Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

Prózai művek

BESZÉDEK

1. BUDAVÁRI BESZÉD LANDO PÁPAI KÖVET FOGADÁSÁN

Főtisztelendő Atya! Felséges urunk királyunknak, valamint az ország főpap és báró urainak nevében és megbízásából fogok Főtisztelendő Atyaságod előtt röviden beszélni.

Főtisztelendő Atyaságod jövetelének okáról és a kereszténységért vállalt fáradozásáról a király őfelsége már korábban is tudott a váradi püspök úr jelentéséből, azután pedig Főtisztelendő Atyaságod emlitése erősítette meg újra értesüléseit; tudniillik, hogy Főtisztelendőségedet az apostoli szentszék küldötte egyebek között a császári és királyi fölség közötti nézeteltérések elsimítása végett. Ezért úgy a király őfelsége, mint a főpap és báró urak, továbbá az egész ország a lehető legnagyobb háláját fejezi ki őszentsége iránt, amiért meglátogatta és megvál­totta az ő népét, és megfújta nekünk az üdvösség kürtjét. Valóban ez időben őszentsége nem gondolhatott és cselekedhetett volna semmi mást, ami pásztori tisztének megfelelőbb, a kereszténység ügyének üdvösebb és végül Istennek és embernek tetszőbb lett volna; s jóllehet ez az ország a szentséges apostoli széknek mindig örökös engedelmességgel tartozott, ez most mégis annyira lekötelezett mindannyiunkat, hogy kötelesek vagyunk mindenünket az irántunk tanúsított nagy jóindulatért felajánlani. Sokáig és mindenhol fennmarad majd ezért II. Pius pápának, szentséges urunknak dicső neve, és utódaink is emlékezni fognak rá. Őfelsége egyébként értesült a római császárral folytatott tanácskozás azon pontjairól is, amelyekről végül döntés született; úgy vélekedett, hogy ezeket saját tanácsosaival, illetve az országlakók közösségével kell érdemben megtárgyalnia. Ámbár tudja, hogy soha semmit nem követett el az előbb említett császár ellen, amivel őt arra indította volna, hogy őfelsége nyugalmát és ennek a királyságnak a szabadságát háborgatni kényszerüljön; mivel azonban egykor vala­mennyi elődjük között örökös barátság és szövetség virágzott, és a kereszténység ügyét most is leginkább ez a mozgatóerő viszi előre, megígéri, hogy a maga részéről mindent méltányol és mindenhez beleegyezését adja, ami ennek a rendkívül hasznos és szükséges békének a megszilárdítását szolgálja, nem törődve az említett határozatok hátrányaival, hanem inkább azok feltételeinek időszerűségét mérlegelve, őfelsége - főpapjainak és báróinak megfontolt taná­csára - beleegyezett azokba; és a jelenlegi viszonyok között ahelyett, hogy az őt ért sérel­mek bármiféle megtorlásával vesztegetné az időt, inkább a kereszténység védelmével kíván foglalkozni.

Azok a főpap és báró urak pedig, akik mindezeket személyesen tárgyalták meg, a maguk részé­ről szinte ugyanezt tanácsolják. A tárgyalás eredményeit - amennyire szükséges volt - ismer­tették társaikkal és az ország közösségével is, és nem a határozatok előnyeiért - hiszen ezek némelyike igen megterhelő volt -, hanem sok egyéb ésszerű okra hivatkozva, még az egyezség terhes részeit is helyeslik, és készségesen vállalnak mindent, amivel a határozatban foglaltakat a kívánt sikerre vihetik. Úgy vélekednek, hogy jelenleg azt kellene leginkább és mindenáron elérni, hogy a viszálykodásokat lecsillapítsuk, a szövetségeket felújítsuk, a koronát visszaváltsuk, továbbá mindenfelé békét teremtsünk, és ezáltal testben és lélekben egyaránt szabadabban és harcra készebben álljunk szemben újból hitünk ellenségével, akinek földrengető közeledtéről napról napra nyomasztóbb hír hasogatja fülünket.

Ezért kérik Főtisztelendő Atyaságodat, hogy amilyen gyorsan csak az apostoli megbízatás engedi, térjen vissza a császárhoz, és számoljon be neki valamennyiünk jóindulatáról és akaratához (kívánságaihoz) alkalmazkodó készségéről.

Végül a mi felséges király urunk éppúgy, mint a főpap és báró urak, továbbá az ország lakói mind őszintén és hálatelt szívvel köszönetet mondanak Főtisztelendő Atyaságodnak nagy jóindulatáért, buzgón vállalt fáradozásaiért és az ügyintézésben tanúsított nagy gondosságáért. Mindannyiunk véleménye az, hogy Felséges Atyaságod úgy fáradozott ezért az országért, mint­ha innen származnék; semmit nem mulasztott el, ami személyes hírnevét növelhette és ami ennek az országnak a nyugalmát és végül az egész kereszténység üdvét szolgálhatta. Bárcsak valaha tehetnénk valamit Felséges Atyaságodért, akkor biztosan megismerné, hogy a szívességet mily szívesen viszonozzák és a kapott jótetteket mennyire nem felejtik (itt). Most méltón magasztaljuk Fölséges Atyaságodat, és - tőlünk telhetően - legalább dicsőítő szóval fejezzük ki lelkünk köteles háláját, de nem mulasztjuk el ezt levélben is hírül adni őszentségének és az egész világnak. Buda 1460.

2. RÓMAI BESZÉD A MAGYAR KÜLDÖTTSÉG NEVÉBEN
A PÁPA NYILVÁNOS KIHALLGATÁSÁN

Szentséges Atya! Ha az igen sok és fontos elfoglaltsággal bőségesen megterhelt Szentségedet mi is feltartóztatnánk beszédünkkel, nem annyira kegyes füleidnek okoznánk vele bosszúsá­got, mint inkább az akadályokat halmoznánk a közteendők elvégzése előtt, ezért jövetelünk­nek - kétségtelenül jelentős és ékesszólásra érdemes - okait igen rövidre fogva adjuk elő.

Amikor a magyarok fenséges királya a múlt nyáron hadba indult a török ellen, és saját birodal­mának, valamint az ellenség földjének határán megtudta, hogy Pius pápa meghalt, jó ideig - méltán - szomorúság és kételyek költöztek lelkébe. Amennyiben egyebek között leginkább azért aggódott, hogy lehanyatlik hitünk szent ügye, melyet ez erős akaratú és tekintélyes föllépésű férfiú megkezdett. Nem tudta, hogy a korábban megkezdett vállalkozást mennyi bizalommal folytathatja annak a halála után, aki a háború megindításának legjelentősebb kez­deményezője volt, és akitől azt remélte, hogy a megkezdett háború legbiztosabb támogatója lesz.

De eközben kellemesebb hír érkezett: II. Pál foglalta el a pápai trónt. E hírre a remény tüstént úgy oszlatta el a félelmeket, miként a hajnali boldogság szárítja föl az estéli könnyeket, mert senki nem kételkedhetett abban, hogy a Szentlélek sugallata gondoskodott Isten egyháza szá­má­ra olyan pásztorról, akit a természet számtalan sok erénnyel megáldva már rég kijelölt a leg­­főbb trónusra, és aki bölcsességét és nagylelkűségét nem szavakkal, hanem tettekkel tárja elénk. Tehát ez volt az egyedüli és közös oka valamennyi nép örömujjongásának. A mi kirá­lyun­kat azonban, valamennyi honfitársunkhoz hasonlóan, még valami egyéb rendkívüli dol­gok is megörvendeztették. Tudta, hogy Szentséged Velence gazdag városának szülötte, és - amint illik - hőn szereti hazáját, és polgártársait, a mi szövetségeseinket - akik ugyanabban a vál­sá­gos helyzetben vannak, mint mi - soha nem fogja cserben hagyni. Emlékezett rá, hogy elődöd és rokonod, a szent emlékezetű IV. Jenő pápa, mily jóindulattal és mennyi jótétemény­ben részesítette az ő atyját, aki a törökök ellen fölkelt keresztény nép vezére volt, valamint az egész pannón nemzetet; és nem kételkedett abban, hogy te követed majd e rokoni nyájasságot és bőkezűséget. Sőt, a nehezebb helyzet és páratlan jóságod, Szent Atya, amellyel minden pápát - még rokonodat is - fölülmúltál, azt a reményt kelti, hogy kissé több lesz az a támo­ga­tás, amelyet az unokaöcs nyújt majd a fiúnak, mint az, amelyet a nagybácsi nyújtott az atyának.

Mindez arra indította királyunkat, hogy Szentséged és az apostoli szék iránti kötelezettségének mielőbb eleget tegyen; amit valóban meg is tett volna, ha súlyos és hosszadalmas háború nem tartotta volna távol lekötve; és valóban, mihelyt a zord évszak és a téli vihar a háború megszakítására kényszerítette, legelőször a hű fejedelmek e legmegtisztelőbb kötelezettségé­nek igyekezett eleget tenni.

(A folytatás egyik változata)

Először hát teljes lélekkel gratulál Szentségednek; szent lábaidat csókkal illetve ajánlja magát és övéit oltalmadba; és minden körülmények közötti, elégedetlenségtől mentes, tiszta, teljes és kánoni engedelmességet fogad Neked - mint Krisztus valódi helytartójának - úgy a saját, mint országa nevében, olyan őszinte lélekkel és fogadalommal, amellyel egykor az ő neves ősei is teljesí­tették kötelességüket a római egyház és annak főpapjai felé. Mert ha ráérnél a régi évkönyveket forgatni, Szent Atya, bizonyára rájönnél, hogy soha fejedelem és soha nép - mások megsértése nélkül szeretném mondani - az apostoli székhez oly odaadónak és engedelmesnek nem mutatkozott, mint a magyar és a magyarok királya. Még a kalandozások béklyójában vergődött a hunok nemzete, amikor a hatalmas Attila a velencei tartományba behatolva, egészen a Pó folyóig mindent tűzzel-vassal elpusztítva, a vele szembejövő Leó pápát oly nagy tiszteletben tartotta, hogy közbeavatkozására és intelmeire visszafordulva a Rómába vezető útról, elhagyta Itáliát. Később István király, aki először térítette a mieinket a katolikus hitre, kb. az Úr születésének ezredik évében, jóllehet Henrik császárnak volt veje és sógora, a királyi koronát mégis inkább a római pápától kérte, és ezáltal ezt a királyságot inkább az apostoli széknek rendelte alá. Kevéssel ezután őt Szent László király követte: mikor az akkori pápa a szent föld visszafoglalásáért mindenhol kihirdette a keresztet, Gottfried helyett ő vezette volna a keresztény sereget Jeruzsálembe, de tervét később András hajtotta végre, aki, miután legyőzte a szaracénokat és imádkozott Krisztus sírjánál, az ellenségtől a szentek ereklyéin kívül más zsákmányt nem hozván tért vissza hazájába. Később a királyi ház magvaszakadtával, Magyarország az apostoli szentszéktől kért fejedelmet, és megkapta Károlyt, Szicília igen dicső királyát, akinek fia és követője, Lajos a nápolyi királyságot - noha vér szerint az őt illette - fegyverrel megszerezte, és azután azt Szent Péter apostolnak vissza­adta. Élnek még, akik elmondhatják tapasztalataik tanulságait arról, hogy ezután Zsigmond császár mennyit tett a konstanci és a bázeli zsinaton Márton és Jenő pápáért és mennyit a legszentebb egyházért.

Nehogy az egyes esetek futólagos említésével is túl bőbeszédű legyek, a mi nemzetünk és fejedelmeink ennek a legszentebb széknek a tekintélyét a lehető legtöbbre értékelték, és az ő tervei szerint rendezték egyebek között a béke és háború ügyeit is.

Legújabban az a jeles kormányzónk, akiről föntebb említést tettünk, az apostoli követek buz­dí­tására és segítségével mily gyakran harcolt a törökkel, és végül nagy ütközet győzteseként adta vissza teremtőjének, saját diadalmi jelvényei között ünneplő lelkét. Tehát szülőjének, királyelődeinek nyomdokain halad a mi dicső uralkodónk, amikor nemcsak a vallás és a tisztelet által megszabott engedelmességet tanúsítja Szentséged irányt, hanem akaratodnak alávetve magát, parancsaidat várva áll helyt. És mivel tudja, hogy legnagyobb gondod a kereszténység védelme és a törökök megsemmisítése, erre fölajánlja saját és sajátjai minden javát, ezenfelül pedig királyi fejét; Szent Atya, a te jóváhagyásoddal és támogatásoddal még a legvakmerőbb vállalkozáshoz is bátran hozzálátna. Vedd védelmedbe és atyai szeretettel zárd szívedbe - alattvalóival együtt - odaadó fiadat, Mátyás királyunkat, különösen azokban a dolgokban, amelyeket nyájad érdekében nem kevésbé nyájas, mint kegyes lelkedre vállaltál.

Szent Atya, ez jövetelünk első oka, melyet ma röviden előadtunk. Arról a sok és hasonlóképp jelentős dologról, ami még hátravan, készségesen beszélünk majd a Szentséged által kijelölt helyen és időben.


(A folytatás másik változata)

Először tehát minden jót kíván Szentségednek teljes lélekkel, és csókkal illetve szentséges lábaidat, ajánlja magát és övéit oltalmadba; és minden körülmények között feltételek nélkül követve őseinek őszinte érzéseit, Neked mint Krisztus valódi helytartójának tiszta és teljes kánoni hűséget fogad, méltán várja viszont, hogy országának szabadsága, javai és ősi szokásai változatlanul megmaradjanak. Közvetlenül ezután szükségesnek tartotta, hogy Szentséged előtt fölfedje, hogy milyen helyzetben van a saját ügye - és valamennyi keresztényé. Ezért figyelmeztet: az igen vad és gazdag ellenség legkevésbé sem gondolkodik a békén, napról napra felfuvalkodottabb lesz, és egyre borzasztóbb dolgokat tervez: maga pedig az első támadások megindításánál a harcban már elgyötört országot elkötelezte a katolikus hitnek, és elegendő más munkát is magára vállalt, hogy biztosítsa a határokat, igazából e két évben igen nagy reményt helyezve a segítségbe és bízva a rendkívüli ígéretekben, a háború majd minden támadását a saját vállaival tartóztatta föl.

Kér, és könyörög Szentségedhez, hogy amekkora buzgalommal csak lehetséges, fontolja meg nehéz helyzetét, fontolja meg a fenyegető veszély nagyságát, és tartsa szem előtt mindazt, ami akár az ő erőinek ekkora teherrel szembeni egyenlőtlenségéből, akár mások nemtörődömségé­ből következhet, és - korábban és bőségesebben, alkalmasabb utakon és jobb módon, mint eddig a többiek tették - hathatósan gondoskodjék a keresztény államról, amelynek méltán lett vezetőjévé.

Mivel bízik abban, hogy Szentséged is így kíván cselekedni, saját és alattvalói javait mind, azonfelül királyi fejét is, mely szükségképp a hazát illeti, szokás szerint önként felajánlja a hit ügyének.

Ezek jövetelünk okai, Szent Atya. Ha úgy látszik, hogy az elmondottak közül valamit nem fejtettünk ki eléggé, csupán vázlatosan adtunk elő, arról a dologról a Szentséged által kijelölt helyen és időben majd készségesen meghallgatunk, és a hallottakra majd válaszolunk.

3. KÖVETI BESZÉD II. PÁL PÁPA MAGÁNKIHALLGATÁSÁN

Szent Atya! Lelkünk mélyéről fakadó őszinte hálánkat fejezzük ki azért, mert méltónak tar­tot­tál arra, hogy kegyesen egy és ugyanaz nap két kihallgatáson is fogadj bennünket - tudniillik egy magán- és egy közkihallgatáson -, mindez mindenben a kívánságunk szerinti és gyors ügyintézést sugallja nekünk. Most tehát követi megbízásunk másik fontos részét, hitünk ügyét, fogjuk röviden előadni.

Mivel ma felséges királyunk engedelmességét tolmácsoljuk Szentségednek; hogy azt valóban bizonyítsuk, ismét és újból utasításaidnak vetjük alá az országot, felséges királyunk személyét és vagyonát. Ő ugyanis kész a keresztény nép határainak megvédésére, a közös ellenség vissza­verésére, és arra, hogy mindent kívánságod és parancsod szerint teljesítsen; de kéri Szent­sége­det, higgye el, hogy a helyzete ínséges, higgye el, hogy a fenyegető veszély hatalmas, és csak annyi terhet szabjon ki rá, amennyit vállai megbírhatnak. A többit pedig a saját maga és a többiek tartalékából egészítse ki, hogy végre az ellenség ereje kiegyenlítődjék a miénkkel, s inkább a sikerben reménykedhessünk, mintsem félnünk kelljen a vereségtől. Az elmúlt két évben dicső királyunk - nagy bizodalmat vetve a segítségekben, és végül szinte senkitől sem támogatva - saját erejéből, nem annyira saját érdekében, mint inkább mindenkiért, viselte a háborút, az ellenség seregét többször szétzavarta, az ellenség földjét földúlta, Boszniát szerencsésen elfoglalta és bátran megtartotta, és sok más üdvös dolgot is cselekedett a keresztény állam javára, de az ő kiválósága sokkal ismertebb annál, hogysem ezt nekünk el kellene sorolnunk. Az említettek során oly rövid idő alatt több munkát és költséget vállalt magára, mint amennyit teljes öt évi idő alatt a saját védelmére fordított volna. Most pedig az igen gazdag és hatalmas török még jobban kipihente magát és még nagyobb bosszút tervel. Végül is mindenki tudja, hogy mi következik majd, ha nem cselekszünk idejében. De ki cselekedhet Nálad jobban, Szent Atya, akinek természete az akarás, hivatali kötelessége az intézkedés, és minden lehetősége megvan a cselekvésre. Nem mondhatjuk, ugyanis, hogy tehetetlen vagy; te naponta oly sok embert teszel gazdaggá, te a menny és föld kulcsait őrzöd, te mindenkinek megparancsolhatod, hogy adakozzék. Jó előre gondoskodj hát, mivel a halogatásban veszedelem rejlik. Mennél inkább hagyjuk ugyanis, hogy a török nyugodjon, annál kevésbé nyugszik ő maga. Nem azt kívánjuk tőled, Szent Atya, hogy saját szentséges fejedet szegezd a szeleknek és hullámoknak, és személyes jelenléteddel növelve a keresztény­ség tekintélyét, gyengítsd az ellenség lelkét. De parancsold meg, hogy menjenek arra a részre és azon az úton, amelyiken az ellenség a támadást leginkább megkísérli; és inkább ott nyújtsd az orvosságot, ahol a legjobban elharapódzik a veszedelem. Minél bőkezűbben teszed majd ezt egyszer, kétszer s háromszor, annál biztosabb lesz a győzelem, és annál kevesebb lesz a ráfordítás. Jobb, hogyha mindazt, amit mindenki lassanként a saját védelmére költött volna mondjuk tíz év alatt, együtt nyújtja két vagy három év alatt bőségesen az ellenség megtámadására és örök időkre való kiűzésére.

Királyunk talán másként is gondoskodhatna magáról és birodalmáról; de lelkének lángoló hite és jóságodba vetett bizalma, Szent Atya, arra indítja, hogy inkább maga vállalja mindenkiért a kockázatot, minthogy nyugodtan szemlélje mások veszedelmét. Ha ugyanis van más ország, ahonnan a törököt még jobban meg lehet semmisíteni, mint Magyarországról, ő belenyugszik abba, hogy oda helyezzék át a védelmet. Ha valaki a keresztény uralkodók közül át akarná vállalni a közös védelmet, készségesen annak adja mindazt, amit tőled kér és kíván. Ha kirá­lyunkat erőtlennek gondolnád, kétely ébredhetne benned, hogy támogatásod semmivé foszlik. Most, amikor nekünk is van valamink, biztos, hogy a te segítséged, amivel erőinket növeled, Szentségednek örök dicsőségét, a rád bízott keresztény népnek pedig üdvét fogja gyarapítani.


(A beszéd fogalmazványa)

Szent Atya! A mai napon azért jöttünk hozzád, hogy követi megbízásunk második felét elismételjük, és bővebben kifejtsük.

Felséges királyunk az ellenség lehetőségeit személyes tapasztalatokból alaposan megismerte, és a Szentséged iránti hódolatát kifejezve figyelmeztet erre: Ha a keresztény népnek - amely­nek isteni sugallatra méltán áll az élén - üdvét akarja, mint ahogy ez elhatározásaiból, csele­kedeteiből és intézkedéseiből nyilvánvaló, akkor a mérhetetlenül hatalmas török ellen mielőbb tegye meg a szükséges óvintézkedéseket. Csakugyan ez az egyetlen ellenség, amely - a közelsége miatt - elpusztíthatja a keresztény nevet, és ezt becsvágyból szenvedélyesen igyek­szik is megtenni; és - ahogyan ezt eddigi tettei mutatják - éjjel-nappal csak azon gondolkozik - még akkor is, amikor békésnek látszik -, hogy e vágyát megvalósítsa. S mivel nemcsak az előkészületben rendkívüliek, hanem a támadásban is fáradhatatlanok, mindenki tudja, hogy mi fog következni, ha nem cselekszünk idejében. De ki cselekedhet nálad jobban, Szent Atya, akinek természete az akarás, hivatali kötelessége az intézkedés, és minden lehetősége megvan a cselekvésre. Intézkedj tehát oly módon, ahogyan azt tőled a legfőbb tekintély és az ügy fontossága megköveteli; és legyen gondod rá, hogy az ellenséget azon a részen támadjuk meg, amelyiken a legsebezhetőbb.

Nincs szükség arra, hogy mi mondjuk meg neked, vajon szárazföldön vagy tengeren kell-e támadni; vagy azt, hogy mekkora sereg lesz szükséges a győzelemhez. E fontos dolgok nem ismeretlenek előtted, akinek figyelmét - isteni bölcsességénél fogva - a legkisebb dolgok sem kerülik el. A mi kötelességünk az, hogy rámutassunk azokra a gondokra, amelyek csak ránk tartoznak.

Az elmúlt két évben dicső királyunk - nagy bizodalmat vetve a segítségekben, és végül szinte sen­kitől sem támogatva - saját erejéből, nem annyira a saját érdekében, mint inkább mindenkiért, viselte a háborút; az ellenség seregét többször szétzavarta, az ellenség földjét földúlta, Boszniát szerencsésen elfoglalta és bátran megtartotta, és sok más üdvös dolgot is cselekedett a keresztény állam javára; de az ő kiválósága sokkal ismertebb annál, hogysem ezt nekünk el kellene sorolnunk. Az említettek során oly rövid idő alatt több munkát és költséget vállalt magára, mint amennyit teljes ötévi idő alatt a saját védelmére fordított volna. Mindazonáltal mégis emlékezve az atyai példára és tudva saját kötelességét, elhatározta, hogy a magára vállalt munkát minden erejével folytatja, annál buzgóbban, Szent Atya, mennél bőségesebb támogatásban fogod majd részesíteni. Ha ez valóban csak a legszükségesebb lesz, később sem terem majd sok gyümölcsöt. Mindenesetre királyunk föllelkesült a legutóbbi sikerektől, és az ország is sokkal egységesebb most, mint azelőtt volt. A török elleni bosszú­nak és birodalma megnövelésének heves vágya ég benne, de már hadseregét bizony meg­viselte néhány jelentős csapás. Rajta hát, Szent Atya, fogadd el a jócselekedetre elédbe tárt alkalmat, és segítsd meg odaadó fiadat, Magyarország királyát, kegyes szándékában; mennél bőkezűbben teszed ezt, annál biztosabb lesz a győzelem, és annál kevesebb lesz a ráfordítás.

Ha mi hanyagabbul viselkednénk, neked kellene biztatnod; most mi biztatunk az előbbiekre. Ha minket teljesen erőtlennek gondolnál, kétely ébredhetne benned, hogy támogatásod semmivé foszlik; most, amikor nekünk is van valamink, biztos, hogy a te segítséged, amivel erőinket növeled, Szentségednek örök dicsőségét, a rád bízott keresztény népnek pedig üdvét fogja gyarapítani.