott,
s túlpartján az egész sereg és nagy tábora állott.
Marcellusnak a távolléte okozta e súlyos
pillanatot: kiderült, mily sok függ tőle, az egytől.
Tüstént elfogják a hajókat, elűzik a partról
osztagait; gyáván azt nézné mind, hova bújjon.
Most akadálytalanul kószálhat a messzi mezőkön
szerte a hetyke ligúr, s hogy övé a szegély, letarolja
mindkét partot; sőt, nemcsak Verona vidékén
engedi tárt kapuján minden város be a győztest,
gyorsan meghódítja Vicenzát is Picininus;
immár féli a vad kígyókat a messzi Ateste
és a Silex hegy, ahol rest Bacchilo mossa az erdők
szélét, elkeveredve a hűsítő Aponusszal.
Végül az Antenor meg utódai lakta vidék is
sziklát rak sziklára, erős hármas falat épít.
   Rögvest megrendülnek a város atyái e roppant
vésztől, és a picenumi síktól messze a Sforzák
összefogást javasolnak a népeknek, hogy erőik
hassanak együtt: hisz nem csak Márk városa ellen
készül, a tuszkokat ádázul gyűlölve Philippus
bajt hozhat Genuára is, és nem tűri sokáig
azt sem, hogy Péter trónját szolgálja ki Róma:
oltsák hát, ha közös tűzvész fenyeget, közösen mind!
Úgy látják, nincsen más orvoslás a veszélyre:
Marcellus, ki a Garda tavat most hajtva igába
újra, körülzárt társainak szállít eleséget,
s elleneit szétszórva, az Alpeseken diadalt ül,
hagyjon mindent ott, s Veronát védeni menjen.
Elvonulása után fellázad nyomban a hegység
népe: ha szűnik a terror, ritkán hű a legyőzött.
Ám Verona a félelmét elnyomva fogadja,
és a letört lelkekbe megújító bizalom száll,
mert éber gonddal mindent elrendez e férfi.
Így elhárította a város végveszedelmét,
s elkergette - ez egy hónapba se telt - Picininust;
nem fenyeget már pusztítással, vad szive most új
gondtól retteg: mert közeleg hős Sforza, mögötte
száz lobogó, a szövetséges nagy hadsereg élén;
és nemcsak katonák jönnek vele sűrü sorokban,
hozza magával az istenek áldását, a szerencsét.
Mégis, bár alig indult el, már késnie kellett,
mert Senába, akárhogy akart is, nem mehetett be:
minden utat megszállt ravasz ellensége előtte,
és a Soavus domb csúcsától kezdve a széles
földeken át árkot huzatott, mely az Athesisig vitt:
oly hosszút, hogy a kései századok el se hiszik tán,
kései századok el se hiszik, bár még nyoma ott lesz.
Így semmit se tehet sokezer harcossal, a harchoz
összeadott pénzzel, neve-híre hiába lebeg fenn:
ő maga új Pyrrhusként meg nem menti Velencét.
Nézi ezért csak a háborut, és nem műveli, tétlen
bosszankodva a látványon, s nézné csak örökké,
hogyha titokban Marcellus (mert már az erénye
lett, ha megoldást lelni nehéz, a csomót kibogozni,
és a szokatlan utat feltárni) az éjjeli csendben
át nem kelne a városból kilopódzva az Alpok
csúcsain, és szétküldve az ottani népet előre,
át nem vágna a hegyszoroson, mely a Caudiuméval
verseng; jó őrségeivel megszállva a dombok.
Végül a hosszú völgyeken át így eljut a Sforza
táborhoz, s a seregnek utat mutat. Áttör a biztos
mesgyét járva a sok hadi osztag a sűrü bozóton,
meghódítják ők is a szirtfokokat. Picininus
látva, hogyan villódzik a fegyver, hogy bekerítik,
nem bízik töltéseiben, sem az isteni kegyben;
elmenekül, most visszafelé a folyón, amin átkelt.
   Fellélegzik hát Verona, pihenhet a fáradt
Marcellus, munkái után felüdíti a város;
mégse sokáig, mert a vezér-jövevény csakis őrá
számít, annyi vitéz közül őt választja ki társul,
csak vele, más tiszttel már nem vállalja a harcot.
S íme, valóban: békén ül kócos Gevionnál
s nem hallgat más senkire; ő mozdítja ki, menjen
már a hegyekbe, vigyen Bresciának gyors segedelmet.
Megmásszak a jeges sziklákat a tél elején már,
ott, hol a Sarca sebes vize fut be a Garda tavába,
és oly bőven küldik az ennivalót a körülzárt
városnak, hogy utóbb onnét kap vissza a tábor.
Megjön s harcot kezd a türelmetlen Picininus,
baljós csillag alatt: soha nem melegedtek a hűvös
alpesi szirtek ilyen sok vértől, s ő is alig bírt
megmenekülni a láncoktól; de leküldte Olümposz
hírnök öcsémet (a Párkák így fonták meg a sorsot),
hogy süvegének felhőjébe takarva kimentse,
s nemcsak sértetlen vigye ellensége hadán át,
ám Veronát mégis bevehesse csalárdul a kígyó.
Jaj, de kevéssé állhatatos, de szeszélyes a vak Mars!
Az, kit imént győztek le, akit már szinte bilincs várt,
megveszi csellel, amit nem vett be erővel, a várost,
s arra tanít, a csapást fájóbb sebbel viszonozva:
harci szerencsédben, mig a háboru tart, sose bízzál.
Megrémíti a Sforza vezért ez az új veszedelmet
jósló hír, s hadait mind körbe vezetve az Arsa
völgyén át kívánja elérni a messzi Vicenzát;
ám Marcellus, a hős, feltartóztatja futását:
“Ó, Latium népének fényes hirü vezére,
vajh milyen isten rossz szándéka zavarta meg elméd?
Ekkora haddal próbálnál ilyen úttalan úton
átvergődni? Cilicia torka s a Kaspi vidék sem
ennyire félelmes! Sereged vesztébe rohanjon
önként? Hisz ha a vad hegyi népek szembeszegülnek,
sziklákat gördítve sokezret gyilkol egy ember!
Hogyha reánk nincs gondod, szánd a saját katonáid!
És ha saját becsvágyad sarkall, s fájna Velence
végzete: Veronába siess újból! Nem esett el
végképp, három bástya, s egyik kapu ott a mienk még
biztosan, és Márk híve a nép jobb része, tudom jól.
Hát igyekezz, és míg habozik, támadd meg az ellent,
míg lábát meg nem veti; késésed veszi el csak
győzelmed! Higgy benne, legott képes vagy a tettre.
Hadd legyenek mások zordak, te ne légy! Kire hagynád
drága Johannádat? Kire édes gyermekeid, mondd?
S hálából Verona, ha visszaveszed, neked adja
elfoglalt jószágaidat.” Legjobban e bölcs érv
győzte meg őt: seregét indítja bevont lobogókkal,
s egyre sietteti, senki a vágyának nem elég gyors, -
mint a madár, melyet oly híressé tett Ganymedes
elrablása, mikor zsákmányt les, látva a kékes
kígyót hátrahagyott fészkéhez kúszni csalárdul,
visszarepül sebesen, szeleken, villámokon át is.
   Reggeltájt indultak, egész éjjel meneteltek,
majd ismét egy egész nap; a zord sziklákon alig bírt
átvergődni a fegyveres osztag. Két nem egyenlő
részre hasítja a zúgó Athesis árja Veronát;
síkság van nyugaton, s vén vár koszorúzza falát itt,
míg a keletre eső alföldet Mars mezejének
hívják, római néven. Ahol tengerbe merül, mint
vélik, a Göncöl, két bástyát hord két meredek domb,
ám közel egymáshoz. Roppant híd fűzi a szétvált
két városrészt össze, a gyors sodrásu folyón át.
Hogyha, miként Marcellus ajánlja, a harcot a síkon
kezdik, a város nyomban övék lesz, s foglyuk az ellen;
ám férjét, a vezért, rávette Johanna, hogy inkább
fent, a hegyen menjen be. A nap már alkonyodóban
rézsút verte a bércek láncolatát sugarával,
és ő látta meg elsőnek hadukat közeledni,
elsőnek mutatott a sisakra, mit annyira ismert,
és a magas bástyákon megkongatta az ércet;
majd leszaladt s a csikorgó vaskapukat kinyitotta,
nem gátolta az aggodalom, vagy a női szemérem, -
és szerető ura karjai közt szunnyadt el az ágyban.
Marcellus meg, bár mindent feketít a sötét már,
ment, ahogyan készült, egyenest a folyóhoz, azonmód
elfoglalta a “bárkavivő” hidat (arrafelé így
hívják), majd kapuját támadta, de sűrü sövénysor
védte az átjárást; “rőzsét ide, gyorsan” - eképp szólt,
“emberek” - és a fa-védősáncra tüzet vet alulról,
mitse törődve a fentről hulló dárdaesővel.
S Vulcanus heve még nem csillapodott, amikor már
jól megsarkantyúzva lovát, átugrat a sáncon,
perzseli bár köpenyét a riasztó tűz, s a sisakja
tollbokrétáját is elérik, sértik a lángok.
Társai kissé várnak, amíg üszkös hamuvá lesz
Mulciber, akkor nagy lármával futnak utána;
Márk neve harsog fennen, a fényes csillagokig száll.
Végül szűnik a polgárok félelme, siet mind
csókolgatni a győzelmes jobbot vetekedve;
több követ is megy a fellegvárból, hívja a győztest,
hogy vegye át a babért, mit szerzett nagy diadalma.
És már insuberek vérétől lucskos az utca,
már a piacra kitűzted, Marcellus, lobogóid;
Sforza csupán ekkor - látván, ami oly hihetetlen -
ért oda, s így szólt: “Üdv néked, Latium s a Quirinus
sarja, Velence hatalmának hős helyrehozója!”
   Még végig sem mondta, sebes hírnök jön a hírrel:
titkon a várost felgyújtván, elinalt Picininus.
És már látják ők maguk is, hogy száll fel az égő
házakból száz füstgomolyag, hullámzik a szélben.
Kettéoszlik a háboru: tűzoltás a gyalogság
dolga, az eltűnt ellenséget a fürge lovasság
üldözi. Ám a menekvőket betakarja sötétlő
szárnyaival, s űzőik elé akadályt vet az éjjel.
Míg álommal üdítik a tagjaikat fel az ifjak,
minden bástyáról s kapuból kiterelve az ellent
Marcellus, Márk híveivé őket besorolja,
még mielőtt szekerét tovahajtja a lusta Bootes.
Sokkal több baja volt a szövetséges csapatokkal
másnap a hősnek: a táborozók gonoszul nekilátnak
fosztogató hévvel feldúlni, rabolni a várost;
minden háborunál bőszebben tombol a béke,
pusztít házról házra, a templomokat se kimélik.
Látva vezérük e bűnt, nem tűri: halálra itéli
nyomban a tetteseket, s így szolgál kétszer is egy nap
rá, hogy a szép “haza atyja” nevet Verona megadja.
   Új tettének híre madárnál is sebesebben
szállt el a Gangesz népéig, meg az Atlaszon is túl,
és Marcellust zengi dicsőítőn sokezer nyelv.
Sforza pedig, mikor ujjongó Verona tanácsa
őneki ad hálát, “Nem nékem jár köszönet” - szólt;
“rám ne ruházzátok más érdemeit; csak e férfi,
ő egyedül mentett meg benneteket sietéssel,
őneki áldozzátok a bort most, mint Mariusnak,
őneki hozzátok ki a rég őrzött koszorúkat,
néki a cifra, hajóorr-ékes arany hadijelvényt,
és a füves-bokros, párkányzat-díszü füzért is;
őt Jupiter, Venus és Phoebus szent fája övezze,
más homlokra elég, ha a Pallas lombja fonódik.
Mert nekem az tisztesség, hogyha a szám igazat mond
lelkem tiszta tudása szerint, az most a dicsőség:
nem veszem el, nem irígylem a fényt, mit nyert a barátom.”
Így dícsérte; a hős ott állt mellette, s e szókra
pírba borult arcát elfordította szerényen.
   Nem mondom most el, hogy mászta meg újra az Alpok
szirtjeit, és ismét hogy győzte le fent Picininust;
inkább azt, hogy visszahivatta Velence a hadból,
és elküldte utána az etruszk földre csatázni.
Bízva remélte a tyrrhén vérbeli számkivetett most,
hogy sikerül Fülöp országához kötni a lídet;
úgy dönt hát, Verona alól elhozza azonmód
Sylla alá seregét, és megtámadja a várat.
Mozgására figyelve Firenze eszes vezetői
összeszedik seregük s a szövetséges haderőket;
Eugenius patriarchát küld a latin Tiberistől,
bátyjának Phaëthón ős városa még ezer íjászt,
s Troilust is, ki vitéz tettekről híres e földön,
megnyeri, féltve Picenum földjét, végül a Sforza.
S kit küldhetne Velence a legnehezebb viadalba
mást, mint Marcellust? Etruria ennyi jeles hős
jóvoltából megmenekül, fölakasztja hazája
oltárára az ellen fegyvereit, s diadalt ül.
   Közben Gallia földjein át ugyanannyi erővel
támad Mars, s a ligúr kígyónak a sorsa hasonló:
mert a tavasz szellői alig fújtak szelidebben,
míg Picininus távol van, számbéli fölénnyel,
mint azelőtt bátorsággal, megy hadba a Sforza;
nem zord szirtek közt: a nyitott síkságra özönlik,
hol lágyan kanyarog nádtermő Mincius árja;
Mincius ez, mit a táj nagyhírű sarja magasztalt,
Mincius: Aoniában a Permessus nem ilyen szent.
   Várta, amint átkelt a folyón, kígyókkal ijesztő
nagy seregével Itália hősi vezére, vitézül
szembeszegülve, de nem pártolja hadát a szerencse.
Így ismét leigázza e férfit a végzet: a tábort
ott kell hagynia. Fellélegzik Brescia a hosszú
ostrom után, s mit négy évig folyvást veszitett csak,
immár egy rövid óra alatt nyeri vissza a város.
Ekképp dőlt el a Garda vizén is a háboru sorsa:
elvesztette Fülöp, szétverve a büszke hajóhad.
Ám itt is Marcellus a jó forrása, a kezdet,
ő, ki előbb átvitte a szirteken, úttalan úton
gályáit, természeti törvényt tört a hazáért,
később új flottát épített, irtva a fenyves
sűrűjét, a vizekre csupasztva az árnyteli erdőt.
Győztes haddal az Arnótól tért, Maeoniából
vissza, mikor megkapta Velencéből a parancsot:
forduljon be Ravenna felé, mert arra a helyre
áhitozik, tudják, a ligúr: s Márk Adria-parti
városa semmit sem tart annál végzetesebbnek,
mint ha vetélytárssá teszi ellensége Ravennát.
Ám a hatalmasnak gyávával könnyü a dolga,
fortélyosnak az együgyüvel, s - vesztére - Ravenna
élén épp ilyen állt (ha a rest és ostoba élen
állhat), olyan, ki Velencének hűbéri jogokkal
tartozik, Osterius nevü sarja a régi Polenta
törzsnek; agyában az én adományomnak nyoma sincsen.
Gyakran szőttek ezért szomszédai cselt, zaboláját
éppen ezért fitymálta a köznép, többre becsülve
balga kocsis mocskos gyeplőjénél az igát is;
visszavonás lett úrrá, mindent összezavarva.
Mint ha szilaj nebulók, alig érnek véget az órák,
összeakaszkodnak, röpködnek a könyvek a légben,
és a sötétkék tintaesőt hintő kalamáris:
hogyha a zajra beront a nehézkezü iskolamester
pálcával s a szokásos szerszámokkal ijesztőn,
halkítják hangjuk, s a veréstől félve - nem újság! -
mérséklik magukat, s a kavargó por leülepszik:
éppúgy szűnik, ahol Marcellus fényes alakja
megjelenik, minden civódás, és a dühöngő
nép vad lázongása, a belharcok zaja halkul,
és rablók se garázdálkodnak az éji sötétben;
jobban hallgat az őr a parancsra, szilárd az igazság,
s nem csúfolja, de féli: lehet büntetni a bűnt már.
Azt hitték a ravennai polgárok, hogy ezentúl
Márk törvénye alá jutnak, Marcellus ezért jött;
mind bizakodva sietnek felkínálni a hősnek
mindenüket, zajgón tódulnak a nagy palotába,
ámde elébük szökken (bár a nehéz levegőben
fáj keze-lába), s rájuk dördül a hős: az atyák nem
ezzel bízták meg, hanem elhárítani külső
nagy veszedelmüket, óvni a népet is és fejedelme
épségét is, hisz nem tartja Velence Ravennát
annyira, hogy megcsalja barátját becstelen érte.
Többszöri intésére a térről visszavonulnak,
s mind versengve magasztalják őt, csillagokig száll
éljenzésük; végül küldöttség megy a város
véneiből, hogy az adja elő: egyhangu a döntés,
néki ajánlja fel, íme, a nép a jogart, az uralmat;
kérésükre fogadja el azt, amit esdve kivánnak
mások, az égi parancs ide hívja, ne vesse meg önként;
higgye el, itt nincs úr, mert balga az úr, ma Ravenna
trónja szabad, foglalja el, itt, az üres palotában,
hogy ne Fülöpnek ajándékozzák majd akaratlan.
Tiltakozik, míg unszolják, eleinte nyugodtan,
ám a beszéd közepén a könyörgők félbeszakítják:
fegyver villog a téren, a tényt már visszacsinálni
nem lehet, ordítják. Fellobbant szörnyü haragja
erre, s ijesztő hangon előhívatta a lictort:
hozza a vesszőket, s a nyalábba kötözve a bárdot, -
mert megszokta, a terrortól fél az, ki a szóra
nem hallgat, de a vérontást, ha lehet, halogatta.
Tüstént szétrebbent a tömeg: nem félt a haláltól
annyira, mint ahogyan bámulta a hősi kitartást,
hogy van egy ember a földön, e dúlt korban, ki nemet mond,
bármennyit könyörögnek, a kínált trónra nem ül fel,
melyet erőszakkal ragad el, kit a szent kötelékek
összekuszálására hevít a gonosz hatalomvágy;
honpolgárt a hazája, szülőket a gyermekük ellen
hajtva-uszítva, ez adja a testvérkézbe a kardot.
Bárcsak lenne ilyen lélek mindenkiben! Akkor
flottáktól nem zúgna a víz, a mező sem acélos
hadtól, csak kapa csengne az üllőn, nem sebesítő
fegyvert gyártana ott a kovács: a saturnusi békét
élveznék, falak oltalmát nem várva, a népek;
hosszú élet után érné meg az ember a csendes
léptü halált, s az arany Szűz újra leszállna a földre.
Bár kedvelt hősünk ragyogó önuralma kitűnt már
máskor is: úgy nézett az arany csábos tömegére,
oly lekicsinylőn, mintha homokdomb lenne a sok kincs.
Például Paris - átjárást kért tőle, a szökni
kívánó menekülteknek, s volt megbizatása
sok pénzt is felajánlani, hogyha nem engedi ingyen -
értve, miről van szó, csábítani pyrrhusi csellel
megpróbálta e Fabriciust: osztozzon a hasznon.
Marcellus nemcsak nem esett a gylippusi bűnbe,
ám gyengéd szókkal jó útra terelte Parist is:
így a temérdek kincset megmentette honának.
Sforza az elfoglalt Veronát dúlja hadával;
Marcellust bízzák meg, a várost váltsa ki pénzért,
vagy harcoljon a tér közepén, ha vezérük a rabló
hordát meg nem fékezi; Sforza fülébe is eljut,
hogy mit üzent a Tanács, bár titkos volt a parancsa,
és ő - mintha a rábízott aranyat neki adták
volna - titoktartást esküdve legott felajánlja
Marcellusnak. Ez éppúgy nem rendül meg az édes
romlástól, mint az, ki a szamnita pénzt kinevette,
szűkös reggelijét kotyvasztva cserépfazekában.
   Míg telt háboruban s békében Itália földjén
így az idő, a tüzes nyarat elkergette az ősz már;
lomhán múlt el a tél is. Alig mocskolja az első
réti virágokat ömlő vérrel Mars kikeletkor;
nem harsognak a vad rézkürtök, s vas-reteszével