Ritkúl és derűl az éjszaka

2. Egy monográfia címszavai: Szabó Magda³³⁴

Szuverenitás. A huszadik századi magyar irodalomban sok klasszikus nagyságrendű alkotót tarthatunk számon. Közülük a magam részéről szuverén alkotói személyiségként a század első felében egy költőt – Szabó Lőrincet – nevezném meg, a második felében két prózaírót, Esterházy Pétert és Szabó Magdát. Szememben ez a megnevezés nem az esztétikai értékrendből való kiemelést jelenti, hanem egyfajta speciális megítélést, amellyel a magam számára jellemezni tudom mind jelenség voltukat, mind életművük jellegzetességét.

A század első felében, amikor súlyos szociológiai értékrendek határozták meg az emberek hovatartozását, előbb konzervatív társadalmi rendben, utóbb diktatórikus szervezeti szempontokból megnevezett származási kategóriák szerint, a szuverenitás ezeknek a kereteknek a folyamatos negligálását jelentette. Szabó Lőrinc az “Örök Barátaink” honában élve és gondolkodva érvelt a mindennapok felvetette kérdésekben is, nem egyszer éppen ezáltal váltva ki visszahatást kortársai között. A század második fele ellenben olyan mester­ségesen konstruált életkeretek közé merevítette a mindennapi életet is, amely semmilyen múltbéli kapcsolódást nem engedélyezett. A múltból kijelölt támpontok is csak a jelen szociológiailag mozdulatlan állapotát voltak hivatottak konzerválni. A “haladó hagyomány” nem történelmi távlatot jelentett, hanem éppen a közösség egészének múlt­vesztését deklarálta. Az emberi létezés folyamatosságát szakította meg, a válogatás lehető­ségét egyfajta uniformizált társadalmi létezésben való részvételre szűkítette le. A jelenről lehetett – amennyiben lehetett, ez mindig a “falak” rugalmasságától függött, amolyan szellemi alku tárgya volt – beszélni, és aki szerencsés volt, az menlevelet kaphatott az időtlen világgal való szembesülésre. Nem volt tegnap, sem tegnapelőtt, és nem volt nemzeti vagy világtörténelmi távlat. Mindennek csak egy makettje létezett, mint Vicenzában Palladio klasszikus színpadképe, mely egy örökösnek feltűnő színpadképbe szikkasztaná az összes drámai előadást. Az újon jöttek “keszonbetegséget” kaptak ebben a lefojtott keretben, zseniális megsejtéseik nem tudtak semmilyen folytonosságba kapcsolódni: maguk köré izzasztott védőburkaik közé zárultak. Akik a világvihar előttről jöttek, vagy onnét akartak tájékozódni, belefulladtak saját visszhangtalanságukba: volt amikor nem is publikálhattak, de amikorra ünnepelt alkotóvá váltak, akkor meg különc lényekként tündököltek kétes kezek által koszorúzott homlokukkal.

A szuverenitás vállalása ekkor éppen egyfajta konzervatív létezés felújítását jelenthette: a természetes történelmi folytonosság végiggondolását. A szocializációs ketrec ellenében egy társadalmi kötöttség felújítását. A középosztály felélesztését a maga hazai dzsentri-válto­zatában, az arisztokráciára való apellálást, mint nemzetvezető elhivatottságú felelősség­válla­lást. Nem a múlt visszasírásával, hanem annak meggondolásával, hogy mi történhetett volna, ha a nemzeti változás nem stupid szerkezetváltással, hanem erőteljes társadalmi reformok útján következett volna be. Ahogy azt Ady vagy Móricz, utóbb pedig Németh László meggondolta, amikor a középosztály szerves önkritikáját és újjáépítését remélte, illetőleg ahogy Bánffy Miklós végiggondolta a nemzettel azonos jelentésű történelmi családnevek devalválódását. A szuverenitás nem idealizálást jelentett, a megjelenítés nem egy nemlétező eszmény merev alkalmazását. Mert ez nem lett volna más, mint a szocializációs keret merevségének alkalmazása fordított előjellel. Erre nem adódott volna olvasótábor. Pedig mind Szabó Magdának, mind Esterházy Péternek indulása pillanatától megvolt a maga nagy­kiterjedésű, sokösszetevőjű – a szó valódi jelentésében megtestesülő – tábora. Olvasó­tábornak titulálták. És nem tudván mit kezdeni velük, sikerüket címkézték. Polgári és dzsentrinosztalgiáról beszéltek, illetőleg a posztmodern divat térnyeréséről. Csakhogy nem vették észre, hogy az egyik fordítóként a Shakespeare-i vígjátékok kesernyés-gúnyos világá­nak folytatója, és a Galsworthy polgári tablója keserű hangnemének hazai megszólaltatója, íróként éppen a móriczi- Németh László-i prózaírói világ továbbalakítója; a másik pedig amikor a múltból példákat keresett Kosztolányit nevezte meg idősebb testvéreként, és a legnagyobbként Móriczot emlegette fel. Persze a legjobb Móriczot, akit ma szinte senki sem ismer, egy élő, még jól prosperáló magyar világban a felbomlás mozzanatait érzékenyen és fájdalmasan felmutató tragikai zsenit. A legendás “Zsiga bácsi”-ban a Móriczot. Ahogy a társadalmi fordulat pillanatában az Iszonyt megteremtő Németh László kezdte a fátyol mögül megidézni.

Micsoda Móriczot vesztettünk el fél századra, micsoda Németh Lászlót hallgattatott el a fordulat, és micsoda két nagy nemzeti klasszikust volt kénytelen félreismerni a magyar köztudat. Mert Szabó Magda és Esterházy Péter úgy volt egy félszázadon keresztül a nemzet két – statisztikailag is, kiadástechnikai felmérések szerint is – legnépszerűbb írója, hogy itthon csak félremagyarázva mutatta be a kritika, majd pedig abba is hagyta a nyomon kísérést. Ha nem lett volna külföldi kiadás dömping, recepció sorozat, itthon végleg elnémult volna körülöttük a kritika. Esterházynak aztán sikerült kritikai tábort is maga köré gyűjteni, külö­nösen a külföldről hazatérő, és külföldön Anteuszként állandóan erőt merítő monográ­fusa, Kulcsár Szabó Ernő és iskolája jóvoltából. Szabó Magdáról, miután nem tudtak rangos “helyretevő” ledorongolást produkálni, elhallgattak körülötte. Kései remekeit, Az ajtót és A pillanatot már fagyos hallgatás fogadta. Évfordulóin utóbb kivénhedt Akelák ismételték fiatalkori hódoló szavaikat zavart mondatokban. Én csak tudom, hisz tíz éve az Alföld, öt éve az Irodalomtörténet jubileumi köszöntő számait szerkeszthettem. Vigasztaló színfolt korábban az oly hamar tragikus körülmények között elhunyt Belohorszky Pál érzékeny elemzése volt, utóbb pedig az OTDK pécsi versenyének egyik epizódja lehetett, ahol egy főiskolás leány villanó szemekkel, mint egy ifjú Jeanne d’ Arc mondta kezdőmondatát a dermedten figyelő zsűri szemébe: “A pillanat című regényt remekműnek tartom”. Szerencsére nem így a külföld. Megérezték benne a szuverén nagy alkotót, aki egy diktatórikus világ ellenében a történelmi teljességet állította helyre, megírta életművét úgy, mintha egy szociológiailag természetesen alakuló világ élt volna alatta. Éltette és egyben bírálta is ezt a világot. Mint egy természetesen létező képződményt. Érződött benne, hogy ami van, az a természetellenes, és ami őbenne él, annak kellene lennie a természetesnek. Mert ez a termé­szetesség a világ – és nemcsak az európai, de a földkerekség mindegyik – civilizációjában továbbélt, alakult, jelezte problematikáját. Szabó Magda ennek a jelzéseire volt fogékony, ezért fogadta magáévá a földkerekség mindegyik népe, – hiszen fordításokban, és e fordításokat visszaigazoló kritikákban jelen van mindenütt a földön.

A szuverenitás ez esetben éppen azt jelenti – szerintem – hogy életre segítettek egy nem létezett, de létezhető Magyarországot. És ugyanakkor megélik ennek a feltámasztott ország­nak minden ellentmondását. Talán úgy, ahogy Nemes Nagy Ágnes halála előtt elsuttogott szavai jelentették: “Szóval maguk most Márait olvassák, méltatják. Nagyon jól van ez így. Most erre van szükség. Majd aztán eljön az ideje, hogy a hibáit is elmondják.” Mondta ezt a rendszerváltás pillanatában, amikor arról beszéltem neki, hogy a pécsi egyetemen meghirdettem egy szemesztert Márai regényeiről. Tulajdonképpen öntudatlanul a Szabó Magda, de éppúgy az Esterházy ars poeticáját mondta el. Talán pedig a sajátját is beleértve. Ő egy író recepcióját vezényelte volna, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy azok az írók, akik ezt a képzetes Magyarországot életben tartották, állandóan “a hibáit is elmondják”. És ez nemcsak a Javított kiadásban jelent meg, én ott olvasom már a Harmonia coelestisben is. Mint ahogy a Freskótól kezdődően benne volt Szabó Magda mindegyik könyvében, színpadi alkotásában. És amelyet A pillanat éppúgy világirodalmi eseménnyé emelt, mint a Für Elise, amelynek első fejezeteit most olvashatom.

Szabó Magda megtette a maga csodáját, kortársai és pályatársai ellenében az ő hallgatásából – amelyet sokáig csak műfajváltásnak hittünk: a költőben kialakult a prózaíró – megszületett a nem létező folytonosság, az a Magyarország, amely egy szerencsésebb földrajzi vagy történelmi szituációban valóságosan is egzisztálhatott volna. De az ő igazi csodája az lett, hogy ebben a képzetes térben úgy tudott mozogni, mintha az valóban szocializált valóság lenne. Kritizálni is tudta. Mint a nagy írók minden korban a saját kortársaikat. Szabó Magda művei nem a karámban éltek, hanem megszerkesztették a hazának egy szerencsésebb változatát úgy, hogy egyben annak a kritikáját is megvalósították.

A szuverenitás nem utólagos önigazolás. Most, amikor a történészek és a szociológusok is belátják azt az igazságot, amely műveiben félszázadon keresztül életerőt sugárzott, akkor nem ennek a visszaigazolására vágyik. Megint egy lépéssel megelőzi kortársait. Ha ma nosztalgiával fordulnak vissza az általa éltetett világhoz, politikusok is, írók is, a közönség is, – ő megteszi az önkritikus mozdulatot. Újra írja korábbi szövegeit. A Für Elise ugyanarról szól, mint a Freskó vagy a Régimódi történet vagy az Ókút. Csakhogy a bennük rejtetten létező kritikát most már hangsúlyosabban ismétli el. Egyszerre olvasom a Für Eliset és nézem a nagyváradi színház előadásában a Régimódi történetet. Észreveszem, hogy ugyanazt írja. Csak más szavakkal. Csakhogy mai tudásommal észreveszem azt is, hogy a régi szöveggel is tudták a színészek – jó színészek, kiváló rendezés – ugyanazt, mint ami zengzetesen kimondódik az új regény fejezeteiben.

Mondjam azt, Szabó Magda valósíthatta meg a Nemes Nagy Ágnes megóhajtotta ars poeticát? Ágnes nagyon okos ember volt. Szabó Magda meg nagyon nagy író.

*