Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

játszhat ezekkel az Iszthmosznál kedvére Palaimon,
gondját űzi velük Galateia. A zord oceánnak
örvényében a Néreiszek bősz ütközetét is
látta jeles Marcellus, a Képheusz szörnyetegénél
rettentőbb vadakat látott, s thészeuszi bikánál;
látta a négy hold nagyságú cápát, meg a roppant
kardszárnyú delfint, melytől rettegnek a bálnák.
S hány iszonyú szörnyet hordoz méhében a földnek
barlangmélye! Ha felsorolom, mindenki elámul.
Itt a kerékhal, az ágbogas arbor ijeszti a férfit,
két szarvával a Kos ront rá, Elefánt agyarával;
majd emberformáju riasztó tengeri lény ül
bárkájukra, amott meg okádó bálna ereszt dús
áradatot remegő szájjal kosaruk magasáig.
Ám a vitéz Marcellus egyik szörnytől se riad meg,
mint a molosszus ebek csaholásától a numid vad;
útjáról nem tér le, előre tör egyre hajója,
merre a szél viszi, merre kitárul a távoli tenger,
túl a Nyugat peremén, hol a Nap paripái legelnek.
S látni a boldog lelkeket elment volna odáig,
hol kegyes ég simogatja az áldott fényü mezőket,
s bár nem műveli senki, a föld mindent terem önként, -
hogyha halandó élete terhe után ez a szent hely
nem várná úgyis. Mert testben senkise léphet
Élüszionba. Ezért ő inkább jobbfele fordult,
arra, ahol bőséges erekből fejtik a fényes
fémet, a Cassiteris-beli ólmot; körbehajózta
látni-mohón Cantabria partjait és aquitánok
földjét, majd a Garumna folyónak tengeri öblét,
végül a caesari harcok-megpróbálta britannus
és a világ sarkán úszó ír földre jutott el.
   Már a tizenkét csillagképet a nap befutotta
gyors fogatán, s ő egyre kutatta Nyugat zugait még;
Északot is fürkészte, az Orkádok jegein túl,
messze a Rajna-kapun s a fagyos Thulé szigetén túl
vitték jó evezői, ahol hat hónap az évből
egy nappal, s hat hónap egy éjjel; az enyhe tavasz nem
oldja a tél erejét. Már-már odaért, hol a Göncöl
szinte közel fénylik, rúdjával Dél fele hajlón,
s éppen előtte a Sark; átjárta a lég köreit mind,
minden övet, szférát, s az egész tengelyt is, ahonnan
még messzebbre halad, ha a tengert nem fedi vastag
jégpáncél, versengve a messzi meótiszi jéggel.
Így hát megfordítja vitorláit, hogy elérje
majd Kaledónia városait, s kipihenje nagy útját.
   Nedves az éj, az eget szűrt fényű árnyba borítja,
- nem hinnéd éjnek, csak hosszú esti homálynak, -
s íme, az ifjú álmában váratlan az apja,
Franciscus jelenik meg, s megszólítja a képmás:
“Gyermekem, én legdrágábbam minden gyerekem közt,
míg te amott, a világ végén nézed nagy örömmel,
hogy száll sistergő örvénybe alá a titán Nap,
és közelebbről számlálod, hány csillag a Göncöl,
itt sűrű gyásztól sújtottan fekszik előbb oly
boldog házad, a sok gyermekkel gazdagon áldott!
Mert Phoebus feleségemnek termékeny öléből
változatos végzetre huszonhat zálogot adván,
úgy intézte, felét legalább élvezzem enyéim
kis csapatának: hat fiu, hét lány nőtt virulón föl.
Lett is számos vőm s menyem, édes névvel “apósnak”
hívhattak, s nagyapává tettek csöpp unokáim;
nem volt büszke Velence nemességének egyetlen
törzse se, melynek vére a vérünkhöz ne vegyülne.
És akiket nemzettem, öregségemre közülük
egy se hagyott el, s mind híven szolgálta hazáját;
csak te, a legkésőbbi, reménységemben az első,
járod a vad vizeket, földekről űzve bolyongasz,
s míg a Notus, Boreas kerget, s Eurus, Zephyrus hajt,
túl sok időn át nem jut eszedbe apád s a családod.
Közben két nővéredet elrablotta az ádáz
Atropos, és ugyanannyi fivéredet is, fiainkat,
s engem is éppúgy; kettőzött, új gyász követett gyászt,
víg lakodalmi füzért éjszín ciprusra cserélve.
Nem vádlok magamért embert, istent se; sokáig
éltem, s minden megbecsülést, tisztséget elértem;
mely diadalmenetet szerzett, az a harc se gyötört el,
s városom is tisztelt, még jobban, mint a családom.
Ám elfedte e sok vígaszt egy nagy szomorúság:
az, hogy nem te, a kedves jobbod fogta szemem le.
Mennyi dologról szóltam volna neked, ha jelen vagy,
még a jövő sok titkát is feltárva előtted!
Nem lehetett; így távoli földeken át, vizek árján,
árnyként jöttem el én - Jupiter segített - ime hozzád.
Már egy ötéves korszak után befejezte a cenzor
áldozatát, s te bolyongsz a világ végnélküli útján,
oly sértetlen, mintha bilincset hordana ott lenn
Neptunus, s Aeolus szeleit tömlőkbe kötözné.
Hogyha a vizsgáló bölcsesség űzte a lelked,
sok nép törvényét, a szokásaikat kitanultad;
vagy, ha vagyont kívántál gyűjteni, hogy pazarolhasd,
éppen elég hasznot szerzett a hajórakományod.
Így hát, hogyha tieid iránt még érzed a gondot,
hogyha apád kérhet, ha parancsa a holtnak elérhet:
többi időd szenteld a hazádnak s kedveseidnek,
és akinek legtöbbet tartozol adni, utánam:
özvegy anyád mielőbb meglátni siess haza nyomban!
Csak rád vágyakozik, téged hív egymaga búsan,
házunk támasza csak te vagy: összerogy így, ha te nem jössz,
mint ahogy én is most, ha te nem tartasz fel, azonnal
összerogyok, ha karod megvonná tőlem a támaszt.
Hisz máris rút pörrel gyötri családodat Azo
nagybátyád, zaklatja, a törvényszékre idézi;
s van rá módja, ki is forgat minden javatokból,
hogyha amit most elmondok, nem vésed eszedbe.
Ágyasházunkban jobbról titkos falüreg van,
és az üregben jól elrejtve diófa-dobozka,
és a dobozban ezernyi irat, mind régi, családi;
hogyha előadod őket, a gaz vádlót elitélik.
Majd, miután így elrendezted a ház ügyeit mind,
fényűzésbe, a bűnre vivő nyugalomba ne süllyedj:
vedd fontos közügyek gondját válladra vitézül.
Szószólót kell küldeni? Fuss te az Alpokon által;
csörren a fegyver? Pattanj fel, légy hadban az első;
lépj dobogóra, a törvényszéken légy te a bíró,
és ne legyen számodra hazádnál semmi se drágább.
Én is többre becsültem akár a királyi jogarnál,
többre a kincseknél. Nagyhírű Róma követként
két ízben fogadott; meg is adta, amit követeltem,
s mint hű polgárát, keblére ölelt. Az időben
szent atya kormányzott Caesar forumán, s a szenátus
egy várat kért tőle, Venusról elnevezettet,
már régóta, az Ister védelmére kiválót:
hasztalanul kérlelte a sok, nagyszámu követség,
most engem küldtek, próbáljam meg (kötelezte
régi egyezségünk egy s másra). Azonnal elértem,
mit rámbíztak, s kaptam még két várat is akkor;
hosszu időn át élvezhettem dús adományuk.
Néhány tél múltán új döntést hoztak a vének;
hogy ne lehessen e földön vára velencei úrnak,
és ki nem adná azt hat hónap alatt el, az állam
elveszi attól; mert így ingott meg Genuának
régi hatalma, kezes szolgává Pisa is így lett.
Míg a fukar lelkek sóváran mind igyekeztek
birtokukat versengve minél jobb áron eladni,
én, csakis én adtam, fiam, ingyen a köznek a váram:
külhoni kézre kerülve szorongatná mieinket.
Így nem a tarsolyomat duzzasztottam, de hazámnak
földjeit, ön-káromra kimélve a városi kincstárt.
Így a családod nyújt ékes példát az erényre,
rajta, utánozd! Ám élő mestert is adok még:
ott az öcsém, neve Petrus lett híres nagyapádról,
most Antenor városa élén áll becsülettel,
majd Rómába kerül, mikor összesereglik a lelkes
Bázel hívására a sok tisztelt atya, és szent
gyűlés dönt, hogy Olümposz örök kulcsára ki méltó.
Hogyha reá hallgatsz, soha nem tévedsz le az útról,
nem választod a rosszat, nem ránt mélybe az örvény.
Gyors haragod ha igába töröd, s nyugalomra törekszel,
Marcellus leszel, és sok fáradozásod után itt
díjként elnyered (annyira vágyol rá!) az örök hírt.
Ámde nagyobb jutalom, mit e sár-oduból szabadulva
kapsz majd érdemedért: hogy a boldog völgybe beléphetsz,
hol zord Torquatus, hol a sűrübozontu Camillus
él, s aki nem kívánta veled, hős Pyrrhus, a békét;
ott a szegény Serranus mindhárom Deciusszal,
s minden Marcellus; de a legvirulóbb koszorút én
hordom, lágy szellő dédelget örökfüvü réten.
Elszomorodva ne higgy hát semminek, és hiu könnyel
el ne sirass: megsérted az isteneket velem együtt.
Most pedig, ó fiam, ég veled; oszlik már a sötétség,
virrad, a vad madarak dala már üdvözli a hajnalt.”
   Míg az eképp szóló árnyért kapkodna hiába,
mozdulatától álma elillan. Evezni vezérli
embereit, s a vitorlákat felhúzni a rúdra;
gyötri a gond, vergődik a félelem és a remény közt.
És hogy a jobb parttól a hajót ellökte Ïapyx,
Okeanosz gyors lányai szöknek elő a habokból;
egy részük karban táncol s édes dalokat zeng,
mások hancúroznak, a búbánatra vigaszként;
s nem gallyak könnyét, a borostyánt, sem csiga-bíbort
nem hoznak, vagy melyre Medúza a megkövesítő
mérgü fejét hajtotta, a cifra korall pirosát sem;
sok már drága ajándékot - méltán becsüket nem
méri fel ember - szem nem látta csodákat a mélyből.
Épp hazajött a Saturnus-sarj is, a tenger-igázó,
vígan az aithiopok lakomájáról, hol a nektár
bőven folyt, s lovait fékezve, nyugodtan eképp szólt:
   “Ó, te Velence leendő üdve, a római ősök
bátor utóda! Ha tudni szeretnéd, mit hoz a holnap,
elmondom: nagy háboru lesz, fenyegetve tiéid
Génua támad, s reszket egész Oenotria tőle;
akkora vész rázkódtat meg mindent, amilyet csak
ármányos pún Hannibál ontott Ausoniára.
Alkalom ez néked, sok nagy, szép tennivaló vár,
most ragyogó tettek vonhatják fénybe a jobbod!
Most az erényt van hol gyakorolnod: akárhova nézel,
színteret ád a szerencse. Veszély-látszat ne riasszon;
fegyveredet készíti Szicília Aetna-hegyében
már Vulcanus, s phrűg öblű pajzsot kalapál ki
önként; mit Tithonosz felesége kapott, nem ilyen szép,
sem mit a Néreiszünk vitt el, ki zokogva könyörgött.
Hol Liparét súrolják gyors evezőid, az isten
adja neked majd át; s hogy mennyei fegyvereidhez
illő mént nyergelj, adományomat íme, fogadd el.
Kék kocsihajtók, fussatok és hozzátok elébem
Glaucust, tűzlábú lovamat! Látod, hogy az ékes
zabla rubin köveit hogy vonja fehérbe a tajték?
Hogy szegi fel száguldva nyakát? Hogy fúj tüzet orrán?
S hogy ne legyen betöretlen, jöjj ide, hej, Melikertész,
ülj hátára s nyomd véknyába az ösztöke végét!
Ostorodat vad Aríón már sokszor keserülte,
Delfinemen s gyors Tengeri Peremen is lovagoltál,
szállva a légben, akár a vitorlák. Nézd csak, a nyílnál
fürgébben száguld, megelőzve szelek suhanását!
Lába nyomán fűhegyről nem perdül le a harmat,
s hirtelen átugrat, szökkenve a tág levegőn át,
nagy sziklákat; majd laza kantárszárra eresztve
háromszor-négyszer pihenésképp körbeporoszkál.
Ezt a lovat neked adjuk, bár nem kapta előbb meg
Mars, bármennyire kérte; cserébe kinálta e lóért
később csillaggá vált Cyllarosát maga Castor.
Erre ha ülsz, nem kérsz tükröt, s elrablod az indus
tigris kölykeit, - úgy szállsz szkítha gerinceken által,
hogy még Phoebus griffjei sem tudnának elérni:
túl felhők magasán, sok kóbor csillag alatt szállsz,
és lángjával a bellerophóni Chimaera sem éget.”
Így szólt, és átadta. Te hálálkodni akartál,
Marcellus, de szigonyvéggel meglökte az isten
hátulról a hajód: suhan is, mint ciprusi gerlék,
még ki se mondom, s már kikötött a velencei parton.
   Közben Itália-szerte riasztón harsog a kürtszó:
insuberek kígyóviselő fejedelme, Philippus,
mindeneket zaklat gonoszul tombolva hadával,
s legfőképp a velenceiek sínylik; hogy a várost
visszaszorítja s majd a ligúr kígyóhoz a többi
föld is csatlakozik, joggal hiszi. Indulatának
más oka is van: gyötri a bosszúság a kifosztott
Brescia miatt, az egyenlőtlen békére szorított
Bergamonért, s új Cannaeként sújt rá Macelodum.
Mindezt megbosszulni heves vágy égeti lelkét,
és hívére (Perugia jeles fia volt, Picininus
Nicolaus) bízván a vezérséget, hadat indít,
néptelenítve a városokat sarccal, sorozással.
Éppígy készül a védekezésre az Adria-parti
Róma: szövetségesnek a pápát, Eugeniust is
megnyeri, majd a jeles Sforzák sarját, ki Picenum
földjein úr, s melléjük az Arno városa áll még,
távoli, egykori híve a békétlen Genuának.
   S már csillognak az Ollia két partján: feketéllő
kígyók itt, rőtszínü oroszlán-pajzsok amottan;
Mars Picininusnak kedvez: bátran tör előre,
hátrálnak Szent Márk katonái; bezárja a szomszéd
Brescia előlük a várkapukat, s őrségeket állít.
Marcellus (bár épp kikötött csak, a Larok előtt épp
tömjént gyújtott, s épp hogy megcsókolta övéit)
még feketén a tüzes naptól meg a tengeri széltől
nyomban hadba vonul, s a hazát szolgálni kivánja
egyszerü harcosként: bíbort, zászlót, meg a bárdot,
úgy gondolja, ilyen nagy vészben várni nem illő:
az jó honpolgár, ki előbb érdemli, csak aztán
vágyik hordani. Ám a vezérjelvényt, mit a város
még nem adott meg, a tábortól megkapta azonmód:
ő egyedül vállalta, beállván közkatonának,
egyben a tisztség terhét is; tisztéhez előjelt
küldtek az égiek - akkor, a kezdetnél - a jövőről.
   Ott, hol az Isaeus nevü tóvá szélesedik ki,
majd ismét folyamággyá szűkül az Ollia medre,
készül az ellenség támadni Velence hadára.
Marcellus vezetésével betanítva a flotta
védi a tó tükrét; jön a had, s átkelni igyekszik,
visszaverik kétszer; tervének meghiusultát
látva, dühödten fordul a környék várai ellen.
Ám ide is Marcellust küldik, hagyja hajóit
s óvja a földeket is, ki megóvta előbb a vizet már.
Megy, s lépten-nyomon új romokat tesz a régi romokhoz,
árkokat ásat a házak alá, így sorra ledőlnek;
dús legelőket gyújtat fel, s áttörve a töltést,
hirtelen árral vízbe meríti a búzamezőket,
mint az a földműves, ki ugarföldjén tüzeket gyújt
- serceg tőle a tarló -, vagy több hosszu barázdát
húz dombról le, aszott rétjét öntözve vizükkel.
Így Phaethón folyamán túl kényszeritette telelni
most a ligúrt, és sok várost mentett meg a könnyebb
kárral. A téli zimankónak nem várva be végét,
sem fecskék jöttét, hidakat kezd már Picininus
verni a Pón, mindenbe hanyatt-homlok beugorva.
Ám siető ellenségét itt is megelőzi
Marcellus, s a merész terv ismét semmibe foszlik.
Mint Fabius, ki előbb nem kívánt győzni, s a harcot
úgy halogatta, hogy azzal az összecsapásra mohó púnt
távol tartsa sokáig a bajbajutott Latiumtól,
egyszer szembekerül vele, majd dombok magasáról
futva le, oldalról zaklatja; a völgyszorosokba
kergeti végül, hol hadi gyűrűvel bekeríti
s már-már foglyul is ejti, de ellensége csodás cselt
vet be: bikák szarván lobogó tüzek égnek az éjben.
   Marcellus hadi tetteiből ez volt a legelső;
meghallván a vezért ünneplő hírt, a szenátus
újabb nagy, de ezer veszedelmü, dicső feladattal
bízza meg őt: egy kis helység - Maggiore Casale
népi nevén - törvényura itten a Póig elérő
termékeny rónának, a föld gazdája Cremona;
ám düledeznek a vénségtől rozzant fedelükkel
házai, nincsen felkészülve a háboru ellen.
Ezt bízzák az ifjúra, egyhangú szavazással.
Nem szökkent a vetés oly gyorsan Medea bűvös
pálcájától szárba, s a thébai lant sem igézte
oly gyorsan fallá a hegyek szikláit, ahogy most
Marcellus késztette legott ifjodni a korhadt
várfalakat, s hadi szerszámmal mindent megerősít.
Hogy vizüket lejtős árkukból mély üregekbe
el ne vihessék föld gyomrában vájt folyosókon,
vastag törzsekből cölöpös gátat kötöz össze,
és az előbb alacsony partot jól felmagasítja.
Meg sem kapta az ígért támogatást, de a mű már
elkészült, s ötödik hajnalra - alig menekültek
fénye elől el a csillagok - ellensége előtűnt.
Átkelvén harmincegyezer katonával a Pónak
hattyúk-lakta vizén, másnap kirabolja a szomszéd
várakat, aztán nagy zajjal köveket hajigáló
gép parittyákkal készül megvenni Casalét.
Ott, hol a zöldfüvü árkokat összeszögelt cölöpök nem
védik, előretörő ékekkel mind kimeríti,
el mégsem foglalja, akárhogy hull katonája,
addig a várat, amíg az övéit harcba vezérlő
Marcellusra a nagy dörgéssel százfele robbant
bástyatorony kőhalmot nem zúdít, betemetve
őt, mint Otoszt fedte be egykor, amint a hideg hold
szarva után nyúlt éppen, a Zeusz-rengette Olümposz.
Lett recsegés-ropogás, a tetőkre szakadt rom-esőtől
nyögnek a város házai, borzad messze a Como
tó nagy tükre, remegnek a távoli Alpok a zajtól.
Elkábulva, sietve megadja magát a lakosság;
Marcellust egy téglaporos romhalmaz alól hű
társai sírva-jajongva kiássák, félig aléltan
elviszik: orrán-száján vér dől, vért s fogakat köp;
fény a szemébe alig hatol, és bordáit a szörnyű
súly széttörte, zihálva alig lélegzik a keble, -
mégis fegyvert kér, s kívánja: csatázzanak újból,
ám körülötte a nép nem hallgat rá, ki nem önnön
fájdalmán kesereg, s kényszerből mond le a harcról.
Bár szabadon mehet el, nagy kínok súlya nyomasztja,
mintha bilincset hordana, nagy tömlöcbe taszítva.
Mért keseregsz, Marcellus? Győztél, bárha legyőztek,
kis vereséged nagy hasznot szerzett a hazának:
míg körülötted folytak a harcok, Brescia behordta
kései jó aratása után békésen a termést.
Mert ha te nem segitesz, nem bírná hosszu időn át
majd a kemény éhséget, rá sem várna a hősi
hírü Saguntumnak vereségénél szelidebb sors.
Röstelled, hogy visszavonultál? Othrüadész is
visszavonult, a nemes, gazdag, míg Thermopülait méd
gyűrű zárta körül! Hát Brutus nagyszerü vétke?
Jobbját tűzbe tevő Mucius, Cocles a habokban?
Szebben csillog a vészek közt az erény, a nehéz sors
edzi a bátrat; fényes hírt sosem épp a szerencse
támogatása adott! Ne emésszen a tetteidért bú:
ámul Itália földje, csodál a vezér is, a győztes.
Városod annyira tisztel, hogy rád bízza: kezedben
tartsd a hatalmat. Rajta, emelt fővel, derüs arccal
menj: ilyen árért enyhül az égi harag, s akit egyszer
megsebzett már, ahhoz a sors végül kegyesebb lesz.
   Ám akkor roppant sereg élén újra Velence
földjei ellen tör Picininus: az Ollia habja
nem tarthatja fel őt, sem a száz végvár a határon.
Ismét Marcellust küldik ki, segítsen a bajban,
már a jog és törvény létráján legfelül állva:
nemcsak a hadviselést, rá bízzák védeni Bresciát.
   Mennyit fáradozott a szabadságért ez időtől
fogva vezérként, Szent Márk ingadozó birodalmát
hányszor támasztotta meg egymaga: hogyha sorolnám
mindet, előbb érhetne az év végére Apollo!
Így a javát máskorra hagyom, nézzük, mi a legfőbb.
   Ellenséges erők beszorították, a ligúrok,
Veronába Velence hadát; nem volt menekülni
semmi remény, sőt, biztos vég fenyegette a tábort
és az egész várost. Ha a had bent áll, a falak közt,
Brescia ilyen sűrű tömeget hogy tudna etetni,
polgárt és katonát, meg a sok faluról menekültet?
Síkra ha szállnak, az ellenség győz túlerejével.
És ha csak őrséget hagynak, s kivonulna a nép mind?
Őrzi az Alpokat innen, a tág síkságot amonnan,
s útjukat állja a Garda-tavon bárkákkal az ellen!
Biztonságban nem szökhet gyorslábu futár sem,
nemhogy ilyen sokezernyi tömeg kilopódzna titokban!
Ám Marcellus az éj feketéllő leple alatt vad
berkeken át, éles sziklák zord csúcsain átkelt,
sok zúgó patakágyon, mély völgyön, meredélyen,
ellenség repülő dárdáin, ezer veszedelmen;
bár nem szállt szárnyas paripán, sárkányfogaton sem,
Mercurius repitő saruját sem hordta a lábán,
csak szive buzdította, a honszerelem lobogása,
és sikerült is az ostromlott városba bejutni.
Megvallom, köddel védhettem volna az útján,
mint a fiát Küprisz, de dicsőségét nem akartam
így csorbítani, ember-erényét isteni csellel.
Majd, mikor úgy döntött a tanács, hogy mind menekülnek,
visszaszökött, ismét veszedelmeken át, a hegyekbe,
elrendezni: melyik hágóra s hídra kerüljön
őrség, honnan törhet elő váratlan az ellen.
Még nehezebb volt átcsempészni a Raetia sziklás
szirtjein osztagait, túljárva az ottani zsarnok
grófok eszén, hogy a barbárok Fülöpöt ne segítsék
fondorlattal, vagy szándékát meghiusítva.
Első köztük, akit kikerülni, se bújni előle
nem lehetett: Paris. Őt csoda-csellel megnyeri nyomban
fortélyos Marcellus; a jós Proteust se kötözte
meg Phoebus fia egykor ilyen mester-leleménnyel.
Ekkor végre, hogy esteledett, kapuit kinyitotta
és Picininus távollétében kivezette
néma hadát: nem félt ettől amaz, oly hihetetlen.
És hogy a híres tett a vitézségnek, ne a cselnek
hordja nevét, a Szerencse veszélyt oltott a futásba:
mert miután a Paris földjét elhagyta nyugodtan
Marcellus hada, rémületes robaj ért a fülükbe,
és csatazajtól zengtek az erdők mind: soha ily zord
visszhangot nem vertek vissza e tájon a sziklák;
mert a keményszivü helybeliek köveket guritottak
rájuk a hegycsúcsokról, dárdaesőt hajigáltak.
Ehhez jöttek a záporok és felhőszakadástól
örvényes folyamok, s örökös böjtölve-csatázás.
Ennyi nehézséggel telt egy nap, s második is már,
s második éj, amikor vígaszt, támaszt egyedül te
adtál, Marcellus, nekik: ápoltad, ki a harcban
megsebesült, nekik adtad, nem kóstolva, a legjobb
ételeket. S hogy felvirradt harmadnap a hajnal,
biztonságos táborban lengnek lobogóik,
- ötszáz embert és paripát vesztett az oroszlán, -
lejteni bor mellett oly jólesik ünnepi táncot,
vagy pázsit-párnán élvezni a jóizü álmot,
s egyre sorolni az átélt sok bút-bajt, veszedelmet!
Nedves fürtjeiket koszorúzván nyárfalevéllel,
Marcellust zengik dícsérő dallal, eképpen:
“Drága atyánk, te, bennünket te ragadsz ki az Orcus
torkából, s a hazát mented meg, mentve hadunkat.
Mennyi babér, mely nagy méltóság lenne jutalma
ekkora érdemeidnek? Orontész fái se győznék,
sem tölgyes Dódóna, fejed koszorúval övezni!
Érd be a szent makkal, ha halántékodra simul most.
Cato vagy, Xenophón vagy! Emez hellén csapatokkal
szkítha jegen kelt át, az a forró Afrika síkján
megmenekült: kígyó, baziliszkusz meg nem igézte.
Hány szirt, gyilkos dárda, folyó hátrált meg előtted!
Légy te vezérem, s felkutatom, hol eredhet a Nílus,
légy te vezérem, szarmata hóra tapodni se félek.
Istenségem csak te leszel, neked áldozok immár
évenként, fegyvercsörgő Mars s tiszta Minerva
oltárán, s éppígy tesznek késő unokáim.
Jöjj ide hát, és oldja vigasságunk fel a gondod,
ülj le s ne vesd meg az éppen egészségedre ivott bort:
mit te megérintettél, szent lesz nékem a serleg,
melybe te kóstoltál, nektár lesz nékem a Bacchus.”
   Ezt a dicsőítő dalt zengi a megmenekült had,
Brescia azonban nem lélegzik fel szabadon még;
bár a ligúr a bevett sáncokról támad, a várost
ellenségénél jobban rémíti az éhség.
Marcellus (hogy a közjóért semmit ne mulasszon
tenni) csodás tervet készít - én voltam a szerző -,
melynek nincs példája az ókori hadviselésben:
dombokon át hurcolva bocsátja hajóit a tóra,
így visz az ostromlottaknak fegyvert s eleséget.
Nincs más orvoslás addig kikerülni a bajból,
míg langyos tavaszon majd kellő számu sereggel
kígyós elleneit földjükről végleg elűzi.
Útját több helység akadályozná; csatarendben
felvonul és támad: legelőbb Cornaria dől meg,
majd a szilárd Burgo esik el, s Nagus Penedája;
végül a Garda-tavat strázsáló Torboliae is,
öblével biztos kikötőt kínálva a partnál.