Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

A NIHILISTA

Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves­ utcáján. Ahogy jött, a pati­ká­nál látta, hogy ott áll valaki, és amikor őt meglátja, gyorsan hátat fordít, és belép az üvegajtón.

Megcsóválta a fejét.

“No, nem baj - mondta magában, és felnevetett, mint szokott, aztán rögtön elkomolyodott. - Nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az ember a kalapja szélit?”

Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most, mint vágatási biztos az ő felügyelete alá tartozik.

Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.

Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott:

- Gyere, tartsd meg a lovat!

A fiú nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen, és a leg­nagyobb buzgósággal ugrott oda, már amennyi a hosszú lábaihoz és nagy bocskoraihoz gyorsaság fért.

Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a homlokára.

Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a ha­tósági bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a húst.

Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca fel­vidult, és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.

- Jó napot, kisasszony! Mit tetszik itt csinálni?

A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán fellebbent a nevetés, és újra elmúlt róla, ő mindig előre nevetett a viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el, és akkor már másnak kellett nevetni rajta.

- A jó leányka segít apja sorsán?

A kisasszonyka szőke volt, és hirtelenfehér bőrén pirosság gyúlt ki, de nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.

- Apa szabadságon van - mondta.

- Igen? - vibrált meg egy nevetést az orvos arca.

- És magácskát bízta meg a vágatási biztosi helyettesítéssel?

A leányka nem szólt, nem volt egészen tisztában a dolog fontos­ságával.

- Megengedi, Etuska? - szólt az állatorvos, és kivette a leányka kezéből a bélyegzőt, és rá sem nézett a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.

- Jó napot - mondta a doktorlány, és el akart menni.

- Most már persze szalad, ugye? - villant meg a nevetés az állat­orvoson. - Itt hagy engem ebbe a csúnya munkába... Magácska nem utálja?

A leány nevetett:

- Hát istenem, jól megfizetik.

- S mit kap?

- Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.

Az orvos nevetett:

- Nagy gavallér az apa. Felét adja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.

A leány arca megnyúlt:

- Csak felét.

Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.

- És megmondta magának, miről ismeri meg a lépfenés állatot?

- Neem. Azt nem.

- Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg a felét - a tudományért.

A leányka habozva nézett rá. Nem tudta, mennyi a gonoszság a szavak alatt.

- S azt megmutatta, hova kell ütni a bélyeget?

- Hisz az talán mindegy, akárhová.

Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.

A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, újra köszönt és elszaladt.

- Máskor is a kisasszony van itt? - kérdezte az orvos.

A mészáros zavarba jött, és elkezdett nyögni:

- A doktor úr csak tegnap ment szabadságra.

Az állatorvos megmosta a kezét, és komoly arcán minduntalan mosolygás futkozott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.

A jegyzőhöz ment. A jegyző nagy barátságban volt a szabadságra ment körorvossal.

- Kérem alássan - mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott beleatyafisodni ebbe a társa­ságba, ahová csak nemrégen helyezték át, és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háború miatt. Ezek az urak idegennek tekintették, aki úgyis elmegy a háborúval, nem fogadták megyebelinek. - Kérem, kedves jegyző úr, legyen szíves felvenni egy kis jegyzőkönyvet nekem.

- Mid? - szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemét rámeresz­tette. - Mid gondolja maga, tirarc úr?

- Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos úr szabadságra menvén, helyettesítésről nem gondoskodott; a bélyegző­ket rábízta tizenhat éves leánykájára, aki az én jelenlétemben is fog­lalkozott a húsok lebélyegzésével...

Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett, az elképedt jegyző azonban kiejtette a pipát a szájából, és így szólt:

- Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.

- Miért?

- Nem tartozzá hozzám.

Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló dialektusát beszélik, és meglágyítják a kemény magyar nyelv úri ka­rakterét.

Megveregette az öreg jegyző vállát:

- No, nem baj, jegyző úr. Majd felveszi, akihez tartozik.

Átment a szolgabíróságra. A főbíró nem volt otthon, átment az Unger-kávéházba.

Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbíró a modernül beren­dezett kávéház nagy ablakánál, és a fehér márványasztalon dobolt.

- Alázatos szolgája, főbíró úr - mosolygott és bókolt az állat­orvos.

A főbíró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.

- No, mi jót hozott? - kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a vármegye legnagyobb birtokos családjának fia nézheti ebben a világtól eldugott fészekben az urakat.

- Kérem, főbíró úr, egy kis rendet instálnék.

- No.

- Ez egyszer a körorvos úr az, aki...

A főbíró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.

- Jó, majd intézkedem.

Az állatorvos elmosolyodott, és komolyan mondta a nagy bajusza alatt:

- Meg vagyok győződve róla, főbíró úr.

- Mióta van szabadságon a körorvos? - kérdezte a főbíró még tűnődve.

- Hát nem tudja, főbíró úr?

- Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy el­ment.

Az állatorvos mosolygott:

- Majd utólag.

Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett berakni a hétórásiba.

A főbíró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor el akart menni, hozzá­lépett a másik szobában biliárdozó al­gimnáziumi új tanár, és mély tisztelettel mondta:

- Kérlek alássan, főszolgabíró úr, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó fo­lyamán, ha meg méltóztatol engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.

A főbíró kicsit kegyesen mosolygott:

- Kérlek alássan.

Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny volt, egyik ház a másik nyakán, és két házban két úriasszony fölött érni kezdett a levizitelés fontos esete.

A főbírót bosszantotta az állatorvos jelentése, és amikor két hét múlva a körorvossal talál­kozott, szigorúan szólt:

- Szabadságon voltál, kérlek?

- No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg - nevetett kényelmetlenül a körorvos.

- És ki volt a helyettesed a vágatásnál?

A körorvos a cvikkerje fölött kissé elvörösödött. Azt hitte már, nem lett a dologból semmi. Hosszú, sovány ember volt, és ahogy most kiegyenesedett, elnézett a főbíró kemény szalma­kalapja felett. Az uj­jaival a csíptetőjéhez nyúlt, és találomra szólt:

- Én, kérlek alássan, a segédjegyzőt bíztam meg vele.

- Úgy.

- Igen. Mint halottkémet - mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés humorával.

- Szervusz.

A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne hazudtolja őt.

Másnap a vármegyétől leirat jött a szolgabírósághoz az állatorvos külön feljelentése tárgyában. A főbíró nagyon örült, hogy el van in­tézve a dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláírása volt, és tudta, hogy annak pikkje van a doktorra a múltkori rossz vicce miatt. A doktor azt kérdezte a minapi banketten, hogy: “Ki a legbátrabb asszony a megyében? - és erre ő maga felelt rá: - Farkasné, mert Far­kassal hál.” Ezt a főjegyző nem bocsátja meg egyhamar; nagyon prűd, mikor az ő dolgáról van szó.

Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz, és a segédjegyzőt odahívatta.

- Volt maga vágatási biztos? - kérdezte affektált hangon a tele­fonba.

- Igen - hallotta a segédjegyző ijedt szavát.

- Jó.

S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segéd­jegyzőt bízta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pe­dig az ebbeli kötelességét nem teljesítette, megbün­tetését hozza ja­vaslatba.

Újabb két hét múlva történt, hogy egy esős napon az állatorvos, ahogy a jegyző irodájába beállít, a segédjegyző ijedten ugrik elé.

- Állatorvos úr, miért tetszett engem megbüntetni? Én soha itt nem voltam a vágóhídon.

Az állatorvos felnevetett, és komolyan kérdezte:

- Magát büntették meg?

- Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állí­tólagos vétség napján.

- Jó, majd megfellebbezzük.

Egyszer csak erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után kerül a kezébe, amikor a hónap 4-én az útiszámláján dolgozott. Csak azért nem bosszankodott eléggé rajta, mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószo­bába. Ha bemegy, nem is jön ki reggelig, mert az asszony úgyis ha­ragszik a legutóbbi napok miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert már a parasztok úgy várják, mint a Szentlelket, kihúzzák a szobából is. Ha pedig ötödikén el nem ké­szíti az útiszámlát: azok az urak a megyénél törölni fogják.

A harag tehát pénzbe kerül.

Ennél fogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette; az volt benne, hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a főszolgabíró közigazgatási ügyben valakit elítél, az ellen fellebbe­zés nincs.

Amikor éjfél után két órakor a számlájával készen volt, annak végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt merített belőle, hogy megírja mégis fellebbezését a minisztériumhoz: hogy ő nem felleb­bez, neki a segédjegyzőhöz semmi köze; ő csak azt kéri, ítéljék el azt, akit ő fel­jelentett, vagy pedig szentesítsék azt az úzust, hogy vá­gatási biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyó­lag négy-öt ember meghal, esetleg hat, senki sem hibás.

Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis pörlekedések te­szik elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vib­rált, nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, nem láthatja majd, hogy ugrik a plafonig a főbíró, ha orrot kap. Finom, hogy egy boksszal hasba döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felej­tette el, hogy húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbíró úr őnagyságát és az egész tekintetes vár­megyét.

Néhány nap múlva már sürgős idézést kapott a főbírótól. Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ab­laknál. Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a bortól vörös orra virított úgy-ahogy. Itt meg elhagyatott­ság, reménytelenség jelképéül hatott.

Amikor a főbíró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt sza­badságon, amikor az orvos, ráripakodott:

- Maga gonosz ember! Így belekeverni engem egy ilyen slamasz­tikába. Maga hamisan beszél. Azt mondta a telefonba, hogy volt vá­gatási biztos!

A segédjegyző alázatosan intett:

- Igen. Mán voltam 1894-ben. Barsendrén, Bars megyében.

A főbíró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:

- Menjen haza, szegény ember.

Aztán az orvoshoz fordult:

- Nahát, doktor úr - mondta csípősen -, maga nem ember... Amennyi kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose volt semmi baj...

- Én csinálok, főbíró úr?

A doktor arca felderült és elborult.

- Maga, kérem, egy nihilista! - kiáltotta a főbíró tele torokból, aztán egész szelíden tette hozzá: - Hanem meg fogjuk szelídíteni magát is - és kedélyesen csapott a vállára. - Téged is, egyen meg a fene. Te nihilista!

S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik, megnyíltak a kapuk.

1916