Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI

Öregapó felállott a vesszők közül, kosarat kötött a hajlós, hántott fiatal vesszőkből. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülről szólott le, miközben leverte magáról a vesszőforgácsokat:

- Lyányom, süssél egy kis kolbászt...

- Ó... - dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe ázta­tott kenyérbéllel.

Öregapó nem törődött vele, kicsit izgatott volt, fordult.

- Ejnye - mondta -, megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.

A fiatalasszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert ő most itt amolyan hadiöz­vegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura oda van a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nemigen lehet morogni.

A másik fiatalasszony jött be egy üres dézsával, a menye. Öregapó arra is rászólott:

- Adjatok enni a marhának.

- Hová megy mán megint?

- Megyek a faluba.

- Gondolom.

Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, ő is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:

- Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából... Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...

- Ó, több kolbász van annak a padlásán, mint a miénken.

- Nono.

A két fiatalasszony elhallgatott, az öreg pedig sietve kihúzta a lábát a házból. Egész meg­könnyebbült, mikor kinn volt.

- Mit akar atyus avval? - kérdezte a meny.

- Nem tudom - szólt kedvetlenül, mérgesen az asszonylány -, mán meg kell írni a Pistának.

- Majd meglátod, hogy rosszba sántikál.

- De hogy annak a vénasszonynak le nem sül a képirül... Unokája van, osztán...

A meny vígabb teremtés, az csak a tréfás oldalát látja, csak nevet rajta.

- Ha még soká tart a háború, cifra dógokat érünk meg, te...

Az asszonylány megrázta a gyereket, aki nem akarta megenni a papit.

- Egyél, te büdös, mert nem foglak etetni minden percben. Azt hiszed, nincs dógom?... Nagy­apád most itthagyta a marhát a nyakamba, ű meg megy a...

Öregapó azonban ezt már nem hallotta. Végigcancékolt az utcán, nevetett magában, hogy túljárt a menyecskék eszén, iszontató ravaszsággal csinálta; csak nem mondaná, hogy “ha eljön Zsuzsi néni”, ha éppen odaindul... Szóval, addig ment, addig ment, míg egyszer csak felkiáltott nagy örömmel:

- No, jött-e mán levél, Zsuzsi húgom?

Egy udvarról takaros kis anyó nézett ki. Tette, mintha nem látta volna meg előre öregapót.

- Levél? - kiáltotta. - Jött bizon kettő is.

- Igazán? - s öregapó odakönyökölt a deszkapalánkra. Más ember fel se lát odáig, de ő úgy rákönyökölt, mint a pap a katedrá­ra.

- Osztán ugyan mit írnak?

- Még el se olvastam jóformán a sok dologtul.

- Ejnye, ejnye - mondta öregapó, s megcsóválta a nagy fejét, amelyen akkora báránybőr sapka volt, mint egy guba.

- Mégis, jót írnak?

- Mán annyit olvastam, hogy azt írja Feri vejem, hogy kedves anyám, az vót a legborzasztóbb, mikor egy muszka ezredest megszorítottunk egy udvarba sok mindenféle muszkával meg tatárral, osztán úgy belédöftem a bajonétomat, hogy belement a hegye az eperfába - s öreganyó odaállott az eperfa alá, amely éppen a háta megett volt, úgy mutatta -, azt írja, hogy így e!... A bajonét hegye meg belement az eperfába a torkán keresztül, úgy, hogy nem lehetett kihúzni, rittig le is tört... azt írja... Osztán, kedves anyám, úgy ömlött abbul a vér, mint a disznóbul, ha megszúrják, oszt mind a képembe spriccelt... - Anyó bólogatott hozzá. - Nahát ez kegyetlen borzasztó is lehetett...

- Még a! - mondta öregapó.

Öreganyó közelebb lépett a kerítéshez, suttogva folytatta, de kétszer is visszanézett elébb, nem hallgatózik-e valaki.

- De a Jóska fiam ír egyet.

- No.

- Valami istentelen lelkehagyott megírta neki, hogy a felesége vasaltba jár!...

- Ááá...

- Bizony attul az asszonytul! Ilyenkor legalább felhagyhatna a flangérozással. Gyászolhatna egy kicsit. De csak cifrálkodni. Olyan az anyja is... Megírták neki! Szegény fiúnak! Nem is neki, hanem valami falubélinek, a meg mingyán szaladt Jóskáho... Írja osztán most a szegény fiú: “Drága anyám, sírva gondolok maguk­ra, szeretnék mán a tavaszi munkával foglalatoskodni, de nem lehet tudni, mi lesz a háborúval, most pedig nagyon jól szorítjuk az ellenséget, csak soká így tartson... Majd vége lesz eccer”... Így ír, de nem tudom én azt olyan jól elmondani - s most halkabbá lett a hangja, úgy suttogott fel a kerítés tetejére, “kívánom, hogy az én feleségem azután is vasaltba járjon... mer hallom, hogy mindennap vasaltba jár...”

- Biztosan megírta valaki...

- Hm.

- Biztosan.

- Ő maga is mondja, hogy “Kádár Lajosnak írták otthon­rul...”

- Aha.

Az anyó elhallgatott, s pár pillanatig némán néztek egymásra.

- Ejnye - mondta egyszerre öregapó, mint akinek mécses gyúlt ki az eszébe -, azt a levelet már megnézném... Ha megmutatja húgom.

- Lehet, lehet a.

Öregapó nem szólt semmit, fordult a kapunak, s bement.

- Isten hozta - fogadta anyó -, tessék beljebb kerülni...

Itt jó magas ház volt, itt elfért öregapó, nem kellett félni, hogy a fejét beleüti a mester­gerendába. Leült a karos ládára. Aztán bejött két lány meg az unokák. Persze a meny az otthon van apjáéknál; azért lehet flangérozni frissen vasalt ruhába. Igaz, egy lány s gyerek sincs még - április végére várják... Volt nagy zsivaj­gás, de ők csak beszéltek a fiuk leveléről, öregapó kétszer is elolvasta annak minden szavát.

- Úgy van a - mondta végül -, biztosan megírta valaki!... Itt is van, ahogy mondta Zsuzsi húgom, “Kádár Lajosnak írták otthonrul...”.

- Ne olvasson már, András bácsi, mer megvakul.

- Á, nem olyan öreg az én szemem, ha öregapó vagyok is.

- De gyújtani kell lámpát - szólt anyó -, hun a masina, te...

- Ott van ni - szólt a lánya a gyerek mellől, mert szoptatott, és nem akart felállni.

- Jaj, mán ez is két krajcár - szólt öreganyó, s megzörgette a skatulya gyufát.

- Jó is vóna - mondta a másik lánya, aki szintén olyan vasta­gon mozgott a házba. Az ő ura is oda van, de mán kórházba fekszik szegény, Csehországba; elég bánat, bezzeg neki nincs is kedve vasaltba járni, koplaltatják szegényt a csehek, csak épp él, négy napig se lát orvost, azt írja. Panaszosan szólt. - Öt píz mán két pakli.

- De nem is kapni mahónap - mondja a szoptató asszony.

- Hát az én gyerekkoromba? - szólt anyó nekik oktatva. - Akkor még híre se vót a gyufának, az uraknak vót csak olyan tűzcsináló masinája. Hanem fogtunk egy kis csuprot, szaladtunk a szomszédba tűzért... Meg vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon... Jaj, istenem, annak nem vót szabad megtörténni, hogy eccer az egész faluba kialudjon...

- Bizony - mondta öregapó, s keresztbe tette a lábát, nagy csizmái voltak, hogy a földön a gyerekek azt hitték, bornyú jött be a házba. - A tűznek nem szabad kialudni! Mindig csak azt hallottuk a régi öregektül: a tűznek nem szabad kialudni.

Kis csend volt, a kicsi lámpa meggyúlt.

- Jaj, menjetek mán a marhának enni adni - szólt sírósan az anya, mert ő egészen elfeledkezett a marhákról; a vendég miatt.

- Menjen maga - mondta a lánya, s a gyerekét áttette a másik oldalára.

- Eridj, lányom - küldözte anyó a másik menyecske lányát, de ez is csak a vállát rángatta.

- Ó, én nem szeretek ebbe a sötétbe ott lökdösődni a tinók közt, nagyon mérgesek.

Az anyó ránézett, bizony igazat adott neki, hát csak elszánta rá magát, hogy maga megy az ólba.

Öregapó ott maradt, az asztalra ráfeküdt, s a lámpa gyenge világánál silabizálta tovább a levelet.

Mikor a marhák már jól ropogtatták az eléjük vetett takar­mányt, egyszer csak erősen setét lett... Anyó visszanéz a jászoltól, hát öregapó fogta el azt a kis világosságot az ajtóba, ami még vót. Nem utána jött a huncut!

- Ejnye - mondta - de nagy gyertya gyúlt!

Anyó már szinte félt tőle, nagyon gondolkozott, hogy lehet most kijutni ettől a nagy mahomet embertül az ajtón; azok a menyecskék is őtet zavarják ki, ahelyett hogy szó nélkül ellátták volna már a marhát.

Egyszer csak, ahogy a tehén hátát vakargatja zavarában, érzi, hogy valami nagy kéz nyúlik be a tehén fölött, s megragadja őtet. A másik percben már fel volt emelve a levegőbe, fel a széna tetejére.

- Jaj, istenem - fúlt el a hangja -, megbolondult kend?

De öregapó bánta is a tiltakozást, rátette a szőrös, erős ajkait, s megcsókolta a magához felemelt kis anyót...

- De hagyjon békét, hallja, nem vagyok én még olyan öreg, hogy engem bántatlanul lehessen bosszantani. Ha unokám van is, de csak negyvenöt esztendőcske vagyok.

Két évet lehazudott az anyó.

- Én se vagyok öreg - mondta nagyapó, s újra megcsókolta az anyót. - Ötvenkét esztendő nem nagy idő...

És apóka is letagadott három kis évet.

De anyó halálra volt rémülve.

- Jaj, istenem - mondta -, ha a fiúk itthon vónának...

- De nincsenek - szólt öregapó, s újra hozzádörzsölte a boros­tás arcát.

- De hagyjon, veszett kutya!

- Nem én, Zsuzsi... Hát ha a fiúk nincsenek itthon... mink nekünk... kell... teljesíteni... a szeretet... Osztán özvegyek va­gyunk, he... Minden lehetséges... Tudod, hogy a tűznek a faluba sohase szabad kialudni!...

És megcsókolta újra. Egy fiatal legény se jobban a babáját. Nem biz a.

1915