Ritkúl és derűl az éjszaka

A kimondhatatlan

A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.

Ennek ellendarabja: Szabó Lőrinc cím-megnevezésével A százegyedik Szúra, egy saját vers, a végítélet személyes meghalás-változata, a kimondhatatlan kimondása, a szenvedés átpoetizálása:

Hang cirpel kint. S bent a szivemben is.
Pici csak. De szúr. Hang s mégis tövis:
folyton szúr belém, szúr és újra szúr,
kis fúrójával mind mélyebbre fúr,
másodpercenkint, régi vörhenyem
óta, halkan, de oly könyörtelen,
mintha tű volna, Idő tűhegye,
s a szívemet szedné ízeire.
Hang cirpel a szivemben: a szava
nyugtalanság, s veszély a mondata,
ha én figyelem: tán csak öncsalás,
ha műszer: ideges elfajulás,
de mindenképp valami nagy, gonosz
robaj jele, mely milliószoros
halkításban küldi üzenetét,
fényhalk árnyát, fénygyors rettenetét,
a halált, a kürtöt, a zokogót:
a Százegyedik Szúrát, a Kopogót.

Sajátos címválasztás: a 101. Szúra tematikai parafrázisa A Kopogó! címet viseli a Tücsök­zenében, de a személyes, tematikailag különböző versnek A százegyedik Szúra címet adja. Jelezve ezzel, hogy a Korán világát saját költészetében feloldotta, áthangszerelte, és a sze­mélyes emberi életre alkalmazta: a meghalás átélésének átgondolására sajátítja ki poétikailag a gyönyörelv tanulságát. A kétségbeesett halál korábbi poétikai megoldásait felcseréli a meghalást és a gyönyört összekapcsoló poétikával.

Ennek lesz egy – a költő biológiai létére is visszaható – vetülete sajátos álomterápiája. Már a Napló is utal erre, a megpróbáltatások kiváltotta biotechnikára. Előkerült egy gyorsírásos szöveg, amely azután felfedi ezt a technikát, amely az új, nevezzük “Hálaadás-poétikát” egészíti ki, teljesíti be:³⁰²

Álmok

Tapéták díszei, megelevenedett arabeszkek, csipkék, játék kockákból épített fantasztikus épületek, felső és kissé oldalt való nézésben, mintha mikor toronyból néz szét az ember, és olyan plasztikusan, amely elképzelhetetlen. Trükk filmek elevensége és groteszksége, vonalak, amelyek vigyorgó mozdulatokká húzódnak szét, nem létező állatoknak részletei, borzasztó ritmusban s valahogy olyan érzésben, hogy mindez irtózatos és örök csendben zajlik le.

Gyönyörű látvány: tessék elképzelni üveglapokat, amelyek olyanok, mint az ív papírok, simán, hengerlapszerű hajlásban, amint hullnak és izzadnak, de úgy, hogy az izzás is árnya­latokat mutat fel, s valami élő hatást tesz. Ilyen izzó üveglapok lebegnek sötétben, kimond­hatatlanul szép.

Úgy ez, mint a továbbiak: végtelen boldogságban és megelégedettségben folynak le; az ember ébren van, bármely pillanatban kinyithatja a szemét (de így szebbet és zavartalanabbat lát, hát csukva hagyja) és tudatosan, mozdulatlanul tökéletes és csendes élvezettel néz és néz.

Egy óriási színházzá változik a koponya. Mondom, rettenetesen hangsúlyozni kell, hogy a szemléletnek ez a boldogsága, az atmoszféra, amelyben a színháznézés lefolyik, végtelen potenciára emelt csodálkozás, meglepetés és kielégülés állandó egyszerre érzett szenzációja.

Úgy látszik, az én álmaimban állandó szerepet fog játszani valami farkas szimbólum, farkas fej, oldalnézésben kissé kubista, talán Franz Marc féle farkasok közül való.

Sajátságos volt a tárgyak élete, amint például kés és dinnyék megelevenedtek és ember nélkül végezték azt, amit ember végezne velük. A kés lebegve szállt, simán kettévágta a dinnyét, jött a villa és falatokat emelt ki és felrepült vele (a kép látható keretén kívül valahová, mondjuk egy szájhoz) és üresen visszajött stb. És ez egyszerűen gyönyörű volt, mint kép. –

Külön és hosszan kellene beszélni a csipke-szerű, felülről nézett tájakról. Ennek a csipkének felfelé is volt kiterjedése, valóságos plasztikus volt és mozgott, mintha kakastaréjok vonala elevenedett volna meg, élt és nem tudom, mit csinált, de a helyváltoztatás, amit részletei végeztek, csodálatos, semmihez sem hasonló növényi, kúszó, talán tengeralatti állatot idéztek.

Legfrappánsabb egy utazás volt: fejjel előre, vízszintesen úsztam, (magamat nem látva), mintha egy hajó fedélzetén hasalnék, vagy inkább egy lapos felhő rétegen, amely fekete, roppant magasságban az égben, előtte a felső csipkézett-szakadozott szélű, ellipszis alakú orra egy kis darabon és az előtt és a mellett jobbra és balra lent egy arany fényben úszó világváros, óriási város, mintha repülőgépről látnám, az utcák, terek, pici házak, alighanem amerikai város, rengeteg felhőkarcoló és torony, villogó és árnyba borult részletekkel, bronz-hangu­latban rembrandti megvilágításban, pici város, megint, mint már előbb is, játék kockákból épített hatását keltő; és a látvány sohasem látott nagyszerűségénél talán csak az az élvezet volt nagyszerűbb, hogy olyan biztonságosan és nyugodtan úszom a világ felett, fáradtság és munka nélkül, testetlenül és vágytalanul, de mégis telítve minden boldogsággal. Ilyen boldogságot még én életemben nem éreztem.

Ehhez az éber álmodozáshoz képest a testi szeretkezés egy őrült és barbár élvezet, főképp végtelenül szimpla, és kétes, a cselekvés, a munka is hevültség, tett, az itteni épp oly nagy élvezet lényegével, amely mozdulatlan szemlélődés. Mintha az agyvelő, vagy még inkább a szem érezne valami örök és csendes erotikus simogatást, legalább is a szem olyan kimond­hatatlanul örül annak, amit lát, hogy csak ilyen féléhez tudom hasonlítani.

Milyen egyszerű és milyen komplikált mozdulatok! Most emberi vagy ismét tárgyi forma, az rendszerint lassan, méltóságteljesen mozgott, természetesen, de szinte lassított felvételek módjára vagy mintha vízben folyna a mozgása; ami pedig absztrakt vonalszerű volt, hihe­tetlenül gyorsan, villanyozottan és gumiszerűen, mint törvény, de beosztás szerint, szabá­lyosan, geometrikusan többnyire, és komikusan. Absztrakt vonalak határozottan vigyorogtak! Ezt részletesen meg kellene írnom.

Testi megfigyelés: érverésem 50 és 60 közt ingadozott, a takaró alatt kissé fáztam és külön­leges tisztasággal, élességgel (3-szor olyan erősen, mondjuk) hallottam minden apró zajt, például mozgást a szomszéd szobában, s az órám ketyegését a kis asztalon.

Ez az álomvilág a közben teljesen éber aggyal azt hiteti el, hogy van valami túl világ, vagy szellemi világ s a képek szellemvilága. A látványosság grandiózus, amit kap az ember. Páratlan, semmihez sem hasonlítható, azaz csak hasonlítható. Mintha tiltott csarnokba tekin­tene be az ember, mintha szentségtörést követne el, Isten élet-fajainak válnék részesévé; s egyúttal, a néha felrémlő bűntudattal egyidejűleg, felmagasztaltatást és kitüntetést is érzünk, hogy részünk lehetett a titoknak meglesésében. Nem vagyok irigy a boldogságomra, nem zárnék el semmiért senkit ezektől az örömöktől, de valahogy nem is adnám oda másnak. Miért? Ez az élvezet magányosság, békesség. Nem tudom, hogy önzés-e egyúttal. Annyi bizonyos, hogy ez a gyönyörűség nem engedi az embert dolgozni, kereskedni, pláne harcolni. Semmit, ami túlságosan elvon, semmit, ami túlságosan élet! Az álmodozó szakadatlanul visszavágyik a gyönyörködésbe, az álmokat érzi igazi hazájának. Közben arra is gondoltam, hogy volna-e kedvem most például verset írni. Nem lett volna, mert olyan élvezetet nincs vers, amely adni tudna, nincs olyan alkotás, amely annyira betöltene, mint ez a teljes, mozdulatlan gyönyör. Mintha az ég végtelen és szálló lapjára, szövetére volna festve az igazi és legpompásabb valóság, úgy vonulnak előttem a csodák. Minden valóság és minden normális képzelet koldus ehhez képest. Gyönyörű ez a félálom! Meg akarom még említeni, honnan jött mindez.

Mikor olvasás után elálmosodtam (előzőleg írtam is, az ágyban elég sokat) és elaludtam, azt vártam, hogy mély álom és reggel fejfájás következik. Hajnalban, 2–3 órakor, tehát mintegy 2 órával az elalvásom után egyszerre fölébredtem, de a szemem nem nyílt fel. Belülről felkeltett valami rezzenés és azt éreztem, hogy valaki (én a baloldalamon feküdtem) jobbról, a hátam mögül, a dívány felett áthajlik rajtam, egy fekete árnyalak, idegen valaki, olyan mélyen fölém hajlik, mintha az arcomba akarna nézni. Ha ez a valóságban történik, csak a fejét láthatom legfeljebb, a többi részét már eltakarja a vállam és a testem. Ez az alak fölém hajolt s én a teljes hajló mozdulatot láttam, a nagy fél ívet, amelynek legnagyobb része a hátam mögött volt. Nyilván álomkép volt, de olyan különös, hogy talán ez ébresztett fel zajtalanul, jelezvén, hogy kezdődik a rendkívüli. A fekete, légszerű alak rám hajolt, hosszú másodpercekig nézett és én féltem tőle. Mint betörő vagy orgyilkos hatott, vagy inkább mint kísértet. Hát mégis van kísértet? Ez volt a “túl világ” bevezetője. Ekkor történt, hogy csukott szemmel felébredtem. Az arc visszavonult, a test nagy félkörben vissza tolódott magába, a kiinduló pontjába és rögtön ezután oldal nézetben a Marc-féle farkasfogú fej jelentkezett, amelyet már régebbről ismerek. Rögtön tudtam, hogy most nem rendes álmok jönnek. És jött az, amiről fentebb egyet-mást elmondani próbáltam.

Mint említettem, az agyam tökéletesen világos volt. Annyira, hogy legjobban szerettem volna, a nyelvemre nem is figyelve, diktálni, hogy mi van. Lassan vonultak a képek, a nyugalom nagyszerű, boldog képei, és kellemetlen volt, az absztrakciók rendkívül változatos vigyorgása és gumiszerű szimmetrikus rángatózása. Igen, trükkfilm-rendszerrel: ez valahány lengő helyzete annak, amit láttam. Képzeljenek el egy asztalt felső nézetben, 4 oldalán 3–4 párhuzamos vonallal, amely dísznek van rajta. Most a vonalak, s velük az asztal széle, összehúzódnak, hátra felé, ki az asztal lapjába, de az asztal széle is velük megy, egyik jobban kipúpozódik mint a másik, legbelső épp ellenkező irányban megy és a néző egy vigyorgó, széles szájat lát maga előtt, fantasztikus állatszájat, amely körül a többi vonal most kaján ránc. Az állatból csak ez látszik s a hatás mégis teljes. És ez az undok vigyorgás villámgyorsan visszasimul a rendes asztallappá és dísszé, aztán megint elhúzza magát, megint vissza, és így tovább, villámgyorsan. Meglepő, érdekes, de ijesztő és zavarja azt, ami megette van. Mert ez az egész csak úgy foltként közbe tolakszik valami más elé és közben folyton végtelen boldogság a testben. A legnyugodtabb, zajtalanabb érzékiség. Nem az a másik, amelyet szintén ismerek: amikor a test nem mozdul és irtózatos ritmusban úgy csapnak át rajta valami eget-földet betöltő erotika lázas hullámai, mint fény az üvegen; nem ilyen érzékiség ez (éppen ezért nem neveztem joggal erotikának) hanem a testnek egy olyan boldogsága, amilyet a lélek tud érezni, néha, a jóságban. – Semmi külön simogatást nem érzek, sem a bőrömön kívül, sem alatta, mégis halkan, mozdulatlanul, édes és könnyű lázban bizsereg, nem is bizsereg, csak van az egész test. Minden aktívan kicserélődött, velem sem történik semmi, csak göngyö­lődik, göngyölődik végtelenül agyamban a víziók végtelensége, simán, csodálatos részle­tességgel, élességgel, játékossággal, elvarázslóan.

Minduntalan kigondoltam, hogy le kellene írnom. Talán lett volna rá erőm, hogy ceruzát és papírt vegyek, de kíváncsiságom nagyobb volt és csak néztem, hogy mi van, mi lesz. Negyed­óra múlva másik oldalamra fordultam, fölnéztem, ismét lehunytam a szememet, vártam, hogy jöjjenek vissza a képek, a gondolkozásom nem nagyon zavarta őket és csakhamar észre se vettem, hogyan, megint jelentkezik. Néha felrémlett bennem valami halálfélelem, de ezt csak annak tulajdonítom, hogy a szívem lassan (bár egyenletesen, jól) vert és mert kissé fáztam; de túlságosan nem fájt a halál gondolata sem, inkább csak a vele együtt jelentkező kellemesség érzetét éreztem erősnek, a tárgyak életének hatását és ezért volt, hogy bár nagyon jól esett volna, nem keltem fel, hogy erősítsem a hatást, néha talán még szebb mámorokat átéltem volna.

Újabb elalvásom hogyan történt, nem tudom.

Másnap, ugyanilyen körülmények között, semmi különös nem jelentkezett egész éjjel. Talán erősebb hatásra lett volna szükség; nem tudom; egyelőre nem akartam. Ez az akarat, nem félés, nem ment nehezen; épp azért, mert módomban van akármikor elérni ezt a gyönyö­rűséget. Akaratomnak a gyengülését inkább csak abban az irányban érzem, hogy ha baj ér, nagy és rossz izgalom, aggodalom, de inkább otthoni elkeseredés, akár jogos, akár jogtalan: olyankor gondolkozás nélkül nyúlok ehhez a segítséghez. Régebben nem is tudom, mit csináltam ilyenkor. Vagy kibékültem, vagy szenvedtem. És tudtam szenvedni. Most már sokkal gyengébb vagyok. Itt a vigasz, és a vigasz olyan roppant nagy tud lenni, amilyennek akarom. De vigasznak még nagyon kevésszer használtam ezt az erőt, én csak kísérleteztem, élveztem, ismerkedtem, tapasztaltam. Veszedelembe csak az vihet, ha rendes napi életem során támad baj. Akkor nem tudok ellenállni. Hiszen az alatt a két esztendő alatt, ami óta ezeket a dolgokat tényleg ismerem, éppen ez a mai fajta segítség volt számomra másodrendű, ennyire voltam bizalmatlan, ezt hanyagoltam el, hogy úgy mondjam, a rettenetes félesztendő alatt, a másikkal szemben; csendes, jóságos élettársamnak kívánom ezt az erőt, amelyet néha akkor is igénybe veszek majd, ha minden zavartalanul megy. Amitől félek, az a másik, mint eszköz, s amitől egyelőre távol vagyok, és életem külső rendjének összeomlása, mint ok, ami minden pillanatban bekövetkezhet. Ez tesz olyan szomorúvá és hazardőrré.

*

Hallatlan élessége a fülnek. Mély és nehéz álom, amelynek még is félálom jellege van, hiszen minduntalan megtörik és felébredek. Egészen kis zajok felébresztenek. Lent nyitják a kaput, (máskor ébren is csak külön figyeléssel tudom észrevenni, most pedig álmomból felébredek). De felébredek minden éles kép után magamtól is. Kép: hengerlapszerűen hajló fehér sík lebeg elő, illetve születik meg, egy teremben a plafon alatt, olyképpen, mintha a levegő összesűrűsödnék, vagy fönt tömörülne lappá, fehér selyem lappá, vagy mint hogyha fény-lap volna, és lebeg, és száll, hajladozik. Az egész jelenség hallatlanul graciöz és hullámzása olyan csodálatos, kéjes látvány a szemnek, érzéki áldozat. Egyszerre balra lent egy bölcső jelenik meg, vagy ágyacska, a teremben, a nagy lebegő fehér fénylepedő leereszkedik és egyik szélének rendkívül kecses mozdulatával alá nyúl a tárgyaknak, legöndörödik alája, felemeli, bemegyen alája és vissza lebeg vele, felhőnek a szoba tetejére, ahol mintha szabadulásban volna, tovább alszik a kis gyerek. Mindez hihetetlenül szépen és tisztán, és a felhő határozottan áll.

*

Kis kúpok nőnek fel előttem valami fekete, vízszintes rétegből, sűrűn, csúcsos, kör alakú, felül behorpadt kis hullámok, és visszasüllyednek. Egészen kis gyűrűk jelzik a kiemelkedések és elmerülések helyét. Rengeteg van, harmonikáznak, összevissza, ritmikusan, olyanok, mintha egy hordó víz kör alakú felszínén eső nélkül esőcseppek hólyagokat, buborékokat vernének. Aztán a kép kiszélesedik, az apró hegyek megnyílnak, de ugyanakkor én is távo­lodom tőlük, úgy, hogy az arány megmarad, csak most már végtelen nagy tájat látok be, sok egyszínű feketét, halványsárga oldalvilágítással, amely árnyakat vet. A hegyek hirtelen felnövése és apadása tovább tart, ez a bolond tánc, és rendkívül érdekel. Világosan tudom, hogy érdekel s majdnem önmagamnál vagyok. Csodálkozom. Értelmem keresi, hogy hol láttam ilyet, mert kellett volna látnom, hiszen olyan természetes. Valami utasítás félét érzek, hogy mindeddig elszalasztottam ezt a látványt, ezt a megfigyelést mintha valamikor láttam volna. Hirtelen fekete üvegszerű anyaggá változik minden, a tenger és a roppant vízkúpok, tintahegyek a tintatengerben, amint puhán járva himbálóznak. Őrült ritmus, nevetni kell. A körök vigyorgó szájak egy-egy pillanatra, aztán megint eltorzulás, képek. Hold kráterek ezek, amint ezrével születnek és halnak meg: elsüllyednek és kiemelkednek. Óriási buborékok, de kúpalakúak. Azt hiszem, percekig néztem őket, álom nélkül, de csukott szemmel, aztán felnéztem és csodálkoztam.

*

Hézagokból épülő szintézis. Zárásként hadd idézzem meg Szabó Lőrinc egyik legjobb ismerőjét, az 1947-ben megjelent Tücsökzene legelső méltatóinak egyikét, Sőtér Istvánt: “A Tücsökzene monotóniája, zümmögő, félálomszerű hangulata mélyebbről származik: a buddhai kontempláció tompított mámorából, mely ennek a költeménynek alapját képezi. Még a boldogság is, melyet ez a mű hirdet – e boldogság, mely az élet minden apróságában s akár legszerényebb eseményeiben, képeiben és epizódjaiban is kielégülést talál –, még e fátyolos boldogság is kontemplatív színezetű. »Ez a mámor, az emlékezeté – melyet szüntelen táplál a jelen«: íme, a költő legárulóbb vallomása arról a lelkiállapotról, melyből műve fogamzott. A Tücsökzene: a lelki mozdulatlanság nagy teljesítménye. Baljós teljesítmény. Mert legmélyebb értelme szerint: ez a mozdulatlanság az ellentmondások feloldhatatlanságának bevallása is.”³⁰³ Amikor az ő nagyvonalú felismerését opponálni kezdtem, mert elfogadtam magam is az ő minősítését (“baljós teljesítmény”!), és kerestem a Szabó Lőrinc-i műben, amit “bal­jóssága” ellenében jelzett Sőtér: “Itt-ott át is szakítja az ataraxia burkát egy-egy sikoly – a ma­gány, az elhagyatottság a valóságra döbbenés sikolya. Már ez is valóságos meg­könnyebbü­lésnek hat a Tücsökzene mozdulatlanságában”.³⁰⁴ Ellenében mindketten az európai költészet társkereső sóhaját kerestük.³⁰⁵ Végül is a huszadik századvég legjelentősebb magyar versmondójának, Gáti Józsefnek Tücsökzene-előadását hallgatva Sőtér³⁰⁶ a kontemp­láció új értelmezését adja: Szabó Lőrinc nem a semmit szemléli, hanem az egész nyugtalan világot fogadja be a lélekbe és teszi meg a szemlélet tárgyává. Örömmel fogadtam értel­mezését,³⁰⁷ mint ahogy most főhajtással csatlakozom vissza az atyai barát kiteljesedő meglátásához, amelyet követve már eljuthatunk a hézagokból épülő szintézis poétikai befogadásához.

Valóban olyan felszabadulás következett el a keleti világ (a Dávid zsoltárait és az Evangéliumokat is magába szívó) vallásos tematikából kinyíló költészetének hatására 1945-ben Szabó Lőrinc költészetében, amely kiszabadította az egyik európai költői hagyomány tragikus szorításából. Létrehozott egy új poétikai pozíciót, amelyik kiemeli az embert az etikai-történelmi megkötöttségből és az antropológiai létezés tudatában olyan kérdezésmódot teremtett, amellyel a személyes létezést szembesíteni tudja a létezés mikéntjével. A semmi és a minden egyszerre átélhető kérdezésmódját alakítva pályája folytatásához.

A keleti és nyugati vers mélység és magasság változatossága benne élt a költő teljes pályaképében, személyes sorsában, fordítói tevékenységében és legfontosabb alkotásaiban.³⁰⁸ Ideológiaként, máskor pedig poétikai befolyásként. Aztán egy személyes és történelmi kataklizma hatására, egy esszé olvasása után egyetlen vers ötletéből kiindulva megteremthette egyik legfontosabb teljesítményét, a Tücsökzenét és enged mostanra bepillantást számomra műhelye talán legrejtettebb mozzanatába.

Szabó Lőrincre vonatkoztatva Bertrand Russellnek a valóságra reflektáló kétféle módszerét idézem. Ismeretelméletében két típust ír le: “We shall find it convenient only to speak of things existing when they are in time, that is to say, when we can point to some time at which they exist (not excluding the possibility of their existing at all times). Thus thoughts and feelings, minds and physical objects exist. But universals do not exist in this sense; we shall say that they subsist or have being, where »being« is opposed to »existence« as being timeless. The world of universals, therefore, may also be described as the world of being. The world of being is unchangeable, rigid, exact, delightful to the mathematician, the logician, the builder of metaphysical systems, and all who love perfection more than life. The world of existence is fleeting, vague, without sharp boundaries, without any clear plan or arrangement, but it contains all thoughts and feelings, all the data of sense, and all physical objects, everything that can do either good or harm, everything that makes any difference to the value of life and the world. According to our temperaments, we shall prefer the contemplation of the one or of the other.” E két út kétféle módszerére Russell gyakorlati példát is alkot: “For example, if you know the hour of the sunset, you can at that hour know the fact that the sun is setting: this is knowledge of the fact by way of knowledge of truths; but you can also, if the weather is fine, look to the west and actually see the setting sun: you then know the same fact by the way of knowledge of things. [...] Our knowledge of truths, unlike our knowledge of things, has an opposite, namely error. So far as things are concerned, we may know them or not know them, but there is no positive state of mind which can be described as erroneous knowledge of things, so long, at any rate, as we confine ourselves to knowledge by acquaintance. Whatever we are acquainted with must be something: we may draw wrong inferences from our acquaintance, but the acquaintance itself cannot be deceptive. Thus there is no dualism as regards acquaintance . But as regards knowledge of truths, there is a dualism. We may believe what is false as well as what is true. We know that on very many subjects different people hold different and incompatible opinions: hence some beliefs must be erroneous. [...] How are we to know, in a given case, that our belief is not erroneous? This is a question of the very greatest difficulty, to which no completely satisfactory answer is possible. Ezzel szemben “some knowledge, such as knowledge of the existence of our sense-data, appears quite indubitable, however calmly and thoroughly we reflect upon it”. A korábbi Szabó Lőrinc-i módszert is jellemző russelli konklúzió szerint “The criticism aimed at, in a word, is not that which, without reason, determines to reject, but that wich considers each piece of apparent knowledge on its merits, and retains whatever still appears to be knowledge when this consideration is completed.”³⁰⁹

Russell megmarad az európai gondolkozás keretein belül, ami ezen kívül történik, azzal szemben kritikai álláspontot foglal el, igazság-fogalma inkább fogadja el a tévedés minősítését, minthogy a “hézag” fogalmát bevezetné. Szabó Lőrinc is visszavezeti önmagát ehhez a gondolkozásmódhoz, verseinek gondolatmenete, ideologikuma, sőt szerkezete kötődik az európai gondolkozásmódhoz. Ugyanakkor poétikájában a Különbéke kötet után a Harc az ünnepért idején éppen a “hézag” megismeréséig tendál, míg egyetlen pillanatban, a Hálaadással előkészített Tücsökzenében az alkotás meghatározójaként éppen a “hézag” kérdező-horizontjáról leírható válaszlehetőségeket fogadja ihletőjeként. Verseiben “csodá”-nak nevezve a kihívó poétikai helyzetet. De mindig tudatában marad a poétikai kettősségnek, tudatosítja a “régi rabság”-ot, az időben-történelemben élés ok-okozati konzekvenciáját (“mindig egy testben élni, / egy tét, szám, idő, egy anyag”), de mellette átéli a létezés teljességét: “Tele a lét csodákkal”, melynek ars poeticája: “Szétszállni, mint a gondolat!” És íme a dialógus:

               De igazán szabad
akkor lehetnék csak, ha minden
Volt, Van s Lesz bennem zajlanék.
Boldogtalan, aki nem isten!

Rabság, 1949

Csakhogy ebben a formázásban megfordul a Különbéke dialogikus viszonya: a poétikailag befogadott és preferált megoldás az időn-történelmen-kívüli állapot “csodá”-jának megérzé­kítése, és mellette az ok-okozati értelmezés válik szentenciázóan tragikus kinyilatkoztatássá.

A költő, amikor megteremtette ezt a “pillanat”-ba foglalt “sétá”-t, a Hálaadást és a Tücsökzenét tulajdonképpen az európai gondolkozásnak ahhoz a vonulatához kötődött, amely mindenkor fogékony volt gondolkozásmódja “hézagai”-nak kiegészítésére, a goethei értelme­zésű világirodalom átfogására. Annak a programnak a követésére, amelyet Schopenhauer éppen az európai gondolkodás példázataiból formált meg: “Jeder Tag ist ein kleines Leben, – jedes Erwachen und Aufstehen eine kleine Geburt, jeder frische Morgen eine kleine Jugend, und jedes Zubettgehen und Einschlafen ein kleiner Tod”.³¹⁰

Visszaigazolás? Idézem a költő esszéista és prózaíró barátját.³¹¹ A magyar líráról annyi telitalálattal megnyilatkozó Németh László a költő halála évében két tanulmányban is összegezte egybehangzóan vélekedését a pályakép poétikai jellemzőjéről, módszertani újságáról a magyar irodalomban. Számomra a Szabó Lőrincről megfogalmazott vélekedései a kritikus író legfinomabb megfigyelései közé tartozhatnak. Magát a határhelyzetet, a “hézagokat” számba vevő költőt pontosan diagnosztizálja Németh László. Olyan költőként mutatja be, aki ha valamire rátalált, azt pontosan be is mutatta, éppen – a kritikus Németh László számára is oly meghatározó – nyugati elemző módszer szellemében: “Korunk nagy ténye, amire ő is panaszkodik, hogy az ember kiégette magából az Istent. S valóban, azt, hogy milyen annak az embernek az élete, akinek az Isten kiégetése tökéletesen sikerült, s egy új, azzal egyenlő értékű Értelmet azonban nem sikerült találnia: kevés emberen ismerhetjük meg úgy, mint Szabó Lőrincen”.³¹² De a “hézagok” meghaladásának kísérleteit is jelzi: “Szabó Lőrincben én is a világlíra fáradhatatlan tudósát becsülöm, aki a nyugati módszert, az elemzést a lírába is bevitte, olyan komplett és igaz képet adva magáról, amely a legjobban megrajzolt regényhősök képével vetekszik. De aki a Tücsökzenét felnyitja, azt látja, hogy e nyugatosnak megmaradt költőnk mint kamasz, a Gilgames-eposz »emberelőtti« hősével azonosította magát, amint később is mindig szívesen választ kínai bölcselőket és buddhista mondákat legszemélyesebb filozófiája kimondására. De tán ennél is fontosabb, hogy egész szenvedése, csetlése-botlása Pest tőkés, majd már nem is tőkés társadalmában, nemcsak a vidéki, de a keleti ember súrlódása a nyugati világgal”.³¹³ “Szabó Lőrinc nemcsak vidéki – alapjában véve keleti ember is; nemcsak mongol arca vall erre (mely előtt a mongol katona, tanúja voltam, megnyitotta a kordont), hanem a kivételes gyötrelem is, amit a nyugati s tőkés életforma jelent neki. Az orosz irodalomnak kedvenc alakja a keleti ember, akit a nyugati racionalizmus tönkretesz, vagy ha, mint Raszkolnyikov, hozzá akart törni, gyilkossá lesz. Szabó Lőrinc, bár életében beletörni nem tudott (»törtnek nem való vagyok«), szellemében mégis szép szintézisbe hozta a lelkében szunnyadó Kelet emlékkincsét s a kísérletezés, elemzés, az élmény megragadásának nyugati módszerét”.³¹⁴