Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

A királyok barátai

Orontész, Artaxerxész király sógora, mikor haragjában pártütővé lett, és ezért elítélték, megállapította, hogy a királyok barátai is egyszer mindent megtehetnek, máskor meg szinte semmit, mint ahogy a számlálók ujjai is hol milliót, hol pedig egyet számítanak.

Memnon, mikor Dareiosz király védelmében Alexandrosz ellen harcolt, e szavakkal döfte a lándzsáját egyik zsoldosába, aki állandóan ocsmány szidalmakat szórt Alexandroszra: “Én azért etetlek, hogy harcolj, nem pedig hogy átkozódjál.”

Az egyiptomiak mondásai: Második fejezet

Az egyiptomiak királyai egy saját maguk hozta törvény alapján megeskették a bírákat, hogy akkor sem ítélkeznek igazságtalanul, ha a király úgy parancsolná.

A thrákokéi: Harmadik fejezet

Poltüsz, thrák király, a trójai háborúban, mikor ilioni és görög követek egyaránt érkeztek hozzá, azt ígérte Párisznak, hogy ha visszaadja Helénát, akkor őtőle két csinos nőt kap.

Teresz, Szitalka atyja mondta egyszer, amikor épp otthon időzött, és nem vett részt hadjárat­ban, hogy úgy gondolja, semmi sem ér föl a mének harci nyerítésével.

Kotüsz a neki ajándékba küldött párducot egy oroszlánnal viszonozta. De mivel hirtelen haragú és barátságtalan természetű ember volt, és szigorúan megbüntette azokat, akik szolgá­latában valami hibát követtek el, amikor egy messziről jött ember rendkívül törékeny kicsiny cserépedényeket vitt neki, de csinosan és gazdagon kidolgozva és kicizellálva, a vendégnek viszonozta ugyan az ajándékot, ám az összes edényt kiszórta, mondván, attól fél, hogy harag­jában majd túl keményen bünteti meg azt, aki összetöri őket.

A szkíták mondásai: Negyedik fejezet

A szkíták királya, Idathyscus (a görögben: Idathyrszosz), mikor Dareiosz hadba vonult ellene, arra akarta rávenni az ionok uralkodóit, hogy a Hiszter (Ister) hídját fölszedve térjenek haza. Ők ezt nem akarták megtenni, minthogy szavukat adták Dareiosznak, mire a király derék rabszolgáknak csúfolta őket, akik még csak meg se szöknek.

Anteas (a görögben: Ateasz) gyakran írta Philipposznak: “Te a makedonok fölött állsz, akik értenek a hadviseléshez. Én meg a szkíták fölött, akik viszont ahhoz értenek, hogy tűrjék az éhséget és a szomjúságot.”

Érdeklődött Philipposz követeitől, akik épp a lovukat csutakolták, hogy vajon megteszi-e ugyanezt Philipposz is. Mikor azok tagadó választ adtak, megkérdezte: “S hogyan mer akkor háborút viselni ellenem?”

Egy ízben a legjobb fuvolás, Iszménia is a foglyok között volt; Anteas megparancsolta, hogy játsszon hangszerén. A többiek ámulattal hallgatták, ő azonban fogadkozott, hogy szívesebben hallgatja lova nyerítését.

Mikor Scilirus közeledni érezte halálát, őt túlélő nyolcvan felnőtt fiúgyermekének odaadott egy csomó dárdát, és arra biztatta őket, hogy törjék el őket. Miután mindannyian hiába pró­bálkoztak, ő egyesével kivette a kezükből a dárdákat, könnyedén összetörte őket, azt példázva ezzel, hogy amennyiben összetartanak, erősek maradnak, de ha viszálykodnak és széthúznak, gyöngévé válnak.

A szicíliaiak mondásai: Ötödik fejezet

Gelon fejedelem, békét kötvén a Himera mellett legyőzött karthágóiakkal, azt is belevétette a szerződésbe, hogy ezután nem áldozzák föl a túszokat Saturnusnak.

A szirakuzaiakat katonai szolgálat gyanánt kirendelte olykor erdőirtásra, ebből ugyanis a földművelés is hasznot húzott, s ők se puhultak el a semmittevésben.

Amint nyugtalanságot keltett az, hogy pénzt kért a lakosságtól, azt mondta, csak kölcsönt kér, és vissza is fizette, amikor befejezte a háborút.

Lakomákon, mikor körülvitték a lantot, és sorjában mindenki játszott és énekelt, ő be­ve­zettette a lovát, s fürgén és könnyedén fölpattant a hátára.

Hieron, aki Gelont követte az uralkodásban, azt mondta, hogy senki sincs terhére, ha elfogu­latlanul figyelmezteti őt valamire.

Úgy gondolta, ha valaki titkon árulkodik, még azzal szemben is méltatlanul jár el, akinek elmondja titkát; mert nemcsak azokat gyűlöljük, akik elárulnak valamit, hanem azokat is, akik meghallgatják, amit nem szeretnénk napfényre hozni.

Mikor figyelmeztették, hogy van valami testszaga, szemrehányást tett a feleségének, miért nem szólt neki soha. “Azt hittem - válaszolta az asszony -, hogy minden férfinak ilyen az illata.”

A kolphoni Xenophanészhoz, mikor az azt állította, hogy egyformán gondoskodik két kis szolgálójáról, így szólt: “Homérosz pedig, akit te ócsárolsz, halálában is több mint tízezreket táplál.”

Mikor feleségének jelenlétében Epikharmosz, a komédiaszerző valami illetlenséget ejtett ki a száján, Hieron pénzbírságot rótt ki rá.

Minthogy a szónoki beszédre következőket betűk szerint jelölték ki, amint a B betűt sorsolták ki, azt találta mondani valaki az idősebbik Dionüsziosznak: “Szólj hát, Dionüsziosz, te követ­kezel szólásra, hisz Bolond vagy!” Mire ő: “Vedd tudomásul, hogy még a hatalmat is meg­szerzem!”. És legott a népgyűlésen őt választották hadvezérré a szirakuzaiak.

Mikor önkényuralma kezdetén a nép zavargása szorult helyzetbe hozta, egyes barátai azt tanácsolták, mondjon le a hatalomról, ha nem akarja, hogy elfogják és megöljék. Ő azonban megpillantván egy ott heverő marhát, amelyet a böllér egy pillanat alatt leszúrt, így felelt: “Vajon nem dőreség-e ezek után, ha egy ily gyors haláltól való félelmemben ekkora hatalmat feladok?”

Mikor hírül vette, hogy fia, kit utódjául szemelt ki, megbecstelenítette egy előkelő polgár asszonykáját, méltatlankodva vonta felelősségre, hogy hallott-e ilyet valaha is az apjáról. Mikor a fiatalember így válaszolt: “De neked nem is volt uralkodó az apád” -, ő rávágta: “Neked se lesz a fiad, ha nem tartózkodsz az ilyen tettektől.”

Ha viszont ő ment el hozzá, és meglátta az arany- és ezüstkelyhek tömegét, fölkiáltott: “Nincs benned semmi uralkodói, hiszen annyi serleget kaptál tőlem, és mégsem szereztél általuk egyetlen barátot sem.”

Amikor azt tapasztalta, hogy a szirakuzaiak panaszkodnak a kivetett adó miatt, csökkentését kérik, vagy megtagadják a fizetést, a kétszeresét rótta ki rájuk. De amint azt hallotta, hogy a nagyobb összeg megállapítása után jókedvűek, s a piacon járva-kelve nagy lármát csapnak, meghagyta, hogy korlátozzák az adót, mondván: “Most ugyanis tényleg nincs semmijük, hiszen ránk is fittyet hánynak.”

Mikor anyja idős korba jutott, s ennek ellenére azt követelte, hogy adják férjhez, azt mondta, az állam törvényeit megszegheti ugyan, a természet törvényeit azonban nem.

Bár a bűnösöket egyébként a legszigorúbban megbüntette, az útonállókhoz irgalmas volt, hogy ti. a szirakuzaiak hagyjanak föl az evés-ivással és a kölcsönös vendéglátással.

Midőn egy idegen kijelentette, hogy négyszemközt elárulja neki, és kitanítja rá, hogyan ismer­hetné föl a cselszövőket, ráhagyta, mondja el. Az pedig odalépett hozzá, és így szólt: “Adj nekem egy talentumot, hogy úgy tűnjék, megszerezted a cselszövők leleplezésének a kulcsát.” Adott is neki, és azt színlelte, hogy valóban megszerezte, és csodálja ennek az embernek az ördöngösségét.

Valaki azt tudakolta tőle, nem pihenne-e. Azt válaszolta: “Ahhoz én soha nem jutok hozzá.”

Amikor meghallotta, hogy két fiatalember ivás közben rútul becsméreli őt meg az önkény­uralmat, mindkettőjüket meghívta vacsorára. S mikor megfigyelte, hogy közülük az egyik nyakló nélkül fogyasztja a bort, de a másik ritkábban és óvatosabban iszik, amazt elengedte, mivel természetes ittasságában és szitkozódásában kitombolja magát, emezt viszont eltétette láb alól, mint rosszakaratú és eltökélt ellenségét.

Néhányan azzal vádolták, hogy becsben tart és támogat egy méltatlan és a polgárok szemében gyűlöletes embert. “Szó sincs róla - mondta - inkább azt akarom, hogy legyen, akit jobban gyűlölnek nálam.”

Mikor a korinthosziak követei ajándékaikat követelték - egy törvény miatt, amely megtiltotta, hogy a közbenjárók ajándékokat fogadjanak el a hatalmon levőktől -, keményen megdolgoz­tatta őket, hogy abból részesedjenek, amiben csak a jó uralkodóknak van részük, és tanulják meg, hogy az is félelmetes, ha ajándékot kapunk az uralkodótól.

Meghallván, hogy egy polgár aranyat ásott el otthon, úgy rendelkezett, hogy a kincset vigye el hozzá. Mikor azonban ez az ember egy keveset titkon félretett, és más városba költözvén, egy tanyát vásárolt, az uralkodó úgy intézkedett, hogy kapja vissza az illető az egészet, amit el­koboztak tőle, mivel már megkezdte a vagyon hasznosítását, ne váljék hát haszontalanná az, ami használni tud.

Ami a fiatalabbik Dionüszioszt illeti, ő bevallotta, nem azért eteti a sok bölcselkedőt, mintha tisztelné őket, hanem azért, hogy őt tiszteljék miattuk.

Mikor Polüxénosz dialektikus azzal hencegett, hogy meg fogja győzni őt, azt mondta: “Szavak­kal legföljebb, én azonban téged tettekkel győzlek meg; hiszen a tieidet elhanyagolva engem szolgálsz, és azt, ami az enyém.”

Miután hatalmát vesztette, a szemére vetette valaki: “Mit használt neked Platón meg a filozófia?” Ő így felelt: “Hogy a sors ilyen fordulatát is könnyen viseljem el.”

Megkérdezték, hogy lehet, hogy az apja, aki szegény és közember volt, magához ragadta a szirakuzaiak fölött a hatalmat, és meg is tartotta, ő pedig, az uralkodó fia, elveszítette. Azt mondta: “Apám akkor fogott neki, amikor a néphatalom gyűlöletes volt; én akkor, amikor az egyeduralom vált ellenszenvessé.”

Más is ugyanerről érdeklődött: “Apám - szólt - a hatalmát hagyta rám, nem a szerencséjét.”

Agathoklész egy fazekasnak a fia volt. Miután Szicília urává és királyává tették meg, néhány agyagedényt bearanyoztatott, és mindkét fajtát megmutatva serdülő gyermekeinek, azt mondo­gatta: “Ilyeneket csináltam azelőtt; mostanában pedig ezeket készítem buzgóságom és érde­meim folytán.”

Mikor egy várost ostromolt, egyesek lekiabálva a falakról így ingerelték őt: “Te fazekas, miből fizeted meg a zsoldot a katonáknak?” Ő azonban csendesen mosolygott, és így szólt: “Abból, hogy ez a város az enyém lesz.” Csakhamar el is foglalta a helységet, és eladta a fog­lyo­kat, mondván: “Ha megint szidalmaztok, akkor most már az uraitokat vonom felelős­ségre.”

Az ithakaiak panaszkodtak tengerészeire, hogy rátámadva szigetükre néhány nyájukat el­hajtották. “De a ti királyotok - válaszolta - mikor hozzánk betört, elvonulása előtt nemcsak juhokat zsákmányolt, hanem ezenfelül még a pásztort is megvakíttatta.”

Mikor Dion, aki Dionüszioszt a hatalomból elűzte, hírét vette, hogy Kallipposz cselt sző ellene, pedig jobban bízott benne, mint többi barátjában és társában, nem akadályozta meg, hogy ez az ember kimagyarázkodjék, tanúságot téve róla, hogy annak, aki nemcsak ellensé­geitől, hanem még a barátaitól is tart, jobb meghalni, mint élni.