A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Kant pszichologizálása

A 19. századi német pszichológiában és idegtudományban a modernitás- ra oly jellemző szubjektivista ismeretelmélet Kant sugallatára, de nem teljesen az ő szellemének megfelelő tudományos fordulatot vett. Első lépésben a megismerés kategóriái az idegrendszer feldolgozásmódjainak és szerkezetének fognak megfelelni, végső soron pedig egy darwini érvelésnek megfelelően evolúciós képződmények. Az első lépést J. Müller, Helm- holtz és követőik teszik meg (lásd Röder 1988). Az olyan szerzők, mint Ernst Mach (1887) pedig az evolúció értelméről spekuláltak már a 19. század végén, amikor az észlelés kategóriáinak evolúciós eredetét keresték. Konrad Lorenz (1940) munkájában, valamint a különböző evolúciós ismeretelméletekben (Popper 1972; Campbell 1974), illetve a mai evolúciós pszichológiában (Barkow, Cosmides és Tooby 1992) mindez tiszta természettudományi fordulatot vett.

Érdekes módon azonban a kanti a priori a 19. század végén az új szociológiai tudomány számára is kihívás volt. Mint Bloor (1983; 1991) a tudomány elemzésének úgynevezett erős programját képviselve rámutat, a társas reprezentációnak az a határozottan körvonalazott elképzelése, amit Durkheim (1917) fogalmazott meg, úgy is tekinthető, mint Kant a priori kategóriáinak társas értelmezése. Röviden, a megismerés keretei nem lehorgonyzatlan platonikus alapok lennének, hanem a társas osztályozás és besorolás értelmezett eredményei. Hasonló gondolatok jelennek meg századunkban a strukturális antropológiában is, ahol a kategóriákat mint a társas osztályozási tevékenység stabil kereteit értelmezzük. Érdekes ebből a szempontból, hogy Lucien Goldmann (1967, 4. o.) francia marxista strukturalista hasonló elképzelést hirdetett Kantról szóló monográfiájában. Szerinte a kanti hagyomány követőinél a nagy változás az egyéni alanyok felváltása lesz egy kollektív, az egyéneken túlmenő alannyal, azzal, hogy a megismerést igazi emberek igazi tevékenységének keretébe helyezik. Röviden, ez a németül 1945-ben, franciául pedig 1948-ban megjelent munka úgy értelmezi, hogy a kanti örökség lényege az a fordulat, amikor a kanti kategóriák társadalmi értelmezést kapnak. Ebben az értelemben megelőzi Bloort (1973), aki az elsők között adott egy világos, nem ideologikus értelmezést Kant üzenetének durkheimi társas értelmezésére. Goldmann szerint egy tagolt társadalomban minden tudás társadalmilag közvetített: „Egy társas lénynek nincs módja a radikális empirizmusra.” Ez nemcsak szolipszizmushoz vezetne, hanem bármilyen gondolkodásról való lemondáshoz (168. o.).

Ezzel együtt jár a kanti örökség egy dialektikus értelmezése. Goldmann szerint Kant az empirizmus és a racionalizmus egyensúlyára mutat, valamint a tartalom és a forma összhangjára a megismerésben.

Vagyis a szaktudományok a pla- tonisztikus vagy legalábbis idealista a priori kategóriákat Kantnál értelmezni kezdik: olyan kategóriarendszereket tételeznek fel, melyek az egyedi megismerési aktushoz képest elsődlegesek, s maguknak is magyarázatuk van. A biológiai keretek vagy a társas keretek számomra mint egyén számára áthághatatlanok, megvan azonban saját eredetük és oki magyarázatuk. Kant mindig jelen lévő ihletése a konstruktivista modellekben is ott van. Jean Piaget genetikus ismeretelméletében (1960; 1976) elfogadja a kanti dialektikát mint a fejlődés alapelvét: az asszimiláció kategóriája (ez a sémák meghajtotta adatfelvétel) és az akkomodáció (a sémák hozzáigazítása az adatokhoz) szándékaik szerint Kant biologisztikus értelmezései. Piaget azonban meglehetősen nyíltan azt hirdeti, hogy az ő megközelítése meghaladja Kantot, éppen azáltal, hogy konstruktivista: sem az a priori, sem az alany és a tárgy nem adottak a kiinduláskor. A tudásformálás ciklusainak mindkét pólusa az alany konstruktív tevékenységének eredményeként emelkedik ki

4.8. Ismeretelmélet és pszichológia

Kant világosan felismerte annak fontosságát, hogy el kell különíteni egymástól tudásunk tényleges formálódását (ezt neveznénk ma pszichológiai kérdésnek), és az egyáltalán való tudás lehetőségének mérlegelését, ezt neveznénk ismeretelméleti kérdésnek. Az, hogy egy adott területen hogyan alakultak ki a kategóriák, eltér attól a kérdéstől, hogy hogyan lehetséges egyáltalán a tudás, és különösen az igazi és megbízható tudás.

Valójában a jövendő pszichológia számára Kant kriticizmusának kettős üzenete van: az egyik az állandó igény ott is a fogalmi tisztázásokra. A másik hatás azonban éppen Kant eredeti szándékaival ellentétesen működött. Kant kiterjeszti az empiristák elemző attitűdjét a megismerés kategóriarendszerére is, s így jut el az empirikus és az episzternikus alany elkülönítéséhez. Ugyanakkor ez egy ciklikus ismeretelméletet is magában rejt, ennyiben az empirizmus és racionalizmus filozófiai szintézise. A pszichológusok azonban ezt a felfogást újfent az empirikus szubjektum elméleteként értelmezik majd.

Bár Kant ezt az ismeretelméletre javasolta, a tudás formálására kibontakoztatott kritikai, szintetikus felfogásának konstruktív szerepe volt a perceptuális kutatások további tagolódásában, sőt e hatás megjelent a mai kognitív kutatásban is. Kant szerint bár minden megismerés az érzékeléssel kezdődik, ez korántsem jelenti azt, hogy az érzékelésből származna. Fel kell tételeznünk, hogy a megismerő olyan korlátoknak kell, hogy eleget tegyen, melyek egyáltalán lehetővé teszik a megismerést. Ezek a híres a priori sémák, melyek nélkül egyáltalán nem lenne megismerés. Ide tartoznak az idő és a tér fogalmai. Ezek azok, amit a legtöbbször emlegetnek Kant kapcsán. Ide tartoznának azonban a matematikai és logikai igazságok, valamint az olyan a priori szervező elvek, mint például maga az igazság fogalma, vagy az okozás fogalma.

Kriticista ismeretelméletében Kant ezeket a feltételezett kategóriákat mint a megismerés szükséges előfeltételeit hangsúlyozza. Megkérdőjelezhetetlen és zárójelbe tehetetlen kategóriák ezek, melyeket minden egyedi megismerő aktus már feltételez. A magánvaló dolgok (Ding an Sich) nem ismerhetőek meg, csak feltételezhetjük ezeket, de a dolgokat csak e kategóriák lencséjén keresztül tudjuk látni. Ennek az episztemológiának természetesen számos olyan aspektusa van, mely közel két évszázadon át elfoglalttá tette az ismeretelmélet és a logika kutatóit. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, minthogy például az eleve adott a priori szerveződés mindig analitikus-e; vagyis egy kategóriát mintegy magyarázva, vagy vannak-e szintetikus a priorik, mint például a matematikai törvények. Távolabbi történeti perspektívából nézve Kant a priori rendszerei a karteziánus racionalisták innátizmusának egy szűkebb értelmezését adják. Utaltunk már arra, hogy Descartes az inná- tizmus szűkebb és tágabb jelentését is megengedi, az utóbbi szerint nemcsak a tapasztalás kategóriái, hanem bizonyos tartalmak is veleszületettek. Kant többé-kevésbé világosan a velünkszületettség szűkebb értelmezése mellett teszi le voksát, ha – s ebben túllépünk szellemén – az a priorit mint egy biológiai rendszert értelmezzük.

Érdekes, hogy szándékaitól függetlenül Kant nézeteit a 19. századi szaktudományok újra és újra értelmezik. Ezek a szaktudományok abból a nevezetes kanti tézisből indulnak ki, mely az empirista és racionalista hagyomány kapcsolatát is jellemzi.

Ha elménk receptivitását, hogy amennyiben valamiképp afficiáltatik, képzeteket szerez, érzékiségnek nevezzük, akkor az a képesség, melynél fogva magunk alkotunk képzeteket, vagyis a megismerés spontaneitása, az értelem. Mivoltunkkal vele jár, hogy a szemlélet soha sem lehet más, mint érzéki, azaz csak ama módot foglalja magában, a melyen tárgyaktól afficiáltatunk. Ellenben az a képesség, melynél fogva az érzéki szemlélet tárgyát gondoljuk, az értelem. Egyike e tulajdonságoknak sem előbbre való a másiknál. Érzékiség nélkül tárgy nem adatnék, értelem nélkül nem gondoltatnék. Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok.

Kant: A tiszta ész kritikája. 1981, 70-71. o.

Alexander Bernát és Báróczi József ford.

Mindezt összességében úgy értelmezték, mint a tudás alakulásának séma alapú elméletét. Ez egy nem metafizikus értelmezés lehetőségét adja a racionalista hagyomány aktív megismerés felfogására. A megismerés ilyen kanti elgondolásának bevett értelmezésében a tudásformálás és a tudás rögzítése séma irányította folyamat, mert konkrét egyedi megismerési aktusok az előzetesen adott sémák és az érzékelés biztosította adatok közti kölcsönhatás eredményei. Például a két évszázad múlva Ulrich Neisser (1984) megfogalmazta per- ceptuális ciklus gondolata erre a kanti elképzelésre megy vissza. A megértés és az egyedi megismerési aktusok elméletei, mint Rumelhart (1970) rámutatott, még a mai kognitív vizsgálódásban is kanti modelleket követnek.

Vitatott kérdések – K ant és a pszichológia lehetetlensége

Kant filozófiájának van egy olyan mozzanata, mely az elméleti pszichológia lehetőségét megkérdőjelezve igen provokatív szerepet játszott. Kant szerint a racionális pszichológia vagy a Wolff számára oly fontos, kategoriális alapú elméleti pszichológia azért nem lehetséges, mert a pszichológia nem képes spekulatív és apodikti- kus szemléleti rendszert kialakítani. Ennek alapvető oka a matematizálás lehetetlensége. Kant, akárcsak a legtöbb racionalista számára a tudomány gondolata a matematikán alapszik. Mivel Descartes-tól kezdve a mentális események definíció révén nem rendelkeznek téri koordinátákkal és kiterjedéssel, s csak az idő jellemezheti őket, nem lehet rájuk érvényes dimenzionális törvényeket hozni. Az elméleti pszichológia, az „igazi dolog” nem áll rendelkezésünkre. A pszichológusoknak meg kell elégedniük empirikus megfigyeléseikkel a mentális tartalmakra vonatkozóan. Eszerint a korlátozás szerint még a kémia sem lenne igazi tudomány!

A 19. század elején megkérdőjelezik ezt a predikciót. Először is a Herbart- hoz hasonló spekulatív gondolkodók, majd később az olyan méréssel foglalkozó emberek, mint Fechner, számos ötlettel hozakodnak elő, melyek azt hivatottak bizonyítani, hogy Kant korlátozásait megfontolva igenis van mód a matematikai pszichológiára.

Általában kevésbé hangsúlyozzák az önmegfigyelés lehetőségének kanti bírálatát, mint a matematizálással kapcsolatos gondjait. A pszichológia pozitív programjában azonban világosan látni nála az introspektív kísérletezés lehetőségének bírálatát is. Antropológiája a pszichológia „pusztán” történeti programjának megvalósítása akar lenni. A spekuláció és a lehetetlen mérések helyett a különböző körülmények között megfigyelt emberi viselkedés kontextuális leírására kell törekednünk. Amint Leary (1982) ösz- szefoglalta, ez az utazáson és az ember sokféle variációjával való megismerkedésen alapuló adatgyűjtést sugallt, valamint a belső helyett a külső megfigyelést. Olyan program ez, melyet századunkban is sokkal inkább néprajzosok és antropológusok valósítanak meg, és nem a pszichológusok.

Etikai rendszerében Kant világosan azt hirdette, hogy az ember szabad lény, s itt is meg kell különböztetnünk az empirikus és a transzcendentális alanyt. Ez a megkülönböztetés, valamint a szabadság kérdése a pszichológia újonnan kibontakozó tudománya számára közvetett jelentőséggel bírt. Kant nézetében az empirikus pszichológia csak az ember szabad választásainak bizonyos feltételeit tudja feltárni. Maga a szabad választás épp azáltal, hogy szabad, nem válhat a determinisztikus empirikus tudomány vizsgálódásának tárgyává. A 19. század végén ez lesz az új pszichológiával szemben az egyik fő vádpont: a túl ambiciózus természettudomány megkérdőjelezi az emberi szabadságot. Ma már kevésbé használunk ennyire ambiciózus kifejezéseket, az a kérdés azonban, hogy milyen kapcsolat van az oksági modellek és a mentális struktúra között, valamint a determinizmus és a pszichológiai törvények között, még az évezred végén is alapvető kérdés.

Kant szubsztanciális etikája is szerepet játszott a pszichológia későbbi kérdéseiben. Amikor Kant egyetemes etikai elvekről beszél, az első, a formális mozzanat, nagyon egyértelmű: csak akkor hivatkozhatunk valamire mint erkölcsi törvényre, hogyha az egyetemesen érvényes. Ez megkülönbözteti az etikust a pusztán konvencionálistól, a pszichológus számára pedig a puszta szokásokat a normáktól. Piaget, majd Kohlberg vizsgálatai az erkölcsi normatudat és normaalakítás világáról majd ezt a fonalat teszik, ismét nem a filozófiai etika, hanem a „mentális”, pszichológiai erkölcsfejlődéstan alapkérdésévé. Az egyetlen lényegi törvény, mely tényleg egyetemes lenne, hogy az ember sosem használhat más embereket eszközként. Az ember öncél. Ez lesz majd számos humanisztikus pszichológia jelszava, korunkban is, a domináns erkölcsi instrumentális felfogással szemben.

4.9. Az elme felépítése

Kant, miközben a képesség-lélektan felszínességét bírálja, ő maga meglehetősen nagy hatású koncepciót alakított ki az elme felépítéséről, ha úgy tetszik az alapvető képességekről. Az ő felfogása szerint az emberi mentális élet a kognícióra, affekcióra és koná- cióra oszlik. „Az emberi elme valamennyi képességét kivétel nélkül a következő háromra vezethetjük vissza: megismerőképesség, öröm vagy örömtelenség érzése és vágyóképesség.” (Kant 1998, 26. o.) Ez a hármas kép velünk van még a mai pszichológiában is, ez felel meg a reprezentációk, a cselekvés és az akarat, illetve az érzelmek és affektusok vizsgálatának. Filozófiai szempontból a megfelelő a priori képességek (a tudás, a vágy és az érzés megfelelői), az értelem, az ész és az ítélőerő (Leary 1982, 27. o.). Történetileg Kant rendszere kidolgozza az aktív és passzív tudatállapotok elválasztását, s folytatja a megkülönböztetést a szélesen értelmezett és a szű- ken értelmezett szenvedélyek között. Az előbbibe beletartozik az észlelés is, s ez Kantnál javarészt a kognitív rendszernek felel meg. Kant néhány magasabb kognitív működést is idesorolna, az ő rendszere meglehetősen sokáig bevett volt. Mint Hilgard (1980) rámutat, ennek megvoltak az előfutárai mind a hétköznapi gondolkodásban, mind a hagyományos német képesség-lélektanban. Mint minden leegyszerűsített osztályozásnak, persze megvan az a veszélye, hogy túl egyszerűsítő lesz. Ugyanakkor szilárdabb az alapja, mint a spekulatí- van megfogalmazott képességek sokaságán alapuló rendszernek. Ami a mi korunkat illeti, Hilgard szerint Kant hármas felosztásának az az érdekessége, hogy mindig emlékeztet létünk „zaftosabb” aspektusaira, arra, hogy nem puszta reprezentációkészítő lények vagyunk.

4.10. Az asszociáció diadalútja a pszichológiában

4.10.1. Elotörténet és az általános tézis

A mi korunkat tekintve, de még a 19. század végéig visszanézve is az asszociációról az lehet a benyomásunk, hogy ennek kikövezett diadalútja volt, s lépcsőzetesen a magasabb szerveződés, az emlékezet és a tanulás magyarázó elvévé vált. Az empirista pszichológusok és a filozófiai empiricizmus természete révén a lehető legkényelmesebb magyarázó elvet tételezi fel ez. Az asszociáció részben emiatt nagyon kézenfekvő, hiszen átlátszó fogalomról van szó, s ezt állítják majd szembe a racionalista tábor spekulatív gondolkodói által feltételezett nagyszámú mentális erővel és fogalommal. Az egyszerű királyi út azonban korántsem érvényes. Az asz- szociáció fogalma még az empirista pszichológián belül is minőségi változásokon ment át. Röviden, eltartott egy ideig, amíg egységes fogalommá vált, s elvesztette negatív konnotációit.

Az asszociáció fogalma a képzettársítás, a modern empirizmus és az empirista pszichológia előtt is megvolt már. A görögök is ismerték, Platón egy nevezetes helyen utal az asszociáció jelenségére:

Ugye tudod, hogy a szerelmesek, ha meglátnak egy lantot vagy ruhát [.], amit a kedvesük szokott használni, ez történik velük: felismerik a lantot, és gondolatukban feltűnik a fiú képe, akié a lant?

Platón: Phaidon. 73d, 1984, I. 1048. o.

Kerényi Grácia ford.

Lazán értelmezve még Platón visszaemlékezési elméletét is lehet úgy értelmezni, hogy ez olyan folyamat, ahol egyéni, esetleges élmények hasonlósági alapon hívnak elő ideákat, a hasonlósági asszociációhoz hasonló módon. Arisztotelész az emlékezés és a felidézés folyamatát elemezve egy meglehetősen explicit asszociációs felfogást vázolt, mely a hasonlóságon, érintkezésen és szembeállításon alapuló elveket hirdetett. Az olasz filozófus Ferri (1883) is rámutatott erre, díjazott pályázati munkájának függelékében.

Amikor visszaemlékezünk valamire, akkor a korábbi mozgások valamelyikét végezzük el, amíg csak el nem jutunk addig a mozgásig, amely után a keresett emlékkép szokott állni. Ez a magyarázata annak, hogy a rákövetkezőre vadászunk, amikor a gondolkodás során a jelenből vagy valami másból indulunk ki, és olyasmiből, ami közeli ahhoz, amit keresünk, vagy ellentétes, vagy szomszédos vele. Ezáltal keletkezik a visszaemlékezés: a kiindulás mozgásai közül ugyanis némelyek azonosak, mások egyidejűek a keresettel, megint mások egy részét tartalmazzák annak, úgyhogy kicsiny maradék az, amit a mozgás utána megtesz.

Arisztotelész: Az emlékezésről, 451b.

In Lélekfilozófiai írások. 1988, 218. o.

Steiger Kornél ford.

2.14. táblázat - 3.1. táblázat. Az asszociációfogalom értékelésének és jelentésének változásai az évszázadok során

Irányzat	Kezdetek (17. század)	Vég (késő 19. század)
asszociáció	esetleges félrevezető, az észnek küzdenie kell ellene	pozitív magyarázó, architekturális fogalom
következtetés, logika	alapvető, leküzdi az esetleges asszociációkat	a struktúra és a logika elemekre és asszociációkra vezethető vissza

Mindez, miközben élő és ismert hagyomány volt, korántsem volt általános magyarázó elv a lelki jelenségekre. Az asszociáció újkori fogalomtörténetét a 3.1. táblázatnak megfelelően lehet összefoglalni, szembeállítva a racionális logika sorsával.

A modernitás kezdetén a képzettársítás jelenségeit létezőnek tartották, de úgy vélték, hogy ezek nem képesek mindent megmagyarázni az emberi elméről. A strukturális mozzanatok és a következtetések, az emberi elme logikai aspektusai más elveket is feltételeztek. Ezek voltak az értelem törvényei. Mind az empiristák, mind a racionalisták felvetették vagy feltételezték, hogy van valami hasonló struktúra, mely túlmegy az asszociációkon, aláássa és felülbírálja azokat. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt a kiegészítő szerveződést az értelem logikai struktúrájának.

Vitatott kérdések – Az asszociáció kettőssége a korai modernitásban

Az asszociációfogalom kettős természetének ezt az értelmezését a 30-as évek vége felé a magyar Rapaport Dezső vetette fel. Monográfiája 1974-ben angolul is megjelent, s a továbbiakban főként rá támaszkodom. Nézzük meg közelebbről az asszociációfogalom általa vázolt változásait! Francis Bacon, aki a tudomány induktív felfogását kezdeményezte, figyelmeztetett az asz- szociáció veszélyeire és ugyanakkor alkalmazta is ezt a fogalmat. Az ido- lumok azok a homályos, bizonytalan szerveződések, melyek az emberi megismerés akadályát képezik, alapjában véve asszociatív kapcsolatok. Az egyéni szokások (a sátor idolumai), társas kapcsolatok, a színház idolumai és a piac idolumai, valamint az általános emberi felépítés (a törzs idolumai) mind az asszociatív kapcsolatokban és azok révén torzítják a valóság képét. Mindez egy alapvetően teleológia irányította antropomorf tendenciát eredményez az emberi gondolkodásban. Rapaport (1938) a következőképpen foglalja össze Bacon mondandóját: „A gyakorlás, a szokás és a véletlen okozzák, hogy ezek a fogalmak ösz- szekapcsolódnak az ember fejében és egymáshoz viszonyított értéküket később is megőrzik az élet során. Az idolumok lényegében asszociátumok, amelyeket különböző befolyások, különböző okok alakítottak ki.”

Az asszociációszerű elvek, nevezetesen a hasonló dolgok közti mentális kapcsolatok és az analógia irányítják Bacon induktív módszerét is. Az asszociáció itt is csak egy elsődleges vagy előzetes szakasz azonban. Az induktív általánosításokat keresve Bacon „az asszociatívan szerzett anyag egyezéseit keresi magasabb szinten” (uo.).

Az asszociációknak kettős szerepük van Hobbesnál is. Egyébként meglehetősen mechanikus rendszerében szintén kétféle gondolkodásmódot tételez fel: az egyik az irányítatlan asszociációk eredménye, mely esetleges kapcsolatokat eredményezhet, a másik pedig a szándékos, irányított diszkurzív gondolkodás.

Lenni kell tehát valaminek, ami elvakítja értelmüket és nem engedi látniuk annak hamisságát, amit valódi igazságként fogadnak el. Ha jól megvizsgáljuk, mi tartja fogva eszüket, látjuk, hogy éppen az, amiről most beszélünk: az egymástól független és egymással össze nem tartozó ideákat a nevelés, a megszokás, pártjuknak állandó lármája elméjükben úgy ösz- szepárosította, hogy azok ott mindig együtt jelennek meg. Gondolataikban nem tudják jobban széjjelválasztani őket, mint amennyire ezt akkor tehetnék, ha ezek elméjükben egyetlen ideát alkotnának és ilyen egységben működnének ott. Ez ad értelmet az üres beszédnek, bizonyítást a képtelenségeknek, összefüggést az értelmetlenségeknek, s ez az alapja a világ legsúlyosabb, majdnem azt mondtam, a világ minden tévedésének.

Locke: Értekezés az emberi értelemről.

II. XXXIII. 18, 1964, 399. o.

Dienes Valéria ford.

Locke, aki maga a modern empirizmus megalapítója volt, szintén ambivalens volt a fogalmat illetően. O vezette be a „képzettársítás” kifejezést, azonban ez a kifejezés és a vele kapcsolatos fejezet munkájának csak negyedik kiadásában jelent meg, a szó maga pedig, a latin kiadás híres associatio idearum kifejezése, csak a fejezet címében jelenik meg (lásd erről Diamond 1974, 281.o). Ráadásul a kifejezést főleg negatív jelenségekre alkalmazza, például a gyermekkori félelmek fennmaradására. Mindez azt sugallja, hogy az asz- szociáció mint mechanikus kapcsolat negatív, nem kedvező tulajdonsága az emberi elme működésének.

Még a fejezetcímek, illetve a felvezető sorok is nagyon tanulságosak: ezeket a dolgokat Locke múlónak és nagyon rossznak tartja. Figyelmeztet arra, hogy mily sok előítélet alapozódik az asszociációra, s mily veszélyesek ezek a gyermekek fejlődése szempontjából. Az asszociációk előítéleteket, félelmeket hoznak létre, és még a könyvek kerülése is kapcsolatban van ezzel, az értelemnek pedig harcolnia kell a hatásai ellen.

1. § A legtöbb emberben van valami ésszerűtlen Alig van valaki, aki más emberek véleményeiben, okoskodásaiban és cselekedeteiben észre ne venne olyasmit, amit különösnek talál, és ami magában véve is valóban rendellenes. Mindenki eléggé éleslátású ahhoz, hogy a legkisebb ilyen természetű hibát, hacsak maga is nem osztozik benne, másban azonnal kikémlelje, s az ész tekintélyével bátran elítélje még akkor is, ha maga még nagyobb oktalanságokkal vét saját dogmáiban és viselkedésében, de ezt sohasem veszi észre, és nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, erről meggyőzni őt. [...]

5. § Helytelen ideakapcsolatokból ered Vannak ideáink, amelyek természetszerű megfelelésben és kapcsolatban vannak egymással. Eszünk feladata és kiválósága nyomon követni ezeket, összetartani őket abban az egységben és megfelelésben, melynek alapja sajátos mivoltukban rejlik. Ezeken kívül vannak más ideakapcsolatok is, amelyek tisztán véletlenből és megszokásból erednek. Vannak egymással egyáltalán nem rokon ideák, amelyek bizonyos emberek elméjében annyira egyesültek, hogy nagyon nehéz elválasztani őket. Annyira szorosan társulnak, hogy mihelyt az egyik az értelembe lép, máris ott van a vele kapcsolt másik is. És ha kettőnél több van így egyesítve, az egész csapat mindig elválaszthatatlanul együtt jelentkezik. [...]

9. § Az ideák helytelen kapcsolása tévedéseknek bőséges forrása Az önmagukban kötetlen és egymástól független létező ideák elménkben való helytelen kapcsolódásainak olyan befolyása és oly nagy ereje van arra, hogy fonákká tegyék erkölcsi és természetes cselekvéseinket is, hogy talán egyetlen dolog sincs, amely a gondos utánanézést jobban megérdemelné.

Locke, uo., II. XXXIII.

1. 
   393., 395. o.
   

Az asszociációknak szerepük van azonban abban is, hogy megtaláljuk a gondolatok közti megfelelő vagy jó kapcsolatokat is, ahogy azt már Bacon is gondolta. Locke két tapasztalástípust különített el. Az egyik a külső tapasztalás, mely az érzékekből származik, a másik pedig „a belső ref- lexió”, amely az elme saját tevékenysége, mint a tapasztalás forrása.

[...] a másik forrás, amelyből a tapasztalás az értelmet ideákkal látja el, saját elménk bensőnkben végbemenő műveleteinek észrevétele, amikor az elme a birtokában levő ideákkal foglalkozik. Mihelyt az elme odáig jut, hogy ezekre a műveletekre eszmél és gondolkodik rajtuk, e műveletek az értelmet egy másik ideacsoporttal látják el; ezek az ideák külső dolgokból nem származhatnának. Ilyenek az észrevevés, gondolkodás, kételkedés, elhívés, okoskodás, tudás, akarás és elménknek összes különböző tevékenységei. Amikor ezeket tudatosítjuk és önmagunkban megfigyeljük, különálló ideák gyanánt fogadjuk őket értelmünkbe ugyanúgy, mint ahogyan az előbbieket az érzékeinkre ható testektől kaptuk. Ez az ideaforrás minden embernek egészen belső sajátja.

Locke, uo., II/I/4., 92. o.

A reflexió sok egyéb mellett arra a tényre utal, hogy a tudattartalmak, melyek az érzékekből származnak, új tudásokat eredményeznek, mikor az elme osztályozni próbálja őket. E folyamat során pedig keressük a hasonlóságokat, vagyis úgy járunk el, mintha egy asszociációs mechanikát követnénk. Vagyis mind Locke, mind Bacon e fejlődésben kétértelmű figurák: ócsárolják az asszociációt mint mechanikus folyamatot, mely érvénytelen kapcsolatokhoz vezet, s azt javasolják, hogy más gondolkodási műveletek gyakoroljanak e fölött ellenőrzést. Ezeknek a kiegészítő tényezőknek a tartalma azonban szintén az asszociáció lesz.

Érdemes megemlíteni, hogy a struktúráknak ez a típusú kettőssége és annak lehetetlensége, hogy a logikai következtetést visszavezessük az asszociációra, ma is velünk van. A radikális konnekcionista elméletek érvényével kapcsolatos viták során a 80-as években két megközelítés emlékeztet e felfogás relevanciájára. Fodor és Pylyshyn (1988, 49-50. o.) azt hangsúlyozzák, hogy a konnek- cionista modellek csak a tapasztalás redundanciáinak belső reprezentációját képesek kiépíteni. Nem tudnak különbséget tenni az egyidejű izgalom, vagyis a kontinuitáson alapuló asszociáció és az olyan logikai kapcsolatok között, mint a VAN, RÉSZE stb. Ezek a szerzők a konnek- cionizmusban pontosan azt a logikai strukturalizmust hiányolják, amelyet a korai kettősfolyamat-elméle- tek a logikai értelemmel próbáltak kielégíteni. Lachter és Bever (1988, 243-244. o.) ugyanennek a vitának a során azt hangsúlyozták, hogy igazából egy kettős rendszerre van szükség. A konnekcionisták szerintük csak a szokásokról tudnak számot adni, a szokások azonban sosem válnak szabályokká (ez lenne a modern megfelelője az értelem keresésének). „Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy vannak viselkedések, amelyek szokások.”

A vita (Csibra 1997) elvezetett a különböző kettős modellekhez: Clark (1995), Pinker (1997) és Marcus (1998) eltérő logikával és hangsúlyokkal, de úgy vélik, fel kell tennünk asszociatív, kontingencián és logikai struktúrán alapuló szerveződéseket egyaránt az emberi elmében.

Ennek a három évszázados fejlődésnek a másik végén – legalábbis a domináló empiricista meta- elméletben – egy olyan képpel vagy metaforával van dolgunk, mely szerint az asszociáció törvényei az emberi elme kizárólagos törvényei. Kimerítik mindazt, amit az elméről tudni lehet, ezeken túl nincs semmi, amely törvényszerű lenne az elmével kapcsolatban.

Ha ezeket a változásokat összevetjük a logikai gondolkozásmód változásaival, úgy lehet értelmezni őket, mint a pszichologizmus kiterjesztését és győzelmét. Sok minden egyéb mellett olyan felfogás ez, amely szerint kiindulópontként vannak egyszerű asszociatív törvények, s a logika törvényei visszavezethetők ezekre. A kijelentés vagy ítélet például nem olyan logikai forma, melyeket a terminusok betöltenek, vagy egyenesen a képzetek, ha úgy tetszik, hanem egyszerűen két képzet egyidejű asszociációja. Míg a klasszikus és mai logika formákból és a különböző formai kategóriák közti kapcsolatokból indul ki, például az alany és az állítmány közti kapcsolatból egy kijelentésnél, a hagyományos pszichologizmus alulról fölfelé halad. Az elemek közti asszociatív viszonyokból indul ki, hogy a logikai forma illúziójához jusson el.

A 19. század végétől kezdve a modern logika és matematika, mint sokszor látjuk, még lázadni kezdett ez ellen a pszichologizmus ellen. Mivel ebben az időben nem volt más pszichológia, amely rendelkezésre állna, szembeállították a feltehetően platonikus és egyén feletti formákat az emberi elme alapvetően asszociatív törvényeivel.

A pszichológiához hasonlóan akkoriban formálódó és emancipálódó területi függetlenségét (a formális logika függetlenségét) védve és a logikai forma klasszikus s részben skolasztikus racionalista hagyományát modernizálva újra megállapították az emberi elme autoritását az asszociációk játékával szemben. A német matematikus, Gottlob Frege, a filozófus Edmund Husserl és a brit matematikafilozófus Bertrand Russell kulcsszereplők voltak ebben a folyamatban. Felvetéseik meglehetősen pla- tonisztikus jellege azt eredményezte, hogy a tulajdonképpeni pszichológia hosszú ideig nem profitált ezekből a változásokból. Az ember uralkodó empiris- ta-társításelvű felfogását nem rendítették meg ezek a fejlemények. A 20. században számos újabb lépésre volt szükség, hogy megvalósuljon Boole álma, az az álom, hogy a logika törvényei az emberi gondolkodás törvényei, és hogy kifejlődjön az emberi elme kijelentés alapú modellje. Bizonyos értelemben ez a 17. századhoz való visszatérést jelent, a 17. századi karteziánus ismeretelméleti helyzethez, mint azt sokszor hangsúlyozta Chomsky (1966; 1993; 1995). Az asszociációs szerveződések az elme fontos meghatározó tényezői, nem tudják azonban az emberi értelem sajátosságait megmagyarázni.