Romániai magyar irodalmi lexikon

2. 1945. nov. 18-án indult újra Kolozsvárt a ~ az MNSZ kiadásában mint a romániai magyar földművesek lapja. Előbb félhavonként, majd 1948. szept. 10-től hetenként jelent meg száz­ezres példányszámban. Az új folyamot főszerkesztőként Kacsó Sándor jegyzi, a szerkesztést az első években Asztalos István, Horváth István és Kós Balázs végzik. 1950-től Sütő András a főszerkesztő, s Herédi Gusztáv, Katona Szabó István és Román Viktor belső munkatárs. Bár, mint elődje, a falu közügyeit helyezi előtérbe, jelentős szerepe volt az induló irodalmi életben is, olyannyira, hogy kezdetben minden szám megjelenése irodalmi eseménynek számított. Asztalos István, Horváth István, Kacsó, Sütő nem csupán közügyi fogantatású írásokkal, hanem szépírókként is jelen vannak hasábjain. Rendszeres külső munkatárs ebben az időben Balogh Edgár, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Kiss Jenő, Kós Károly, Létay Lajos, Nagy István, Szentimrei Jenő, Tamás Gáspár. Tájékoztató történettudományi rovattal László Gyula jelentkezik.

A megújhodott lap tevékeny szerepet vállalt a korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésében, segítette a paraszti lakosság bekapcsolódását a demokratikus közigazgatásba, s utat tört a szövetkezeti gondolatnak, ébren tartva a munkássággal való összefogás eszméjét. Kós Balázs érdeme, hogy széles fronton sikerült bevonni a munkába az agrárszakírókat is: Antal Dániel, Bikfalvy Ferenc, Kozán Imre, Kőnig Miklós, Mezei Sándor, Mózes Pál, Nagy Miklós, Opra Pál, Pap István, Szeghő Dénes, Szövérdi Ferenc, Veress István szakcikkei tűnnek fel a lapban, legtöbbjük a 70-es években is munkatárs. Sok történt a népi műveltség értékeinek tudatosításáért, valamint a magyar irodalmi műveltség terjesztéséért, s fordítások közlésével román írók munkái is szélesebb körökben váltak hozzáférhetővé.

1951 júniusában a szerkesztőség Bukarestbe költözött, s a lap 1952. júl. 1. óta Falvak Dolgozó Népe címmel jelenik meg. Az 50-es években főleg a mezőgazdaság szocialista átalakításának problémáival foglalkozott. Főszerkesztője 1954-ig Sütő András, utána Kahána Sámuel, Mag Péter, Hegedűs Mihály. 1959 elején szerkesztését és kiadását az Előre gondjaira bízták, s kerek egy évtizeden át főként fordításokból és az Előre rovataiból juttatott anyagokból állították össze. Önálló lapszerkesztésre — egy a Blénesi Ernő nevéhez fűződő rövid szakaszt leszámítva — kilenc éven át nem került sor. 1968 tavasza új szakaszt nyitott a lap életében. Simonka László vezetésével, aki hamarosan mint az Előre főszerkesztő-helyettese felelt a lapért, fokozatosan újjáépült a szerkesztőség, ugrásszerűen növekszik a külső munkatársak száma, a példányszám pedig háromezerről tízezren felülre emelkedik. Helyzetfeltáró riportok, a nemzetiségi öntudatot ébresztő publicisztikai írások mellett a mezőgazdasági szakműveltség forrásául szolgáló tanulmányok és agrár vonatkozású jegyzetek eredeti közlésével sikerült újra a népszerűséget visszaszerezni.

A mezőgazdasági rovatot 1974 közepéig Nagy Miklós vezette, nevéhez fűződik a lap négyoldalas szakmellékletének, a *Mezőgazdasági Útmutatónak a szerkesztése is (1971–74). A néphagyományok feltárását végző, a népi műveltség értékrendszerét tudatosító, valamint az irodalmi, zenei, képzőművészeti és tudományos ismeretek terjesztését szolgáló közművelődési rovat szellemi szervezője ugyanebben az időszakban Cseke Péter. A lap riportjait, elemző cikkeit, közügyi jegyzeteit Gy. Szabó Gyula, Zágoni Attila, Hajas István, Bazsó Zsigmond, Muzsnay Árpád és 1978-tól Ferencz S. István írja.

1974 elejétől a lap a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium, a Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Országos Szövetsége és a Fogyasztási

Szövetkezetek Országos Szövetsége kiadásában jelenik meg az Agricultura Socialistă c. hetilapéval közös szerkesztőségi vezetés alatt, önálló költségvetéssel. Főszerkesztő Nicolae Simionescu, felelős szerkesztő Simonka László. A lap újabb akciói közül kiemelendő egy zerindi (1974) és egy homoródszentmártoni képtár kezdeményezése (1979). A megjelent sorozatok közül külön kiadványként hasznos kézikönyvvé vált Nagy Miklós két munkája, a Pillantás a világ mezőgazdaságára (1975) és az Állattenyésztés a nagyvilágban (1978), továbbá Lőrinczi László gazdászé, a Baromfiudvar (1977). A riporttermésből Cseke Péter és Zágoni Attila állított össze antológiát (Kötések sodrában, 1979).

(Cs. P.)

Balázs Sándor: A Falvak Népe 25 száma. Korunk 1964/1. — Herédi Gusztáv: A Falvak Népéért. Korunk 1969/6. — Cseke Péter: Elődöm a Falvak Népénél. Falvak Dolgozó Népe 1969. okt. 8. — Horváth István: Szűzdohány. Utunk Évkönyv 1970. — Sütő András: Az én egyetemem. Igaz Szó 1970/12; újraközölve Istenek és falovacskák, 1973. 55–61. — Demeter János: Így indult a Falvak Népe. Igaz Szó 1971/2; bővebben Századunk sodrában, 1975. 173–203. — Létay Lajos: A költészet útján. 1971. 182–184. Falvaink betűje. — Beke György: Lap keresi önmagát. Utunk Évkönyv 1972. 147–149. — Gheorghe Bodea: Lapok a MADOSZ történetéből: a “Falvak Népe” című lap és a körülötte kikristályosodott demokratikus mozgalom. A Székelykeresztúri Múzeum Emlékkönyve 1974. Román nyelven.

Faragó János — *helytörténet

Faragó József (Brassó, 1922. febr. 2.) — folklorista szakíró. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában és Sepsiszentgyörgyön végezte, magyar néprajzi főszakból Gunda Béla tanítványaként 1945-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett doktorátust. A Móricz Zsigmond Kollégium tagja, a kollégium kiadványainak és a Méhkas könyvkiadójának szerkesztője. 1953-ig egyetemi kötelékben folytatta szakpályáját mint gyakornok, tanársegéd, adjunktus; közben már 1950-től tudományos kutató, majd főkutató az akadémia kolozsvári folklórintézetében. Nemzetközi tudományos értekezletek előadójaként ismertette a romániai magyar folklórt Németország Szövetségi Köztársaságban (1966), Csehszlovákiában (1969, 1976), Magyarországon (1969, 1978), a Szovjetunióban (1970), Lengyelországban (1972), Jugoszláviában (1973) és Finnországban (1974).

Első írása 1941-ben a Székely Népben jelent meg. Már mint egyetemi hallgató közölt az Erdélyi Helikonban, a Termésben és az Erdélyi Múzeumban. Kocziány Lászlóval és Létay Lajossal együtt szerkesztette a felszabadulást követő első magyar középiskolai olvasó­könyveket (Kv. 1945), majd az első játékoskönyveket (1949–1950). Tájékoztató, ismeret­terjesztő írásait napilapok és ifjúsági folyóiratok közlik. Szaktanulmányai belföldön a Korunk, Igaz Szó, Limbă şi Literatură, NyIrK, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor hasábjain, külföldön az Acta Ethnographica (Bp.), Ethnographia (Bp.), Népi Kultúra–Népi Társadalom (Bp.), Jahrbuch für Volksliedforschung (Nyugat-Berlin), Makedonszki Folklor (Skopje), Národopisné aktuality (Prága) hasábjain jelennek meg. A nemzetiségi önismeret és öntudat korszerű, a szülőfölddel és a román néppel közösséget valló kialakításában jelentősége van mindama tanulmányainak, amelyekben akár a székely balladakincs feltárásának nemzetközi értékét bizonyítja (Népballadáink itthon és Európában. Korunk 1969/11), akár a folklórkutató Kriza János pályáját rajzolja meg (Kriza János: Vadrózsák. A Kriterion 1000. könyve, 1975), vagy a folklór és a nemzetiség bensőséges összefüggéseire utal (Nemzetiség és folklór, Korunk Évkönyv 1973). Egy rugonfalvi balladagyűjtés tapasztalataira hivatkozva rámutat a kutatás korlátaira (Korunk 1977/4); művelődéstörténeti és népművelési szempontból kitűzi a folklórmunka feladatait hol a székely folklórgyűjtés felvázolásával (Korunk Évkönyv 1979), hol a szerves és a szervezett folklór fogalmi és gyakorlati megkülönböztetésével (Korunk 1979/1–2). Cikkeinek és tanulmányainak egy része (a népballada témaköréből) Balladák földjén c. kötetében (1977) összegyűjtve jelent meg.

Tevékeny szerepet vállalt magyar klasszikusok, így Arany László, Benedek Elek, Fazekas Mihály, Kriza János, Ősz János munkáinak újrakiadásában, s megfelelő válogatással, elemző tanulmánnyal és jegyzeteléssel segítette elő Balla Tamás magyardécsei, Konsza Samu háromszéki, Kovács Ferenc kisiratosi, Nagy Olga mezőségi népmese- és népdalgyűjteményeit. A folklór tudományos művelésén túl mindenkor felkarolta az ifjúság szórakoztatva nevelését szolgáló meseirodalmat. Saját új folklórgyűjtéseinek kiadásában ragaszkodik a magnetofonfelvételekhez, vagyis a hang és szó szerinti hűséghez, népmesekiadványaiban azonban újra átírja irodalmi nyelvre — a pedagógiai szempontok érvényesítésével — népmeseanyagunkat. Szívesen műveli az összehasonlító folklórt, rámutatva a román–magyar kölcsönösségekre, s a román–magyar kulturális érintkezés terén több román folklórgyűjtemény magyar nyelvű bemutatásával, köztük Nagy Géza népmese- és Kiss Jenő balladafordításainak (1963–76) szerkesztésével vállalt szerepet. 1978 óta dr. Kós Károllyal együtt szerkeszti a *Népismereti Dolgozatok c. sorozatot.

Jelentős kötetei és folklórgyűjteményei: Rokonaink (Kv. 1943); Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson (Erdélyi Néprajzi Tanulmányok 8. Kv. 1947); Kevély Kereki (népi játék és népmese Petőfiről, Kv. 1947); Táncoljunk, daloljunk! (Elekes Dénessel, székely néptáncok, 1949); Felszállott a páva (szemelvények a magyar népköltészetből a XVI. századtól máig, 1951); Moldvai csángó népdalok és népballadák (Jagamas Jánossal és Szegő Júliával, 1954); A szegény ember vására (székely népmesék, 1955); Diófának három ága (székely népballadák, 1956); Jávorfa-muzsika (népballadák, 1965); Kurcsi Minya havasi mesemondó (1966); Gyönyörű Bán Kata (régi magyar népballadák, Kv. 1973); Háromszéki népballadák (Albert Ernővel, 1973); Romániai magyar népdalok (Jagamas Jánossal, 1974); Kalotaszegi magyar népviselet (Nagy Jenővel és Vámszer Gézával, 1977); Balladák földjén (tanul­mányok, a dallamok gondozója Almási István, 1977).

Székely Erzsébet: Farkas-barkas. Utunk 1954/7. — Méhes György: Nem elég büszkélkedni. Utunk 1955/40. — Vargyas Lajos: Moldvai csángó népdalok és népballadák. Ethnographia, Bp. 1956/3. — Izsák József: Újból hajtott a vadrózsa. Igaz Szó 1958/10. — Kakassy Endre: Közös vagyonunk. Utunk 1961/24. — Szabó T. Attila: Népballadáink életútja. Igaz Szó 1961/1; uő: Havasi mesemondó. Igaz Szó 1969/10. — Farkas Árpád: Vadrózsafa felénk hajló ága. Utunk 1970/2. — Kovács Ágnes: Fehér Virág és Fehér Virágszál. Ethnographia, Bp. 1971/3. — Mihai Beniuc: A barátság hídja. A Hét 1972/21. — Salamon Anikó: Gyönyörű Bán Kata. Utunk 1974/16; uő: Háromszéki népballadák. Utunk 1974/17. — Beke György: Egy vállalkozás arányai. A Hét 1974/29. — Szentimrei Judit: “Mint a virágos hegyoldali kaszáló”. Utunk 1978/1. — Cseke Péter: Folklórkutatásunk korszerű szintézise. Korunk 1978/9. — Olosz Katalin: Balladák földjén. Korunk 1979/1–2. — Antal Árpád: F. J.: Balladák földjén. NyIrK 1979/1. — Krajnik-Nagy László: Három nyelven a Cenk alatt. F. J. Brassói Lapok 1979/9.

Faragó Pál (Pereg, 1886. ápr. 4. — 1969. dec. 1., Kolozsvár) — szakíró. Kecskeméten érettségizett 1903-ban, Budapesten végezte a kultúrmérnöki szakot 1907-ben, Kolozsváron, Aradon és Bukarestben mint geodéta működött állami szolgálatban. Mint sakkzárófeladványok szerzője nemzetközi szinten vált ismeretessé. Feladványait német, angol, francia és orosz szaklapok is közölték. A Revista Română de Şah és a Magyar Sakkvilág munkatársa. Az 1936. évi müncheni sakkolimpián aranyérmet, 1952-ben a helsinki olimpián bronzérmet nyert. 1955-ben nagymesteri, 1961-ben érdemes sportmesteri címmel tüntették ki. 47 feladványát díjazták nemzetközi (köztük Finnországban, Hollandiában és Argentínában rendezett) versenyeken. Új gondolatok a művészi sakkban c. kötete az Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában jelent meg magyar és román nyelven (1958).

Faragó Rezső (Bácsmonostor, 1878. júl. 3. — 1959. okt. 26., Arad) — szerkesztő, publicista, költő. Budapesten végzett jogi és közgazdasági tanulmányokat, 1896-tól Aradon élt, az Aradi Közlöny belső munkatársa, majd szerkesztője. Az Aradi Általános Takarékpénztár vezérigazgatójaként játszott szerepet városa életében. A Kölcsey Egyesület tagja. A két világháború közt rendszeresen jelentek meg publicisztikai írásai és humoreszkjei a helyi sajtóban. Verskötete: Napszámban (Bp. 1902).

Faragó Rezső (Nagylak, 1887. okt. 23.) — újságíró. A hírlapírók ösztöndíjával beutazta Európát, s Hétországon keresztül c. kötetében (Nagyszalonta 1913) számolt be élményeiről. 1919 után a nagyváradi lapok népszerű riportere. 1924-ben a Szalontai Lapok, 1925-ben a *Graphic-Union c. háromnyelvű nyomdaipari szaklap felelős szerkesztője Nagyváradon, majd a Reggeli Újság szerkesztője (1928–29). A 20-as évek végén kivándorolt Amerikába.

Farcádi Sándor, családi nevén Sándor Áron (Farcád, 1889. dec. 23. — 1952. nov. 16., Budapest) — költő. Középiskolát Székelyudvarhelyen végzett, ugyanott később kishiva­talnok, 1920 után Brassóban tisztviselő. 1942-ben Budapestre költözött. Írásait a Zord Idő, Pásztortűz, Ellenzék közölte; 1925-ben a Brassói Lapok irodalmi kritikusa, 1926-tól a KZST tagja. Költeményeiből kicseng a sanyarú gyermeki sors és a háború borzalmai közt szerzett kiábrándultság. A székely népnyelvvel művészien tud bánni; játszi jókedvében is fanyarságot közvetít, humora keserű, múló szépségek nosztalgiájával terhes. Verskötetei: Versek (Brassó, 1923); Fenyő a Hargitán (Brassó 1926); Szánts ekém, szánts (Brassó 1931).

Szabó Sámuel: A szülőföld vonzásában. Brassói Lapok 1978. júl. 29.

Farczády Elek (Marosvásárhely, 1890. ápr. 9. — 1974. febr. 6., Marosvásárhely) — történész. Elemi és középiskoláit a marosvásárhelyi ref. kollégiumban, a felsőfokúakat mint Eötvös-kollégista a budapesti tudományegyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on és az École Nationale des Chartes nevű diplomatikai és paleográfiai főiskolán végezte. Budapesten 1912-ben doktorált Az erdélyi vajdák igazságszolgáltatási hatásköre c. értekezésével. Gyergyószentmiklóson, majd szülővárosában középiskolai tanár, 1941-től a szakoktatás tankerületi előadója, tanügyi tanácsos, 1946-ban a kereskedelmi líceum élére kerül. Hosszú időn át a KZST titkára és jegyzőkönyvvezetője (1923–40). 1951-ben a Bolyai Dokumentációs Könyvtár igazgatójává nevezik ki: szakértelmének és szívós munkabírásának köszönhető a Bolyai-múzeum és -könyvtár új elhelyezése a Teleki-téka épületében. 1956-ban a Bolyai Farkas-centenárium ünnepi szónoka, 1957-ben a Kelemen-emlékkönyvben a Bolyai-könyvtár történetét és értékeit ismerteti. Művelődéstörténeti és irodalomtudományi tanulmánnyal már a Zord Idő hasábjain jelentkezett (1921), az 50-es évek óta az Utunk, Művelődés, Művészet, Könyvtárosok Tájékoztatója, Korunk, Magyar Nyelv (Bp.) közli írásait. 1961-ben nyugalomba vonult, de levéltári kutatómunkásságával továbbra is számos adatot szolgáltatott az orvostörténeti tanszék működéséhez. Összegyűjtötte a marosvásárhelyi várépület restaurálási munkálataihoz szükséges adatokat is. Jelentős műve Szabó T. Attilával közösen az ötödik magyar nyelvemlék közlése (A Marosvásárhelyi Sorok. Akadémiai Kiadó, 1957; lényegesen átdolgozott és bővített új kiadása A Marosvásárhelyi Sorok és a Marosvásárhelyi Glosszák, 1973).

Bárczi Géza–Benkő Loránd: A Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák. Magyar Nyelv, Bp. 1958/1. — Márton Gyula: Ötödik nyelvemlékünk. Korunk 1958/2. — Benkő Samu: Köszöntő F. E. 80. születésnapjára. Korunk 1970/4; uő: A vásárhelyi nyelvemlékről. Utunk 1974/4. — Izsák József: F. E. 80 éves. Igaz Szó 1970/4. — Szabó T. Attila: Egy emberélet az emlékezés fényében. A Hét 1974/11.

Farkas Aladár (Debrecen, 1898 — 1979, Stockholm) — újságíró. A Brassói Lapok bukaresti szerkesztője, belpolitikai cikkíró és riporter. Két könyve jelent meg a Brassói Lapok Ajándék regénytárában: a Szimulánsok (1933) az I. világháború és frontkórházak világában játszódik, az Erkölcstelen szerződés (1935) kalandos történet a pénz, a vagyon utáni hajsza következményeiről a modern világban, a lektűr-irodalom igényével. A 30-as években Párizsba költözött, ahol bátyja, ~ Miklós franciaországi filmrendező Charles Boyer A csata c. híres filmjét rendezte. A II. világháború után Svédországban élt.

Farkas Anna — *fizikai szakirodalom

Farkas Antal — *emigráns írók

Farkas Árpád (Rőd, 1887. szept. 17. — 1962. márc. 30., Kolozsvár) — mezőgazdasági szakíró. Gazdasági akadémiát végzett Kolozsvárt, Rődön gazdálkodott. 1921 és 1948 között a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán tanársegéd, tangazdaságvezető, előadó és végül nyilvános rendes tanár a gazdasági gyakorlati, kisállattenyésztési, majd üzemtani tanszéken. Az EMGE üzemtani és számviteli szakosztályának elnöke (1938–44), ebben a tisztségében az EMGE 1938 és 1940 között végzett adatgyűjtése alapján feldolgozta és több tanulmányban elemezte az erdélyi kisgazdaságok tőke- és jövedelmi viszonyait, állattartási formáit, igásmunkáját, az erdélyi méhészetek üzemi viszonyait és eredményeit. Ezek az EMGE Irodalmi és Könyvkiadó Vállalata s az Erdélyrészi Méhész Egylet kiadásában füzetek alakjában s a Mezőgazdasági Közlönyben jelentek meg. Az EMGE százéves jubileumára szerkesztésében és üzemtani tanulmányával jelent meg az Erdély mezőgazdasága c. kötet (Kv. 1944).

Egyéb munkái: Magyarország talajerőmérlege (Bp. 1942); A magyarországi állati energiagazdálkodás (Bp. 1943); A közösségi mezőgazdálkodás kilátásai a Kárpátmedencében (Kv. 1945); Gazdaságok fejlődése, helyzete és jövője (Kv. 1945); Problemele ogorului negru în Ardeal (Kv. 1947).

Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. ápr. 3.) — költő. Középiskolai tanulmányait Székely­udvarhelyen végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen magyar szakos tanári oklevelet szerzett. A 60-as évek elején a Gaál Gábor Irodalmi Kör tagja Kolozsvárt. A napilapok és folyóiratok 1963 óta közlik verseit és irodalmi publicisztikáját. Tanári diplomája megszerzése után 1968-ig Vajnafalván tanított, 1968-tól Sepsiszentgyörgyön él, 1971-ig újságíró a Megyei Tükörnél, 1971 óta az Igaz Szó szerkesztője.

Majdhogynem “rövidnadrágos víg kölyök”-ként fogadta be az irodalmi közvélemény, jóval bemutatkozó kötete, a Forrás második nemzedékének rangot adó Másnapos ének (1968) megjelenése előtt. Mestereit, József Attilát, Illyés Gyulát, a közvetlen példaképek közül Lászlóffy Aladárt és Kányádi Sándort még nem tagadhatná le, de már ekkor feltűnik rendkívüli képteremtő ereje, lírájának népköltészetre emlékeztető tárgyias egyszerűsége, tisztasága, emberközeli melege s ugyanakkor mívessége. Első verseinek alaphangját a feltétlen hit, bizalom adja önmaga, nemzedéke és a társadalom iránt; Így c. ars poeticájában írja: “Szedd össze magad, indulj. / Kezed ügyében minden: a táj, / a bot meg ez a mitikus keleti szél. / Legfennebb megcsusszansz még egyszer / a szakadékok széleinél.” A táj, a szülőföld, a székely népélet és néphagyomány elkötelező erővel hatnak írásaira, de felül tud emelkedni az etnográfiai külsőségeken, a regionalizmuson (“Mifelénk a suvadásos dombok / a férfiakban éjjel mélyre szállnak”).

Kérlelhetetlen tisztaságigénye (Cipőfűzőárus, Jó férfiak) második kötetében, a Jegenyekörben (Kv. 1971) már jelentős valóságismerettel társul, megőrzött eszményeit a megvalósítás lehetőségével szembesíti. Nemzedékéből ő vállalja a legkövetkezetesebben a nemzetiségi költő szerepét, földközelben, de mítosztalanul, megismerve “Európa kivilágított ablakai”-t is. Irodalmi igényű publicisztikája (főképp A Hét és az Igaz Szó hasábjain) ugyanerről tanúskodik. Legjobb verseiben plebejus valóságszemlélete és határozott történelmi érzéke formateremtő erővé válik; a puritán leírásokból kihull minden fölösleges cifrázat, a realista képsor pszichológiai dimenziót nyer, gondolatilag kiteljesedik, mint például kiemelkedően szép prózaversében, a Mikor az öregemberek mosakodnak kezdetűben: “úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni hangulatban”. A Jó férfiak igazságkereső ifjú poétája már átérzi az idősebbek átélte mély tragikumot, s hivalkodásmentes emlékművet állít a sokféle kísértéssel megkísértett, tisztaságra vágyó embernek. Alagutak a hóban c. újabb verskötetét (1979) elégikus hangulat lengi be, s elődök példáját, kortársak útját kíséri végig, magyarázatot, megoldást keresve egy átmeneti kor dilemmáira.

Beke Györggyel, Fodor Sándorral és Kovács Györggyel közös riportkönyvében (Bővizű patakok mentén, 1972) a költő prózában fogalmazza meg erkölcsi magatartás-elvét: “Én régóta úgy igyekszem szelídséggel bebútorozni magam, hogy gondjaim ne bántsák azokat, kik segíteni — helyzetüknél fogva — tehetetlenek, akiknek meg ehhez hivatalt adtak s hivatást, azokat — bántsák!” (Gyalogolni kell). Válogatásában jelent meg a Szeretni tehozzád szegődtem c. antológia (200 magyar szerelmes vers, 1972); Ion Vinea Árnyékok malma c. verseskötetének egyik fordítója (1976).

Avaron c. versét megzenésítette Csutak István (Művelődés 1978/1).

(K. L.)

Szőcs István: Mai írástudó sorsa. Igaz Szó 1970/2. — Kántor Lajos: “…mítosztalan már, de lelkiismeret”. Utunk 1971/52; uő: Volnánk csak jámbor hegedősök? Utunk 1979/43. — Szemlér Ferenc: F. Á. verseiről. A Hét 1971/52. — Féja Géza: Költő érkezett. Tiszatáj, Szeged 1972/12. — Gálfalvi György: F. Á. Interjú. Utunk 1976/22; újraközölve Marad a láz? 1977. 36–43. — Molnos Lajos: A költő különbékéje? Igazság 1979. dec. 19. — Kis Péter Imre: “Megyek a télnek.” Élet és Irodalom, Bp. 1980/11. — Borcsa János: ,.Élni a hó alatt is lehet jó?” Korunk 1980/5. — Bertha Zoltán: F. Á.: Alagutak a hóban. Alföld, Debrecen 1980/6. — Kiss Jenő: Több megértéssel. Korunk 1980/10.

Farkas Imre János — *társadalomorvostan

Farkas János (Sajószentandrás, 1928. febr. 3.) — szerkesztő, pedagógiai író. Középiskolai tanulmányait Besztercén, Désen és Nagyenyeden végezte, a Bolyai Tudományegyetemen 1953-ban szerzett tanári oklevelet pedagógia–lélektan szakból. Mint a KISZ Központi Bizottságának tagja (1955–56) három magyar nyelvű ifjúsági lap, a Napsugár, Pionír és Ifjúmunkás megjelenését készítette elő. Megindulásától kezdve a Napsugár gyermeklap szerkesztőségi titkára, majd Asztalos István alapító-főszerkesztő halála (1960) óta a lap főszerkesztője. A gyermekirodalommal kapcsolatos pedagógiai írásait a Korunk, Tanügyi Újság, Utunk közli. Szerkesztésében jelent meg a Kincskeresők c. válogatás (1973) a hazai magyar gyermekirodalomból.

Farkas László (Detta, 1911. júl. 1. — 1965. jún. 28., Detta) — helytörténész. Középiskolai tanulmányait szülőhelyén, a temesvári piarista gimnáziumban és a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban végezte, Budapesten szerzett orvosi diplomát, szülőhelyén folytatott orvosi gyakorlatot. 1939-től a Magyar Népközösség dettai vezetője. Szociális kérdésekkel foglalkozott, munkája: Detta magyarsága a bánsági magyarság sorskérdéseinek tükrében (Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek 7. Lugos 1941).

Farkas László (Marosújvár, 1920. ápr. 13.) — publicista, műfordító. Tanulmányait kolozsvári középiskolában s a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán végezte. A Korunk új folyamának megindulásakor a terjesztési hálózat megszervezője (1957–64), majd a külpolitikai rovat vezetője (1964–74). Világpolitikai helyzetjelentései, tudományos gloszszái alatt a Lantos László írói nevet is használja. A kibernetika szociológiai alkalmazásáról szóló tanulmányát román nyelven a Teorie şi metode în ştiinţele sociale c. gyűjteményes kötet (1968) közölte; Hugo Grotius A háború és a béke joga c. munkájából közölt válogatást a Téka-sorozatban (1973). Részleteket fordított Nehru, de Gaulle, Macmillan, Toynbee, Toffler és mások angol és francia nyelvű műveiből; Mircea Maliţa A 2000. év krónikája c. munkáját az ő fordításában adta ki Budapesten a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (1971). Újabb fordításai: Ion Brad: Isac, új eszmék szószólója (Bustya Endrével, Kv. 1975); Mircea Maliţa: A szürke arany (Brassay Jánossal és Bretter Györggyel, esszék, Kv. 1976) és Eszmék faggatása (Dankanits Ádámmal, 1976).