Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

A HORTOBÁGY TAVASZI LÉLEGZETE

Az ember folyton történelmet csinál. Míg a töltésen ballagok, azon gondolkozom, hány éve annak, mikor itt jártam, s ezt a töltést éppen hányták a sík pusztán. A pásztorok mosolyogtak rajta. A régi mo­csarakat kiszárítják, itt meg új vizet akarnak csinálni. Háromszáz holdat bekerí­tettek gáttal, hogy víz lakjon benne.

Még tíz éve sincs, s ma már a legremekebb mocsárvilág!

A télen nem vágták le a nádast sem, és a száraz levelű nád, gyé­kény, szittyó ott lengedezik, s ott korhad a vizek szélén és szigetein. De jó az! Jó a madárnak! Jobban fog benne fészkelni, költeni.

Most megnyílik a nagy határ víz. Fekete vadkacsák százai buk­kannak fel. Nyugodtan ülnek a vízen, s mire gondolnak, mire nem, valamennyi jajgat: jáp, jáp! Egy se dugja le a fejét a vízbe, nem ke­res, nem gondol a bögyire. Alkonyat lesz már itt-ott, aki eddig jól nem lakott a kövér tavon, az soha. Most más fúrja a szíveket: jáp, jáp!

Tavaszi szag a levegőben, s csodálatos enyhe meleg: március 28.

Még az ember is dagadó tüdővel lélegzik fel, hát még a tó s a tó minden lakója. Jobbról a távolban a végtelen puszta. Nincs már az országban sehol ilyen roppant kerekség. Itt is vannak a láthatáron tenyérnyi kis kerek-kerek erdők, most is emelgeti őket a délibáb vize, úgyhogy legyezőnyi áttetsző koronájuk - hiszen még a rügy se pattant - kiterjeszkedve úgy ing a szélben, mint pohárba téve a bokréta.

- Áp, áp, síjj, síjj, vií, vií! - a madarak rikoltoznak, megállás nélkül s szakadatlan. De miért oly nagyon jajgatnak? Az ősi hang a fájdalom hangja? A ma szülött már sírni tud? Ez a lét őseinek min­den tudománya? Hiába jajgattok, tudom, hogy semmi bajotok, ha van, az a szorongás, hogy itt a tavasz, közeledik a boldogság, s en­nek hangot kell adni. Szárcsák a nádasban, sikító szárcsák, a nád le­velén a pici nádiveréb, de milyen ügyesen bujkál, s még ez se csiri­pel, ez is sír, síkit, sípol.

A szerelemgyár vijjog itt. Talán nem is fájdalom. Ahogy figyelem, a rengeteg sírás valami diadalmi kórussá zsongul.

Tízezer és százezer madár hangja olvad össze, s ez ám a koncert! Halkan, halkan állj, hogy tökéletesen hallani tudjad a véghetetlen lármát, a pianissimo ordítását, az ujjongás jaját, a jajgatás boldog zsibongását.

Itt a rizsmező. Jobbról, a gát alatt. A vízművek vadonatúj cserép­teteje, mint valami télről maradt, áttelelt pipacs.

A rizsmező nálunk csoda. Ki termel itt rizst? Búzamezők vagyunk.

Magyar virág: a bölcs, szent búza, amely olyan szép, mikor buján kihajt, s kövéren lobog az égre, s még szebb, mikor aranysárgán len­gedezve kínálgatja aranyterhét. De a rizs, az még új vendég. Vajon mit szól, s éppen a Hortobágyon, ahol a fák mohosan születnek, s tízéves korukban megöregednek a sziken? Nem élnek tovább, mint a komondor. Az éjjel halt meg a csárdában a komondor ősatya. Csim­bókos gubancsa még tegnap földig lógott, s ő meg­soványodva s bé­késen álldogált az udvar közepén, mint saját szobra. Tizenöt éves volt, s már tizennégy ivadéknak őse, és ez tőle elég a komondor­folytonosság szolgálatában.

Leszakítok egy gyékénybuzogányt. Már szét van bomolva. Puha pelyhe útra készen, hogy minden selyemszál magával repítsen a ta­vaszi szellőben egy-egy magot. Ó, mennyi magocska! Százezernyi! Hol akar ez megélni? Ha ez a százezer buzogány, százezer mag mind valamennyi helyet kapna a természet kertjében: a földgömb néhány év alatt kevés volna a gyékényvilágnak. De lám, minden évben csak ugyanannyi a gyékénymező.

Talán nem is magról kél, csak a tőhajtásokon kapaszkodik a lét­küzdelemben. Akkor mire ez a millió és millió s milliárd mag, ami­ből - előre tudhatja a bölcs természet - tíz szem se fogamzik meg?...

De milyen fehér a rizs fekete földje, mintha sóval volna behintve. A szik salétroma veri ki a rögöket. Most még nagy, megporhanyult göröngyökben fekszik a mező. Szabályos táblákba sáncolva. Húsz lé­pés széles, ötven lépés hosszú: mint a kertészetben a bakhátra mű­velés.

Munkát kíván a rizs: sok munkát és sok vizet... Vízinövény... Születésétől haláláig víz alatt kell tartani, de sekély víz alatt, se több ne legyen, se kevesebb. Hogy tanulnak bele ebbe a búza­termelő ma­gyarok? Akik ősszel elvetik a búzát, s aratásig feléje se néznek... Micsoda ideális dolog ez! No, a rizs megszorítja a korcot... Mondja az intéző, ideális az idén az idő. Szelek járnak, kiszárítják a talajt, a héten lehet vetni... Megeresztik rá a vizet, hogy két-három centiméterre lepje csak a földszínt, s akkor belevágni a magot.

Milyen boldogság a siker! Aki a rizzsel foglalkozik, mindenki boldog és büszke, és semmi munkát, semmi törődést nem sajnál. Még a kárt sem: jövőre szebb lesz! Itt a rizs, ezen a sziken, harminc mázsa termést ad holdanként. Burmában kilencet. Ne legyen boldog az ember, hogy a Hortobágy ezer és ezer év után, míg folyton csak a sivár juhcsenkeszt nevelte, ami kaszálót sem ád, most harminc mázsa rizst köp ki magából?... Még a határ is nevet rajta. A tavaszi szél adomákat fütyül a fülembe.

Az égen röpülő verssorok énekelnek.

Vadludak húznak.

A Hortobágy tavasszal a világ legnagyobb libalegelője. Az Északi-sarktól húznak le. Vándorok az égen. Jönnek, hogy a hortobágyi vadászok durrogtassanak rájuk. Aki nem tudja, az nem is álmodja, hogy a tavaszi lúdjárás a vadászok mennyországa. Képesek félnapo­kat eltölteni a nekik ásott gödrökben, esőben, hóban, szélben, hogy a ludakat meglessék, meglepjék s lelőjék. Én nem vagyok vadász, énnekem a szívem fáj, hogy a szabad állatjára rálőnek: azt szeret­ném, ha ő lőne már rám. De a csárda, az tele van ilyen tavaszon nagy pénzű kocavadászokkal, akik úgy lövik a ludat, hogy darabja többe kerül nekik, mintha emdeni gúnárokat vennének a legdrágább tenyé­szetekben.

Enyém az égre írt énekszó.

Ahogy úsznak a kék-fehér tejtengeren, és le-lekiáltanak, üde, ma­gáról megfeledkezett ujjongó hangon! Ragyog a nap, leng a szél, s már kezdenek párba szakadozni... Itt a tavasz, itt a szerelem, a há­zasság, a termés magánossága!...

A szerelem jajszavait írják ők az égre, lapidáris stílusban a levegő bársonyára.

Mi van ezen a Hortobágyon, ami egy filmet megtöltsön? Százezer holdon mennyi idő alatt lehetne összeszedni annyi ese­ményt, ami két óráig lekösse a figyelmet?

Most pláne még. Nincs itt semmi. Csak a nagy várakozás: min­denki várja a nyarat. Még az állatokat sem hajtották ki. Hetven kilométer hosszúságban százfőnyi ember él.

Azok a tőkés kacsák élnek most, három darab nagy rémült sápí­tással veri fel magát a levegőbe, alig bírják kövér feneküket emelni. Meg a csibor száll fel finom, vékony zúgással, mint parányi mo­tor, hogy egyik nádasról elrepüljön a másikra... Miért repül?... Miért, ha nem párt keres?... Kényes? Válogat? Még nem lelte meg szíve választottját? A kis csiborbogár hosszú bajuszával szimatol, s isten tudja, milyen távolról érzi meg, kilométerekről az igazit, aki neki született... Van, aki a vonatban egy alt hangú fiatal nő után szédülten néz vissza a tömegbe; a csibor is szagol valamit, valami igen édeset, igen finomat, igen bódulatost.

S ahogy a nap lefelé ereszkedik, és felhők jönnek, felhők mennek, olykor árnyat borítva a vízi világra, máskor kiragyogtatva, mint az aranytálat: a madárvilág szünettelen riad. Fortissimo, fortissimo. A mélységes vizeket betölti a zene. Micsoda koncert, ki tudná lekot­tázni? Ki fogja már megteremteni az ősvilág zenéjét? Ez mind ma­dárzsivaj. Kis tollasok szerelmi özöne. Négylábú állatok bele nem szólnak. Négylábú állatok sehol. Csak a vadászok durrogtatása, s még ez is halk lesz a szanaszét távolban, és beleillik a gikszer is a természeti muzsikába. Dankasirály ezrével a vízen. Most egy új vízi síkon fehér pontok kavargó, szökdelő nyugalma szikrázik. Micsoda vinnyogást csapnak a tiszavirág módjára rajzó sirályok!

A varjak mennek már aludni az ohati erdőbe. Ott van a tanyájuk. Milyen rendesek a varjak, milyen jól neveltek: még a nap fenn van, még a jegenyék is ácsingózva néznek fel rá, s ők indulnak aludni. Már tudják, hogy itt van az este, s a lassú repülésű szárnyuk­nak a fészekig meg kell tenni húsz-huszonöt kilométert. Nekik az eltart egy óráig. Milyen becsületesek, hogy már ballagnak a tóról haza. Nagy, fekete varjak, vetési varjak, rendetlenül és mégis össze­tartva, társas lények: hatalmas károgással mesélik egymásnak a napi élményüket. Milyen kurtán tudják kifejezni magukat, s mégis érezni, hogy súlyosabb kijelentéseket tesznek, mint a fecsegő nádiverebek.

Mind több és több madár jelenik meg az égen. A gólyák kinyúj­tott nyakkal és lábbal, mint acélnyilak, feküsznek a levegőben, s nagy szárnyuk feketén csap egyet-kettőt, s megalszik a levegőben, s újra libbenve, bólogatva lenget, mintha fátyolt intene a tavak zsák­mánya felé.

A gémek visszahajtott nyakkal repülnek, a kócsag karikába csapja hosszú nyakát, s a vörösgém hátraveti búbját, s álmodozva siklik le lassan a puszta felett.

A kanalasgém más gólyaféle, szintén kinyújtott nyakkal, evezi a végtelent a fehér gólyák után.

A cserepes tanyán két öreg fán két gólyafészek van. Egyikben két nőstény és egy hím - a másikban két hím és egy tojó. Ahol a két nő van, ott ideális, nyugodt, boldog élet. Ahol két gúnár és egy jérce - ott örök veszekedés. A hímek reggeltől estig üldözik egymást, alig van idejük a fészekre leszállni, s ha egyik leereszkedik, mintha szá­lon függve bocsátaná le magát, a másik már nagy messziről vágtatva rohan rá, s tépi, veri, véresre pofozza. El lehet gondolkodni a hárem gondolata felett. Példa van rengeteg, hogy a hímek tömegben tartot­ták maguknak zár alatt a nőt, de még a gólyáknál is ritkább lehet, hogy egy nő két férfit vagy százat tartott volna valaha magának. Még a gólya is, ha férfi, késre, bicskára, ágyúra kél a nőért, s vérben fürdeti vetélytársát... zúgjatok csak, dalnokok: az bizonyos, hogy aki dalol, nem nőstény... Hímfiak versenye a dal... Nőhódító bi­zsergést keltő csoda...

Az egész nádas zúg, suhog, zajg és mennydörög. Egész zengésé­ben férfikórus az.

Éppen nesztelenre avulva belefülelek a nádasi zenekarba, az ének­kari fortissimóba, mikor halhatatlan csodának válok tanújává.

Egy pillanat, s elhallgat a teljes énekvihar. Egy pillanat, s némaság a tavon.

Hirtelen azt hittem, megsüketültem, rettenve kapkodom a fejem: a csönd csönd marad.

Mi ez? A karmester intette le? S az énekesek és zenészek letették a kottát?

Pillanatokig hallgatok, várom, lesem, mikor kezdődik újra. Zavaromban megnézem az órát. Hat óra öt perc.

Siet az órám? Gondolom, pont hatkor van a záróra. Szeretném tudni: tegnap is akkor volt-e, s holnap is így lesz? A nádas órája pon­tosan jár? Nem siet, s nem késik?

Hihetetlen. Egyáltalán nem újul meg az énekkari muzsika. Száz­ezer madár egy pillanat alatt végzett. A napi munkának is vége? Nem szabad tovább dolgozni, halászni, vadászni, vagy jön most éppen a vacsoraidő? Az esti kávéház?

A nádas nagy, szürke, barnás bugákkal bólogat a gyenge szélben, s már csak ő suttog túlvilági meséket. Milliónyi madárvilág az egész földgömbön megnémult ebben a percben? Csak itt balról kever illet­lenül két gácsér valami elkésett pört. Nem voltak benne a nagy együttesben, vagy rám kiabálnak, hogy menjek már a fenébe, s ne zavarjam a szívandalító szép csöndet?

Már a baglyok is kezdenek elmohogni a puszta felett. Nekik most jön az időszakuk, bányászok ők, az éjjelre viszik a “kohanyecet”, világító bányamécs nagy szemüket.

A puszta füve még rőten, vörhenyesbarnán sző a végtelen síkon. Csak ahol vízfolt marad, kezdi már a fű hegye zölden szúrni pengéje hegyét.

Búbosak guggolnak a falaton, s csipegetik. Fel-felrebbennek, újra leszállnak. Nem félnek, nem repülnek magasra a dobbanó láb elől, nincsenek megriasztva, mint a libák, akik érthetetlen magasan iro­gatják ékírási rajzaikat az égre.

Ni, kis pacsirta! Mint szürke göröngy, oly közel, hogy észre sem veszem. Az ember a pusztán nem lát közelre, távollátó lesz, túlnéz mindenen, mert látni akar valamit. A pacsirta surrogva száll fel, s mintha saját súrlódása indítana meg benne valami gramofonhengert, csicseregni kezd, s csicsergése meg nem szűnik, míg égbe fúrja ma­gát. Ott aztán ott marad, s elfeledkezve arról, ami lent riasztó volt, önfeledten csirregeti, csicseríti dalát. Mintha a boltban vett volna egy madárutánzó sípot, s azt tekergetné szakadatlanul. Látcsővel figye­lem, - úgy rezeg az ég nyugati fényében, mintha rezegne, rezegne, akárcsak a csillagsugár. Kis fekete, rezgő rongy, se le, se fel, a látó­prizma odaszegezte egy csillag alá, de nem! Most kezd ereszkedni, vajon mi kell még neki a földtől?... No lám: le-le, s a csattogása semmit nem változik, egyre lejjebb-lejjebb: Arany János?... Vala­hol tévedés van, tévedhetetlen költő: a te szavad az, hogy “hallgat lemenőben”? Az én pacsirtám egész a földig száll, s csak akkor hall­gat el, mikor egy arasz már a földszín. Akkor elveszti fejét, s bele­zuhan, leszáll, simán ereszkedik a repülőtérre.

Már másik pacsirta szól, harmadik, tizedik. Most hirtelen a puszta telik meg csirrenő zenével.

S oly lármát csapnak, mint a vásott gyerekek. Még a tücsök nem kontárkodik, a béka ungatása a hatalmas tavak felől még igen halk, igen szelíden, próbálkozva gondolkozik a kora tavaszban. Minden a pacsirtáké. Ebben az órában ők vannak a planson. Hangvítőrök, csattanó lesek és cselezések és szúrások sikítanak az éj felé. Így, majd hajnal előtt, az éj után. Májusban majd, minekelőtte a nap felütné fejét, ezer s ezernyi pacsirta zeng örömében, mintha gyöngyökkel szőné tele az eget.

Jobbról a Hortobágy alföldi vize kanyarog, egy kilométeren ak­kora kanyart csap, mint a kacsabél. A víz felett bíbic nyávog, de csak azért, mert itt idegen jár: ember. Varjú kiált le. Mit kiált? Már jó dolga van, nem mondja mindenre, hogy: kalács, kalács!... Most azt károgja: pja, pja, nem kell...

Már nyári tollazatban vannak a dankasirályok, fekete kucsmát húztak: télen, a hóban fehér a fejük. Most kacéran néznek a letűnt nap után s felém.

A nap ott nyugaton belesüllyedt a délibábba, mely most tenyér­nyi vastag kékes ködfolyó. Alsó fele gyorsan oszlik el, a felső fele sarlóra görbül, mint a hold szokott. De vízszintes, ragyogó, aranyló, lilára boruló sarló, aranykifli, ki kapja be: a föld? Az ég?

Óriási világesemény, s ily finoman játszódik le.

Megszűnt a nap, a fény, az élet.

De tudjuk, hogy csak egy éjszakára, s megnyugoszunk.

Míg az eltűnt napot lesem, fekete felhőfolt a helyén, mintha ki­aludt tűz füstje kelne. Nem füst, nem felhő: seregélysereg. Bomlik, megint tömörül, keményre verődik, s újra széjjeloszlik.

Mennyi lehet? Ezer! Sok ezer! Rendetlen tömeg: seregély.

Temetik a napot.

A kilenclyukú hídon csibor csapódik a kezemre, s ott marad. Ó, szegény, eltévedett: a vízbe akart hullani az éjjeli imádott illat után... S halkan, hogy neszt ne verjen a láb, lebocsátom a folyó vizébe...

1942